Szabadnak lenni - 20. fejezet

 

Amikor mutattam részletet ebből a fejezetből az írótársamnak, diszkréten csak annyit jegyzett meg, hogy hát, meglátszik, hogy azóta sokat fejlődtél :D Maradjunk annyiban, nem volt egyszerű dolgom, ami a javítást illeti, de maradt az eredeti szöveg, csak kissé átdolgoztam:))

Ayden

Amikor felhívtak a virágüzletből, hogy válasz érkezett a kártyámra, a gyomrom görcsbe rándult az izgatottságtól. Közel három hét után megtört a jég. Sienna végre üzent. Csak egy szó állt a kártyán, de az a felhőkig repített: beszéljünk! Aztán alig öt perc múlva megrezdült a telefonom, és érkezett a következő üzenet, hogy hatra vár.

Silas épp akkor lépett be az irodámba.

– Beszélni akar – mondtam őszinte vigyorral a képemen.

Nem kellett magyaráznom, hogy kiről van szó, ő azonnal tudta, mert elmosolyodott és bólintott.

– Mondtam.

– Szólnál Helennek, hogy mondja le az öt órai tárgyalást? – Máris kapkodni kezdtem, pedig bőven volt időm hatig.

– Persze, de szedd össze magad, mielőtt leversz valamit – kacagott Silas.

A középső ujjam mutattam felé, és lehuppantam a helyemre. De innentől kezdve madarat lehetett volna fogatni velem, pedig még nem tudtam, mi vár rám ezen a találkozón.

Sienna lakása ajtaja előtt toporogtam. Egy díszes tasakot szorongattam a kezemben, benne a legdrágább bonbonnal, amit hirtelen az utamba eső boltban találtam. A csengő helyett háromszor kopogtam, és az ajtó rövid időn belül kitárult, az én lélegzetem pedig elakadt egy pillanatra. Sienna egyszerű trikót és melegítőalsót viselt, a haja magas lófarokba kötve. Teljesen hétköznapi volt, de talán soha nem láttam még szebbnek, mint most.

– Szia – köszöntem sután.

– Szia – felelte, és kis mosoly bújt meg a szája sarkában, miközben félreállt az útból.

Szerettem volna rögtön a karomba zárni és megcsókolni, de türelmesnek kellett lennem. Átadtam neki a bonbont, majd a nappaliban foglaltunk helyet. Ő udvariasan megkérdezte, iszok-e valamit, de a türelmetlen pillantásomat látva, inkább lehuppant velem szemben.

Pár másodpercig a kezét tördelte, majd végül megszólalt:

– Sokat gondolkodtam kettőnkön, és azon, ami történt. – A szemembe nézett, majd le, az ölében pihentetett kezére. – Értékelem, hogy végül őszintén elmondtál mindent, és csupán emiatt hezitáltam, mert megijedtem, de már nem félek. – Újra rám nézett. Szeme könnyektől csillogott.  – Csak azt kérem, soha többé ne hazudj nekem, Ayden!

Az elmúlt napok során rámtelepedett sötét terhek egy szempillantás alatt váltak semmivé. A mellkasom nem szorított többé, végre fellélegezhettem.

Felálltam, megkerültem a kis asztalt, és letérdeltem elé. A tenyerem közé zártam a kézfejét.

– Mindig őszinte leszek hozzád, ígérem. Szeretlek téged, Sienna!

Sokkal könnyebb volt kimondani, mint hittem. Ám arra nem számítottam, hogy ilyen hatása lesz, mert Sienna zokogva borult a vállamra.

– Én is szeretlek, Ayden. Mindennél jobban! – szipogta a karjaim között.

Csupán szavak, mégis elképesztő erejük van.

– Költözz hozzám – súgtam a fülébe, miközben a haját simogattam. – Minden éjjel érezni akarom az illatod, és minden reggel szeretnék melletted ébredni, kicsim.

Sianna zaklatottan felkuncogott, és felemelte a fejét.

– Nagyon szeretnék veled élni, Ayden Wright. Szeretnék gondoskodni rólad. Finom vacsorával várni, összebújva tévézni, és reggelente együtt kávézni.

Basszus, majdnem elbőgtem magam, és egy cseppet sem találtam nyálasnak a vallomásainkat. Csak öleltem magamhoz ezt kis törékeny nőt, és tényleg azt kívántam, váljon valóra mindaz, amit most kimondtunk.

 

Sienna

Sokkal könnyebb megbocsátani, mint hittem, eljutni a megbocsátásig nehezebb volt. Habár nem elsősorban az gátolt abban, hogy Aydennel folytassam az életemet. Most viszont ez a férfi pokol mélyéről egy pillanat alatt a mennyekbe repített.

Már csak egy kérdés foglalkoztatott. Mi van, ha igaznak bizonyul Isabella sejtése, és valóban babát várok? Még nem mertem tesztet venni, pedig nem halogathatom. Számomra a világ legnagyobb boldogságát jelentené a terhességem, de mit fog szólni hozzá Ayden? Akarni fogja? Nem hiszi majd azt, hogy csak emiatt mentem vissza hozzá? Valójában emiatt sem akartam még tudni, habár a döntésemben nem befolyásolt volna. Fogalmam sem volt Ayden hogyan vélekedik ezekről a kérdésekről, hiszen fel sem vetődött köztünk.

– Tényleg itt hagysz? – kérdezte Cora.

– Még szép – nevettem, és egy újabb adag ruhát vettem ki a szekrényből.

– Hiányozni fogsz, de megértelek. Örülök, hogy kibékültetek.

– Legalább lesz lehetőséged Beth-szel összecuccolni. Úgyis minden este nála alszol.

Cora sejtelmesen hümmögött egyet.

– Talán még korai lenne, de megfontolandó.

Segített elpakolni az ágyon lévő ruhákat, majd lezártuk a táskákat.

– Azt hiszem, egyelőre ennyi elég lesz. A többit majd később elviszem. De ígérem, a hét végére minden holmim eltűnik innen.

Boldog voltam, ugyanakkor feszült is. Egyre csak az járt a fejemben, mi lesz, ha állapotos vagyok. Van értelme így hozzá költözni? Isabella győzött meg, hogy nem lesz semmi baj, Ayden örülni fog, és nincs mitől tartanom.

A biztonság kedvéért inkább időpontot kértem az orvostól, és holnap már mehetek is.

Személyesen Ayden jött értem, sütit hozott Corának, aztán közölte, hogy majd ő lehordja a táskákat.

– Biztos félti a golyóit – kuncogott Cora, és előkapott egy villát a sütihez.

– Vagy csak kedves akart lenni – forgattam a szemem.

– Attól még továbbra is rajta tartom a szemem.

– Jó, tedd azt, én viszont elköszönök. Legyetek jók, és elvárom, hogy ott is gyakran meglátogassatok!

Adtam egy puszit Cora arcára, aztán megfogtam az utolsó táskát. Ayden épp akkor ért vissza, és egyből kivette a kezemből. Kímélt. És ha tudná, hogy…? Még nem is biztos – ráztam meg a fejem.

– Izgulsz? – kérdezte Ayden a kocsiban.

– Kicsit – vallottam be. – De boldog vagyok.

A kezem után nyúlt.

– Én is, nagyon.

A ház előtt parkolt.

– Hagyd a csomagokat, ráér!

Kézen fogott, majd miután felértünk, az ajtó előtt felkapott az ölébe, úgy vitt be a lakásba, egészen a teraszig, ahol egy gyönyörűen megterített asztal várt.

– Készültél – néztem szét mosolyogva, majd egy puszit nyomtam az arcára. – Ez igazán kedves.

– Ezt a napot muszáj méltón megünnepelni – felelte, és kihúzta a széket. – Ülj le!

Helyet foglaltam, Ayden pedig beszaladt a házba, és egy roskadásig megrakott tállal a kezében jött vissza.

– Úristen, Ayden, ez iszonyat sok étel – kaptam a szám elé a kezem.

– Azt gondolom, sok energiát kell majd pótolnunk – kacsintott rám, majd kibontott egy üveg bort, és mindkettőnknek töltött.

Az étel pazar volt, de ezúttal az izgatottságtól nem bírtam sokat enni. Csak csipegettem.

– Nem is említetted, hogy édesanyád milyen tehetséges festő – jegyeztem meg.

Ayden megvonta a vállát.

– Sosem láttam a képeit. Egyszer sem mutatta meg nekem, de ezek szerint veled kivételt tett. Elnyerted a bizalmát.

– Tényleg nagyon jó képek. Szeretném, ha az üzlet új szárnyában kiállíthatnám őket. Szerintem gyorsan elkapkodnák őket.

– Jól hangzik. Ő mit szól hozzá? – Újra bort töltött mindkettőnknek.

– Azt ígérte átgondolja. De úgy érzem, örült az ajánlatomnak. Azt gondolja magáról, hogy egyszerű hobbifestő, pedig jóval több annál.

– Örülök, hogy te többet látsz benne – eresztette meg felém Ayden a szívdöglesztő mosolyát.

A nap lassan leereszkedett a házak mögé, kellemes volt kint a levegő, és a bor is segített ellazulni.

Ayden vicces sztorikat mesélt, amelyek vele és Silassal történtek meg, még huszonéves korukban. Jókat nevettem a történetein, és próbáltam elképzelni a két fiatal srácot az erdő mélyén nyomolvasás közben verembe esni egy disznó társaságában.

– Van kedved fürödni? – kérdezte hirtelen Ayden.

– Nincs nálam fürdőruha, még lent van a kocsiban.

– Arra nincs szükség, gyere! – Felállt, a ruháit ledobta az egyik napágyra.

Szemem azonnal megakadt az izmos fenekén, és élvezettel néztem, ahogy elmerül a csillogó, kék vízben.

– Gyere már! – integetett vidáman.

– Jól van, de fordulj el! – kértem, és vetkőzni kezdtem.

– Forduljak el? Eszemben sincs. Ez a legélvezetesebb része – nevetett és lefröcskölt.

– Ezért meglakolsz! – kacagtam, és félig levetkőzve, bugyiban, meg pólóban beugrottam be a vízbe.

– Ez csalás. Nem vettél le mindent. – Elkapott, lehúzta rólam a pólót, és kidobta a medence szélére.

Megcsókolt, közben kikapcsolta a melltartómat, és az is röpült a póló után. Két tenyerét a mellemre helyezte, és finoman megmarkolta őket.

– Imádom őket, tudod? – morogta az ajkamra, majd lehajolt, és a szájával kezdte el kényeztetni az érzékeny halmokat.

Élveztem, amit csinál velem, de még tartoztam neki az előbbi miatt, így hirtelen eltoltam magamtól, és telibe locsoltam az arcát.

– Na megállj! – prüszkölte, és el akart kapni, de én elúsztam előle.

Ayden utánam vetette magát. Meglátszott, hogy gyakorlott úszó, mert néhány karcsapás után utolért, megfogta a derekam, és a medence falához taszított. Szemében őrült vágy csillogott. Lenyúlt, letolta a bugyim, és a fenekemnél fogva megemelt. Mindenféle előjáték nélkül hatolt belém. Hatalmasra duzzadt farka enyhe fájdalmat okozott, de eltörpült a kéj mellett, ami végigszáguldott rajtam. Lábam átkulcsoltam a derekán, és a nyakába kapaszkodtam. Ayden gyors, határozott lökésekkel tett magáévá, miközben végig egymás szemébe néztünk. Csak akkor hunytam be a szemem, amikor a gyönyör végigszáguldott a testemen. Elképesztően hiányzott már ez az érzés, jólesően nyögtem fel párszor, és Ayden is hangos sóhajokkal élvezett el.

– Megvolt az előjáték – kuncogta a fülembe. – Maradj, hozok törölközőt.

Pillanatok alatt kipattant a vízből, aztán egy pihepuha törölközővel tért vissza. Bebugyolált, majd amíg én letusoltam, ő felhozott pár táskámat.

A melegvíz alatt állva fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy valami különlegeset kellene adnom neki. Hasonlót, mint annak idején a szállodában.

Törölközőbe csavarva léptem ki a fürdőből. Ayden épp az egyik bőröndöt tette le a fotel mellé.

– Ez nagyon emlékeztet valamire – mondta, majd játékosan a fenekemre csapott, aztán magához húzott.

Megcsókolt, és az ágyra akart dönteni, de ellenálltam.

– Mire emlékeztet?

– Amikor simogattad magad – suttogta felajzva, miközben a hajamba túrt, és a fülem alatti részt puszilgatta.

– Szeretnéd újra?

– Ez nem kérdés.

– Akkor maradj így, és nem ellenkezhetsz! – parancsoltam rá.

Ayden mozdulatlan maradt. Megcsókoltam, kezem becsúsztattam a rövidnadrágja alá, és kezembe vettem a merevedését. Csókolózás közben lassan izgattam, mígnem Ayden már levegő után kapkodott. Ekkor térdre vetettem magam előtte, egy határozott mozdulattal lerántottam róla a nadrágot, és a számba vettem a farkát.

– Istenem, Sienna! – nyögött fel hangosan.

– Ne fogd vissza magad! Dugd meg a számat! – utasítottam.

– Úristen! Komolyan? – kérdezett vissza, de akkor már megmarkolta a hajamat.

Még éppen tudtam bólintani, de onnantól kezdve Ayden vette át az irányítást. A saját ritmusában mozgott a számban, figyelve arra, hogy levegőhöz is jussak, ám időnként egészen mélyre nyomult, aztán hirtelen kihúzódott.

A golyóit masszíroztam, erre egyre gyorsabban mozgott.

– Élvezz a számba! – motyogtam, és ő azonnal megtette. Belerobbant a számba, és én minden cseppjét lenyalogattam róla.

Ekkor már tudtam, mi lesz a másik ajándékom, csak adnom kellett neki egy kis időt a regenerálódásra.

Ayden

Sienna egy sálat kapott elő a szekrényből is bekötötte a szemem.

– Ne less! – parancsolt rám.

Imádtam a játékosságát, izgatottam vártam, mi vár még rám, habár eddig sem panaszkodhattam, hiszen kétszer olyat élveztem, mint már régen.

Hallottam, ahogy tesz vesz a szobában, de nem csaltam, türelmesen kivártam, amíg előkészül.

– Ha megszólal a zene, leveheted – közölte pár perc után.

Most már végképp izgatott lettem. Az első lassú taktusoknál lekaptam a szememről a kendőt, és a szám tátva maradt. Sienna az ággyal szemben, a fotel előtt állt tűsarkúban, kontyba tűzött hajjal. Mindössze egy apró piros tangát és az én levetett ingemet viselte, azt is teljesen kigombolva. A szobára félhomály borult, csupán egy falikar égett, a telefonból pedig egy tangó fülledt dallama szólt.

A farkam türelmetlenül rándult egyet a takaró alatt, mintha nem is az előbb kapott volna egy jó szopást.

Sienna komoly arccal nézett, és lassan, a zene ritmusára ringatni kezdte a csípőjét. A kezét érzékien végighúzta a derekán, egészen fel, majd tenyerét a mellére helyezte és hátravetett fejjel ringatózott tovább. Irtó szexi látványt nyújtott.

A mellét simogatta, körkörös mozdulatokkal ingerelte a mellbimbóit, majd egyik kezét lassan lejjebb lecsúsztatta, és eltűnt a bugyijában. Kéjesen felnyögött, ahogy megérintette magát, és majdnem vele együtt nyögtem én is, annyira izgató volt, amit csinált. Le sem tudtam venni a szemét a bugyijáról. Tisztán láttam, ahogy mozgatja az ujjait, és ingerli saját magát. Aztán hirtelen kihúzta a kezét, és a szájába vette két ujját. Végem volt. A takarón keresztül rámarkoltam a lüktető farkamra.

– Simogasd magad, Ayden – kérte, miközben lassú mozdulatokkal körbenyalta az ujját.

Nem kellett kétszer mondania. A kezem eltűnt a takaró alatt, és miközben magam izgattam, teljes transzban figyeltem, mit csinál.

Megfordult, kiengedte a haját, ami vörös lávafolyamként terült el a fehér ingen. Csípője ide-oda ringott, egy ritmusban a vérpezsdítő tangóval, és ráérősen leengedte az inget a vállán, amíg az a földre nem hullott. Már csupán az őrjítően vörös csipketanga volt rajta, ami semmit sem takart a formás fenekéből.

Önkéntelenül gyorsabban kezdtem el verni a farkam, de még időben észbekaptam, és visszavettem a tempót.

Sienna összezárta lábait, ringatózó mozdulatokkal letolta magáról a bugyit, majd félrerúgta. Megtámaszkodott a fotel karfáján, szélesebb terpeszbe állt, és hirtelen előrehajolt. Kívánatos hátsója teljesen kitárulkozott előttem, de nem csak az, hanem a gyönyörűséges punciját is felfedte előttem. Óriási önuralom kellett ahhoz, hogy ne ugorjak ki az ágyból, és tegyem magamévá ebben a kitárulkozott pózban.

Sienna egészen előrehajolt, egyik kezével benyúlt a lába közé, és halk nyögések kíséretében simogatta nedves punciját. Ujjai néha el-eltűntek a csillogó résben.

– Jesszusom, bébi, ne hagyd abba! – lihegtem, és a kezem újra tempósabban mozgott a kőkeményre duzzadt szerszámomon.

Hátranézett rám, aztán kacér mosollyal az arcán megfordult, leült a fotelbe, és most a lába került a karfára.

Eddig bírtam.

Kipattantam az ágyból, elé térdeltem, és a csípőjénél megragadva magamra húztam. Talán soha ilyen vadul nem tettem még magamévá senkit. Egy szempillantás alatt a csúcsra értünk, és az kielégülésünk épp olyan szemérmetlenre sikerült, mint amit előtte műveltünk. Ez lehet a tökéletes gyönyör.

Az, hogy egész nap szárnyaltam, az enyhe kifejezés. Életemben nem voltam még ilyen boldog. A nő, akit szerettem hozzám költözött, és éjszaka olyan élményben részesített, amire minden férfi csak álmodhat. Nem csoda, hogy ebéd közben feltűnt Silasnak, milyen boldog vagyok.

– Jó látni így, uram – mondta őszinte mosollyal az arcán.

Nagyot sóhajtva dőltem hátra.

– Nem hittem, hogy valaha is szerelmes leszek, azt pedig végképp nem, hogy ilyen boldoggá fog tenni egy nő.

– A sors kiszámíthatatlan.

– Sors vagy sem, megkaptam őt. És végre anyám is elégedett lehet. Ha hallottad volna, hogy mennyit áradozott Siennáról. Azt hiszem, jó barátnők lettek.

– Tény, hogy a lányok elég megnyerőek tudnak lenni – emelte fel a poharát mosolyogva, és kissé elkalandozott a tekintete.

– Pedig az nagy szó, ha már valaki téged is le tud venni a lábadról – nevetettem. – Kivétel ez alól Nancy.

– A nejem rendkívüli asszony, akárcsak az ön édesanyja – biccentett Silas.

Rendeztük a számlát, és Silas visszavitt az irodába. Még útközben megcsörgettem Siennát, de nem vette fel. Az irodában újra próbálkoztam, ám ismét nem volt válasz.

Fél öt volt, mire végeztem egy tárgyalással, és egyből a telefonomat néztem. Sienna nem hívott vissza. Megint tárcsáztam, de már egyáltalán nem volt kapcsolható. Kikerestem Cora számát.

– Helló Mr. Szépfiú. Miben segíthetek? – tréfálkozott.

– Siennát keresem, nem elérhető. Esetleg nincs veled?

– Nem beszéltem vele, mióta tegnap elvitted tőlem. Csak nem máris elveszítetted?

– Bocsánat, amiért nem raktam rá nyomkövetőt – forgattam a szemem. – Azért kösz, és szólj, ha esetleg felbukkanna.

– Még dolgozom, de mindenképpen hívlak, ha látom.

Cora letette, én pedig intettem Silasnak.

– Ebéd óta nem érem el Siennát. Eljössz velem az üzlethez, vagy mennél inkább haza?

Silas előhúzta a Mercedes kulcsát a zsebéből.

– Majd én elviszem.

Egész úton a könyöklőn doboltam az ujjammal.

– Nem lesz semmi gond – nyugtatott Silas.

– Fura érzésem van – fészkelődtem idegesen.

Amikor odaértünk Beth épp a boltot zárta. Kiugrottam a kocsiból, hogy érdeklődjek Sienna holléte felől, de ő is csak délelőtt beszélt vele.

– Azt mondta, elugrik egy helyre, utána hazamegy, mármint Corához, mert még maradt ott holmija – tájékoztatott Beth.

– Miféle helyre? – ráncoltam a homlokomat.

– Azt nem mondta – vonta meg Beth a vállát. – De szerintem azóta már otthon van.

– Köszönöm!

Visszaültem a kocsiba, és megkértem Silast, hogy vigyen haza. Közben ismét próbáltam Siennát hívni, de semmi sem változott, és már a portán mondták, hogy még nem ért haza.

Tanácstalanul néztem Silasra.

– Menjünk el a korábbi lakására – javasolta.

Újra kocsiba pattantunk. Megint felhívtam Corát, és szóltam, hogy úton vagyunk hozzá, de már ő is hazafelé tartott.

Majdnem egyidőben értünk a háztömbhöz. Sienna kocsiját sehol sem láttuk.

– Itt járt – mutatott Cora az előszobai szekrényre. – Eltűntek a cipői.

– Hová mehetett innen, ha nem hozzám? – töprengtem.

– Fogalmam sincs. Megpróbálom felhívni. – Tárcsázta, majd kinyomta. – Nem kapcsolható. Csak nem csináltál megint valamit? – nézett rám gyanakodva.

– Ugyan már! Most kaptam vissza, és amúgy sem! – háborogtam.

– Hol szokott parkolni? – kérdezett közbe Silas.

– A ház előtt, vagy a hátsó udvarban – felelte Cora. – Talán a csomagok miatt most inkább az udvarban parkolt.

Mindannyian lementünk a belső udvarra. Autóval egy boltíves átjárón lehetett bejutni oda, és csak néhány parkolóhelyet alakítottak ki. Az ittlakók próbálták otthonossá tenni, több fát, bokrot és virágokat is ültettek. Azonnal kiszúrtam Sienna autóját.

Odarohantam. Az ajtót résnyira nyitva találtam, de ő maga nem volt sehol.

– Uram – szólt Silas, és a földre mutatott.

Néhány szétszórt női holmi hevert a földön.

Megfordult velem a világ. Ez nem lehet! Siennát elrabolták.

21. fejezet

Szabadnak lenni - 19. fejezet

 

Vincent

Kénytelen voltam beindítani a vén tragacsot, hogy a vöröske nyomára bukkanhassak. Már jó ideje nem használtam a kocsit, mert se tankolni, se javíttatni nem volt pénzem. Most viszont szükség volt rá, hogy követni tudjam Nesbittet, mert csakis rajta keresztül találhattam meg a nőjét.

Már épp kezdtem feladni, mert az öreg járgány csak pöfékelt, az istennek se akart beindulni, aztán hirtelen felbőgött a motor.

Fél napot ücsörögtem a teremgarázs bejáratát bámulva, Nesbitt cégénél, mire végre megjelent egy fekete Porsche. Tudtam, hogy ő lesz az, ezért azonnal indítottam, és próbáltam a nyomában maradni. Egyáltalán nem volt könnyű feladat követni őt, mert a kevésbé forgalmas szakaszokon állandóan eltűnt a szemem elől. A tragacsom nem érhetett fel egy ilyen sportkocsival. Azonban szerencsémre a lámpáknál mindig beértem.

Épp újra elveszítettem, amikor megláttam az út szélén parkolni. Megfordultam, és szemközt várakoztam. Egy lakóház alatt állt, tehát valakihez jött, ebben biztos voltam. A kérdés csak az volt, hogy kihez.

Úgy egy óra múlva ismét megjelent. Indulatosnak tűnt, bevágta a Porsche ajtaját, és nagy sebességgel elszáguldott. Esélyem se lett volna utána menni, de nem is akartam. Várakoztam tovább. Meg kellett tudnom, kinél járt.

Már sötétedett, de semmi sem történt. Éhes és szomjas voltam, ezért úgy döntöttem, hazamegyek, és másnap újra visszajövök.

Délelőtt leparkoltam ugyanott, de ezúttal hoztam magammal szendvicset és innivalót is. Ki tudja, meddig kell várnom.

Folyamatosan jöttek-mentek az emberek a házból, de azt nem láttam, akit én kerestem. Majd egyszer csak megjelent egy magas, vékony, vörös hajú nő sportruhában.

Ő lesz az! – dőltem előre izgatottan, hogy jobban láthassam. – Szóval te vagy a Nesbitt szukája! Nem rossz! – bólogattam elismerően.

A nő átsietett az úttesten a túloldali parkba. Futni fog. Ott nem tudtam követni, de hát már nem is kellett. Épp elég, hogy tudtam, hol lakik.

 

Sienna

A virágok pedig minden egyes nap érkeztek Aydentől. Szebbnél szebb csokrok díszítették az otthonunkat, de már a Kincstárt is. Az összes vázám tele volt, és még Beth is vitt haza belőlük. Ayden nem adta fel, engem pedig egyre jobban gyötört a bűntudat, amiért nem hívtam fel. De minél több idő telt el, annál bizonytalanabb lettem. Hol az egyik, hol a másik irányba billent a mérleg, és később már úgy éreztem, kínos lenne ennyi nap után elé állni, hogy mégis szeretném folytatni. Úgy éreztem, mindketten elrontottuk, és egyikünk sem tudta, hogyan tehetné jóvá.

A hétvégén kivételesen mindketten otthon voltunk Corával. Épp egy szakkönyvet olvastam a legújabb restaurálási technikákról, amikor csengettek.

– Átvennéd a virágot? – néztem fel Corára. Nagyjából rendszeresen ebben az időpontban érkezett a küldemény, így most is erre számítottam.

– Lassan mi is nyithatnánk egy virágüzletet – morogta, de szó nélkül kiment, majd két perc múlva üres kézzel jött vissza. – Valaki személyesen szeretné átadni neked.

Meglepetten néztem fel rá. A szívem hatalmasat dobbant, hiszen rögtön arra gondoltam, Ayden jött el. Ledobtam a könyvet a kezemből, és felpattantam. Csakhogy nem az a férfi állt az ajtóban, akire számítottam. De neki is épp úgy örültem.

– Silas! – öleltem hirtelen magamhoz. – Örülök, hogy látlak. Gyere beljebb!

A magas férfi zavartan lépett be, miután elvettem tőle az újabb csokrot. Cora mosolyogva vonult át a konyhába, és mire Silas leült, már vissza is tért.

– Épp most készítettem. Isteni, frissítő gyümölcstea – tett le egy tálcát, majd maga mögé mutatott. – A szobámban leszek, ha kellenék.

– Ugye nem baj, hogy átvettem a futár szerepét? – kérdezte Silas megilletődötten.

– Jesszusom, nem, dehogy! – nyugtattam. – Tényleg örülök, hogy eljöttél. Bármi is legyen az oka – tettem hozzá halkan.

– Nem ő küldött – mondta gyorsan. – Nem is tudja, hogy itt vagyok.

– Akkor?

– Úgy jöttem ide, mint a barátja. Ayden… Mr. Wright szenved. Régóta ismerem, tudom, ha baja van.

Szíven ütött, amit Silas mondott. Ayden szenved? Miattam szenved? Tehát nem lépett túl rajtam.

– Nincs jogom beleszólni – folytatta –, de nem beszélnél vele? Tisztázzátok.

– Szeretném, csak… – Elhallgattam. – Nem tudom, lenne-e értelme. Ayden élete túlságosan szem előtt van.

Próbáltam óvatosan fogalmazni, de tudtam, hogy érti.

– Ő nem élvezi ezt – védte a barátját.

– Tudom, vagyis gondolom, csakhogy fogalmam sincs, menne-e nekem mindaz, ami vele együtt jár.

Silas megpaskolta a kanapén pihentetett kezem.

– Hallgass a szívedre. – Felállt, és egyszerre lehúzta a teát. – Vissza kell mennem. Megígéred, hogy beszélsz vele?

Hirtelen nem tudtam válaszolni, csak biccentettem. Silas pedig olyan hirtelen távozott, ahogyan jött.

A látogatása annyira felkavart, hogy megint émelyegni kezdtem, és ki kellett rohannom a mosdóba hányni. Úgy tűnt, a gyomrom nem viseli túl jól a stresszt.

Másnap egész nap azon törtem a fejem, mit mondhatnák Aydennek, ha felhívom. Hogyan értethetném meg vele, mi a problémám. Nem önmagában az, hogy hazudott, még csak nem is Sylvia, hanem minden együtt.

Cora látta, hogy megint magam alatt vagyok, ezért elcsaltak magukkal piknikezni egy városszéli parkba.

– Tudnék vidéken élni – jelentette ki Cora.

Mindhárman hanyatt feküdtünk a fűben.

– Tartanék csirkéket, meg egy lovat. Lenne csomó virágom, meg zöldséges kertem is – ábrándozott tovább.

– A gumicsizma menő. Vennék egy sárgát, piros virágokkal – kuncogott Beth.

– Én pedig megtanulnék traktort vezetni – mentem bele a játékba én is.

– Te meg a traktor! – kacagott a két lány. – Tűsarkúban nem lehet traktort vezetni!

– Milyen tűsarkú? – ültem fel. – Akkor csakis tornacipőben és kantáros nadrágban járnék. Ti pedig irigykednétek, milyen szép nagy földem van, és tőlem vennétek a lovaknak a zabot.

– Zab helyett most kérnék egy szendvicset – emelkedett fel Beth is.

Kivettem a szendvicseket a kosárból, és felé nyújtottam, de a kezem megállt félúton. Beth válla fölött Aydent pillantottam meg a távolban. Fekete rövidnadrágban, fehér pólóban, fején fülhallgatóval futott az úton.

A két lány azonnal odakapta a fejét, és ők is meglátták. Ayden nem vett észre bennünket, csak maga elé nézve kocogott tovább, és lassan eltűnt a szemünk elől.

– Ajj! Gyere ide! – ölelt át Cora.

Egyből elbőgtem magam. Igaz, hogy még mindig halálosan szerelmes voltam Aydenbe, de furcsán érzékeny lettem az utóbbi időben. Még egy olcsó szappanoperán is képes voltam elbőgni magam, amelyeket délutánonként a tévében sugároztak.

Viszont ez az esemény ismét elbizonytalanított. Ha most ennyire képes volt felborítani a lelkivilágomat, akkor mi lenne később? Hogyan merjem vállalni mindenezt?

 

Ayden

A hét végére már annyira kikészültem, hogy korán reggel kitelefonáltam a reptérre, hogy készítsék elő a gépemet.

– Pontosan hová megyünk, uram? – érdeklődött Silas útközben, mert természetesen őt is magammal vittem.

– Olaszországba – feleltem.

– És mi az utazásunk célja?

– Lazítunk. Jókat eszünk, finom borokat iszunk, és meglátogatunk néhány szórakozóhelyet is.

– Remek ötlet – válaszolta, de a szemem sarkából láttam, hogy a fejét csóválja.

Annak ellenére, hogy családja volt, mindig szívesen utazott velem. A felesége megértő, a kezdetektől tudta, hogy mi Silas munkája, és azt is, hogy mindenhová elkísér.

A tervem, hogy lazítunk, már a szállodában dugába dőlt. A bárban kávéztunk, amikor kezembe akadt egy aukciót hirdető szórólap. Számos neves művész alkotásaiból rendeztek árverést másnap, az egyik közeli galériában.

– Megvan a holnapi program – csúsztattam Silas elé a szórólapot.

Mondanom sem kell, hogy szinte minden valamire való műtárgyat megvettem. A többi licitáló már elégé szúrós szemmel nézett rám, amikor látták, hogy mindent elhappolok előlük.

– Ha nem tévedek, nem saját részre vásárolta ezt a rengeteg holmit – jegyezte meg Silas, miután elrendeztük a papírmunkát, és úton voltunk a szállodába.

– Szerinted ostobaság? – néztem rá tanácstalanul.

– Alapvetően nem, de őt nem lehet ilyesmikkel megvásárolni – felelte Silas kertelés nélkül. – Viszont jó indok arra, hogy felhívja.

A homlokom ráncolva pislogtam rá. Tényleg nekem kellene felhívnom?

                                              

Sienna

Épp az Aydentől kapott újabb csokrot helyeztem el az asztalon, amikor Isabella lépett be a Kincstár ajtaján.

– Szervusz, drágám – ölelt meg.

– Isabella! Micsoda meglepetés! – viszonoztam az ölelést. – De jó látni téged. Hogy vagy?

– Köszönöm, velem minden rendben. Sajnos nincs sok időm – nézett az órájára –, ezért ne rólam beszéljünk most. Hallottam, hogy mi történt. Szakítottatok a fiammal?

– Nem. Vagyis még nem – javítottam ki magamat.

– Édesem – fogta meg a kezem. – A fiam egy balfék, ha a nőkről van szó. Nem akarom védeni, de te voltál az első komolynak tűnő kapcsolata, és természetesen elrontotta. Nem ismerek minden részletet, de talán nem követett el helyrehozhatatlan hibát.

Kezdtem egyre kínosabban érezni magam amiatt, hogy először Silas, most pedig Isabella keresett meg. Becsültem benne, hogy minden büszkeségét félre tudta tenni a fia boldogsága érdekében.

Eszem ágában sem volt ekkora drámát csinálni a szakításunkból, ami valójában meg sem történt. Csupán megijedtem, hogy nekem ez nem fog menni.

– Adj neki még egy esélyt, kérlek – győzködött Isabella.

– Ígérem, hogy átgondolom – feleltem könnyes szemmel.

– Köszönöm, drágám – hálálkodott. – Most viszont nem zavarlak tovább, mert látom, neked is dolgod van. De szeretném, ha jövő héten benéznél hozzám valamikor. A döntésedtől függetlenül örömmel látnálak.

– Holnap délután szabad leszek, ha neked is megfelel – vágtam rá gondolkodás nélkül, mert az a legkevesebb, hogy eleget teszek a kérésének, ha már vette a fáradtságot, és eljött ide. Ráadásul tényleg megkedveltem, és szerettem volna még jobban megismerni.

– Háromkor várlak – szorította meg újra a kezem, aztán távozott.

Mosolyogva néztem utána. Ayden rendkívül szerencsés, amiért ilyen emberek veszik körül. Igaz, én sem panaszkodhattam, mert a két barátnőm minden kívánságomat leste. Törődtek velem, figyeltek arra, hogy a lehető legkevesebbet szomorkodjak, és nem akartak mindenáron kéretlen tanácsokkal ellátni. Most mégsem említettem meg egyiknek sem Isabella látogatását, és azt sem, hogy hozzá készülök.

Isabella egy tágas, napfényes lakásban élt a belvárosban. Csupa pasztellszínbe öltöztette az otthonát. Szerettem ezt, mert amellett, hogy rendkívül megnyugtató és elegáns, az otthonosság érzetét keltette bennem. A bútorok nagy része hófehér, és amerre csak néztem, mindenfelé színes virágcsokrok, míves gyertyatartók és varázslatos kárpitok fogadtak.

– Gyönyörű ez a lakás. Remek ízlésed van! – dicsértem, mire ő szerényen legyintett.

– Gyere, megmutatom neked a műtermem is – karolt belém.

Ekkor tűnt fel egy állványre helyezett kép a nappali túlsó sarkában.

–  Te festesz is? – kérdeztem csodálkozva.

– Csak néha-néha. Nincs túl sok időm rá. – Benyitott egy helyiségbe, melynek hatalmas ablakai fénnyel árasztották el az egész teret.

Az ablak mellett mindkét oldalon festőállvány állt. Az egyiken már egy megkezdett alkotás, a másikon üres, fehér vászon. A falon körben keskeny polc futott, képek sorakoztak rajta nagy összevisszaságban. Alattuk a földön, a falnak támasztva szintén sok alkotás pihent. Középen egy nagyobb asztal feküdt, melyen szanaszét festékek, ecsetek, üvegcsék és vásznak hevertek.

– Ez nagyon sok kép! – mondtam lelkesen, és máris egyiktől a másikig libbentem, hogy mindet megcsodálhassam. – És milyen jó képek!

– Ugyan! Ez csak kellemes kikapcsolódás nekem – szerénykedett Isabella.

– Isabella! – néztem rá komolyan. – Ezek tényleg nagyon jó képek. – Épp egy absztrakt alkotást tartottam a kezemben. Lehengerlő volt az élénk színek összhatása. –Miért nem viszed kiállításra? Vagy miért nem próbálod értékesíteni őket?

– Áh! – rázta a fejét nevetve – Kinek kellenének ezek a mázolmányok?

– Nekem – feleltem.

Isabella is elkomolyodott, és figyelmesen hallgatott.

– Most akarom megvenni a szomszéd üzlethelyiséget, és oda épp ilyen alkotásokat keresek. Szerintem nagyon rövid idő alatt el tudnám adni az összeset.

Isabella végignézett a képein.

– Nem is tudom – tűnődött.

– Nem kell azonnal válaszolnod. – Visszatettem a képet a helyére. – Még csak most intézem a vásárlást, de mindenképpen szólj, ha szeretnéd megmutatni őket a nagyközönségnek.

– Rendben.

Visszamentünk a szalonba, ahol Isabella kávéval és süteménnyel kínált. Beszélgetés közben mindent megkóstoltam, annyira jól néztek ki.

– Biztosan érdekel, milyen döntés hoztam Aydennel kapcsolatban – kezdtem bele végül, hisz tudtam, hogy elsősorban ez érdekli a legjobban.

– Remélem, nem érzed azt, hogy rád akarom erőszakolni őt… – szabadkozott nyomban.

– Nem, dehogy. Amúgy sem lenne szükség erre, mert szeretem a fiadat – mondtam ki az igazságot. – Csupán megijedtem. Hazudott nekem, és ezt így, rögtön a kapcsoltunk elején nem igazán tudtam hová tenni. És ott vannak az idegen nők, akik körülveszik. Félek, nehezen viselném. De rájöttem, hogy nem vagyok képes elfelejteni őt.

Jólesett, hogy végre kimondtam. Hiányzik Ayden, és őrülten szerelmes vagyok belé.

– Úgy örülök! – Isabella felpattant, és szorosan magához ölelt. – Ő is szeret téged, ebben egészen biztos vagyok.

Belepirultam a szavaiba, és amint elengedett, zavaromban kivettem még egy sütit.

– Drágám! – szólalt meg újra. – Mióta vagy kívánós?

Kezem félúton megállt a szám és a tányér között.

Hogy mi? Jézusom! Kívánós vagyok! És hánytam is. Többször.

Mindig az idegességre fogtam. Úristen!

– Azt gondolod? – néztem rá ijedten.

– Azt! – bólintott mosolyogva. – Az arcod is olyan szépen kisimult.

20. fejezet