Szollár Bence - A zsákos ember

 

Szollár Bence:

 

A ZSÁKOS EMBER 

 

Mahahual, Mexikó, 2019.

– Nagyon mérges vagyok rád, Carlos!

Isabella hagymát és répát darabolt egy nagy késsel, a konyhapultnál állva. Mezítláb volt, éjfekete haja zuhatagként omlott vállára, sötétbarna szeme szikrákat szórt a dühtől.

– De anya! – Carlos megszeppenve ácsorgott a konyha ajtajában, egyik lábáról a másikra dőlve, mint egy ingaóra.

– A rossz jegyek csak egy dolog! – csapta ingerülten a kést a pultra Isabella. Fortyogása közben észre sem vette, hogy egy répakarika a csillogó járólapra zuhant. – A verekedés viszont már nem fér bele, kisfiam!

– Manuel kezdte! – ellenkezett Carlos.

– Nem érdekel, ki kezdte! – A nő a pultra ütött a tenyerével. – Erre neveltünk titeket apáddal, mondd?

– Manuel rám támadt. Azt mondta, úgysem merek visszaütni, mert gyáva vagyok. Meg akartam mutatni neki, hogy nem félek tőle.

– Elég legyen! – Isabella keresztbe fonta a karját, fenekével nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Büntetést érdemelsz.

Carlos szótlanul lehajtotta a fejét.

– Még nem tudom, mi lesz a büntetésed – folytatta az asszony –, de amit csináltál, az nem maradhat következmény nélkül. És most – az emeletre vezető lépcső irányába mutatott –, menj a szobátokba!

– De anya!

– Azt mondtam, indíts fel a szobátokba!

Carlos sarkon fordult, és gyors léptekkel felszaladt a lépcsőn. Isabella a tenyerébe temette az arcát, sóhajtott egy nagyot, aztán folytatta a zöldségek aprítását.

***

Carlos benyitott a gyerekszobába, becsukta maga mögött az ajtót, és az ágy felé indult. Amikor meglátta, hogy Mateo a feje búbjáig be van takarózva, elmosolyodott.

– Ki elől bujkálsz? – kérdezte öccsét, miközben közelebb lépett közös ágyukhoz.

– Rossz voltál – felelte a vékony hang a takaró alól.

Carlos csettintett a nyelvével, aztán felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát. A gyerekszobát halvány fény töltötte be, gyéren megvilágítva a földön hagyott, gyűrött ruhákat, iskolatáskákat, füzeteket, tankönyveket, és a szoba túlsó oldalán álló, kétajtós szekrényt.

– És akkor mi van? – kérdezte flegmán Carlos, majd egy gyors mozdulattal lehúzta öccséről a takarót. Mateo kiköpött mása volt Carlosnak; fekete göndör haj, gesztenyebarna szem és szép arc.

– Te is tudod – válaszolta remegő hangon a kisebbik fiú.

Carlos nevetett, majd megvonta a vállát, és az ablakhoz lépett. Odakint szakadt az eső, a víz vastag patakokban csorgott le az üvegen.

– Miről beszélsz, Mateo?

– Hallottam, hogy veszekedtél anyával a konyhában. Tudom, hogy megvertél valakit a suliban.

– Anyának is mondtam, hogy az a szarfejű Manuel kezdte! Hányszor kell még elmondanom?

Mateo felült az ágyban. Sötét tekintete a bátyját fürkészte.

– Ő is tudja, hogy rossz gyerek vagy.

Carlos a testvére felé fordult.

– Kicsoda?

Mateo nem felelt azonnal.

– El Coco.

A nagyobbik fiú arcáról egy pillanatra lefagyott a mosoly, aztán hangos nevetésben tört ki.

– Milyen kis beszari vagy, Mateo!

– Nem emlékszel, miket mesélt róla a nagymama?

– Azok csak ostobaságok, amikkel a felnőttek ijesztgetik az olyan kis pisiseket, mint te!

Carlos odaült a testvére mellé.

– Nem ostobaság! – durcáskodott Mateo. – A zsákos ember igenis létezik.

– Fejezd be, öcsi, mert ennek az lesz a vége, hogy egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem alszol!

– A nagymama elmondta – kezdte fátyolos hangon a kisfiú –, hogy a zsákos ember olyan gyerekekre vadászik, akik rosszul viselkednek. Eljön értük, elkapja, és berakja őket a zsákjába. Átviszi őket a saját világába, hogy megegye a húsukat.

– Komolyan elhiszed a mumusról szóló mendemondákat? Nem csoda, hogy a suliban mindenki téged piszkál, annyira besza…

Carlos elharapta a mondatot. Rémült tekintete az ablakra tapadt. Lassan felemelte a kezét, és remegő ujjal a szomszédos ház tetejére mutatott.

– Mi az, Carlos? – kérdezte az öccse.

– Valaki van odakint.

– Hol? – Mateo riadtan az ablak felé fordult. – Hol, Carlos?

– A szomszéd háztetőn. Látod?

– Nem, semmit sem látok!

– Pedig ott van – súgta Carlos. – És figyel. Minket néz.

Mateo szeme kitágult az izgalomtól. Lassan közelebb mászott az ablakhoz, és kibámult rajta. Csak az eső torzította sötétséget látta. Olykor fel-felvillant egy árva utcai lámpa fénye, de ezen kívül semmi.

Csupán a makacs, áthatolhatatlan sötétség.

Hirtelen egy sápadt, eltorzult arc tükröződött vissza az ablak üvegéről. Amikor Mateo megpillantotta, felsikoltott.

Carlos volt az. Aki, miután halálra rémítette öccsét, az ágyon fetrengve nyüszített a röhögéstől.

– Jézus Krisztus, nem hiszem el, hogy ennyire betojtál!

– Gonosz vagy, Carlos! – dohogott Mateo mellkasára szorított kézzel. – Rettentően gonosz!

– Te meg egy kis pisis! – hahotázott a fivére. – Csak egy beszari kis pisis!

***

Éjfél körül Mateo egy éles, csikorgó hangra riadt. Felült az ágyban, megdörzsölte álmos szemét, majd felkattintotta az éjjeli lámpát.

Körülnézett. A szoba pontosan úgy festett, mint amikor lefeküdtek a bátyjával aludni. Semmi furcsa, vagy szokatlan. Ugyanaz a rendetlenség.  Carlos szorosan mellette hevert, takarója fel-alá mozgott, a fiú nyugodt légzésének ütemére.

Mateo már azon volt, hogy visszafekszik, amikor tekintete az ablakra tévedt.

A látványtól szíve gyorsabban kezdett verni, gyomra görcsbe rándult. Résnyire nyílt ajkai között szaporán kapkodta a levegőt.

Az ablaküveget négy hosszú, szabálytalan vonal csúfította. Karmolásnyomok.

Mateo a testvére felé fordult.

– Carlos! Carlos, ébredj!

Ekkor kaparászás és dübörgés zaja hallatszott az ágy alól.

Mateo reszketni kezdett.

A zaj egyre erősödött.

A kisfiú félénken kibújt a takaró alól, és lenézett a padlóra.

Egy régi, foszladozott anyagú, világosbarna zsák hevert a földön. Mateo érezte, hogy jeges borzongás fut végig a gerincén, a gyomra pedig tűhegynyire zsugorodik.

– Carlos! – suttogta, le sem véve tekintetét a zsákról. – Carlos, ébredj már fel! Valaki van az…

Hirtelen egy holtsápadt, oszlásnak indult karmos kéz nyúlt ki az ágy alatti sötétségből. A csontos ujjak belemarkoltak a zsákba.

Mateo sikított.

– Carlooos!

A nagyobbik gyerek felriadt, kiugrott az ágyból, és ijedten nézett körül a szobában.

– Mateo, mi a fenéért sikoltozol az éjszaka közepén?

– Itt van! Itt van!

– Ki? – dörzsölte bágyadtan a szemét Carlos. – Ki van itt, öcsi?

– El Coco! A zsákos ember! Eljött értünk!

– Mateo – fújtatott a bátyja. – Mi a franc…

Dobhártyaszaggató dübögés zengett fel. Mintha valaki a ruhásszekrény ajtaját verte volna belülről. A fiúk a fülükre szorították a tenyerüket.

– Ki az? – kiabálta Carlos, és odarohant a szekrényhez. – Ki van odabent?

Amikor kinyitotta a szekrény ajtaját, a zaj megszűnt. Carlos turkálni kezdett a fogasokon lógó, felakasztott ruhák között.

Mateo az ágyon kuporgott. Ijedt arcán könnyek csorogtak, szaggatottan vette a levegőt.

– Carlos…

Bátyja egy pillanatra abbahagyta a ruhák feltúrását, és feléje fordult.

– Semmi baj, öcsi! Valaki szórakozik velünk, de ne aggódj, megtalálom!

Pár pillanattal később folytatta a szekrény átkutatását. A fogasokon lógó göncöket egyik oldalról a másikra tolta.

– Carlos, én félek.

– Nyugi, nincs semmi baj.

– De én – sírta Mateo –, én nagyon félek!

Carlos türelmetlenül fordult ismét az öccse felé.

– Miért nem vagy képes megnyugodni egy kicsit? Megmondtam, hogy valaki csak szívat minket. Hidd el, semmi…

A ruhadarabok közül egy kéz bukkant elő. Karmos ujjak, amik nem sokkal korábban még a zsákot szorongatták, most Carlos haját tépték.

Mateo visított. Carlos is.

A szekrény félhomályában felsejlett egy csuklyás, mumifikált arc. Groteszk vigyora felfedte rothadó fogait. Szeme fényes érmeként villogott. Bűzös lehelete forró páraként csapódott Carlos sikolytól torzult arcába.

***

Isabella a kedvenc főzőműsorát nézte, egy pohár bor társaságában, amikor meghallotta az üvöltözést az emeleten.

– Gyerekek?

Felpattant a fotelból, szaladni kezdett felfelé a lépcsőn. Meztelen talpa hangosan csattogott a lakkozott fokokon. Rámarkolt a kilincsre, és berontott a gyerekszobába.

Döbbenten kapta kezét a szája elé. Mateo az ágyon kuporgott, magzatpózban. Apró kezével a feje két oldalát szorongatta. Megállás nélkül ordibált.

A szekrényajtó nyikorogva csukódott be, és amikor a nő odapillantott, látott egy régi anyagból készült, szakadozott gúnyát viselő alakot eltűnni a ruhák között. Valamit cipelt a hátán – talán egy zsákot?

Mire Isabella odaért, a szekrényajtó már becsukódott. Az asszony feltépte a bútor ajtaját, majd kutakodni kezdett a belsejében.

– Mateo! – A ruhákat hisztérikus mozdulatokkal a szoba közepére hajigálta. – Mateo, hová tűnt a testvéred?

– Elvitte! Elvitte!

Isabella kétségbeesetten tépkedte le a fogasokról a ruhákat. Amikor elegendő hely szabadult fel, a szekrény falát kezdte ököllel ütni.

– Carlos! Carlos!

– Eljött érte, anya!

– De kicsoda? Ki rabolta el?

– Figyelmeztettem – sírta a kisfiú –, de nem hitt nekem. Csak nevetett, amikor azt mondtam, hogy eljön érte a zsákos ember!