RR-világa: Játék, szex, szerelem

Türelmesen vártam, hogy a kolléganőm a tálcára pakolja a kávékat, közben sebtében végignéztem a termen. Két asztalhoz is új vendégek ültek, és még mindig egyedül voltam, mert a társamat valamiért behívatta a főnök az irodájába.

– Vidd, Gianna, és szerintem a hatos asztalhoz menj először – tolta elém a tálcát Logan.

Nem tudtam, miért mondja, de nem kérdeztem rá, sietnem kellett. Kivittem a rendelést, majd azonnal a hatos asztal felé vettem az irányt, ahol két férfi, és egy vörösesszőke nő ült.

– Szép napot! Mit hozhatok? – álltam meg a nekem háttal lévő férfi, és a nő között.

– Három eszpresszó lesz, és a hölgynek hozzon egy szeletet a legfinomabb süteményükből – nézett fel rám a velem szemben ülő, fiatal, szőke férfi.

– Rendben. Máris hozom – bólintottam nyájasan mosolyogva, és visszatipegtem Logenhez.

– Három presszó, és egy süti.

– Melyikből? – kérdezett vissza, miközben már főzte is le az illatozó feketéket.

– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Amelyik a legfinomabb.

– Akkor válassz te inkább. Neki lesz? – bökött Logan a fejével a mosdóba tartó nő felé.

A feltűnő szépség tűsarkúja hangosan kopogott a kőpadlón, ahogy fenekét riszálva eltűnt az oldalfolyosón.

– Igen. Miért? – fordultam vissza Loganhez.

– Válogatós – súgta a száját elhúzva.

– Ismered? – kérdeztem, és közben találomra kiemeltem egy szelet sütit, mert honnan is tudhattam volna, melyik ízlene neki.

Én még csak egy hete dolgoztam a kávézóban, Logan pedig régi motorosnak számított, így a visszatérő vendégeket is jól ismerte.

– Volt már itt egy párszor – tette le a kávékat a kolléganőm, én pedig mellé helyeztem a süteményt.

– Ha nem ízlik neki, akkor legközelebb válasszon magának – vontam meg a vállam, aztán megragadtam a tálcát, és ismét szélesen mosolyogva tartottam a hatos asztal felé.

Az eddig nekem háttal ülő férfi felém fordult, és egyenesen rám nézett. Az igéző szempár láttán a szívverésem kihagyott egy pillanatra. Komoly tekintettel mért végig. Zavarba jöttem ettől a pillantástól. Rögtön az üres asztalt kezdtem pásztázni, ahová a rakományom pakolom majd.

A férfi csak egy pillantást vetett rám, és vissza is fordult. Mellé léptem. A nő is akkor tért vissza, ám mielőtt leült volna, lehajolt egy csókot lehelni a párja szájára, és a hirtelen mozdulattól, taszított egyet rajtam.

Ó, hogy az a…

A tálca megbillent a kezemben. Kaptam volna utána, de esélyem sem volt megtartani.

Mindössze annyit tudtam korrigálni rajta, hogy félig-meddig az asztalra helyeztem, de a tartalma rögtön felborult, rá a jóképű férfi világosszürke nadrágjára.

Édes istenem!

– Mi a fenét művel? – tolta hátrébb a székét a pasas, és karját széttárva bámulta a foltos nadrágját, majd az asztalt, ami úgy nézett ki, mint amin végigsöpört egy hurrikán.

– Annyira sajnálom! Elnézést, ne haragudjon! – szabadkoztam, és az arcom úgy égett, mint mikor elaludtam a szoliban.

Kezembe kaptam egy ruhaszalvétát, és először majdnem a combjára nyomtam, de szerencsére kapcsoltam, és gyorsan a kezébe adtam.

– Tényleg elnézést kérek, megbotlottam – magyarázkodtam.

– Hogy maga milyen ügyetlen! – rivallt rám a nő igazságtalanul, és végignézett a férfi foltos nadrágján. – Így nem mehetsz a tárgyalásra, édesem!

A pasas még mindig dühösen törölgette magát, én pedig zavaromban igyekeztem visszaszedni a tálcára a csészéket. Tekintetem a szőke férfival akadt össze. Visszafogottan mosolygott, mint aki jól mulat ezen az egészen.

– Mi történt? – hallottam meg magam mögött a főnököm, Devon hangját. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. – Elnézést Mr. Morris, Gianna még új nálunk! – nyájaskodott a férfi felé.

– Ez mentség? – kérdezett vissza mérgesen a jóképű idegen, de hál' istennek a főnökömet akarta felnyársalni a tekintetével.

Rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam. Mindenki bennünket figyelt, és úgy topogtam ott, mint egy szerencsétlenség. Persze, a nő még véletlenül sem kért volna bocsánatot, pedig jól tudta, hogy ő okozta a bajt.

– Menj, majd én intézem! – intett Devon a fejével a pult felé, én pedig már ott sem voltam.

Hogy törne ki a bokája! – szidtam magamban a nőt, és a társaságnak hátat fordítva megálltam a pultnál.

Logan felém se mert nézni, csak szorgosan pakolgatott a pult mögött, nehogy ő is letolást kapjon a főnöktől. Szerencsére a másik társam már átvette a többi asztalt, ezért nem kellett a vendégek közt égő fejjel szédelegnem, de így is egyik lábamról a másikra állva feszengtem. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, pedig jól tudtam, hogy nem én hibáztam. Lopva az asztal felé pillantottam. Devon épp akkor kísérte át a hármast egy másik asztalhoz, közben az a jóképű férfi dühösen mondott neki valamit, mire a főnököm csak bólogatott. Amikor Devon felém fordult, már láttam, hogy baj van.

A főnök, mint egy fújtató bika, úgy közeledett felénk.

– Logan! Vigyél nekik másik kávét, Gianna, te pedig gyere az irodámba! – parancsolt rám.

Nagy letolásra számítottam. Meghunyászkodva somfordáltam utána a hátsó helyiségbe. Mikor beértünk, Devon le sem ült, csak felém fordult.

– Ki vagy rúgva! – közölte szemrebbenés nélkül.

– Hogy mi? – meredtem rá, mint aki rosszul hall.

Davonnak egy arcizma sem rezdült.

– Hallottad! Szedd össze a cuccod, és máris mehetsz!

Ez nem lehet igaz!

– De miért? Az a nő lökött meg, és ezt ők is tudják – háborogtam.

Rohadtul igazságtalannak tartottam ezt az egészet. Nem hibáztam. Kezdő voltam még, de az egy hét alatt egyetlen egyszer sem követtem el semmilyen bakit.

– Tudod te, kinek az ölébe borítottad a tálcát? – tette csípőre a kezeit Devon.

Elöntött a düh.

– Nem, de nem is érdekel! Ez nem fair, Devon! Nem rúghatsz ki, mikor te is tudod, hogy nem én tehetek róla! – kiabáltam.

– Nincs más választásom. Öltözz át, addig kiszámolom a heti béred. – Hátat fordított, én pedig legszívesebben megcibáltam volna a béna vörös haját, amit oldalra fésülve hordott, mint egy serdülő hülyegyerek.

– Ne csináld már ezt, Devon! – fogtam könyörgőre a dolgot.

– El se kezdd! – emelte fel a kezét maga mögött, és rám se nézett.

Félhangosan szitkozódva rontottam ki az irodájából és nyitottam be a szemközti öltözőbe. Ledobtam magamról a munkaruhám, és felvettem a sajátomat. Nem csak dühös voltam, kétségbeesett is. Nagyon kellett ez a munka.

Ugyanilyen állapotban mentem vissza az irodába.

– Ennyi jár – nyújtotta felém a kevéske pénzt Devon.

– Rohadj meg! – kaptam ki a kezéből, és kirontottam a vendégtérbe.

Logan ijedt szemmel nézett rám.

– Kirúgott – mondtam neki.

– Gondoltam – sóhajtott, és már vissza is fordult a munkához, mert megjelent mögöttem Devon.

Egy utolsó pillantást vetettem az asztal felé, de a hármas már eltűnt. Még szerencse, mert biztosan leordítottam volna annak a ribancnak a fejét.

Elkeseredetten ültem be a kocsiba, és hazahajtottam a Riverrel közös albérletünkbe. Mikor felmentem a lakásba, eltört nálam a mécses. Olyan nehezen sikerült munkát találnom, és ha nem is álmaim állása volt, de mégis csak valami. Most újra le leszek égve, ha nem találok azonnal valami mást. Lehuppantam a kanapéra, és ölembe vettem a laptopom. Ellenőriztem az e-maileket, hogy nem érkezett-e választ valahonnan, ahová korábban beadtam a jelentkezésem.

Már több, mint fél éve megkaptam a diplomámat, de egyszerűen sehol sem akartak alkalmazni gyakorlat nélkül. Vendéglátást tanultam, és imádtam ezt a szakmát, habár ma sikerült megtapasztalni az árnyoldalait is. Persze, válasz sehonnan sem érkezett, ezért elkezdtem böngészni az újabb ajánlatokat. Muszáj lesz valamit találnom, különben nem tudom fizetni az albérletet, és már így is lógtam Rivernek kéthavi bérrel, amit helyettem perkált ki.

Hosszasan böngészgettem, és ismét elküldtem két helyre az önéletrajzomat. Utána kezembe vettem a fecnit, amire kijegyzetelem a hasonló munkaköröket, mint ez a mostani is volt. Felhívtam az elsőt, de rögtön közölték, hogy már betöltötték az állást. A másodiknál kiderült, hogy éjszaka kell dolgozni, úgyhogy azt mondtam átgondolom. Tárcsáztam a harmadikat, egy gyorséttermet. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy egy ilyen helyen dolgozzak, de oda legalább másnap reggelre behívtak interjúra.

Ezután jobb híján, gondoltam, elugrok a közértbe, hogy legalább egy vacsorával meglepjen Rivert, mert tudtam, nagyon ki lesz akadva rám. Mivel most már spórolnom kellett, úgy döntöttem, biciklivel megyek, mert lehetséges, hogy hamarosan tankolni sem lesz pénzem.

Miután leporoltam, kitoltam a tárolóból a járgányt, majd a fejemre húztam a sisakot. Jó régen ültem már rajta, és kicsit örültem, hogy legalább picit mozoghatok. A gondolataimba mélyedve tekertem az egyik kedvenc közértem felé, ami távolabb volt ugyan, de most bőven akadt időm bóklászni. A nagy forgalom miatt kerültem a főutakat, inkább kis mellékutcákban lavíroztam az út mellett parkoló autók között, és közben megcsodáltam a szebbnél szebb kertes házakat. Nekem esélyem sem volt arra, hogy a közeljövőben saját lakást vegyek, nemhogy ilyen palotákat, amik az út mellett sorakoztak. Némelyiket látni sem lehetett, olyan gondosan körbeültették, vagy épp nagy téglafalakkal zártak el.

Az egyik ilyen csodát bámultam, és mikor visszanéztem az útra, az előttem haladó fekete terepjáró fékezett egy nagyot. Már nem volt időm se kitérni, se lelassítani, úgyhogy nagy koppanással egyenesen belehajtottam, és elterültem a földön, mint egy béka. A sisakom a szemembe csúszott, és éreztem, hogy ég a könyököm. Behunytam a szemem, és nem mozdultam, de csak azért nem, mert cifrákat káromkodtam magamban.

– Jól van? – hallottam egy férfihangot.

Már, hogy lennék jól? Itt fekszek a földön, kezem, lábam sajog, és valaki engem bámul.

– Azt hiszem – nyögtem, és feljebb toltam fejemen a sisakot, hogy legalább lássam, kihez beszélek.

Nos, semmit sem láttam, mert a nap épp a feje mögött vakított a szemembe.

– Na, ne! – hallottam, ahogy felnevet.

Mégis minek örül? Biztosan nagyon hülyén festhetek. Azonnal megpróbáltam feltápászkodni.

– Várjon, segítek! – nyúlt a kezem után, a karjával pedig megtámasztotta a derekam.

Mikor végre sikerült felállnom, és megláttam az idegent, ledermedtem. Ugyanaz a jóképű pasi állt velem szemben, akire délelőtt ráborítottam a kávét.

– Engedjen el! – kaptam el a kezem, és egy lépést hátráltam.

– Maga mindig ezt csinálja? – tárta szét a karját. – Először rám önti a kávét, most pedig belém jön?

Mégis mi a francról beszél ez itt nekem?

– Nem szokásom másokban kárt tenni – vágtam rá dühösen –, de egyik sem azén hibám volt.

Kifordítottam a karom, hogy megnézzem az égő könyökömet. Szépen lehorzsoltam, ahogy a térdem is.

– Ezen vitatkozhatnánk, de hagyjuk most. Le kell kezelni a sebeit. Jöjjön velem! – parancsolt rám a pasas ellentmondást nem tűrő hangon.

Eszemben sem volt vele menni. Miatta rúgtak ki, és miatta törtem össze magam.

– Nem megyek magával sehová. Máskor jobban is odafigyelhetne! – A kerékpáromhoz léptem, hogy azonnal eltűnjek innen.

– Azzal akar elmenni? – bökött a pasas a fejével a járgányom felé, aminek az első kereke úgy elhajlott az ütközéstől, hogy még tolni is képtelenség lett volna.

– Ez is csak a maga hibája! – rángattam fel a biciklit, csak tudnám, minek, mert maximum csak a hátamon vihettem volna el.

– Az enyém? – nézett rám csodálkozva azokkal a csodálatos sötét szemeivel.

– Maga fékezett be előttem, és gondolom nem nézett a tükörbe – vontam meg a vállam, és közben már azon törtem a fejem, mit csináljak most.

– Oké, ne vitázzunk ezen. Azokat a sebeket tényleg le kell kezelni. – Odalépett a kocsijához, majd elkezdett kitárulni a mellettük lévő nagy vaskapu.

Meglepetten bámultam, ahogy mögüle előbukkan egy öltönyös férfi, és odasétál hozzánk.

– Vidd be azt a kerékpárt, Jack, utána pedig állj be! – nyomta az öltönyös kezébe a kocsija kulcsát a pasi, majd visszalépett hozzám.

– Maga itt lakik? – kérdeztem bambán. Nem mintha közöm lett volna hozzá.

– Igen. Jöjjön velem! – fogta meg a karom, és határozottan maga után vonszolt.

Ellenkeztem volna, de mikor megláttam a gyönyörű épületet, egészen elképedtem. A hatalmas házat kívülről rusztikus tégla borította, fehér ablakai szinte ragyogtak a napsütésben. Piros rózsával befuttatott bejárata pedig arra csábított, hogy még közelebbről szemügyre vegyem.

– Nem kell így szorítania, nem fogok elszaladni – mérgelődtem, és megrángattam a karom.

– Bocsánat! Nem vettem észre, hogy szorítom – engedett el a pasas, majd kinyitotta előttem a bejárati ajtót.

Megilletődve léptem be a tágas előszobába. Egyáltalán minek jöttem be ide? Emiatt az alak miatt rúgtak ki.

– Erre – mutatott maga elé az egyik kezével, míg a másikat finoman a derekamra helyezte, hogy újra útnak indítson az épület belseje felé.

A ház pazar volt. A nappali és az étkező akkora lehetett, mint a bérelt lakásunk komplett alapterülete.

– Üljön le itt. Hozom az elsősegély dobozt – mutatott a férfi a hatalmas, szürke és kék színben játszó kanapéra.

Annyira meg voltam szeppenve, hogy szófogadóan lehuppantam, és míg az ismeretlen eltűnt a szemem elől, gyorsan körbenéztem.

Az étkezőben egy óriási fehér asztal állt, fényes, intarziás diószínű asztallappal, körülötte pedig szintén fehér székek, sötétszürke, ezüst csíkos párnázott résszel. Az asztal közepén egy gyönyörű rózsacsokor, amit valószínűleg a kertben szedhettek. Mögötte egy faragott pult húzódott, mely a konyhát választotta el az étkezőtől. A konyha bútorzata is hófehér, csillogó inox gépekkel. A nappali pedig maga volt a kényelem. Süppedős szőnyeg, számtalan pihe-puha, színes párna, fotelek, óriásképernyős tévé, a sarokban minibár és óriási levelű pálmák. Mintha minden azt sugallta volna, hogy érezd csak jól magad. Ha nem ilyen helyzetben vagyok, talán még meg is próbálkoztam volna vele.

– Bocsánat, már itt is vagyok – jelent meg újra a férfi, majd leült mellém, az elsősegély dobozt pedig letette kettőnk közé.

Most tényleg doktorbácsisat akar velem játszani?

– Majd én megcsinálom magamnak – mondtam azonnal, mert nem akartam, hogy hozzám érjen.

Már az is zavart, hogy itt vagyok nála, és ilyen közel ül hozzám. Ez a pasi kétszer is kitolt velem, most meg ápolgatni akar.

– Amit eddig magából láttam, azt hiszem jobb, ha én csinálom – közölte derűsen, és a kezébe vett egy üvegcsét.

– Most tényleg azt hiszi, hogy mindig ilyen ügyetlen vagyok? – kérdeztem sóhajtva.

– Mindig talán nem, de talán ez nem a maga napja – öntött egy kis folyadékot a vattapamacsra. – Tartsa ide a karját!

Nem az én napom? Mindenről ő tehet!

– A barátnője lökött meg, azért borítottam magára a kávét – mondtam ki végre az igazságot.

A férfi rám se nézett.

– Nem láttam, de talán… – motyogta, és rányomta a könyökömre a pamacsot.

– Au, ez csíp! – kaptam el a karom, mert tényleg iszonyatosan mart a folyadék.

A pasi mosolyogva méregetett.

– Mindjárt elmúlik. Eléggé lehorzsolta. – Újra megfogta a karom, és gondosan lefertőtlenítette.

– Kirúgatott – morogtam, és a szemébe néztem, hogy lássam a reakcióját.

– Valóban – felelte. Állta a tekintetem. Egy csepp bűntudatot sem láttam a szemében.

– Gondolom, ilyenkor nem bántja a lelkiismeret.

– Hazudnék, ha azt állítanám sokat foglalkoztatott a kérdés, mert eszembe sem jutott, míg belém nem jött – felelte rezzenéstelen arccal.

Mekkora egy nagyképű pöcs!

– Maga miatt nincs munkám, tönkrement a biciklim, és meg is sérültem. Ne is bántsa a lelkiismeret! – mondtam mérgesen, majd felálltam. – Kösz a fertőtlenítést!

Elindultam a kijárat irányába, közben kihalásztam a telefonom a farzsebemből, hogy taxit a hívjak. A kijelzője be volt repedve.

Még ez is!

– Hová megy? Várjon már! – sietett utánam, és újra megragadta a karom, hogy megállítson.

– Maga mindig ilyen erőszakos? – néztem a kezére, ami megint olyan szorosan tartott, hogy az szinte fájt.

Elengedett.

– Nem, bocs! Csak nem akartam, hogy elmenjen. Igaza van, szeretnék elnézést kérni – hadarta.

Elegem volt már ebből.

– Sokra megyek vele – sóhajtottam.

– Szeretném jóvá tenni. Persze, ha megengedi – tette hozzá.

Ezzel most meglepett. Elgondolkodva néztem vissza rá. Talán sosem láttam még ilyen megkapó férfiarcot. Világosbarna haja a legdivatosabban volt vágva, oldalt egészen rövid, míg felül picit hosszabbra hagyva, lágy hullámokban hátrasimítva. A szeme majdnem, hogy fekete, bőre kellemes kreol, férfiasan szögletes álla pedig simára borotvált. A harmincas évei elején járhat, és elegáns öltözékéből ítélve, valamiféle üzletember-féleség lehet.

– Nem szükséges. Mennem kell! – Elfordultam tőle, de újra megfogta a karomat, viszont már nem erősen.

– Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen! Legalább azt engedje meg, hogy egy másik kerékpárt vegyek magának.

Ez most komoly? Egy másik biciklit akar nekem venni? A házát elnézve piszok gazdag lehet. Akkor vegyen csak! Nekem úgysem lesz pénzem sem a javíttatásra, sem egy újra. Ráadásul neki köszönhetem, hogy most megint egy vasam se lesz.

– Tényleg belátja, hogy a maga hibája volt? – kérdeztem felszegett állal.

A pasi arca komoly volt.

– Igen, talán én is hibáztam, elismerem. Akkor kezdhetnénk elölről az egészet? – nézett rám bűnbánóan.

Ekkor beugrott milyen bénán festhetek, hiszen a sisak még mindig a fejemen volt. Zavartan nyúltam utána, majd lehúztam a fejemről, és megráztam a hajam, mely kócos tincsekben terült szét a vállamon. A férfi kissé meglepetten nézte végig a folyamatot, majd megköszörülte a torkát.

– Khm, akkor bemutatkoznék. Jacob Morris – nyújtotta felém a kezét.

Gyorsan a hónom alá csaptam a sisakot.

– Gianna Black – fogadtam az erős kézfogást.

– Szép neve van, Gianna. Akkor üljünk vissza, és fejezzük be a sebei kezelését – mutatott újra a kanapé irányába.

Annyira szerettem volna magam megnézni egy tükörben, mert valószínűleg nagyon szörnyen nézhettem ki. Fehér trikómon már észrevettem egy koszfoltot, és a világosbarna rövidnadrágom fenékrésze se nézhetett ki különbül. Talán még az arcom is maszatos, a fene tudja, de most nem volt lehetőségem ellenőrizni. Kissé feszengve ültem vissza, és hagytam, hogy a férfi újra a kezébe vegye a karomat.

– Bekötözöm, aztán megnézzük a térdét is. Máshol nem fáj? – kérdezte egészen gyengéden.

Hová lett az előbbi arrogáns pasas?

– Nem – ráztam a fejem, és rá sem mertem nézni. Túlságosan vonzónak találtam.

Gézzel körbetekerte a könyököm, aztán ismét felemelte az üvegcsét.

– Forduljon felém, és nyújtsa ki a lábát – utasított, de már nem olyan erőteljesen, mint korábban.

– Ezt magamnak is meg tudnám csinálni – mondtam, de azért felé fordultam.

Bevallom, jólesett, ahogy ez a félisten engem ápolgat.

– Nem kétlem, de hagyja csak, hogy segítsek – nyomta rá ismét a pamacsot a térdsebemre.

Ez is rohadtul csípett, de ezúttal összeszorítottam a fogam, mire Jacob mosolyogva nézett rám. Ennyi elég volt ahhoz, hogy úgy elvarázsolódjak, mint egy kamaszlány. Idiótán visszamosolyogtam rá, közben majdnem elfolytam a padlóra.

– Ez csúnyább egy kicsit, biztosan nagyon húzódik – vizsgálgatta meg a letisztított sebem.

Kezét a combomra tette, én pedig, mintha csak tüskébe ültem volna, arrébb ugrottam.

Mi a francért ugrabugrálok?

Jacob felvonta a szemöldökét.

– Nem fogom bántani, nem kell ennyire tartania tőlem – nevetett könnyedén.

Égett a fülem. Vagy a sebem? Talán inkább az egész testem.

– Egyáltalán nem tartok magától, de mégis csak egy idegen, és a combomat fogdossa – mondtam, mert hát úgyis levágta, hogy miért játszok kecskegidát.

Jacob most aztán tényleg jól szórakozott rajtam. Szeme csillogott, és mellé kivillantotta mind a harminckét tökéletesen fehér fogát.

– Nem fogdostam, csak rátettem a kezem a lábára, de ha zavarja, akkor megpróbálok nem magához érni. Habár… – Elharapta a mondat végét.

Perverz disznó!

– Habár? – kérdeztem rá, ne csak az én fejem égjen.

Jacob gondosan körbetekerte a térdem, csak utána válaszolt.

– Maradjunk annyiban, hogy formás lábai vannak, Gianna – egyenesedett fel, és pimaszul az arcomba mosolygott.

Ennyit erről! Ezt a pasit nem lehet zavarba hozni.

– A bókjait tartogassa a barátnőjének, és inkább térjünk vissza az ajánlatára! – szabadultam volna az általam okozott kínos szituációból.

Bármennyire is jó pasi, nem szabad elfelejtenem, hogy miatta vagyok munka és most már kerékpár nélkül, a telefonomat pedig szóba se mertem hozni.

– A hölgy, akit látott, nem a barátnőm, de rendben van, akkor beszéljünk a kerékpárjáról. Iszik valamit? – állt fel, és közben megcsörrent a telefonja. – Elnézést! – mondta, majd két lépést arrébb ment, és a füléhez emelte a készüléket.

Nem a barátnője? Miért tartotta fontosnak, hogy ezt közölje velem?

Ellenőriztem a kötéseimet, és egy tükröt próbáltam keresni. Ugyanolyan hiú voltam, mint bármelyik más nő, és akármennyire is haragudtam erre a pasasra, mégsem akartam rosszul festeni előtte.

– Gianna! Lenne egy hatalmas kérésem – lépett vissza hozzám Jacob, és most először némi idegességet láttam a szemében.

Mi a fene történt?

– Micsoda? – néztem fel rá gyanakodva.

– Mindjárt itt lesz anyám, és még valaki. Tegyen úgy, mintha a barátnőm lenne – kérte feszülten, én pedig azt hittem, rosszul hallok.

– Hogy mi? – álltam fel idegesen.

– Csak egy félórára ugranak be. Kérem, tegye meg ezt nekem, utána mindent megmagyarázok! – hadarta, és ekkor megszólalt a csengő.

Farkasszemet néztünk egymással. Jacob a válaszom várta, és magam sem tudom miért, de bólintottam. Talán az ijedtség, vagy a váratlan helyzet lehetett az oka, esetleg a férfi könyörgő szemei, de már mindegy is volt.

– Köszönöm! – biccentett, majd az ajtóhoz sietett.