Szabadnak lenni - 21. fejezet

 

Sienna

Azt álmodtam, hogy betakar egy fekete árnyék és hiába próbálok menekülni, el akar nyelni. Zihálva nyitottam ki a szemem, és a fekete árny ugyanúgy beterített.

Áporodott levegő csapta meg az orromat, a fejem borzasztóan hasogatott. Meg akartam mozdulni, de a kezem megakadt valamiben. Elfordítottam a fejem, és rémülten vettem észre, hogy az ágyhoz vagyok bilincselve. Kétségbeesetten kaptam a fejem az ellenkező irányba, de a másik kezem is ugyanúgy oda volt bilincselve. Bolyhos bilincs. De ja vu.

– Á, hát magadhoz tértél! – szólalt meg valaki, akinek az árnyéka rám vetődött.

Egy férfit pillantottam meg piros baseball sapkában. Nem tűnt ismerősnek. A félelem átjárta minden porcikámat. Ki ez és hol vagyok? Leült az ágy szélére, én pedig amennyire csak tudtam, elhúzódtam. A férfi harmincas évei közepén járhatott. Seszínű szeme zavartan cikázott végig rajtam. Kék pólóján rikító sárga Hollywood felirat díszelgett. Farmere kopott és zsírfoltos volt.

– Ki maga? – kérdeztem rekedten. – Miért vagyok itt?

Tekintete egy szempillantás alatt elsötétült.

– Mit számít, hogy ki vagyok? – pattant fel újra. – Sosem számított senkinek!

Ez most nem olyan lesz, mint legutóbb! – hasított belém a felismerés. Mi az esélye annak, hogy valakit elraboljanak? Nagyon kicsi. És annak, hogy valakivel kétszer is megtörténjen? Gyakorlatilag semmi.

– A kérdés, hogy te miért vagy itt! – mondta különös csillogással a szemében.

– Miért vagyok itt? – ismételtem a kérdést reszketeg hangon.

A fogvatartóm gúnyosan felnevetett.

– Azért, mert az övé vagy. – Felemelte a mutatóujját. – Vagyis már csak voltál! Most már az enyém vagy!

Végigfutott a borzongás a gerincemen. Ki lehet ez a férfi? Próbáltam felidézni, hogy kerülhettem ide. A kocsiba ültem volna be, amikor valaki befogta a számat, és tömény, édeskés szagot éreztem. Kapálóztam, szétszóródott a holmim, aztán minden elsötétült. Elkábított.

A szívem őrült ritmusra kapcsolt. Vajon mióta fekszem itt?

– Kié voltam? – kérdeztem óvatosan.

– Nesbitté.

Ayden – hasított belém. – Ez a fickó Aydennek akar ártani.

– Mit akar tőlem?

– Még semmit. – Elsétált az ágytól, lekapcsolta a villanyt, és becsapta az ajtót maga mögött.

 

Ayden

Alaposan szétnéztünk a helyszínen, és a bokorban megtaláltunk a zsebkendőt, amivel Siennát elkábították.

– Szólnunk kell a rendőrségnek – közölte Cora halálra váltan.

Silasra pillantottam, és ő bólintott. Azonnal a telefonomért nyúltam, és tárcsáztam a rendőrséget. Idegességemben fel-alá járkáltam, aztán még legalább fél órán keresztül ezt csináltam, mire végre hajlandóak voltak kifáradni a helyszínre.

Silast visszaküldtem az irodába, hogy állítsa rá az embereket a keresésre, és azonnal szóljon, ha van valami.

– James Green, nyomozó – nyújtotta a kezét a kreolbőrű, nagydarab férfi. – Elmesélné, mi történt?

Elmondtam neki mindent, amit eddig megtudtunk, majd Cora is megerősítette ugyanazt. Aztán behívtak minket az őrsre, a többi rendőr pedig a helyszínen maradt.

Hosszú várakozás után a szokásos kérdéseket tették fel: mióta vagyunk együtt, van-e Siennának rosszakarója, nem kapott-e fenyegetést mostanában blablabla. Azonban amikor rákérdeztek arra is, nekem akart-e valaki ártani, egy pillanatra megakadtam. Fogalmam sem volt, lehet-e összefüggés a két dolog között, de elmondtam nekik mindent.

Később úgy engedtek utunkra, hogy értesítenek, ha találtak valamit. Corát hazaküldtem, hogy otthon legyen, ha netán valami csoda folytán Sienna mégis előkerülne, én pedig az irodába hajtottam abban a reményben, hátha Silas már tud valamit.

Amikor beléptem, elég volt csak a szemébe néznem ahhoz, hogy rájöjjek, nem járt sikerrel.

– Megtaláljuk! – közölte. Bizonyára látta a szememben a kétségbeesést.

Semmi nyomunk nincs. Sem a tűzeseteknél, sem a kocsi rongálásnál nem jutottunk semmire, habár az sem biztos, hogy jól gondolom… De senki másra nem tudtam gyanakodni.

– Legalább, ha az okot tudnánk – túrtam bele idegesen a hajamba.

 

Vincent

Örömömben ugrálni tudtam volna. A sebtében összeállított megfigyelőrendszeren figyeltem a monitort. A kamerát az egyik lombos fa törzsén rejtettem el úgy, hogy pontosan rálásson a vöröske kocsijára. Így élőben nézhettem végig Nesbitt kétségbeesett toporzékolását.

Aggódsz Nesbitt. Hát, van is mi miatt! – dőltem hátra elégedetten.

Izgatott lettem. Bárcsak elmehetnék Sallyhez… Tekintetem az ajtóra tévedt. Már nincs szükségem Sallyre, hisz itt van ő. Használhatom, ahogy kedvem tartja. Becsúsztattam a kezem a nadrágomba, és elképzeltem, mi mindent tehetnék vele. Gyönyörű képek váltogatták egymást a fejemben, az élvezet sokkal intenzívebb volt, mint amikor Sallyt lestem a szekrényből. Most én irányítok.

Felálltam, letéptem egy papírtörlőt, és nagyjából megtisztogattam magam. Közben újra a képernyőre pillantottam. Megjelentek a zsaruk. Nem örültem neki, de tudtam, hogy úgysem találnak rám.

Darabokra foglak törni, Nesbitt!

Sienna

Mindkét karom elzsibbadt. Megpróbáltam feljebb tolni magam, hogy valamennyire ülő helyzetbe kerüljek, és ne feszüljenek annyira a végtagjaim. Nagy nehezen sikerült, de kényelmetlen volt, mert az ágy támlája nyomta a hátamat. Jó lett volna a párnát mögé igazítani, de nem volt mivel megfognom.

Ebben a pózban viszont jobban szemügyre tudtam venni a helyiséget.

A szobán mindössze egy ablak volt, a spalettákat behúzták rajta, és csak kis réseken szűrődött be a fény. Verővényes napsütés volt, a levegőben látni lehetett az apró porszemcséket táncolni. Kifakult barna függöny lógott a padlóig a félig leszakadt karnisról. Az ágy bal oldalán éjjeliszekrény, rajta egy búra nélküli éjjeli lámpával, felette egy kép, de nem lehetett kivenni, mit ábrázol. Jobb oldalon egy kétajtós, rácsos ajtajú ruhásszekrény árválkodott. Az ajtó az ággyal szemben nyílt. Jobb oldalán egy zöld kockás fotel, rajta doboz, míg baloldalon egy kis fésülködő asztal állt. Hunyorítottam, hogy a gyér fényben meg tudjam állapítani, mik vannak az asztalon, és meghűlt a vér az ereimben. Katonás sorrendben többféle színű és méretű műpénisz sorakozott egymás mellett.

Meg fog erőszakolni! – hasított belém a felismerés, és nyomban eluralkodott rajtam a pánik. Testem elöntötte a jeges rémület és levegő után kapkodtam.

Nem, nem szabad! Nagy levegő! – mondogattam magamban, és próbáltam mélyeket lélegezni. Nem eshettem pánikba! Most már nem csak magamra kellett gondolnom, hanem a gyermekünkre is.

Az orvosom megerősítette a gyanút. A kétségeim ellenére is hihetetlenül boldog lettem, és Isabella volt az egyetlen, akit felhívtam. Ő majd’ kiugrott a bőréből a hírtől, hogy nagymama lesz. Már én is alig vártam, hogy elmondhassam Aydennek. Hinni akartam abban, hogy örülne annak, hogy apa lesz.

Nyeltem egy nagyot. Nem akartam arra gondolni, hogy talán már nem lesz lehetőségem elmondani neki.

Visszatoltam magam fekvő helyzetbe, behunytam a szemem, és igyekeztem szabályozni a légzésem. Valószínűleg pár percre elaludhattam, mert az ajtó nyikorgására eszméltem. Éreztem, hogy ki kellene mennem a mosdóba. Fejem oldalra hajtottam, hogy lássam ki jött be. Ugyanaz a baseballsapkás fickó lépkedett felém.

– Ki szeretnék menni a mosdóba – mondtam, amikor az ágyamhoz ért.

Egy pillanatra tanácstalanság látszott az arcán, majd a szekrényhez ment, és elővett egy láncot. Kiment. Hallottam a láncszemek csörgését. Aztán újra megjelent, odajött az ágyhoz, és kinyitotta az egyik bilincset.

– Ülj fel, és fordulj meg! – parancsolt rám.

Elsőre alig tudtam megmozdulni, annyira elgémberedtek a tagjaim. A fickó a szabad kezemet hozzábilincselte a fogságban lévő másik kezemhez, majd az immáron egymáshoz bilincselt kezeimet teljesen eloldotta az ágytól. Így már nem voltam hozzákötve, viszont ugyanúgy fogságban maradtam.

A karom alá nyúlt, és felállított.

– Gyere!

 Kivezetett a szobából. A lánc a szobaajtó melletti fűtéscsőhöz volt rögzítve, másik vége pedig szabadon feküdt a földön. A fickó felemelte, és a kezemen lévő bilincshez csatolta.

– Ott a mosdó – mutatott egy szemben lévő ajtóra. – Nem kell sietned.

Karba tett kézzel a falnak dőlve várta, hogy elinduljak.

Menet közben lopva szétnéztem. Egy lepukkant lakásban voltam, a függönyök mindenhol behúzva, így gyakorlatilag lehetetlenség volt megállapítani, a város melyik részén lehetek. Ha egyáltalán a városban voltunk.

Bementem a mosdóba, de a lánc miatt nem tudtam becsukni az ajtót. Az éppen addig ért, hogy le tudjak ülni a WC-re, de tovább egy lépést sem tudtam tenni. Megkerestem az ablakot, de az a helyiség túloldalán volt, a kád fölött. Sehogy sem értem volna el.

Már épp le akartam ülni, amikor rájöttem, hogy a bugyim nem tudom letolni. Próbáltam a hátrabilincselt kezemmel, de még a szoknyámat sem tudtam feltűrni rendesen. Az ügyetlenkedésemmel csak azt értem el, hogy a lánc eszeveszetten csörgött, így felkeltettem a férfi figyelmét.

– Valami baj van? – kiabált be a nyíláson.

Tehetetlenül toporogtam. A hólyagom már feszített, de nem akartam, hogy ő hozzám érjen a koszos kezével. A sírás fojtogatott.

– Nem tudom lehúzni az alsóm – szóltam ki elcsukló hangon.

Nem érkezett válasz. Erre biztosan nem gondolt. Hirtelen kinyílt az ajtó, és fickó végigmért.

– Ezen segíthetek. – Odalépett hozzám.

Az arcomba bámult, elfordítottam a fejem. Lejjebb ereszkedett, felhúzta a szoknyám, megfogta a bugyim pántját két oldalt, és lassan elkezdte lehúzni. A lábam megállíthatatlanul remegni kezdett. Egészen a földig lehúzta a bugyimat.

– Lépj ki belőle! – parancsolt rám.

Engedelmeskedtem, mert túl akartam lenni ezen a kínos szituáción. A férfi a bugyimmal a kezében felemelkedett, rám mosolygott, majd kiment. Nem csukta be maga után az ajtót.

Nagyot sóhajtottam, és próbáltam a szoknyámmal megküzdeni. Megmarkoltam az anyagot a hátrabilincselt kezemmel, és sután feljebb húztam. A láncok megint csörögtek.

Végül sikerült leülnöm, és összetörten ücsörögtem ott egy darabig. Csendesen hulltak a könnyeim. Aydenre gondoltam. Arra, hogy talán soha többé nem látom Aztán Corára és a szüleimre. Vállam rázkódni kezdett az elfojtott sírástól, majd egyszer csak megrántották a láncomat. Mindkét vállamba fájdalom hasított.

A férfi visszavezetett a szobába, és ismét az ágyhoz bilincselt.

– A barátod már keres. Látnod kellett volna az arcát – közölte derűsen, miközben ellenőrizte a bilincseket.

Majdnem megint elsírtam magam. Ayden keres. Bárcsak megtalálna, de valószínűleg fogalma sincs, hol lehetek. Hacsak nem ismerik egymást, hiszen ez a férfi miatta rabolt el.

– Még a zsarukat is kihívta – folytatta. Gyors léptekkel az ablakhoz sétált, azt is ellenőrizte, majd vissza az ágyhoz, ugyanabban a tempóban.

Minden mozdulatáról sütött az izgatottság. Aztán hirtelen levetette magát az ágyra.

– Érdekel, hogy mit szeret benned annyira!

Mire felfogtam volna a szavait, kezét a combom közé csúsztatta, és megérintett ott. Felsikoltottam, ahogy hideg ujjai durván belém nyomultak. Aztán ugyanolyan gyorsan ki is húzta. Az orrához emelte és mélyen megszagolta az ujjait. Émelyegni kezdtem.

– Jó illatod van. Nem csoda, hogy úgy odáig van érted – jegyezte meg, aztán felállt, és otthagyott.

Megint a pánikkal küzdöttem. Ki kell jutnom innen. Füleltem, de semmilyen beazonosítható hangot nem hallottam. Se járművek, se emberek, se egy gyár, még egy kutya sem ugatott. Csend honolt az utcán. Aztán mégis csak meghallottam valami neszt. Mintha valami ismétlődő hang volna. Aztán kicsit hangosabb volt. Lihegés. Egyre hangosabb lihegés. Elfogott a rettegés. Ez a férfi maszturbál. Tekintetem a dildókra siklott. Nincs sok időm!

 

Ayden

Másnap képtelen voltam bemenni dolgozni. Silasszal egész késő éjszakáig próbáltuk összerakni a kirakó darabjait, de semmire sem jutottunk.

Épp a kávét főztem, amikor anyám rontott be az ajtón. Volt kulcsa, mert amikor elutaztam, néha ránézett a lakásomra.

– Mégis, mikor akartál szólni? – Ledobta elém a reggeli újságot a konyhapultra.

Tudtam mi áll benne. Kiszivárgott Sienna elrablása, valamint a rongálásról és a tűzesetekről is írtak. Ennyit a rendőrségről.

– Nem akartalak idegesíteni. – Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy vitatkozzak vele.

– Hívd be Silast! – mutatott a terasz felé, ahol a barátom valami telefont intézett.

– Minek? – akadékoskodtam.

– Azért, mert azt hiszem, tudom, hol van Sienna – felelte anya a legnagyobb meglepetésemre.

Silas abban a pillanatban ott termett, mintha megérezte volna, hogy szükség van rá. Anyám elővett egy papírlapot meg egy tollat, majd ráírt egy címet, és Silas kezébe nyomta. Ezután megfordult, és a szemembe nézett.

– Hozzátok vissza az unokámat és az édesanyját!

A levegő bennem rekedt egy pillanatra.

– Miről beszélsz?

– Talán süket vagy, fiam?

– Sienna gyermeket vár? – motyogtam döbbenten.

Anyám tudálékosan a fejét ingatta.

– Szerinted ki eszik reggelire rántottát csokifagylalttal? Tegnap volt orvosnál. Nyolc hetes terhes.

Megfordult velem a világ. Annyi mindent kérdeztem volna még, de nem volt rá idő. Bármi is volt az a címen, amit anyám felírt, nem késlekedhettünk. Haza kellett hoznunk Siennát.

22. fejezet