Neon Blood - bónusz novella

 

Laris

– Holdistenre! Lesz mit meggyónnunk… ah… de szeretem, amikor a királyunk nyelve illetlen helyre téved.

Oberon nevetve kúszik vissza hozzám, és közben a jobb lábamat feljebb tolja. Szája csábítóan fénylik. Lehúznám magamhoz egy csókra, ám levegőt venni sem sikerül, mert figyelmeztetés nélkül elmerül bennem.

– Nem is szoktál gyónni, Bűbájosom! – A szemében visszatükröződnek az izzó rúnáim. Ettől pedig olyan, mintha a tekintete lángolna. Varázslatos.

– Összegyűjtöm egy alkalomra a mondandómat – nyöszörgöm az élvezettől eltorzult hangon.

– Az egész napos elfoglaltságot jelent az atyának.

Válasz helyett kéjes sóhajok hagyják el a számat. Oberon nemcsak a kardforgatásban jeleskedik, mesterévé vált a szerelem művészetének. Minden alkalommal lenyűgöz a hozzáértésével.

A beteljesülés után kipirult arccal néz le rám, és mielőtt mellém feküdne, puha csókot hint a számra.

A testem jólesően elernyed, és mosolygok, mint a kergegomba.

Boldog vagyok, hogy képes voltam megbocsátani neki. Mára megértettem, hogy nem akkor ért véget az életem, amikor a kardja halálos sebet ejtett rajtam. Akkor már rég halott voltam, hiszen valaki más lakozott bennem. Megbocsáthatatlan dolgokat tettem, de szeretném jóvá tenni. Ahogy Oberon is. Mindketten nagy becsben tartjuk az esélyt, amit Holdisten ajándékozott nekünk.

Felé fordulok, szeretek megpihenni az ölelésében, de a testem megfeszül mozdulat közben, mert különös érzés fut végig rajtam.

– Mi az? – kérdezi Oberon rögvest.

Nem felelek, csak kutatom az érzést magamban.

– Valami baj van? – türelmetlenkedik Oberon, és felül.

A földre dobott ingemért kapok.

– Nem. Azt hiszem, nem. Gyere velem!

Kipattanok az ágyból, hanyagul letörlöm a hasamról a szerelmeskedésünk nyomait, és magamra rángatom a ruháimat. Oberon ugyanezt teszi, de értetlen képpel bámul.

– Laris! Mondd már, hogy mit érzel!

Nem törődöm vele, mert jóformán meg sem hallom a kérdését felindultságomban. Kirontok az ajtón, a cipőmet fél lábon sántikálva húzom magamra. Oberon a nyomomban lohol végig a folyosón, el az őrök mellett, egyenesen a fogadóterembe. Néhány szolgáló és az egyik nemes, aki épp a várasszonnyal vált szót, kérdőn pillant felénk.

Oberon már nem is kérdez, de Percival utánunk kiált.

– Hová a nagy igyekvés, felség?

– Ha tudnám! – feleli erre Oberon, aztán rövid időre megtorpan. Széles vigyorral nézek vissza rá. A tekintetéből látom, hogy már ő is érzi. Egyedül Percival néz egyikünkről a másikunkra úgy, mintha bolondok lennénk.

Szinte futunk a lépcső aljáig, majd lelassítjuk a lépteinket. Az őrök két férfinak állják az útját, akik a várba igyekeznének.

– Kiket tartóztattatok fel? – kérdezi Oberon egy torokköszörülés után, és alig bírja elrejteni a mosolyát.

A két őr meglepetten fordul hátra, és vigyázzba vágja magát.

– Felség! – hajt fejet egyikük. – Ez a két ember azt mondja, felséged várja őket.

– Valóban? – Oberon összekulcsolja maga mögött a kezét, és lelép az utolsó lépcsőfokra. Az inge nincs jól betűrve a nadrágjába. Most nekem kell visszafognom a kuncogásomat.

– Tudtuk, hogy nem mondanak igazat – bök a másik őr a lándzsájával a szőke hajú férfi felé –, mert akkor felséged meghagyta volna nekünk, hogy eresszük be őket.

– És ha nem tudtam, mikor érkeznek? – vonja fel Oberon a szemöldökét.

A két őr zavarodottan néz egymásra.

– Már épp szalasztottunk volna valakit, hogy megkérdezze…

– Ó, mekkora kamugépek vagytok! – vág közbe a másik idegen, akit talán még a szőkénél is csinosabb vonásokkal ajándékozott meg az élet. – Nem ilyen balfék recepciósokat kellene alkalmaznod, felség. A megbízható munkaerő aranyat ér még ebben a mágiával teli tartományban is.

Megfagy a levegő, de csak a két őr körül, mert dermedten és az előbbinél is nagyobb zavarral kapkodják a fejüket.

– Felséged érti a szavajárását? – szólal meg halkan az első.

– Nem egészen, de a fenébe is, engedjétek már ide őket – tárja ki Oberon a karját, és amint a két őr arrébb lép, meleg ölelésébe zárja Valentine-t.

– Tényleg visszajöttetek. – Szorosan magamhoz ölelem Dantét.

– Alig vártam, hogy újra láthassalak titeket. – Elérzékenyülten megremeg a hangja.

– Sok telihold elmúlt az elválásunk óta, de minden egyes nap reméltem, hogy ténylegesen viszontláthatjuk egymást.

Eleresztem, és még egyszer szemügyre veszem, mielőtt Valentine-t is üdvözölném.

– Laris! Jó látni téged. – Valentine erős karja körém fonódik.

– Örökké a lekötelezetted leszek – súgom a fülébe. – Mert nélküled nem állhatnánk itt.

Alig láthatóan megrázza a fejét, aztán Percivalhoz lép, aki ugyanolyan őszinte lelkesedéssel fogadja őket, mint mi.

– Újra itt vagy, barátom! Soha rosszabb meglepetést! – Erőteljesen meglapogatja Valentine hátát. – Azt hiszem, parancsba kell adnom a katonáimnak, hogy nem ülhetnek le kártyázni a boszorkányoddal – kacsint Dantéra –, mert egyiknek sem szándékozom megelőlegezni a zsoldját.

Megfordul, és elindulunk fel, a lépcsőn.

– Ugyan már! Biztosan futná a királyi kasszából – forgatja Dante a szemét. – De nem kártyázni jöttünk.

– Tehát nem pusztán a látogatás a célja a jöveteleteknek? – halkítja le Oberon a hangját, bár a két őr már hallótávolságon kívülre került.

– Nos, ami azt illeti, nem kizárólag – veszi át a szót Valentine.

Furdal a kíváncsiság, vajon mi lehet az ok, ám nem firtatom, mert Percivalnak csupán sejtései vannak arról, hogy a barátaink nem éppen e világból valóak. Oberon úgy vélte, jobb, ha a teljes igazság a mi titkunk marad, mert nem jó összezavarni az elmét. Habár Percival okos és megbízható, a sok bor bárki nyelvét képes megoldani.

Oberon int a várasszonynak, aki kíváncsi, egyben szigorú tekintettel méregeti a vendégeinket.

– A királyi lakosztályban szeretném vendégül látni a barátaimat. A szakács készítsen valami finomat, és küldess be a dandoveri borból.

– Ahogy óhajtja, felség – hajt fejet. – Szobákat is készítsünk elő?

– Mindenképpen…

– Nem szükséges – vág közbe Dante, mire mindannyian felé fordulunk. – Na jó, maradunk – von vállat végül.

Kérdőn pillantok felé, de ő csak grimaszol.

Amint elindulunk, a füléhez hajolok.

– Mi a tervetek?

Oberon büszke mesélésbe kezdett Valentine-nak, Percival pedig lemaradt, ezért senki sem hall minket.

– Át akarunk vinni titeket – suttogja Dante.

Hátrahőkölök.

– A ti világotokba?

– Hová máshova?

A szívverésem meglódul. Már az a néhány információ is hosszas töprengésre adott okot, amit korábban hallottam tőle, ezért csak félve mertem rágondolni, milyen lehetne látni a világukat… Első alkalommal rettenetesen megrémisztettek a hangok és azok a vasszekerek.

– Nem tudom, miként kivitelezhető – biggyesztem le az ajkam, mert Oberon mégis csak Shaderiver királya. Mindenfelé kíváncsi szemek kísérik.

Az ajtónállók kitárják előttünk Oberon lakosztályának kétszárnyú ajtaját, amin nemrég kirohantunk. A barátaink úgy sétálnak be rajta, mintha hazaérkeztek volna. Minden emlékünk ott van a fejükben. Különös lehet.

– Komolyan most másztatok ki az ágyból? – dobja csípőre a kezét Dante. – Annyira tudtam, hogy azt érzem rajtatok.

Valentine halkan felnevet. Jól áll neki a sápadtkék szín.

– Egy király akkor kel ki az ágyból, amikor kedve tartja – kezd el magyarázkodni Oberon lángvörös arccal.

– Nem szükséges szabadkoznod. Ez nálunk is így van – enyhít Valentine a zavarán.

– Mármint nem a királyunkra gondol, mert az nekünk nincs – pontosít Dante, és lehuppan az egyik karosszékbe.

– Nincs királyotok? Akkor ki irányítja az országotokat? – csodálkozik el Oberon.

Én is a fülemet hegyezem, miközben szólok egy szolgának, aki besiet, és serényen elkezdi rendbe tenni az ágyunkat.

Mi is leülünk az ovális kisasztal köré, és ámulva hallgatjuk a beszámolójukat a különös rendszerükről.

– Oké, ez dögunalom! – inti le Dante Valentine-t, amikor az országuk irányításáról kezd el beszélni. – Inkább meséljetek ti! Mi a helyzet errefelé? Mert látom, ti remekül érzitek magatokat – ereszt meg felénk egy sokatmondó mosolyt.

– Hosszú idő után először rend van Shaderiverben. – Oberonra pillantok. – Mert van egy erőskezű, de igazságos uralkodójuk.

– És mellette egy olyan társ van, akit nemcsak elfogadott a nép, hanem fel is néz rá – teszi hozzá Oberon. Szerelmes pillantásától bizseregnek a rúnáim.

Dante sóhajt. Sejtem, hogy csak azért marad csukva a szája, mert épp behozzák a dandoveri bort, valamint gyümölcsöket és sajtot.

Megvárjuk, amíg újra magunk közt maradunk, csak utána folytatjuk.

– Egyetek, igyatok, közben meséljétek, hogy van Zediac? Ugye, sikerült meggyógyítani? Valamint meséljétek el jöveteletek másik célját – sürgetem őket, annyira izgatott vagyok, vajon mit fog szólni Oberon. Örömmel mennék, de ha ő nemet mond, természetesen én is maradok.

– Igen, Zed meggyógyult – veszi át a szót Valentine –, éppen ezért azt gondoltuk, talán szívesen találkoznátok vele. De ahhoz át kell jönnötök velünk.

Oberon szeme nagyra nyílik a csodálkozástól, de megcsillan benne a kalandvágy is.

– Mielőtt megkérdeznétek – emeli fel az ujját Dante –, ő nem vállalta, tekintve, hogy majdnem belehalt a Szürkékkel való találkozásba, és az itteni élete…

– Nem neheztelek érte – inti le Oberon. – Boldoggá tesz a gondolat, hogy találkozzam vele, és a világotokat is szívesen megismerném, de egy király hogyan szökhetne át egy másik világba?

Megköszörülöm a torkomat.

– Korábban nem okozott gondot az ilyesmi, felség. Emlékeim szerint nagyon is élvezted az apró kiruccanásaidat.

– A mai napig élvezem a találkáinkat, bárhol is fussak össze veled, Bűbájosom – mosolyog rám –, ellenben ez hosszabb kimaradás lenne, ami mindenkinek feltűnne. Percivalról nem beszélve. Te pontosan tudhatod, mennyire komolyan veszi a feladatát.

Csüggedten dőlök hátra, noha sejtettem, hogy ezt a választ fogom hallani.

Dante szeme ide-oda jár rajtunk. Kivesz egy datolyát, és a szájába dobja.

– Ha Pascal meggyőzhető volt, hogy falazzon nektek, Percival sem kivétel. Bízzátok csak rám – von vállat.

– Falazni? – kérdezek vissza.

– Cinkostárs, aki nem beszél a titkaidról – helyesbít Valentine. – De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne Dantéra bízni ezt a dolgot.

– Miért mondod ezt? – kéri számon Dante.

Valentine szája sarkában pajkos mosoly ül meg.

– Mert téged ismerve, az érveiddel valószínűleg csak még nagyobb ellenállást szülnél Percivalban.

– Fogadjunk, hogy meggyőzőm a Koromképű fiát, aki szintén koromképű, szóval nyugodtan hívhatjuk őt is Koromképűnek – emelkedik fel Dante, azonban Oberon felemelt keze megállásra készteti.

– Várjunk! Egyrészt szerintem jobb, ha én beszélek vele, mert nem igazán ismeri a részleteket. Másrészt – rám néz – nem tudtam, hogy Pascalt Koromképűnek hívtad.

– Csak magamban. – Ártatlan szemekkel pislogok fel rá.

Oberon hosszabban néz rám, majd megvonja a vállát.

– Illik rá. Mindenesetre hagyjátok, hogy én győzzem meg. De két napnál hosszabb időre nem távozhatok titkon.

Dante megvonja a vállát.

– Az teljesen oké. Akár ma este indulhatnánk is…

Nyílik az ajtó, és a szolgák egymás után hordják be a sültes tálakat, valamint frissen sült cipót és zöldségeket. Ínycsiklandozó illatokkal telik meg a levegő.

Percival is megjelenik az ajtóban.

– Óhajtotok még valamit, felség?

Oberon feláll.

– Ami azt illeti, én váltanék veled néhány szót. – Udvariasan fejet hajt felénk. – Ti addig lássatok hozzá, hamarosan újra csatlakozom.

Kimegy, a szolgák is távoznak. A díszes lakosztályban hárman maradunk, és Dante tekintetéből olvasva azt látom, alig várt erre az alkalomra.

– Úristen, az fácán? – mutat az egyik sültre. – Emlékszem az ízére. Nagyon szerettem… vagyis szeretted.

– Még most is szeretem. Vegyél csak – biztatom. – És hadd halljam, mit titkoltok még?

Valentine nevetve megrázza a fejét.

– Néha ijesztően egyformák vagytok.

– Akkor kedvelsz – mosolygok vissza rá.

– Az nem kérdés, hogy kedvellek-e, Laris.

– Nehogy már flörtölni kezdjetek a jelenlétemben! – forgatja a szemét Dante, és Valentine tányérjára csap egy darab húst. – Ez szerintem disznó.

– Ez úgy hangzott, mint valami szitokszó – jegyzi meg Valentine derűsen.

Nem értem minden szavukat, de élvezet hallgatni a szerelmes civakodásukat.

– Semmiképp – rázza a fejét Dante. – Inkább avasd be Larist, amíg Oberon vissza nem ér. – Hozzálát az étkezésnek, én pedig kíváncsian fordítom a fejem Valentine felé.

– Van egy lány, Tia – kezd bele lassan. – Szerintem említettük már.

Bólintok.

– Zed kedvese.

– Igen, és… azt hiszem, ő Oberon húga – mondja Valentine halkan.

Dermedten nézek a sötét szemébe. Oberon húga? Kéretlenül csendül a fülemben a kislány csilingelő kacagása. Magam előtt látom a dacos nézését, amikor nem sikerült beletalálnia a céltábla közepébe. Mennyire küzdő alkat volt… és mégis veszített.

Veszítettünk.

– Honnan tudod? Ő is kapott az Echóból? – Nyelek egyet.

– Nem – ingatja a fejét Valentine. – Viszont első pillanattól fogva éreztem, hogy ő az. Pont olyan heves, mint Lilia volt, és ugyanúgy tud bánni az íjjal, holott soha nem tanulta…

– Úgy van, ahogy mondja – helyesel Dante tele szájjal, miután rápillantok megerősítésért.

– Dante nem említette – folytatja Valentine –, de más önző cél is vezérelt, amikor újra akartam alkotni az Echót. Liliát szerettem volna visszakapni, mert úgy éreztem, ő a családom, hozzám tartozik, és túl korán veszítettem el őt. De később beláttam, hogy Lilia nem az én húgom, hanem Oberoné. És most szeretném megadni az esélyt nekik…

Szavai hallatán összeszorul a szívem. Lilia halála mindenkit megviselt. Akkor romlott el minden. Hajtott a vágy, hogy meggyógyítsam, és ennek eredményeként született meg az Echó. Csakhogy elkéstem vele. Most Oberon szíve vigaszt lelhetne…

– Az esély alatt azt érted, hogy ha esetleg felismerik egymást? – kérdezem reszketeg hangon.

Valentine bólint, Dante pedig komolyan néz rám.

– Igen, az Echó nélkül… – biccent. – Mert Tiában ott van a múlt, ez teljesen biztos. Talán a találkozás felébresztené az emlékeit… legalábbis egy részét. Hiszünk benne, hogy akik összetartoznak, azok megtalálják egymást.

– Mert nem akarnánk, hogy mindenre emlékezzen – folytatja ismét Valentine. – Ezért nem adtunk neki az Echóból.

– Bölcs döntést hoztatok – értek egyet velük, hiszen én sem cselekedtem volna másképp. – Ha Oberonnak nem sikerül, én magam próbálom meggyőzni a koromképűt.

Nem folytatjuk, mert végszóra nyílik az ajtó, Oberon és Percival lépnek be rajta. A Percival homlokán lévő ráncok aggodalomra adnak okot, de nem is rejti véka alá a véleményét:

– Sok őrültséget láttam és hallottam már, de átmenni egy másik világba? – Valentine-ra szegezi szigorú tekintetét.

– Halkabban – figyelmeztetem, közben Oberont követem a tekintetemmel, ahogy visszaül a helyére. Csalódottságot vélek felfedezni a nemesi arcán.

– Biztonságosabb, mint Shaderiver. – Valentine megtörli a kezét a vászonkendőben, és feláll. – Nem hívnánk látogatóba, ha egy percig is veszélyben lenne a királyod.

– Bízom a szavadban, barátom, de nem tudom megítélni, mennyire lehet biztonságos neki, ami neked az. Az apró jelekből ítélve, a ti világotok egészen más lehet.

Ijesztőbb. Ám ezt a gondolatot nem osztom meg Percivallal. Csendben hallgatom, közben próbálom kitalálni, mivel győzhetnénk meg. Az ő támogatása nélkül nem kelhetünk útra. A Pajzs mindig követi a királyát.

– Gyere velünk te is – mondja ki Dante a legkézenfekvőbb megoldást.

Percivalba belefagy a szó. Dante hátradől, és kezébe veszi a fácán combját, azzal mutogat beszéd közben.

– Akkor személyesen védelmezheted a királyodat, és mindenki elhiszi, hogy látogatóba utazott valahová.

Rövid csend áll be. Oberon rám néz, és miután bólintok, felpillant a Pajzsára.

– Nos, úgy vélem, ez ellen neked sem lehet kifogásod.

­­­***

Az út első felét sötétben tettük meg, hogy ne keltsünk feltűnést, ám a hegyen fáklyákat gyújtunk, melyek megvilágítják az ösvényt előttünk. Percival többször kifejezte neheztelését, de végül megtette a szükséges előkészületeket. Gondoskodott róla, hogy mindenki elhiggye, hogy a király rövid, titkos útra indult a tartományon belül – ami valójában igaz is. Most legalább találgatnak, vajon kit látogat meg, és miért. Mire megszületnek a vadabbnál vadabb mesék, addigra talán vissza is térünk Shaderiverbe.

Ahogy közelítünk a barlang szájához, a tenyerem egyre inkább izzadni kezd. Oberon is nyugtalanul néz vissza rám. Tudom, hogy ő sem az út miatt vált feszültté. A fájó emlékek azok, melyek súlyossá tesznek minden lépést a hely felé, ahol kioltotta az életemet. De talán épp ez a kaland lesz az, ami enyhíti szívünk sajgását.

A barlanghoz érve Valentine megáll, és felénk fordul.

– Készültünk. Hoztunk váltóruhát nektek. Habár a hegyen nagy valószínűséggel senkivel sem fogunk találkozni, jobb, ha ezekben jöttök tovább.

– Kérhetnénk egy percet kettesben? – kéri Oberon, mielőtt Valentine folytatná.

Oberon megértően bólint.

– Persze, ez természetes.

Percival az uralkodója vállára teszi a kezét, majd mindhárman belépnek a barlangba.

Oberon felém fordul, és magához von. Egyik karja a derekam öleli, a másikat a tarkómat simítja végig. A légvételéből érzem, hogy reszket a teste, akárcsak az enyém.

– Tudom, a múltat nem változtathatom meg, Laris, de ezen a szent és egyben szörnyűséges helyen szükségem van erre az ölelésre, hogy érezzem, élsz, az enyém vagy, és az enyém is maradsz. – Könyörgő hangja a lelkemig hatol. – Újra bocsánatot kérek azért, amit tettem, és minden egyes nap köszönetet mondok Holdistennek, amiért visszaadott nekem.

– Nem kell… – szólnék közbe, de megállít.

– A legnagyobb hálával neked tartozom, én édes Bűbájosom, amiért megbocsátottad a megbocsáthatatlant.

Könny csorog végig az arcomon, amikor felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek. Hűvös szél simogatja végig az arcunkat.

– Szeretlek. Nem akarom, hogy többé bocsánatot kérj tőlem. Az én lelkemet sem kevésbé súlyos vétkek nyomják. Hibáztunk, vezekeltünk, és most itt vagyunk. Együtt. Ez a legfontosabb.

Mély, érzésekkel teli csókot kapok tőle. Érzem, ahogy a rúnáim felvillanak, majd szép lassan lenyugszanak.

Oberon elhúzódik, nagy levegőt vesz, és biccent. Együtt lépünk be a barlangba a többiekhez.

A fáklyák fénye táncol a sziklafalon, és megvilágítja a barátainkat. Dante ránk mosolyog, majd megemeli a zsákot a kezében.

– Percivalra nem számítottunk, de talán ez jó lesz rá – húz elő egy fekete ruhadarabot. – Valentine-nak legalább száz van belőle, és mind egyforma.

– Ez nem igaz – csóválja a fejét Valentine, és odahozza az én ruhámat.

– Mulatságos az állandó csipkelődésetek – jegyzi meg Oberon, és leveszi magáról a királyi ingét.

Végigvezetem a tekintetemet a vonzó formáin, és miután belebújik egy dísztelen fehér ruhadarabba, amire érthetetlen módon egy középső ujjat festettek, arra jutok, hogy így is pompásan mutat.

– A szabóitoknak lenne mit tanulniuk – húzgálom magamon a túl rövidre sikerült holmit. Úgy látszik, elfogyott az anyag, mire elkészült.

– Ezt úgy hívják, póló, és direkt rövid az ujja. Ne nyújtsd ki! – korhol Dante.

– Póló. – Végigsimítok a puha anyagon. – Lehet, hogy mégis kedvelni fogom.

A nadrágunk és a lábbelink marad, kardot nem, de tőröket hozhattunk magunkkal. Percival fest a legkülönösebben, mert a felsőruházat, amit kapott, úgy feszül a testén, mintha kinőtte volna. Láthatóan nem érzi jól magát benne, mert ő is huzigálja magán az anyagot, majd morcosan a mellényéért nyúlt, és visszaveszi.

Dante végignéz rajtunk a fáklyák fényében.

– Hm, úgy néztek ki, mint valami gót metálzenekar, de nem gond. Menjünk!

Nem értem, miről beszél. Kíváncsian figyelem, hogyan nyitja meg az átjárót: az én szavaimat és az én mozdulataimat használja. Elmosolyodom.

– Átjárót nyitni egy másik világba… őrültség! – motyogja Percival az orra alatt.

– Mind őrültek vagyunk, barátom – veregetem meg a hátát, és Valentine után átlépek az üregen.

Oberon, Percival és végül Dante is követ bennünket. A barlang szájánál megállok egy rövid időre. Még a levegő is más ezen a helyen, az éjszaka pedig világosabb.

– Mire számíthatunk? – faggatja Percival Valentine-t, miután elindulunk le a hegyen.

Itt nincs kitaposott ösvény, azonban Dante magabiztosan halad előre a hegy lábánál.

– Van lent néhány faház, ott szállunk meg. Kevesen járnak arrafelé. Zed és Tia várnak ránk. Biztonságos környezet arra, hogy ismerkedjetek a világunkkal.

– Ó, nem megyünk be a falutokba? – kérdezem csalódottan.

Valentine elmosolyodik. Férfias arca ellágyul ilyenkor.

– De bemegyünk. Mindenképpen szeretnénk nektek megmutatni néhány dolgot.

– Remek – dörzsölöm össze a tenyeremet, közben az ismeretlen növényzeten legeltetem a tekintetem. Legalábbis, amennyit látok belőlük a gyér fényben.

Hamar elérjük a hegy alját. Patak csörgedez szelíden. Oberon szokatlanul csendes, meglehet, ő is zaklatott lelkiállapotban van a Zeddel való találkozás miatt.

Megfogom a kezét, amikor kiérünk az útra. Vajon felismeri Liliát? Ha igen, akkor ennél sokkal nagyobb felindultságban lesz része.

A távolban, a fák ágai között fények pislognak. Másmilyenek, mint nálunk. Mintha a csillagok leszálltak volna az égről.

– Az a falutok? – szólal meg végre Oberon.

– Nem, azok a faházak, habár a falu fényei is látszanak kissé – mutat előre Valentine. – Egyébként nem itt élünk, hanem egy sokkal nagyobb városban. De az túl messze van egy ilyen rövid látogatáshoz, és elsőre valószínűleg ijesztő lenne nektek.

Egyre nagyobb forróság költözik a gyomromba, és amikor meglátom a fekete vasszekereket, megszorítom Oberon kezét, mire ő rám néz, és viszonozza a szorítást.

– Autók – mutat Dante vidáman a csillogó ládákra. – Beszéltünk már róluk.

Oberon is érdeklődve szemléli a különös szerkezeteket, de a figyelmünk rögtön másfelé terelődik, ugyanis nyílik az egyik faház ajtaja, és egy vöröshajú lány dugja ki a fejét rajta, mögötte pedig ott áll egy férfi, aki egyszerre ismerős és ismeretlen.

Csak bámuljuk egymást, aztán a lány arrébb lép, a férfi pedig csillogó szemmel lesiet a lépcsőn.

– Szentséges ég! Nem akarom elhinni, hogy tényleg itt vagytok!

– Moltor atya – hajt sután fejet Oberon. Sosem láttam még ennyire megilletődöttnek. – Különösen festesz ebben az öltözékben, és az arcod… – Kitárja a karját. – Holdistenre! Hadd öleljelek meg, rég nem látott barátom!

Alig bírom féken tartani az örömömet.

– Zediac – szorítom magamhoz én is a férfit, aki egykor a legjobb barátom volt. – Elmondhatatlanul hiányoztál.

– Ti is nekem, de amint látod – nevet fel Dantéra mutatva –, kaptam egy még bolondosabb Laris-másolatot.

– Nem vagyok másolat! – tiltakozik Dante. – Nálam eredetibb nincs.

– Ezt tanúsítom. – Valentine a vállát átkarolva magához húzza Dantét, és megcsókolja a halántékát.

Mindannyiunk tekintete megállapodik a lányon, aki még mindig a lépcsőn áll. Ő lenne Lilia? A tekintete pont olyan pajkos.

– Bocsáss meg, hölgyem! Illetlenség volt nem téged üdvözölni elsőként. – Oberon elegáns meghajlással üdvözli a lányt, akinek a szép arcát több ékszer is díszíti.

– Hű, zavarban vagyok. – A lány Valentine-ra pillant, majd vissza Oberonra, és leszökken a lépcsőn. – Nem tudom, hogyan kell üdvözölni egy királyt, de nagyon örülök, hogy láthatlak, Oberon herceg. Illetve király…

Tia magához öleli Oberont, akinek a teste megfeszül. Kíváncsian figyelem őket, de nem tudom eldönteni, hogy a felismerés dermesztette le Oberont, vagy csak meglepte a lány szokatlan viselkedése.

– Sokat hallottam már rólad, Tia. Részemről az öröm – simít végig bizonytalanul a lány hátán, aztán elereszti.

– Te vagy Laris, az elbűvölő boszorkánymester – fordul hozzám Tia.

– Az elbűvölő te vagy, hölgyem – udvariaskodom.

Engem is megölelget.

– Ez hihetetlen! Annyit, de annyit meséltek már rólatok a fiúk, hogy úgy érzem, ismerlek titeket. És őt is – bök az ujjával Percivalra. – Te vagy a koromképű Pajzs.

– Khhmmm – krákog Dante elfojtva a nevetését.

Percival bamba képpel hagyja, hogy a lány őt is megszeretgesse. Úgy lefagyott, mint újholdkor az öreg Marli kislábujja, amikor rossz kenőccsel kezelte a bőrkeményedését.

A bemutatkozás és az üdvözlés elhúzódik, hiszen mindannyiunk számára nagy öröm ez. A szívem repes, hogy újra láthatom Zedet, ha nem is a régi formájában, és Tia… Tia tényleg olyan szertelen, mint a hercegkisasszony volt.

– Sejtettem, hogy ha olyan vagy, mint az apád, nem hagyod magára a királyodat – mosolyog Zed a Pajzsra, és int, hogy menjünk be a házba.

Bent annyi új élmény fogad, hogy azt sem tudom, merre kapjam a fejem. A mennyezetet fénylő üveggömb világítja be, a bútorok szép formájúak és kényelmesnek tűnnek, a padló gyönyörűen megmunkált. Olyan dolgok hevernek az egyik szekrényen, amelyekről nem tudom, hogy micsodák.

– Kié ez a szép otthon? – fordul körbe Oberon is.

– Ez amolyan fogadóféle, csak nincs kocsma része – magyarázza Dante. – Ki lehet venni akár több éjszakára is.

– Hm, nagyszerű.

– És saját magadnak főzöl. – Zediac egy fura szerkezethez lép, és meggyújtja. – Vagyis most mi fogunk főzni nektek, Tiával.

Varázslat? A lányra pillantok, aki úgy figyeli Oberont, mintha az előbb nem is találkoztak volna. Vajon érzi a kettőjük között lévő kapcsot? Vagy csak meg van illetődve, amiért személyesen a királyt láthatja vendégül? Jómagam nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kis hercegnő valóban ebben a gyönyörű lányban született újra, de még keveset láttam ahhoz, hogy ezt eldöntsem.

– Gyerünk, üljetek asztalhoz! – mutatja Dante, és miután helyet foglalunk, ő a másik oldalamon húzza ki a széket magának.

Hirtelen annyi minden történik, hogy azt sem tudjuk, hová kapjuk a fejünket. Víz folyik a falból, egy ezüst színű szekrényből hideg levegő áramlik ki, ételek vannak benne, Valentine pedig poharakat, majd valamiféle üveges innivalót tesz le az asztalra.

– Tudom, mire gondoltok, de nem varázslat – kacag Dante rajtunk. – A víz a falból egy csövön át van bevezetve, ahogy a gáz is, ami ég. Az a szekrény egy olyan szerkezet, ami hidegen tartja a levegőt, és az élelmiszerek nem romlanak meg benne. Vagyis sokkal tovább maradnak frissek. A fény pedig kapcsolóval működik – mutat a falon egy kis dobozra. – Vezeték fut a falban, össze van kötve a kapcsolóval. Ez csak tudomány meg technika. Vagyis a ti világotokban még nem létezik, de majd egyszer lesz.

Szájtátva bólogatok. Ezer és ezer kérdésem lenne, de ez a látogatás túl rövid ahhoz, hogy mindegyiket feltegyem.

– Ez pedig sör. – Valentine aranyszínű, gyöngyöző folyadékot tölt az üvegpoharunkba.

– Kissé más, mint nálatok, de finom. Kóstoljátok meg – biztat Zed a tűz mellől.

Belekortyolok, Percival pedig a felét legurítja, és miután lenyeli, és óriásit böfög.

– Ez meg mitől csíp? – morogja.

A többiek nevetnek.

– Nem csíp, csak úgy érzed. Szénsavnak hívják. Ettől frissebb és lágyabb az íz, valamint tartósabb is – magyarázza Valentine.

– Ízletes – dicséri Oberon is, majd ő is böffent.

Dante kuncog mellettem.

– Hallom, hogy ízlik, de azt nem árt tudnotok, hogy nálunk a böfögés nem illő.

– Miért nem? – csodálkozok el.

– Mert undorító, ahogy a szellentés is – fintorog Tia, és egy fakanállal megfenyít bennünket.

– Bolond világotok van – mordul Percival, és legurítja a maradék sört.

Mindenkiből elszáll a feszültség, vidám társalgásba kezdünk. Amíg készül az étel, mindent megtudunk Zed gyógyulásáról, és ő is mesél arról, mi történt, miután Oberon elveszítette a háborút a másfajzatok ellen. Tia alig veszi le róla a szemét, nem kérdés, hogy nagyon szerelmes a mi Moltor atyánkba.

– Szerinted? – súgja Dante, amikor a többiek nem figyelnek.

Tia és Oberon épp nagyot nevetnek valamin.

– Oberon kedveli. Sok a hasonlóság, de bizonytalan vagyok.

– Talán ők is azok.

Elkészül az étel, ami egy sűrű, fűszeres ragu apró húsdarabokkal, irdatlan hosszú tésztával és sajttal. Mindannyiunknak ízlik, de csak nagy nehézségek árán tudjuk az apró vasvillákra tekergetni. Nem kérdezek rá, de sehogy sem fér a fejembe, miért teszik ilyen bonyolulttá az életüket ezek az emberek. Ehetnének kézzel. Ráadásul a böfögés és a szellentés visszatartása sem tesz jót az egészségnek.

Mivel az éjszaka közepén jöttünk át, az étel és a sör után nagyokat ásítunk. Zed előkészíti Percival szobáját a sajátjuk mellett, Dante és Valentine pedig átkísér minket a szomszédos faházba. Megmutatják nekünk azt a helyiséget, ahol mosakodni tudunk, és jól elámulunk Oberonnal, mert még melegvíz is folyik a falból. Az illemhelyük pedig olyan, mint egy nagy levesestál, és pont annyira tiszta is, hogy enni lehetne belőle.

– Itt leszünk a szomszéd szobában, ha bármire szükségetek lenne. Aludjatok, mert holnap sok mindent akarunk mutatni nektek! – köszön el tőlünk Valentine.

– És ne zavartassátok magatokat – kacsint Dante, mielőtt becsukná ránk az ajtót.

Amint magunkra maradunk, Oberon felé fordulok. Egymásra nézünk, és egyszerre nevetjük el magunkat.

– Ez egy nagyon furcsa világ. – Leül az ágyra, és kioldja a bakancsát. – Ki akarom próbálni azt a zuhanót.

– Zuhanyzó – javítom ki. – Én is veled tartok. Ez rettentő izgalmas kaland lesz, királyom.

Szélesen mosolyog, amikor az ölébe húz.

– Az lesz, boszorkányom.

­­­***

Annyi mindent fedeztünk fel az éjjel, hogy alig aludtunk valamit. A zuhany remek dolog, és sok minden egyébre is alkalmas tisztálkodáson kívül. Az is kiderült, hogy a meleg víz nem tart örökké. Oberon lefekvés után legalább tíz alkalommal kapcsolta le és fel a lámpát, mert nem akarta elhinni, hogy örökké ég. Az illemhelynek saját vízesése van, a papír pedig a legpuhább, amit valaha a kezembe fogtam. Hihetetlen, itt mire használják… Minden túl tiszta és furcsa az illata. Az ágy pedig annyira jól rugózik, hogy muszáj volt ugrálnom rajta egy kicsit.

Azt is megfigyeltük, hogy a rúnáim sokkal halványabbak, de tudok varázsolni, bár nem kizárt, hogy nem sikerülne minden elsőre. Annyi felfedeznivaló van még, hogy valószínűleg sosem fogok betelni vele.

– Nem okos dolog megszokni ezt a roppant nagy kényelmet – nyújtózom egyet az ágyban. Oberon az egyik szekrénynél áll, és valamiféle szerkezetet vizsgálgat.

– A víz bevezetése foglalkoztat. Nagyban megkönnyítené a szolgák dolgát. – Lenyom egy gombot a szerkezeten, mire különös muzsika üvölt fel a szobában. Oberon összerezzen, és kiejti a kezéből a készüléket.

Rémülten ülök fel, majd hangos kacagással dőlök vissza a párnák közé. Zenélő szekrények. Ennél szórakoztatóbb dolgot még nem láttam.

– Nem mulatságos – mordul Oberon, és felveszi a földről a dobozt. – Hogyan kell kikapcsolni?

Nyílik az ajtó, Dante dugja be a fejét rajta.

– Minek üvöltetitek a zenét?

– Nem tudom kikapcsolni – nyújtja Oberon felé a fekete dobozkát.

Dante megforgatja a szemét.

– Ez egy távirányító a zenelejátszóhoz. – Megnyom egy gombot, és megszűnik a hangzavar. – Lehet, mondanunk kellett volna éjszaka, hogy ne nyúljatok semmihez, amiről nem tudjátok, mi az.

– Ezek szerint felébresztettünk – nevetek.

– Nem. Szó szerint kiugrasztottatok a kibaszott ágyból. Jó, hogy nem haltam bele. De most megyek, és újraélesztem Valentine-t. A szomszédban várunk titeket. – Kacsint, mielőtt becsukná ránk az ajtót.

Vidám hangulatban öltjük magunkra a tegnap kapott ruhákat. A póló ugyanaz, de új nadrágokat kaptunk. Ezek is rövidek. Bizonyos textíliákból hiány lehet ebben a világban.

Kint süt a nap. A levegő kissé nehezebb, érdekes szagokat érzek benne. Az autók csillognak, félelmetesnek tűnnek. Nem merem megérinteni őket, nehogy úgy járjunk, mint az előbb. Jó alaposan megszemlélünk mindent, mielőtt bemennénk a többiekhez a házba.

– Terjengős békafüst! Mik ezek az illatok?

– Inkább mi az a békafüst? – kérdez vissza Tia nevetve. Az íját tartja a kezében.

Oberon meredten bámulja, majd zavartan köhint.

– Nincs olyan, hogy békafüst, ezt csak Laris találta ki. Készülsz valahová?

– Gondoltam, lövök párat, amíg a fiúk a reggelivel szerencsétlenkednek.

Zed odalép hozzá, és egy puszit nyom az arcára.

– Kislány, kapsz a fenekedre, ha becsmérelni mered a képességeinket.

– Miféle képességről beszél, atyám? – csipkelődik Tia kacéran.

– Mhmm – mordul Zed elmélyült hangon. – Úgy érzem, papi kötelességem ezt a lányt megnevelni.

Tia kuncogva szökken arrébb, és belekarol Oberonba.

– Gyere, felség, mutasd meg, mit tudsz. Úgy hallottam, íjászkodásban is jeleskedsz.

Mindannyian a becsukódó ajtót bámuljuk, majd egymásra nézünk. Percival a hidegszekrény előtt állva a tőrével a körmét piszkálja.

– Már be lettem avatva – közli úgy, hogy fel sem néz ránk.

– Még mindig azt gondolod, nem ő Lilia? – kérdezi Dante tőlem. Valentine egy doboz tojással a kezében várja a válaszomat.

Az ablakhoz sietek, és kinézek. Oberon egy fatáblát rögzít az egyik fa törzsére, amit bizonyára céltáblának használnak majd.

– Hihetetlen – csóválom a fejem, és a homlokom ráncolva visszafordulok. – Mi ez a furcsa illat? Azóta érzem, mióta bejöttünk.

– Kávé. – Dante egy apró, fehér poharat tart felém, benne fekete színű folyadékkal. – A világ legjobb itala, kóstold meg!

Beleiszok. Szörnyen keserű.

– Mitől a legjobb? Borzalmas az íze.

– Attól, hogy életben tart. És nem borzalmas. Rossz az ízlésed, boszorkány.

– A teád finomabb – veregeti meg a vállamat Valentine, amikor ő is kiles az ablakon.

Dante kikapja a kezemből az üres csészét. Nem akartam megsérteni azzal, hogy nem iszom meg ezt a borzalmat, de a gyomrom máris forog tőle.

– Az egészség megszállottja, csak azért mondja – morogja.

– Szerintem nem rossz – szól közbe Percival.

– Na végre! Csapj bele, haver – emeli fel Dante a tenyerét.

Újra az ablakhoz fordulok. Valentine-nal együtt figyeljük, ahogy Oberon és Tia felváltva lőnek célba. Láthatóan jól szórakoznak egymással.

– Testvérek. Most már kétségem sincs felőle. – Átkarolom Valentine vállát. – Lehet, hogy család nélkül nőttél fel, de most már jó nagy családod lett.

Elsőként meglepetten pislog, majd mosolyogva megrázza a fejét.

– Dante túl sokat beszél, de köszönöm. Örülök nektek. – Megölel, aztán odamegy Dantéhoz, és szájon csókolja. Nem hallom, mit mond neki, de Dante szeme boldogságtól csillog.

­­***

A hangos reggeli után a félelmetes autókba ülünk. Én Zed mellett foglalok helyet elöl, hátul pedig Tia és Dante vihorászik rajtam, amiért kapaszkodom. Az autó gyors, először halálfélelmem van, de később felengedek, mert a falujuk lenyűgöző. A házak szépek, az utcák tiszták, és sokkal több autót látok. Egészen nagyokat is, amelyek majdnem akkorák, mint egy ház.

Egy nagy téren állunk meg.

– Jó, hogy eljöttem, mert egy szavatokat sem hittem volna el, ha mesélni kezdtetek volna erről a helyről – mondja Percival.

– Pedig még semmit sem láttatok – von vállat Dante. – Sétáljunk!

Keresztülvágunk egy kerten, amit ők parknak hívnak, és egy piacra érünk. Végignézzük az összes portékát, megtapogatjuk őket, és egyfolytában kérdezünk. Gyakran a lábam alá nézek, mert szokatlan, hogy az út sima, és az is, hogy az emberek nem hangosak. Nálunk a piacon mindenki kiabál, itt meg csak beszélgetnek, meg sietnek. Fontos dolguk lehet.

– Hé! Nézz az orrod elé! – dörren rá Percival egy részegnek látszó egyénre, amiért nekiütközött Oberonnak.

– Tán porcelánból van az öcsikéd? Kapd be! – emeli fel a középső ujját a részeg.

Fura. Valami jelentése lehet ennek a mozdulatnak. Majd meg kell kérdeznem róla Dantét.

Percival megragadja a férfi grabancát, és a levegőbe emeli.

– Hé, hé! Tedd le, kérlek! – fogja meg Valentine Percival karját.

– Sértegeti a kir…

– Nem történt semmi, ereszd el, Percival. – Valentine közelebb hajol a füléhez, de így is hallom, amit mond neki: – Nálunk büntetés jár a testi sértésért.

Percival meghökkent képet vág, és elereszti a fickót.

– Nem sértettem meg a testét.

– Szerintem rendesen összeszarta magát – nevet Dante. – Inkább menjünk.

Kikeveredünk a minket bámuló tömegből, és Zed elvezet bennünket egy helyre, ahol hideg édességet eszünk. A fagylalt rögtön mindenki kedvence lesz.

Ezután elmegyünk egy díszes épületbe, amit múzeumnak neveznek. Módfelett érdekes, de semmihez sem szabadott hozzányúlni, csak nézhettük. Ők így óvják az emlékeiket.

A nap végén pedig betérünk egy kocsmának látszó helyre. Kint ülünk le az egyik asztalhoz. Egészen kellemes a hely a nagy fa árnyékában.

– Na, most fogjátok megkóstolni életetek legfinomabb kajáját! – Dante kezébe vesz egy vékony könyvet. – Bízzátok ránk a rendelést.

Körbefordítom a fejem. Itt is vasvillával esznek az emberek.

– Van a fogadóban vízeséses illemhely? – kérdezem halkan.

Valentine nevet, és feláll.

– Megmutatom.

– Vele tartok, ne fáradj barátom, megtaláljuk – emelkedik fel Oberon.

Percival már pattan is fel, de Oberon leinti, így a Pajzs visszaül a helyére, az asztal végén.

– Lesz két ajtó, amin egy férfi és egy női alakot láttok. Az a mosdó – magyarázza el Valentine.

A fogadó ajtaja nyitva van. Bent szintúgy emberek ülnek. A pult mögött két fiatal lány törölgeti a poharakat. Mivel nem látjuk az említett ajtókat, a pulthoz megyünk.

– Elnézést, kisasszony, az illemhelyet keressük – szólítja meg Oberon az egyik lányt.

– Kisasszony? – kuncog. – Ott van balra, a folyosón.

– Köszönjük. – Fejet hajtunk, és elmegyünk abba az irányba, amerre a lány mutatott.

Hamar megtaláljuk, amit kerestünk, és bemegyünk a férfialakkal jelzett ajtón.

Amint belépünk, tanácstalanul megtorpanunk, mert nem vízeséses illemhelyeket látunk, hanem falra erősített lóitatókat.

Egy férfi jön be, elmegy mellettünk, és az egyik itatóba vizel. Szörnyülködve figyeljük, majd Oberon felé fordulok.

– Úgy vélem, felség, itt nincsenek lovak. Csak nem vezetnék be ide őket… – súgom.

Oberon egyetértően biccent.

– Akkor azok nem itatók.

Visszafordulok. A férfi épp végzett, és amikor megfordul, összevonja a szemöldökét. Talán azért, mert bámuljuk.

Megköszörülöm a torkom, és odamegyek az egyik itatóhoz, Oberon pedig követ.

– Buzeránsok – motyogja a férfi, és elsiet.

– Talán köszönt, és viszonoznunk kellett volna? – tűnődöm, miközben könnyítünk magunkon.

– Nem úgy hangzott.

– Meglehetősen zűrzavaros ez a világ. – A kézmosóhoz megyek, mert láttam, a férfi is megmosta a kezét, mielőtt távozott, ám ezen a vezetéken nincs kallantyú, mint a faházban.

Egy fiatal fiú jön be az ajtón, kezében vödörrel. Rám pillant.

– Önműködő – mondja. – Tedd a csap alá a kezed.

Oberon is épp akkor ér oda. Mindketten a csillogó csap alá tartjuk a kezünket, és csodák csodájára, a víz magától folyni kezd.

Még hogy nincs varázslat ebben a világban!

– Az meg a szárító – mutat a fiú egy fali szerkezetre, miközben elkezdi felmosni az amúgy tiszta padlót. – Ugyanúgy önműködő.

Oberon előhúz a zsebéből egy rutont, és odaadja a fiúnak.

– Köszönjük, fiatalember.

A fiú meglepett arccal bámulja az érmét. Mosolyogva intek neki, és távozunk.

– Azt hiszem, nem kellett volna fizetned neki – jegyzem meg kifelé menet. – De már önmagában az is meglepett, hogy pénzt hoztál magaddal.

– Babona. Soha nem indulok el sehová úgy, hogy ne legyen néhány ruton a zsebemben. Hálám jeléül adtam. Nem gondoltam át.

– Majd kezd vele valamit – emelem meg a vállam.

Mire visszaérünk, színes italok vannak az asztalunkon.

– Minden oké? – kérdezi Tia, amikor leülök mellé. – Narancslevet választottam neked. Ha nem ízlik, cserélhetünk, az enyém ananász.

Iszok az enyémből. Végtelenül ízletes. Tia megkínál a sajátjával, az még finomabb. Végül megkóstolom az összes színes italt az asztalon. Egyik jobb, mint a másik.

Felszolgálók érkeznek, és elkezdik sorra telepakolni az asztalunkat illatos, kerek formájú lepényekkel.

– Pizza a neve. – Zed egy papírból készült kendőt terít a nyakába. – Jó kaja… és mindig leeszem magam vele.

– Elnézést, ez nincs jól megsülve – szól Dante az egyik felszolgálónak, és az előtte lévő pizzára mutat.

– Máris visszatesszük a kemencébe – mosolyog segítőkészen a fiú. – Hozok egy tálcát.

Elmegy. A fejem ingatva nézek Dantéra.

– Miért ugrasztod, amikor neked csak ennyi? – Az étel fölé tartom a kezem. A rúnáim felvillannak, aztán visszahúzom a kezem. A pizza illatosan gőzölög, és gyönyörűen pirosra pörkölődött.

– Basszus, Laris! És mit mondok a pincérnek? Hogy a nap sütötte meg? Itt nem varázsolhatsz – forgatja a szemét Dante.

– Ó, bocsánat! Azt hittem… a csapból is magától folyt a víz.

– Az sem varázslat. Mindegy, kidumálom – legyint nevetve. – Együnk, mert már folyik a nyálam.

A pizza valóban jó, és végre ezt kézzel esszük. Teletömjük magunkat vele, és közben mindannyian Oberont és Tiát figyeljük, de azon kívül, hogy jól mulattak együtt, nem látszott rajtuk, hogy felismerték volna egymást. Nem akartam elhinni, hogy Oberon nem adja jelét annak, hogy érezné… Nekem elmondta volna, ha így lenne.

A nap túl gyorsan fordul a fák mögé, lassan muszáj visszamennünk Shaderiverbe. A hazaúton nagy a csend az autóban. Dante és Zed ugyanazon töprenghet, mint én, Tia fejében pedig nem tudom, mi jár. Talán csak elfáradt, ez az oka a hallgatagságának.

– Ez egy csodás nap volt. Reméljük, hamarosan viszonozhatjuk eme szíves vendéglátást – búcsúzik Oberon a faház előtt röviddel azután, hogy visszaértünk. Odalép Zedhez, és átöleli. Nem kell több szó, mindannyian tudjuk, hogy a búcsú nem örökre szól.

Percival a lépcsőn ül, a bakancsát fűzi szorosabbra, Valentine egy palack vizet tesz le mellé.

Oberon ezután Tiához fordul.

– Örülök, hogy megismerhettelek. Ígérem, gyakorolni fogok, és legközelebb legyőzlek.

– Ő nyert? – szól közbe Dante, aki épp akkor jön le a lépcsőn. Kezében a zsákja, útra készen áll. – Nem tanított meg senki, hogy egy királyt hagyni kell nyerni?

– Ahhoz több kell holmi királyi rangnál, hogy én nyerni hagyjak valakit – nevet Tia. – Ő sem hagyott soha…

Elhallgat, majd a szeme nagyra nyílik, amikor rájön, mit mondott. Egymásra néznek Oberonnal. Lélegzet-visszafojtva figyeljük őket.

– Emlékeztetsz valakire… – suttogja Oberon, alig hallani, mit beszél.

Tia nyel egyet, mellkasa szaporán emelkedik.

– Kire? – Megfeszülve várja a választ.

Langyos szellő csap az arcunkba, édes illatot hozva magával.

– A könnyű győzelem nem dicsőség… – idézi Oberon az általam is sokat hallott szavakat, miközben vívni tanított.

– …hanem a magabiztosság csapdája – fejezi be helyette Tia a mondatot. – Mindig ezt ismételgetted.

Oberon lép egyet előre.

– Az első pillanatban éreztem, hogy ő vagy, de nem akartam elhinni.

Tia zaklatottan felnevet, és letörli az arcán lefutó könnycseppet.

– Nekem meg azt mondták ezek a balfékek, hogy talán egy tolvaj voltam… De már rájöttem, hogy nem igaz… Nem emlékszem mindenre, de tudom, hogy te a bátyám vagy, Oberon.

Oberon lágyan elmosolyodik.

– Te pedig a húgom vagy, Lilia. – Szorosan magához öleli Tiát.

Felsóhajtok, és Dantéra nézek. Fülig ér a szája.

Igazuk volt. Akik összetartoznak, mindig egymásra találnak.

 Ha szeretnéd megvásárolni a teljes trilógiát, kattints erre a szövegre.