Neon Blood 3. - beleolvasó

 

Első fejezet
Örvény 

Dante

Wato

napjainkban

 

A

 nappali melege mintha kiszökött volna az ablakon. A koponyámat szétfeszíti a sok emlék, és képtelen vagyok értelmezni mindegyik képet. Valaki másnak az egész élete költözött belém, a tudásával és az érzéseivel együtt. Az a valaki én vagyok, ugyanakkor mégsem… Mert Laris élt. Nagyon is élt. Ahogy Oberon is.

Valentine még mindig előttem térdel, de lassan elveszi a kezét az arcomról.

– Nem hagytál választási lehetőséget – sóhajtja.

– Megöltél – rázom a fejem hitetlenkedve. – Hogy voltál képes erre?

– Szerelemből tettem. Azért, hogy megvédjelek. Mindössze ennyi a mentségem, de nem várok felmentést.

Hátraejtem a fejem a kanapé támlájára.

– Basszus! – Visszapislogom a könnyeimet.

Annyira eleven bennem a kép, mintha csak az elmúlt percekben történt volna. Érzem a penge hidegét, a kétkedést… a fájdalmas ráébredést, a csalódottságot, és végül átjár a megnyugvás. Mert utána nem maradt semmi, egyedül a sötét.

Sosem fogsz meghalni. Ha a földi tested elhagy, tűzlélekké válsz. A kapu őrzője leszel, az Ardent-vulkán hasadékában élsz tovább. Te döntesz arról, ki juthat Holdisten udvarába és kit emészt a vulkán tüze egész holtában.

Ismét felemelem a fejem, és elgondolkozva nézek Valentine sötét szemébe.

Igaz vajon bármi abból, amit Ferula mondott?

– Mi jár a fejedben? Kérlek, mondd el! – esdekel Valentine. Mennyire másképp néz ki, mégis ő az: Oberon. Már felismerem.

Nem fogom elmondani neki, amit Ferulától tudok. Laris nem beszélt neki erről, így én sem teszem.

Kikerülöm őt, és felállok.

– Megcsinálom az Echót, és megmentjük Zedet – jelentem ki –, de ne várd, hogy megbocsássak neked!

Kirontok a házból, és rávágom az ajtót, mert úgy hiszem, ha nem jutok ki a friss levegőre, menten megfulladok.

Gyűlölöm, hogy még mindig szeretem őt.

Fel-alá járkálok, végül lerogyok egy beton virágláda szélére. Kész őrület!

Szüntelenül örvénylenek az idegen, mégis ismerős emlékek bennem, nehéz lecsillapítani a káoszt odabent. Bár úgy sejtem, nem fog menni egyik pillanatról a másikra.

Az édes illat és a fuvallat… Az maga Shaderiver. Oberon illata és Shaderiver szele. Az a szél, amely állandóan fújt a mocsárban, ahol Laris élt.

Egek! Egyáltalán hogyan gondoljak rá? Én éltem ott, vagy Laris? Az én otthonom volt, vagy az övé? Valentine-t szeretem vagy Oberont? Melyikük törte össze a szívem?

Azt hiszem, mindkettő…

Reszketeg sóhaj szakad fel belőlem. Nem kérdés, hogy Zedet meg kell mentenem, de vajon létre tudom hozni az Echót? Laris mágiát használt hozzá. Ismerem a szavakat, itt vannak a fejemben, azonban nekem nincs varázserőm… És egyáltalán hogyan nyitom meg a kaput? Ahhoz is mágia kell. Felhúzom a pulcsim ujját. Nincsenek rúnák a karomon.

Csak ülök és töprengek. Annyi minden zavaros még, kérdések kavarognak bennem, ám egy idő után, mintha kezdene csillapodni a vihar a fejemben, és új erő költözne belém.

Megdörzsölöm az arcomat, és felállok. Nincs idő szarakodni, Zed vacakul van.

Visszamegyek a házba. Tia és Valentine hangját hallom a nappaliból. Rólam beszélnek, de csak mondatfoszlányok jutnak el hozzám. A zaklatottságom eddigre már tovatűnt, tettre késznek érzem magam. Ez az Echó hatása. Emlékszem Jefferson beszámolójára.

Máris azon pörög az agyam, hogyan enyhíthetném Zed baját.

Halkan nyitok be a szobába. Zed szeme csukva, egyenletesen lélegzik. Odamegyek hozzá, és szemrevételezem az éjjeliszekrényen sorakozó gyógyszereket. A legtöbb csak a lázat és a fájdalmat csillapítja, valamint van közötte olyan, ami fertőzésre jó.

– Használtad az Echót – szólal meg Zed rekedt hangon.

Rajtakapottan sóhajtok, és visszateszem az üvegcsét az asztalra.

– Jól ismersz.

– Barátok voltunk.

– Vagyunk – javítom ki. – De akkor megérted, miért. Segíteni akarok. Kérsz vizet?

Zed feljebb tornázza magát, közben aggódva méreget, mintha én lennék a beteg, és nem ő.

– Hogy érzed magad? – kérdezi.

– Hm, kissé kiégtem belülről. Gyűlölnöm kellene őt, mégsem megy. Az Echó egyedül a boldogságot engedi érvényesülni az érzéseim közül. – Ezek Laris szavai, én magamtól nem tudnám mindezt.

Zed iszik egy kortyot, majd bólint.

– Tudom, milyen. Még emlékszem a hatására, pedig rég volt. Pár óra, és elmúlik.

– Bárcsak adhatnék belőle. – Lebiggyesztem az ajkam. – De talán össze tudok dobni egy főzetet, ami lassíthatja a folyamatot, és talán javulást is hozhat. – Megemelem a kezem. – Látod, szinte reszketek, hogy csinálhassak valamit.

– Irigyellek az energiádért – nevet fáradtan, aztán újra elkomolyodik. – Annyira sajnálom, ami történt. Az én hibám is.

– Nem – vágom rá gyorsan. – Semmi közöd nem volt hozzá.

– De igen. Oberon a tanácsomat kérte, és… – A hangja elcsuklik, könny szökik a szemébe.

– Nem kell beszélned róla. Pihenj!

Nem szeretném, hogy folytassa, mert most jó így. Megszűnt a fájdalom… azonban Zed tovább beszél.

– Bocsáss meg, amiért én is lemondtam rólad.

Összeszorítom a számat.

– Senkire sem hallgattál – ingatja a fejét. – Tehetetlenül néztük…

– Elég! – Túl hangosan dörrenek rá, mert Zed összerezzen. – Ne kínozd magad! – mondom jóval halkabban, és kezembe veszem az egyik gyógyszert. – Mindjárt jövök.

Kisietek a szobából. Furcsán érzem magam, mert Zed bűnbánó szavai helyett növénynevek, összetevők, varázsigék, gyógyhatások kavarognak a gondolataimban. Átszáguldok a márványpadlós szalonon, be a nappaliba, ahol Valentine és Tia nagy szemmel néz rám, olyan hirtelen rontottam rájuk. Figyelmen kívül hagyom őket, egyenesen a konyhába megyek.

Feltúrom a szekrényeket, egymás után veszem ki, amire szükségem van. Pár másodperc múlva főzet rotyog a tűzhelyen. Erős illata betölti a helyiséget.

– Mit csinálsz?

Megpördülök.

Tia széttárt karral áll az elválasztópultnál, mellette Valentine, és mindketten engem bámulnak.

– Ne-nem egészen tudom – vallom be, és zavartan visszafordulok a tűzhelyhez. Megkavarom a gyanúsan sötétszínű, lekvárállagú valamit, amit fűszerekből, egy szobanövény levelének kikapart belsejéből és a gyógyszerből dobtam össze.

– Majd letisztulnak a gondolataid. Lassú folyamat – mondja Valentine. – Idővel jobban…

– Jó! – vágok a szavába.

Csak fejben van meg, hogy haragszom rá, de érezni nem érzem. Ismeretlen ez az állapot, amibe az Echónak köszönhetően kerültem. Valószínűleg emberre teljesen másképp hat, mint a boszorkányokra, mert Laris emlékei között nem találok hasonlóakat.

Tia odalép mellém, és a vállamra teszi a kezét.

– Zednek készítetted?

– Igen. Szüksége lesz valamire, amíg… – Ahogy ránézek, elakad a szavam, annyire intenzíven bámul. – Mi az?

– Semmi, csak keresem a változást.

Oldalra pillantok. Még épp elkapom, ahogy Valentine kifordul a konyhából.

– És? – nézek újra Tia szemébe.

– Semmi. Ugyanannak a jóképű és kissé esetlen Danténak látszol.

– Hé! Nem vagyok esetlen! – háborgok. – Jól bánok a karddal és az egyik legjobb hamiskártyás vagyok, ha elfelejtetted volna.

Tia fintorog.

– Elvertelek pókerben, azt meg te felejtetted el.

– Részeg voltam. Leitattál, hogy aztán mindig a szememre hányhasd.

Megforgatja a szemét.

– Alkalomadtán ismételten bebizonyítom.

Hiába viccelődik, észreveszem, hogy ő is ugyanolyan aggódva méreget, mint Zed.

– Jól vagyok – mondom kérdés nélkül. Beleszagolok az edénybe. – Remélem, Zed is jól lesz ettől.

Tia váratlanul egy puszit nyom az arcomra.

– Köszönöm, hogy megteszed érte.

– Nem ígérhetek semmit.

– Tudom. De mesélj már valamit róla! Milyen érzés?

Nekidőlök a pultnak, és összefonom a karom a mellkasom előtt.

– Szörnyű – vonok vállat. – Vagyis inkább ijesztő. Olyan, mintha egyszerre fedeztem volna fel egy csomó dolgot, és most nem tudok mit kezdeni ezzel a sok tudással a fejemben. Az emlékek sorra villannak fel, hol élesen, hol csak távoli képek. Mindegyik az enyém… mindegyiket átéltem, holott mégsem. El tudod ezt képzelni?

– Nem igazán – rázza a fejét, majd állával az üres nappali felé bök. – És mi a helyzet vele?

Abból, hogy ennyire higgadtan teszi fel a kérdést, rájövök, hogy Valentine nem mondta el neki, mi történt.

– Az egy kicsit bonyolult – sóhajtom. – Lesz mit megbeszélnünk útközben.

– Azért ez baromira izgalmas – dörzsöli össze Tia a kezét. – Egy másik világba készültök átlépni! Mintha az egyik videójátékom kelne életre… Bárcsak veletek mehetnék! De vigyáznom kell Zedre.

– Azért ez kicsit neccesebb lesz egy videójátéknál – jegyzem meg.

– Miért? Annyira veszélyes az a Shaderiver? – szalad magasba Tia szemöldöke.

Ezen elgondolkozom. Ott vannak a Másfajzatok… De hát én is az voltam.

– Nem. Shaderiver gyönyörű és nyugodt. Nincs modern technika meg ilyenek, mégis a legjobb hely, ahol valaha… éltem. – Nehezen mondom ki az utolsó szót, mert ez még mindig annyira furcsa. – Nem tudom, mi lehet most ott, és egyáltalán mennyi idő telt el azóta.

Azt nem teszem hozzá, hogy igazából az sem biztos, hogy egyáltalán át tudunk menni, mert nem tudok varázsolni.

– Mintha hazamennél – ejti ki elbűvölve Tia a szavakat. – Még most sem akarom elhinni, hogy ez igaz. Esetleg emlékszel rám?

Megdöbbenek a kérdésén. Fogalmam sincs, csalódást okozok-e azzal, ha elmondom neki, hogy nem. Lilia csak egy gyermek volt, és habár tényleg annyi minden passzol… Pont ilyennek képzelném Liliát felnőttként. Szeleburdinak, akaratosnak és nagyszájúnak, mint Tiát. És ott van az íjászkodás… Tia valahonnan megszerezte azt a tudást. Pont, ahogy én a kardforgatás tudományát. Egész végig bennem volt. Oberon tanított.

Valami halványan a szívembe szúr, de annyira gyenge, hogy igazából nem is törődöm vele.

– Nem emlékszem rád – felelem őszintén.

– Valentine azt mondja, a várban élhettem...

Tia elpirul. Gyanítom, ő is ugyanakkora őrültségnek tartja ezt, mint amekkorának én is tartottam, amíg be nem lélegeztem az Echót. Megértem, hogy Valentine nem mondja el neki az igazat, amíg meg nem győződik róla, Tia valóban a húga reinkarnációja.

– Én… vagyis Laris, csak rövid ideig élt a várban. Lehet, nem is találkoztatok – füllentek.

Tia vállat von.

– Kár. Jó lett volna tudni, ki voltam. Talán egy testőr.

– Vagy inkább egy minden hájjal megkent tolvaj – lököm meg nevetve, és kézbe veszem az edényt. – Szerintem ez kihűlt, derítsük ki, hatásos-e.

– Mindegy. Mindenesetre nem fogok beszívni attól a zöld izétől csak azért, hogy emlékezzek – fintorog, és visszamegyünk Zedhez.

Valentine-t is a szobában találjuk, az egyetlen fotelben ül. Rögtön feszültséggel telik meg a szoba levegője, de én még mindig alig érzek mást a tenni akaráson kívül.

Azaz egy valamit igen: reményt. Mert legbelül hiszek benne, hogy képes vagyok meggyógyítani Zedet.

Kezdem érteni, miért tartja mindenki olyan nagyra az Echót. Megállíthatatlannak érzem magam, mégis tudom kontrollálni a cselekedeteimet, mert nem gondolnám, hogy kiugranék egy kamion elé szuperhőst játszani. Ez nem drog. Vagy ha az, akkor igen jóféle.

– Dante kevert valamit a sebedre – újságolja lelkesen Tia, és leül Zed ágyára a túloldalon.

– Ne kérdezd, pontosan mi ez – húzom el a számat.

– Nem érdekel, mit kensz rám, csak hasson – nyögi Zed, ahogy fészkelődik az ágyban, aztán elkezdi kibontani a sebét.

Valentine csendben figyel minket. Mint egy óvatos vadász, aki nem szeretné elijeszteni a vadat. Én vagyok az a vad. Miattam óvatoskodik. Pedig már döntöttem. Nem fogom meggondolni magam.

– Egy kicsit fura szaga van – ismerem be, ahogy az orrom elé emelem a kanalat, amivel felkavartam a szert. – Olyan illatod lesz, mint egy grillcsirkének.

Sikerül megnevettetnem a társaságot, és még Valentine torokköszörülését is hallom mögöttem.

– Nem ismertem Larisnál ügyesebb bájkeverőt, úgyhogy benned is bízok, Dante – pislog rám Zed biztatóan, és lehúzza a gézlapot a sebről.

A látvány eléggé ronda. A seb környéke elszürkült, sűrű, fekete váladék szivárog belőle. A vágás széle rózsaszínes, eleven hús. Nem gyógyul. Ez egyértelmű.

Az ujjammal kikanyarintok egy adagot az edényből. Még kellemesen langyos.

– Érzékeny? – kérdezem Zedtől, mielőtt hozzáérnék.

– Nem mondanám.

Rákenem a massza egy részét a sebre úgy, hogy teljesen eltakarja.

– Naponta egyszer kenjétek be, ilyen vastagon. Elég csak egy gézlap rá, bele fog ragadni. Max éjszakára kössétek be – magyarázom. – Víz ne érje, bármilyen büdös is. Hagyjátok, hadd egye bele magát a sebbe. Ez a mennyiség – bökök az edényre – jó pár napra elég.

Zed megköszöni, Tia is hálásan bólint. Valentine feláll, és mindketten kimegyünk, magukra hagyjuk őket.

– Legkésőbb holnap el kell indulnunk. – Nem néz a szemembe, miközben ezt mondja, hanem kezébe veszi a könyveket, amit a Szürkéktől hozott. – Addig átnézhetjük ezeket, hátha találunk valami hasznosat.

Odalépek hozzá, és megfogom az egyik könyvet. Nem engedi el azonnal.

– Köszönöm, hogy megteszed ezt – motyogja.

– Nem miattad – vetem oda gorombán, és hátat fordítok neki.

Hallom a sóhaját, viszont nem izgat a dolog. Van miért vezekelnie.

Ledobom magam a kanapéra, és felütöm a vastag kötetet. Valentine is ezt teszi, de előtte letesz elém egy csomag kekszet az asztalra. Olyat, mint amit a benzinkúton vettem, a Szürkékhez menet.

Mérges vagyok, amiért ennyire figyel rám!

Második fejezet
Élet a halál után 

Dante

 

H

ajnalig próbáltunk megoldást találni Zed bajára a régi lapok között, de nem lettünk sokkal okosabbak. A feljegyzések alapján a Szürkéknek ebben a világban nem volt szükségük ételre ahhoz, hogy életben maradjanak, csupán némi vízre. Viszont sorvadni kezdtek, a vérük feketévé vált, mégsem haltak meg.

Szüntelen keresték a jelenség okát, és mivel nem találták, vissza akartak jutni Shaderiverbe, mert ők is rájöttek, hogy élő zombivá váltak.

Laris azt ígérte nekik, hogy az ötödik évfordulón újra megnyitja a kaput. Csakhogy meghalt…

A csuhások az okkult tudományokhoz fordultak, és szert tettek valamennyi varázserőre, amit a saját bőrünkön tapasztalhattunk… Még most is a hideg ráz, ha az apró fekete tüskékre gondolok. Elviselhetetlen fájdalmat okoztak a bőröm alatt.

Az viszont számomra is rejtély, hogyan került hozzájuk a kulcs, ami a kígyós ládát nyitotta. Meglehet, hogy mindvégig volt ilyen titkos kulcsuk. Súlyos csomagokat cipeltek magukkal, amikor átléptek a mi világunkba. Laris azt gondolta, csupán könyvek… Ki tudja, mi minden más volt azokban a ládákban.

Kidörzsölöm az álmot a szememből. Valentine egyik vendégszobájában, az ágy szélén ülök. Az ablakon meleg fénypászmák szöknek be, világos csíkokat rajzolva a kávébarna szőnyegre. Meglehet, hogy már dél is elmúlt, mégsem bírok moccanni. Az Echó hatása elmúlt, és olyan, mintha a világ összes fájdalma egyszerre zúdult volna rám. Még levegőt venni is nehéz.

Hosszú ideig ülök mozdulatlanul, és próbálom megacélozni magam. Együtt kell élnem ezekkel az emlékekkel; az árulással, a csalódással és a szívfájdalommal, amit annak az embernek köszönhetek, akiért az életemet adtam volna.

Nem kellett adni, elvette magától.

Ha önsajnálatról van szó, mindig is jó voltam benne, de kivételesen tényleg van miért sajnálni magam. Larisként épp úgy átgázoltak rajtam, mint Danteként. Mindennek tetejébe még meg is kínoztak. Úgy látszik, nekem ez a sorsom.

Markomba gyűröm a lepedőt. Nem akarok vesztes maradni mindegyik életemben!

Az ablakhoz megyek, elhúzom a függönyt, és hunyorítva kinézek. Valentine kertje szép, az egész környék az. Boldog lehet itt.

Az ő pólója és melegítőalsója van rajtam. Felnyögök. Bár ne szeretném ennyire az érzést.

Megkeresem a fürdőt. Miután elkészültem, a tegnapi ruhámat veszem vissza, és követem a konyhába vezető illatokat. Nem lep meg, hogy őt találom ott.

– Jó reggelt! – Egy csésze kávét tesz le a pultra. – Remélem, sikerült kipihenni magad.

– Fogjuk rá. – Felcsúszok az egyik bárszékre, és magam elé húzom a csészét. – Vendégeket várunk?

Annyi kaja van kipakolva, ami bőven elég lenne egy kisebb állófogadáshoz.

– Az útra is készítettem.

Bólogatva belekortyolok a kávéba. Hiányozni fog az íze. Shaderiverben maximum erős teát ihatunk. Ha sikerül átjutni.

– Összecsomagoltam mindent, amire szükségünk lehet – folytatja Valentine. – Az előszobában vannak a táskák. Nyugodtan rakd hozzá, amit még gondolsz, de semmi olyat nem vihetünk magunkkal, ami abban a világban nincs. Nem tudom, mit okozna…

– Oké, értem – intem le. – Nincs szükségem semmire. Megleszek.

Hosszan néz, majd biccent. Kiterít egy vászonkendőt, amibe belecsomagolja a sülteket. Tetszik a látvány. Szeretném látni őt a közös konyhánkban… csakhogy ezek után ez elképzelhetetlen.

– És mi lesz a ruhákkal? – kérdezem, miután megittam a kávét. – Mert nem állíthatunk oda sportcipőben és feliratos tréningben.

– Tia elment beszerezni néhány dolgot. Lassan itt kell lennie – néz az órájára. Azt sem hozhatja magával.

Tányérra dobok egy szendvicset, és felállok.

– Megnézem Zedet. – Nem várok választ, egyszerűen otthagyom. Nehéz vele kettesben lennem, pedig hamarosan egyedül az ő társaságát élvezhetem.

Kopogok, mielőtt belépnék Zed szobájába. Ébren van, a fürdője ajtókeretének támaszkodva találok rá.

– Nem kell segíteni – emeli fel a kezét, amivel megállásra késztet. – Muszáj mozognom kicsit, különben teljesen legyengülök. Hamar fáradok, de amit kikevertél, jónak tűnik. Nyugodtabban tudtam aludni.

Egymásra mosolygunk. Beleharapok a szendvicsbe, és figyelem, ahogy lassan visszabotorkál az ágyához.

– Te ettél már? – kérdezem, bár látok egy üres tányért a szekrényén.

– Tia belém erőszakolt egy halom zöldséget – fintorog, és leül az ágyára.

– Törődik veled. – A levegő friss a szobában, biztosan szellőztettek.

– Valóban – ért egyet Zed. – Csak meglehetősen vacak érzés ennyire elesettnek látszani előtte.

Betömöm a számba az utolsó falatot.

– Hja, ezt megértem – mormogom. – De Tia remek csaj, és kedvel téged, ami szerintem az ő esetében nagy szó.

Zed arcán ábrándos mosoly terül el.

– Én is úgy érzem.

Leteszem a tányért, majd ellenőrzöm a sebét. Nem sokat látok, mert vastagon bekenték, ahogy tanácsoltam.

– Igyekezni fogunk, viszont az alapanyagok összegyűjtése időbe telik – magyarázom, holott Zed tisztában van vele, hogy nem egy napra fogunk lelépni. Megeshet, át sem jutunk, azonban nem hozom szóba, mert nem szeretném elvenni tőle a reményt.

Talán ő is érzi mindezt, mert pillanatnyi csend áll be közénk. A szobában sétálgatok, mintha nézelődnék. Megtorpanok egy sötét tónusú tájkép előtt, de igazából nem a kép jár a fejemben.

Visszafordulok Zedhez.

– Mi történt, miután… miután…

Nem kell kimondanom azt, hogy meghaltam, Zed pontosan tudja, mire gondolok, mert beszélni kezd:

– Semmi jó. Oberon nem volt többé elnéző a Másfajzatokkal, mert a természetfelettit okolta mindazért, ami veled történt. Szigorú törvényeket hozott, amely még az embereket is meglepte. A Másfajzatok fellázadtak, és Oberon, mintha csak erre várt volna, összeszedte a seregét, kíméletlenül leverte a lázongásokat. – Zed megrázza a fejét. Nem lehet kellemes visszaemlékeznie. – A kegyetlenség még több viszályt szült. Oberon végig tudatában volt mindennek. Szándékosan kereste a veszélyt. Hisz ő is tudta, hogy nem győzhet a természetfeletti erővel felruházott seregek ellen…

A gyomromat elviselhetetlen teher kezdi nyomni. Félek hallani a folytatást.

– Veszített? – kérdezem alig hallhatóan.

Zed mélyet sóhajt.

– A vesztébe rohant. Szerintem nem akart élni nélküled, és felemésztette a tudat, mit tett.

A falnak tántorodom, annyira mélyen érint, amit hallok.  Kimegy az erő a lábamból, remegve csúszok le a földre. Újra belém hasít a hideg penge, átsiklik a bőrömön, az izmokon, a szöveteken… ám ezúttal egészen a szívemig hatol. Sosem gondoltam rá úgy, hogy ő is meghalhat.

Reszketeg lélegzetet veszek.

– És Pascal?

Zed megigazgatja a párnáját, és lefekszik.

– A Pajzs feladata az, hogy utolsó lélegzetéig védelmezze az uralkodóját. Viszont egyikük holtteste sem került elő, emiatt sokféle mendemonda szárnyra kapott. De abban a csatában senki sem maradt életben…

Mindketten meghaltak. Oberon magával vitte a barátját a halálba.

– Senki nem volt, aki megakadályozhatta volna – folytatja Zed gyenge hangon. Kezd fáradni. – Az anyja teljesen a gyászba temetkezett, Arborius király agyát pedig megtámadta valami kór, mert egyre kevesebb értelmes beszéd hagyta el a száját.

Könnyek csípik a szememet. Az öklömmel fojtom vissza őket.

– És te? – teszem fel az utolsó kérdésem elfúló hangon.

– Meggyászoltam a legjobb barátaimat, és életem végéig, mindennap elmondtam egy imát értetek. – Zed hangja is elcsuklik.

Csendben emésztem a hallottakat, Zed pedig behunyt szemmel emlékezik. Vagy talán próbál felejteni, ami nem lenne meglepő.

Persze, hogy mind meghaltak, hisz akkor nem lehetett volna reinkarnáció. Ha azonos idősík mellett halad a két világ, akkor Oberon már legalább húsz éve halott… Laris pedig még több.

Jelen pillanatban úgy gondolom, jobb lett volna, ha én sem tudom meg, mi történt a halálom után. Mert ez még inkább szétszakít belülről, mint az, hogy Valentine, azaz Oberon elvette az életemet.

Lehet, nem kellene egy emberként említenem őket, hiszen Valentine nem felelhet Oberon tetteiért, de nem tudok elmenni amellett, hogy ő is kihasznált. És nem kizárt, hogy fel is áldozott volna, ha úgy alakul.

Végül megköszönöm Zednek, hogy elmondta mindezt, és hagyom pihenni.

A hangulatom megint pocsék. Oda a megállíthatatlanság érzete. Tele vagyok kétségekkel, hogy vajon képes leszek-e meggyógyítani őt, és Valentine-nal kapcsolatban sem tudom, mit érezzek.

Még a folyosón járok, amikor Tia megérkezik két tömött táskával a kezében.

– Helló! Úgy festesz, mint aki citromba harapott. Lócitromba – pontosít.

– Kösz. – Elveszem tőle a táskákat. – Merre jártál?

– Boltokban, meg ruhakölcsönzőben. Tudtad, hogy baromi nehéz olyan holmikat venni, amin nincs gomb, cipzár, felirat és nem műszálas? – hadarja, miközben bemegyünk a nappaliba, majd a homlokára csap. – Ó, a bakancsokat a kocsiban hagytam!

– Kimegyek értük. – Valentine mély hangja mögöttem zeng.

Hátrapillantok. Épp csak összetalálkozik a tekintetünk, egyből elfordul, és elindul.

Nehéz lesz ez az út…

– Na milyen? – Tia egy törtfehér vászoninget tart elém. – Szerintem eléggé korhű, nem?

Elveszem tőle. Meglehetősen puha tapintású az anyaga.

– Ez jó lesz – értek egyet vele, aztán megvizsgálom a többi holmit is, amit vett. A nadrágot biztosan a kölcsönzőből hozta, megkötős, nincs rajta gomb, sem cipzár.

– Tessék, pamut alsónadrág – dob Tia a kezembe egy dobozt, és rám kacsint. – Nagyon trendik lesztek Shaderiverben. Lehet, divatot teremtetek.

– Val szerint nem vihetünk semmit, ami mai.

– Nem gondolnám, hogy sokan ellenőriznék a gatyátokat – vigyorog. – Maximum egymásnak.

Vér szökik az arcomba, mert ezt már Valentine is hallotta, ugyanis épp akkor megy el mellettem.

– Ha nem látja más, nehezen teremthetnénk divatot – motyogom, és nekilátok elcsomagolni a ruhákat a két hátizsákba. Ráérünk akkor átöltözni, ha a Bantawa-hegységbe értünk.

Mire összecsomagolunk, Zed is megjelenik, hogy elbúcsúzzon tőlünk.

– Mindent megteszek – ígérem neki, és megölelem.

– Tudom. – Megveregeti a hátamat, majd a fülembe súg. – Hiszek bennetek.

Kérdőn nézek rá, mert nem tudom, pontosan mire gondol, de ő már Valentine-hoz fordul, és őt is megöleli.

– Bármi lesz is, épségben térjetek vissza! – mondja Tia, és mindkét karját a nyakam köré fonja.

– Visszajövünk – ígérem. Lehet, sokkal hamarabb, mint gondolnák, ha nem sikerül megnyitni az átjárót.

Zed terepjárója a ház előtt áll, azzal megyünk. Valentine ül a volán mögé. Tekintetem azonnal a hátsó ülésen fekvő kardomra téved. Hát elment érte. Nem meglepő, hogy úgy jár ki-be a lakásomba, mintha otthon lenne.

Intek Tiának, amikor elindulunk, és rögtön azután szinte elviselhetetlen idegesség telepedik rám, mert itt vagyok összezárva azzal az emberrel, akit egyszerre szeretek és gyűlölök.

– Hosszú az út – szólal meg Valentine, amint kiérünk a városból. – Megbeszélhetnénk…

– Mit? – nézek rá bambán, holott pontosan tudom, mire gondol.

Az ujjai megfeszülnek a kormányon.

– Ami történt.

– Nem te tetted – vágom rá, és meglepődöm, milyen egyszerűen ki tudtam mondani. – Ellenben van más bűnöd. És ijesztően hasonlítotok egymásra.

– Akárcsak ti, Larisszal – teszi hozzá halkan. – De soha nem csinálnék olyat, bármennyire is hasonlítunk.

– Ó, én nem vagyok ebben olyan biztos! – horkanok fel. – Láttalak már embert ölni.

Ez kegyetlen volt, tudom. Azt hiszem, Valentine máris megbánta, hogy beszélgetni akart velem, mert ismét hallgatásba burkolózik. Én viszont nem tudom magamban tartani azt, ami szétfeszít belülről.

– Miért nem voltál őszinte velem? Kihasználtál.

Rám néz, majd vissza az útra.

– Már mondtam. Nem hittél volna nekem, és nem kockáztathattam. Ha elmesélem neked az Echót és a másik világot, biztos, hogy őrültnek tartasz.

Képtelen vagyok elfogadni ezt a választ, bár valahol igazat kell adnom neki. Még most is őrültségnek gondolom ezt az egészet.

– Legalább megpróbálhattad volna, miután… miután… Bassza meg! – káromkodom el magam, mert már semmiben sem vagyok biztos. Abban sem, hogy Valentine szerelmi vallomása valódi volt. Egyáltalán számít? Oberon szerette Larist, mégis megölte.

– Dante! Ne gondold túl! – szól rám. – Rossz döntéseket hoztam, ennyi az egész. Akkor azt láttam a legbiztosabbnak, hisz nem ismertelek. Mármint éreztem, hogy te vagy az, de Laris az Laris, te pedig Dante vagy. Nem tudhattam, hogyan reagálnál.

– Hééé! – A kapaszkodó után kapok, mert letért az útról, annyira nagy hévvel magyaráz. – Az útra is figyelj!

– Kiborítasz – morogja.

– Én téged? – csattanok fel fennhangon. – Még szerencse, hogy az életem merő nyugalom melletted. Már épp azon gondolkoztam, veszek egy keresztrejtvényt, hogy valami izgalmat vigyek a mindennapokba.

Duzzogva összefonom a karomat a mellkasom előtt. Valentine álla megfeszül. Megint némán haladunk tovább. Azt sem tudom, hol járunk, mert nem figyelem az utat. Annyit tudok, hogy valamikor késő éjszaka érünk Huntwillbe, ahol az egész elkezdődött.

– Nem akarom, hogy végig ezt csináljuk – mondja végül békülékenyebb hangon.

– Én sem akarom. Egyáltalán beszélni sem akarok veled – hazudom –, de elkerülhetetlen.

Megsértettem, tudom, ám képtelen vagyok fékezni a nyelvem, annyi indulat van bennem. Ha belegondolok, hogy a kártyaadósságaim ellenére mennyire nyugisak voltak a napjaim, vagy milyen boldog lehettem volna… vele. Mert voltak pillanatok, amikor tényleg elhittem, hogy jók vagyunk együtt.

A francba! Szeretném leinni magam egy bárban, és megállás nélkül panaszkodni a pultosnak, akit halálra untatnék a rinyálásommal, míg végül kihajítanának, hogy aztán egy utcalánynak sírhassak tovább, aki valószínűleg lenyúlná az összes értékemet, majd lelépne.

De az legalább igazi lenne.

Valamikor elalszom, mert amikor magamhoz térek, egy kisvárosban vagyunk. Sűrűn pislogva bámulok ki az ablakon. Épp egy régi épület mellett hajtunk el, melynek kapujára nagy betűkkel ez van kiírva: Huntwill Városi Árvaház.

Valentine itt nőtt fel.

Ránézek, de ő továbbra is az utat figyeli mereven. Nem akarja megmutatni, milyen érzéseket vált ki belőle a hely.

Harmadik fejezet
Coromor-erdő 

Valentine

 

A

mikor utoljára itt jártam, azt gondoltam, soha többé nem jövök vissza ebbe a városba. Huntwill számomra egyenlő a magánnyal és a félelemmel. Most is belém hasítanak, hiába telt el több év.

A szemem sarkából figyelem az árvaházat, ahogy elsuhan mellettünk. Ugyanazok a fények világítják meg, mint egykoron; még most is tudom, hol vannak a rejtett zugok, ahol észrevétlenül kiosonhattam, ha egy kis szabadságra vágytam.

Szinte éget Dante fürkésző tekintete. Nem kérdez, csakhogy ismerem már annyira, hogy tudjam, mi jár a fejében. Keveset meséltem neki a múltamról.

Szeretnék válaszokat adni a ki nem mondott kérdéseire, de jelenleg túl sok a fájó emlék, és elviselhetetlen a bűntudat, amit nemcsak magam miatt, hanem Oberon miatt is érzek. Mindketten bántottuk… még ha nem is maradt más választásunk.

A főtérre érünk, a kocsma zárva. A régi épület annyiban változott, hogy új reklámtáblák lógnak a falán és az udvarán álló platán terebélyesebb lett. Továbbhajtok a hegy lábához, az erdőhöz. Egy kulcsos turistaházban foglaltam szállást.

Dante mindent megnéz, mintha a szavaim helyett az utcaképekből próbálná összerakni, milyen életem lehetett itt. Talán elképzeli, ahogy Zeddel kamaszként a töredezett járdán sétálunk, miután elvállaltuk Jefferson felkutatását. Sosem kívántam azt, hogy bár ne tettük volna, mert Oberon emlékei valóságosabbá tették az életemet. Ezeknek az emlékeknek köszönhetően azt érezhettem, hogy nekem is volt családom… és volt egy szerelmem, Laris. Most pedig újra itt van, Dante képében. Ideiglenesen elveszítettem, de nem adom fel, vissza szeretném kapni.

Befordulok a sötét udvarra, és megállok a faház előtt. Kiszállok, Dante is kinyitja az ajtót, és azonnal felkapcsol a mozgásérzékelő lámpa a bejáratnál. Odamegyek, beütöm a kódot a panelen, ami kiadja a nyitókártyát.

– Majd én bepakolok – nyújtom át Danténak a kártyát. Szó nélkül átveszi, és bemegy.

Mire visszaérek, már mindenhol felkapcsolta a fényeket, és épp a szobákat ellenőrzi. Fogadni mernék, azt nézi, van-e két szoba. Előrelátó voltam, eszembe sem jutott közös szobát kivenni vele. Időre van szüksége, hogy ismét bízni tudjon bennem, nekem pedig bizonyítanom kell.

– Mi a terved? – szólal meg hosszú idő után először.

Lerakom a táskákat a rusztikus kőpadlóra.

– Hajnalban indulunk. Nagyjából egy óra, mire felérünk a barlanghoz.

Dante csípőre teszi a kezét, és az alsó ajkát harapdálja. Bárcsak én is megkóstolhatnám… Szép vonásaira sötét árnyékok borulnak, egyértelműen foglalkoztatja valami.

– Mi a gond? – kérdezem, mivel úgy tűnik, nehezen szánja rá magát, hogy kibökje. Vagy csak nem akar beszélgetni velem.

– Mi van, ha nem tudom megnyitni az átjárót?

Kételkedik magában. Ez teljesen érthető.

– Sikerülni fog. – Az ablakhoz megyek, ösztönösen ellenőrzöm, be van-e zárva.

– Honnan tudod? Az ige itt van a fejemben – mutat a halántékára –, csakhogy nincs varázserőm hozzá.

– Próbáltad már? – A másik ablakot is megnézem.

Dante elbizonytalanodni látszik.

– A gyógyfőzetnél… de nem hiszem, hogy sikerült. Rúnáim sincsenek.

– Többször megtetted, menni fog most is.

Összevonja a szemöldökét. Kitörni készül, vitatkozni akar velem. Úgy döntök, jobb, ha elvonulok a szobámba. Felkapom a táskámat, és a mögötte lévő ajtóhoz lépek.

– Tisztázzunk valamit! – ront be utánam.

Lassan megfordulok.

– Hallgatlak.

Nagy levegőt vesz, és megböki a mellkasom. Majdnem elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy ugyanezt csinálta, amikor a láda miatt veszekedtünk a motelben.

– Nem vagyok Laris és te sem vagy Oberon – közli emelt hangon. – Díjaznám, ha nem vele azonosítanál, mert az csak egy dolog, hogy az emléke itt van a fejemben, ám attól még én Dante vagyok, a kurva életbe!

Meg sem várja a válaszom, sarkon fordul. Lépek egyet előre, hogy becsukjam az ajtót, amikor hirtelen visszafordul, és egyenesen a mellkasomnak ütközik.

– És ha… – Zavartan pislog, aztán hátrébb lép. – És ha nem tudom létrehozni az átjárót, az nem az én hibám lesz.

– Oké – biccentek.

Úgy néz rám, mint aki vár valamit. Zöld írisze akár egy mohaszőnyeg… nem láttam még hasonlót. Formás ajka hívogatóan csillog. Meg szeretném csókolni.

– Senki sem fog téged hibáztatni – felelek bővebben, bár úgy sejtem, nem erre vár.

Ádámcsutkája megugrik, ahogy nyel egyet.

– Jó! – vágja rá végül, aztán tényleg kimegy a szobából.

Fejcsóválva csukom be az ajtót. Csak a nadrágot dobom le magamról, és bebújok a hideg takaró alá. Nehezen sikerül elaludni, mert folyamatosan az előttünk álló feladaton kattogok, és azon, Dante hogyan fogja feldolgozni mindazt, ami Shaderiverben történt. Annyira szeretnék segíteni neki, de úgysem fogja engedni. Ahhoz túlságosan makacs.

Amikor megszólal a telefonom, úgy érzem, még csak pár perce csuktam be a szemem. Az elmúlt napok engem is megviseltek, nem vagyok csúcsformában.

Halkan osonok ki a szobából, és a fürdőbe veszem az irányt. Hosszan kiélvezem a kellemes zuhanyt, mert hamarosan csak hidegvizű patakok és kétes tisztaságú mosdótálak állnak rendelkezésünkre. Utána keverek két fehérjedús italt, és rántottát sütök a hozott tojásból. Kelleni fog az energia.

– A bakancs elég kemény. – Dante a szobája ajtajában áll. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, annyira megdöbbent a hasonlósága Larishoz. Pedig csak a ruhája olyan és…

– Kihúztad a szemed – jegyzem meg lenyűgözve, mert teljesen úgy fest, mintha abból a világból jött volna.

Dante arcára halvány pír kúszik, beletúr a hajába, és megvonja a vállát.

– Gondoltam, így jobban beleilleszkedek a világba…

Elbűvölve bámulom, ahogy felém közeledik.

– Jól áll – mondom végül, és visszafordulok a tűzhelyhez, hogy kiszedjem tányérra a tojást. Shaderiverben sok férfi emeli ki a szemét fekete szemceruzával. Főleg a harcosok vagy a Másfajzatok. Laris szeme mindig gyönyörű volt, amikor alkalmanként kifestette…

Dante nem válaszol, helyette a kávéfőzővel kezd el babrálni.

– Nincs kávé, ne keresd! – lohasztom le a lelkesedését. – Készítettem fehérjeturmixot, idd meg.

Nem tiltakozik és nem morog, ami elég szokatlan tőle. Várom már, mikor változik vissza a régi Dantévá, akinek mindenre van valami megjegyzése. Szeretem, amikor sokat beszél, egyáltalán nem idegesítő, pedig azt hiszi, hogy az. Titkon mindig jól szórakoztam rajta.

Végigmér, amikor a gyors reggeli után felcsatolom a bőrszíjat, és a hátamra erősített hüvelybe rejtem a kardomat. Ő az oldalára csatolja a sajátját. Elkapom a mozdulatot, amikor a hüvelykujjával végigsimít a keserűkővel díszített markolaton. Szereti azt a kardot, biztos vagyok benne.

A vállamra dobom a hátizsákot, ami szó szerint egy zsák, a legegyszerűbb fajta, de szerencsére belül praktikus oldalzsebeket rejt.

Kint éppen kivilágosodott. A völgy miatt hűvösebb és párásabb a levegő. Dante megborzong, tekintete a hegyoldalt pásztázza.

– Innen indultatok? – kérdezi.

– Egy kicsivel feljebb, a pataknál – mutatok arra, amerre az út folytatódik. – Biztonságosabb itt hagyni a kocsit.

Bólint, és elindulunk.

Nem sokan járnak erre, az emberek még mindig babonásak. Ezt a faház tulajdonosától tudom. Panaszkodott, hogy hiába a gyönyörű hegy, a patak, a barlangok, az emberek félnek a Coromor-erdőtől.

Madarak csicseregnek, ahogy kel fel a nap, egyre hangosabbak. A patak lustán csörgedezik mellettünk, az erdő visszhangozza a léptünket, ahogy átkelünk a hídon.

Emlékek villannak fel előttem. Az idegesítő falusi károgása, Zed ijedt zihálása, ahogy lefelé szaladtunk, a döglött nyulak kimeredt teste…

– Idáig jött le Laris – szólal meg Dante váratlanul. Megáll a hegyre vezető ösvény elején, és körbenéz. – Favágókat látott és egy teherautót. Megrémült.

A gyomrom liftezik egyet. Ez már biztosan akkor lehetett, amikor úrrá lett rajta az őrület.

– Ekkor döntötte el, hogy átengedi a Szürkéket? – kérdezem, és folytatom az utat.

Dante picit lemarad, de utánam siet.

– Nem. A Szürkék kilesték, a barlang túloldalán vártak rá. Alkut ajánlottak neki.

– Mit? – fordítom felé a fejem.

– Lélekhamut ígértek cserébe, ha átengedi őket. Ritka szer. – Nagyot sóhajt, és letép egy hosszúkás levelet, mely belóg az útra, aztán folytatja. – Körbevették Larist… csakhogy nem a csapda miatt mondott igent. Szüksége volt a lélekhamura az Echóhoz.

– A megszállottjává vált – morgom.

Dante ismét hallgatásba burkolózik, így nekem is van időm gondolkodni ezen az egészen.

Igaza van, könnyebb így, ha különválasztom Oberon emlékeit a sajátométól. Hiába olyan, mintha mindegyik az enyém lenne, az nem az én életem volt, és nem az én döntésem. Ahogy Laris tetteiért sem hibáztathatom Dantét. Habár nem is szándékoztam ilyet tenni.

Egyre hűvösebb van, ahogy feljebb érünk, annak dacára is, hogy magasabban jár a nap. A tenyerem viszont izzad. Fogalmam sincs, sikerülni fog-e Danténak megnyitnia az átjárót, de ha igen… Hihetetlen, hogy átléphetünk Sha-deriverbe.

– Milyen furcsa – szólal meg újra Dante –, hogy itt nincs keserűkő, miközben a hegy túloldala kizárólag abból áll.

Igaz. Csak ott nem keserűkőnek hívják az Obszida-hegység fekete kőzetét.

– Obszida – bólintok, és a szívem nagyot ugrik, mert Dante halványan elmosolyodik. Ugyanarra gondolhat, amire én. Laris nevezte így Oberont.

A mosoly gyorsan eltűnik az arcáról, és sűrűn előrefelé pillantgat. Már közel járunk.

– Ne idegeskedj! – szólok rá, amikor látom, hogy az ujjai elfehérednek, olyannyira görcsösen szorítja a hátizsák pántját.

– Zed élete rajtam múlik – motyogja, és újfent mereven előre néz.

– Ez nem teljesen igaz. Mint mondtam, senki sem fog hibáztatni, ha nem sikerül. Akkor még mindig ott lesznek a könyvek.

Feltűnik előttünk a sötét üreg szája. Hiába nyugtattam Dantét, én épp annyira ideges vagyok, mint ő, csak remekül el tudom rejteni az érzéseimet.

Mielőtt tovább mennénk, megállunk a bejáratban. Mindketten az emlékeinkkel küzdünk. Jefferson itt tépte darabokra az embereket, akikkel feljöttünk, és itt költözött a fejembe Oberon múltja. Zed pedig itt vált Zediacká, habár számomra olyan, mintha mindig is ő lett volna.

Dante beljebb lép, és körbefordítja a fejét.

– Oda rakta le Laris a kígyós ládát – mutat egy kiszögellésre, ahol Zeddel álltunk. – Épp az önmegsemmisítő bűbájt tette rá, amikor megérezte a jelenléted. – Dante tekintete elhomályosul. A barlang túlsó falára mutat. – Megijedt, elengedte a ládát, hogy visszaszaladjon a túloldalra, mert félt, hogy lebukik előtted.

Nem szólok közbe, amiért megint velem azonosítja Oberont, mert most Dante is Laris. A tekintete hasonlóan riadt, mint Larisnak volt, amikor megpillantotta Oberont odaát.

– Hallotta, hogy felborult a láda, és az Echók kihullottak a földre – folytatja Dante –, de már nem fordulhatott vissza. – A hangja elgyötört. Fájdalmas arccal beletúr a hajába. – Annyira zavart volt és ideges. Szeretett téged, és rettegett…

Térdre rogy, arcát könnyek áztatják.

Újraéli Laris halálát.

A szívem szakad meg érte. Tehetetlenül nézem a szenvedését, mert félek, ha hozzáérnék, ellökne magától, és azt én sem bírnám ki többé.

– Örökké szeretni fog… – suttogom magamnak. Valószínűleg Dante nem is hallja, mert mozdulatlanul bámulja a barlang sötét falát.

Egy madár repül be vijjogva. Ahogy meglát minket, megfordul, és rikácsolva tovaszáll. Ez téríti magához Dantét, mert feláll, és az alkarjával megtörli az arcát.

– Jól vagy? – Közelebb lépek, és a vállára teszem a kezem. Nem löki le magáról, csak bólint.

– Ez… nehéz.

– Tudom. Megpróbálod? – bökök fejemmel a fal felé.

Mély levegőt vesz, és közelebb lép. Én nem mozdulok. Néhány lépés távolságból figyelem őt, de semmi sem történik, csak áll ott, és nézi a falat. Már épp kérdezném, mi a gond, amikor felemeli a kezét, és ismeretlen szavakat mormol halkan. Aztán csend lesz. Semmi sem történik.

– Nem sikerül – fordul felém kétségbeesetten.

– Próbáld újra – kérem türelmesen.

Aprót biccent. Felemeli a kezét, és elismétli a szavakat, azonban most sem történik semmi.

Dante a fejét rázza. Nagy volt az esélye, hogy nem járunk sikerrel, mégis csalódást érzek. Valahogy azt hittem, ő bármire képes, ha a gyógyításról van szó. Azonban ő nem Laris… sokszor kell még emlékeztetnem magam.

Nekidől a falnak, és mérgében ököllel erőset csap rá. Aztán még egyet.

– Dante! – szólok rá, de ő tovább folytatja. – Dante! – emelem meg a hangom.

– Mi az? – pördül meg indulatosan.

– A kezed…

Dante lenéz a kezére, és a szeme nagyra nyílik. Rúnák izzanak rajta.

– Ez… – Csodálkozva lép egyet felém felemelt kézzel, és akkor a rúnák elhalványodnak. Dante gyorsan visszalép, a jelek ismét felerősödnek. Ráteszi a kezét a falra, és a rúnák fényesebben izzanak.

– Shaderiver – mondja ki elbűvölve.

Én is szinte tátott szájjal figyelem őt. Ez varázslat. Vagy maga a csoda, aminek létezésében gyakran kételkedtem, hiába tudtam, miféle lények élnek a túloldalon.

Dante a falra fekteti mindkét tenyerét, és elismétli a bűvös szavakat. A kő megremeg, és lassan gomolygó füstté válik a keze alatt. Aztán a füst kitisztul, és ott van előttünk az átjáró Shaderiverbe… a helyre, ahol Oberon elvette Laris életét.