Szabadnak lenni - 19. fejezet

 

Vincent

Kénytelen voltam beindítani a vén tragacsot, hogy a vöröske nyomára bukkanhassak. Már jó ideje nem használtam a kocsit, mert se tankolni, se javíttatni nem volt pénzem. Most viszont szükség volt rá, hogy követni tudjam Nesbittet, mert csakis rajta keresztül találhattam meg a nőjét.

Már épp kezdtem feladni, mert az öreg járgány csak pöfékelt, az istennek se akart beindulni, aztán hirtelen felbőgött a motor.

Fél napot ücsörögtem a teremgarázs bejáratát bámulva, Nesbitt cégénél, mire végre megjelent egy fekete Porsche. Tudtam, hogy ő lesz az, ezért azonnal indítottam, és próbáltam a nyomában maradni. Egyáltalán nem volt könnyű feladat követni őt, mert a kevésbé forgalmas szakaszokon állandóan eltűnt a szemem elől. A tragacsom nem érhetett fel egy ilyen sportkocsival. Azonban szerencsémre a lámpáknál mindig beértem.

Épp újra elveszítettem, amikor megláttam az út szélén parkolni. Megfordultam, és szemközt várakoztam. Egy lakóház alatt állt, tehát valakihez jött, ebben biztos voltam. A kérdés csak az volt, hogy kihez.

Úgy egy óra múlva ismét megjelent. Indulatosnak tűnt, bevágta a Porsche ajtaját, és nagy sebességgel elszáguldott. Esélyem se lett volna utána menni, de nem is akartam. Várakoztam tovább. Meg kellett tudnom, kinél járt.

Már sötétedett, de semmi sem történt. Éhes és szomjas voltam, ezért úgy döntöttem, hazamegyek, és másnap újra visszajövök.

Délelőtt leparkoltam ugyanott, de ezúttal hoztam magammal szendvicset és innivalót is. Ki tudja, meddig kell várnom.

Folyamatosan jöttek-mentek az emberek a házból, de azt nem láttam, akit én kerestem. Majd egyszer csak megjelent egy magas, vékony, vörös hajú nő sportruhában.

Ő lesz az! – dőltem előre izgatottan, hogy jobban láthassam. – Szóval te vagy a Nesbitt szukája! Nem rossz! – bólogattam elismerően.

A nő átsietett az úttesten a túloldali parkba. Futni fog. Ott nem tudtam követni, de hát már nem is kellett. Épp elég, hogy tudtam, hol lakik.

 

Sienna

A virágok pedig minden egyes nap érkeztek Aydentől. Szebbnél szebb csokrok díszítették az otthonunkat, de már a Kincstárt is. Az összes vázám tele volt, és még Beth is vitt haza belőlük. Ayden nem adta fel, engem pedig egyre jobban gyötört a bűntudat, amiért nem hívtam fel. De minél több idő telt el, annál bizonytalanabb lettem. Hol az egyik, hol a másik irányba billent a mérleg, és később már úgy éreztem, kínos lenne ennyi nap után elé állni, hogy mégis szeretném folytatni. Úgy éreztem, mindketten elrontottuk, és egyikünk sem tudta, hogyan tehetné jóvá.

A hétvégén kivételesen mindketten otthon voltunk Corával. Épp egy szakkönyvet olvastam a legújabb restaurálási technikákról, amikor csengettek.

– Átvennéd a virágot? – néztem fel Corára. Nagyjából rendszeresen ebben az időpontban érkezett a küldemény, így most is erre számítottam.

– Lassan mi is nyithatnánk egy virágüzletet – morogta, de szó nélkül kiment, majd két perc múlva üres kézzel jött vissza. – Valaki személyesen szeretné átadni neked.

Meglepetten néztem fel rá. A szívem hatalmasat dobbant, hiszen rögtön arra gondoltam, Ayden jött el. Ledobtam a könyvet a kezemből, és felpattantam. Csakhogy nem az a férfi állt az ajtóban, akire számítottam. De neki is épp úgy örültem.

– Silas! – öleltem hirtelen magamhoz. – Örülök, hogy látlak. Gyere beljebb!

A magas férfi zavartan lépett be, miután elvettem tőle az újabb csokrot. Cora mosolyogva vonult át a konyhába, és mire Silas leült, már vissza is tért.

– Épp most készítettem. Isteni, frissítő gyümölcstea – tett le egy tálcát, majd maga mögé mutatott. – A szobámban leszek, ha kellenék.

– Ugye nem baj, hogy átvettem a futár szerepét? – kérdezte Silas megilletődötten.

– Jesszusom, nem, dehogy! – nyugtattam. – Tényleg örülök, hogy eljöttél. Bármi is legyen az oka – tettem hozzá halkan.

– Nem ő küldött – mondta gyorsan. – Nem is tudja, hogy itt vagyok.

– Akkor?

– Úgy jöttem ide, mint a barátja. Ayden… Mr. Wright szenved. Régóta ismerem, tudom, ha baja van.

Szíven ütött, amit Silas mondott. Ayden szenved? Miattam szenved? Tehát nem lépett túl rajtam.

– Nincs jogom beleszólni – folytatta –, de nem beszélnél vele? Tisztázzátok.

– Szeretném, csak… – Elhallgattam. – Nem tudom, lenne-e értelme. Ayden élete túlságosan szem előtt van.

Próbáltam óvatosan fogalmazni, de tudtam, hogy érti.

– Ő nem élvezi ezt – védte a barátját.

– Tudom, vagyis gondolom, csakhogy fogalmam sincs, menne-e nekem mindaz, ami vele együtt jár.

Silas megpaskolta a kanapén pihentetett kezem.

– Hallgass a szívedre. – Felállt, és egyszerre lehúzta a teát. – Vissza kell mennem. Megígéred, hogy beszélsz vele?

Hirtelen nem tudtam válaszolni, csak biccentettem. Silas pedig olyan hirtelen távozott, ahogyan jött.

A látogatása annyira felkavart, hogy megint émelyegni kezdtem, és ki kellett rohannom a mosdóba hányni. Úgy tűnt, a gyomrom nem viseli túl jól a stresszt.

Másnap egész nap azon törtem a fejem, mit mondhatnák Aydennek, ha felhívom. Hogyan értethetném meg vele, mi a problémám. Nem önmagában az, hogy hazudott, még csak nem is Sylvia, hanem minden együtt.

Cora látta, hogy megint magam alatt vagyok, ezért elcsaltak magukkal piknikezni egy városszéli parkba.

– Tudnék vidéken élni – jelentette ki Cora.

Mindhárman hanyatt feküdtünk a fűben.

– Tartanék csirkéket, meg egy lovat. Lenne csomó virágom, meg zöldséges kertem is – ábrándozott tovább.

– A gumicsizma menő. Vennék egy sárgát, piros virágokkal – kuncogott Beth.

– Én pedig megtanulnék traktort vezetni – mentem bele a játékba én is.

– Te meg a traktor! – kacagott a két lány. – Tűsarkúban nem lehet traktort vezetni!

– Milyen tűsarkú? – ültem fel. – Akkor csakis tornacipőben és kantáros nadrágban járnék. Ti pedig irigykednétek, milyen szép nagy földem van, és tőlem vennétek a lovaknak a zabot.

– Zab helyett most kérnék egy szendvicset – emelkedett fel Beth is.

Kivettem a szendvicseket a kosárból, és felé nyújtottam, de a kezem megállt félúton. Beth válla fölött Aydent pillantottam meg a távolban. Fekete rövidnadrágban, fehér pólóban, fején fülhallgatóval futott az úton.

A két lány azonnal odakapta a fejét, és ők is meglátták. Ayden nem vett észre bennünket, csak maga elé nézve kocogott tovább, és lassan eltűnt a szemünk elől.

– Ajj! Gyere ide! – ölelt át Cora.

Egyből elbőgtem magam. Igaz, hogy még mindig halálosan szerelmes voltam Aydenbe, de furcsán érzékeny lettem az utóbbi időben. Még egy olcsó szappanoperán is képes voltam elbőgni magam, amelyeket délutánonként a tévében sugároztak.

Viszont ez az esemény ismét elbizonytalanított. Ha most ennyire képes volt felborítani a lelkivilágomat, akkor mi lenne később? Hogyan merjem vállalni mindenezt?

 

Ayden

A hét végére már annyira kikészültem, hogy korán reggel kitelefonáltam a reptérre, hogy készítsék elő a gépemet.

– Pontosan hová megyünk, uram? – érdeklődött Silas útközben, mert természetesen őt is magammal vittem.

– Olaszországba – feleltem.

– És mi az utazásunk célja?

– Lazítunk. Jókat eszünk, finom borokat iszunk, és meglátogatunk néhány szórakozóhelyet is.

– Remek ötlet – válaszolta, de a szemem sarkából láttam, hogy a fejét csóválja.

Annak ellenére, hogy családja volt, mindig szívesen utazott velem. A felesége megértő, a kezdetektől tudta, hogy mi Silas munkája, és azt is, hogy mindenhová elkísér.

A tervem, hogy lazítunk, már a szállodában dugába dőlt. A bárban kávéztunk, amikor kezembe akadt egy aukciót hirdető szórólap. Számos neves művész alkotásaiból rendeztek árverést másnap, az egyik közeli galériában.

– Megvan a holnapi program – csúsztattam Silas elé a szórólapot.

Mondanom sem kell, hogy szinte minden valamire való műtárgyat megvettem. A többi licitáló már elégé szúrós szemmel nézett rám, amikor látták, hogy mindent elhappolok előlük.

– Ha nem tévedek, nem saját részre vásárolta ezt a rengeteg holmit – jegyezte meg Silas, miután elrendeztük a papírmunkát, és úton voltunk a szállodába.

– Szerinted ostobaság? – néztem rá tanácstalanul.

– Alapvetően nem, de őt nem lehet ilyesmikkel megvásárolni – felelte Silas kertelés nélkül. – Viszont jó indok arra, hogy felhívja.

A homlokom ráncolva pislogtam rá. Tényleg nekem kellene felhívnom?

                                              

Sienna

Épp az Aydentől kapott újabb csokrot helyeztem el az asztalon, amikor Isabella lépett be a Kincstár ajtaján.

– Szervusz, drágám – ölelt meg.

– Isabella! Micsoda meglepetés! – viszonoztam az ölelést. – De jó látni téged. Hogy vagy?

– Köszönöm, velem minden rendben. Sajnos nincs sok időm – nézett az órájára –, ezért ne rólam beszéljünk most. Hallottam, hogy mi történt. Szakítottatok a fiammal?

– Nem. Vagyis még nem – javítottam ki magamat.

– Édesem – fogta meg a kezem. – A fiam egy balfék, ha a nőkről van szó. Nem akarom védeni, de te voltál az első komolynak tűnő kapcsolata, és természetesen elrontotta. Nem ismerek minden részletet, de talán nem követett el helyrehozhatatlan hibát.

Kezdtem egyre kínosabban érezni magam amiatt, hogy először Silas, most pedig Isabella keresett meg. Becsültem benne, hogy minden büszkeségét félre tudta tenni a fia boldogsága érdekében.

Eszem ágában sem volt ekkora drámát csinálni a szakításunkból, ami valójában meg sem történt. Csupán megijedtem, hogy nekem ez nem fog menni.

– Adj neki még egy esélyt, kérlek – győzködött Isabella.

– Ígérem, hogy átgondolom – feleltem könnyes szemmel.

– Köszönöm, drágám – hálálkodott. – Most viszont nem zavarlak tovább, mert látom, neked is dolgod van. De szeretném, ha jövő héten benéznél hozzám valamikor. A döntésedtől függetlenül örömmel látnálak.

– Holnap délután szabad leszek, ha neked is megfelel – vágtam rá gondolkodás nélkül, mert az a legkevesebb, hogy eleget teszek a kérésének, ha már vette a fáradtságot, és eljött ide. Ráadásul tényleg megkedveltem, és szerettem volna még jobban megismerni.

– Háromkor várlak – szorította meg újra a kezem, aztán távozott.

Mosolyogva néztem utána. Ayden rendkívül szerencsés, amiért ilyen emberek veszik körül. Igaz, én sem panaszkodhattam, mert a két barátnőm minden kívánságomat leste. Törődtek velem, figyeltek arra, hogy a lehető legkevesebbet szomorkodjak, és nem akartak mindenáron kéretlen tanácsokkal ellátni. Most mégsem említettem meg egyiknek sem Isabella látogatását, és azt sem, hogy hozzá készülök.

Isabella egy tágas, napfényes lakásban élt a belvárosban. Csupa pasztellszínbe öltöztette az otthonát. Szerettem ezt, mert amellett, hogy rendkívül megnyugtató és elegáns, az otthonosság érzetét keltette bennem. A bútorok nagy része hófehér, és amerre csak néztem, mindenfelé színes virágcsokrok, míves gyertyatartók és varázslatos kárpitok fogadtak.

– Gyönyörű ez a lakás. Remek ízlésed van! – dicsértem, mire ő szerényen legyintett.

– Gyere, megmutatom neked a műtermem is – karolt belém.

Ekkor tűnt fel egy állványre helyezett kép a nappali túlsó sarkában.

–  Te festesz is? – kérdeztem csodálkozva.

– Csak néha-néha. Nincs túl sok időm rá. – Benyitott egy helyiségbe, melynek hatalmas ablakai fénnyel árasztották el az egész teret.

Az ablak mellett mindkét oldalon festőállvány állt. Az egyiken már egy megkezdett alkotás, a másikon üres, fehér vászon. A falon körben keskeny polc futott, képek sorakoztak rajta nagy összevisszaságban. Alattuk a földön, a falnak támasztva szintén sok alkotás pihent. Középen egy nagyobb asztal feküdt, melyen szanaszét festékek, ecsetek, üvegcsék és vásznak hevertek.

– Ez nagyon sok kép! – mondtam lelkesen, és máris egyiktől a másikig libbentem, hogy mindet megcsodálhassam. – És milyen jó képek!

– Ugyan! Ez csak kellemes kikapcsolódás nekem – szerénykedett Isabella.

– Isabella! – néztem rá komolyan. – Ezek tényleg nagyon jó képek. – Épp egy absztrakt alkotást tartottam a kezemben. Lehengerlő volt az élénk színek összhatása. –Miért nem viszed kiállításra? Vagy miért nem próbálod értékesíteni őket?

– Áh! – rázta a fejét nevetve – Kinek kellenének ezek a mázolmányok?

– Nekem – feleltem.

Isabella is elkomolyodott, és figyelmesen hallgatott.

– Most akarom megvenni a szomszéd üzlethelyiséget, és oda épp ilyen alkotásokat keresek. Szerintem nagyon rövid idő alatt el tudnám adni az összeset.

Isabella végignézett a képein.

– Nem is tudom – tűnődött.

– Nem kell azonnal válaszolnod. – Visszatettem a képet a helyére. – Még csak most intézem a vásárlást, de mindenképpen szólj, ha szeretnéd megmutatni őket a nagyközönségnek.

– Rendben.

Visszamentünk a szalonba, ahol Isabella kávéval és süteménnyel kínált. Beszélgetés közben mindent megkóstoltam, annyira jól néztek ki.

– Biztosan érdekel, milyen döntés hoztam Aydennel kapcsolatban – kezdtem bele végül, hisz tudtam, hogy elsősorban ez érdekli a legjobban.

– Remélem, nem érzed azt, hogy rád akarom erőszakolni őt… – szabadkozott nyomban.

– Nem, dehogy. Amúgy sem lenne szükség erre, mert szeretem a fiadat – mondtam ki az igazságot. – Csupán megijedtem. Hazudott nekem, és ezt így, rögtön a kapcsoltunk elején nem igazán tudtam hová tenni. És ott vannak az idegen nők, akik körülveszik. Félek, nehezen viselném. De rájöttem, hogy nem vagyok képes elfelejteni őt.

Jólesett, hogy végre kimondtam. Hiányzik Ayden, és őrülten szerelmes vagyok belé.

– Úgy örülök! – Isabella felpattant, és szorosan magához ölelt. – Ő is szeret téged, ebben egészen biztos vagyok.

Belepirultam a szavaiba, és amint elengedett, zavaromban kivettem még egy sütit.

– Drágám! – szólalt meg újra. – Mióta vagy kívánós?

Kezem félúton megállt a szám és a tányér között.

Hogy mi? Jézusom! Kívánós vagyok! És hánytam is. Többször.

Mindig az idegességre fogtam. Úristen!

– Azt gondolod? – néztem rá ijedten.

– Azt! – bólintott mosolyogva. – Az arcod is olyan szépen kisimult.

20. fejezet