Tizennyolc Plusz 1. - beleolvasó

 Első részlet:

A következő nap ismét belenézhetek azokba a kifürkészhetetlen szürke szemekbe, mivelhogy reggel újra Orlando fogad.

– Zavarna, ha az egyik sarokban festenék, amíg dolgozol? – kérdezi, miután beenged.

Tekintetemmel, egyből a konyhát pásztázom, de nem látom Juliant.

– Ne viccelj már, ez a te otthonod! – felelem, és együtt megyünk a műterembe.

Orlando előkap egy üres festővásznat, és az állványra helyezi. Én is felveszem a köpenyemet, közben fél szemmel azt figyelem, mit csinál. Gyanítom, hogy azért van itt, mert beszélni szeretne velem, úgyhogy várom, mikor fog megszólalni. De mivel ez nem történik meg, így felveszem a maszkot és a kesztyűt, aztán munkához látok. Ő még mindig a festékeit válogatja.

– Mindent elmondott? – kérdezi mégis nagyjából tízpercnyi kínos csend után.

– Azt hiszem, igen – válaszolom, és felé fordulok, de ő továbbra sem néz rám. Most épp az ecseteit rendezgeti méret szerint.

– Ne értsd félre, nincs semmi bajom veled, csak Julian eléggé nyilvánvalóan megkergül a közeledben. Nem akarom, hogy szenvedjen, bár valószínűleg ez elkerülhetetlen lesz.

– Nem tudom, mit tehetnék – sóhajtom. Lejjebb húzom a maszkot az állam alá.

– Semmit. Mondhatnám, hogy ne legyél vele barátságos, de nem sokat segítene. – Végre a szemembe néz. – Máris összezavartad.

– Ezt, hogy érted? – Rosszat sejtve vonom össze a szemöldököm.

– Említette a szaporodási ösztönünket is? – kérdezi, aztán a meglepett arcomat látva felnevet. – Gondoltam, hogy nem. Holnaptól három napig maradj otthon. Julian ciklusa kissé felborult.

– Miféle ciklus? – A szám kiszárad, és nyelek egyet. Nehéz állnom Orlando tekintetét, mert olyan, mintha a vesémbe látna.

– Minden hónapban van három nap, amikor párosodnunk kell, különben megbetegszünk. Juliannek egy hét múlva lett volna, de már érzi a tüneteket.

Elhűlve meredek rá. Akkor ezért nincs itt?

– Mik a tünetek? – teszem fel a kérdést, mert habár magáról az ösztönről már hallottam, de semmi részletet nem tudok.

Orlando kiválaszt egy ecsetet, és végighúzza az ujját a sörtén.

– Az influenzához hasonló. Fájnak az ízületeink, magas a testhőmérsékletünk, plusz rendkívül ingerültek vagyunk. Egy nőstény viszont lecsillapíthat.

Megdöbbenek a testi reakciómon. Már a gondolatától is benedvesedek, hogy a testemmel lecsillapíthatnék egy olyan szexi hímet, mint Julian.

– Ez most úgy hangzik, mintha megbetegítettem volna – mondom, miután végre megtalálom a hangomat. – Hol van most?

Orlando végre elmosolyodik. Nem olyan szívmelengető módon, ahogy Julian szokott, de azt hiszem, kedvesnek nevezhetem ezt a mosolyt.

– A könyvtárban olvas. Nincs baja, de a biztonság kedvéért elkerül téged.

– Akkor esetleg beszélhetnék vele? – vetem fel, habár fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, de látni szeretném.

– Elég nagy vakmerőség egy kanos Leszármazott közelébe menni.

Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy Orlando viccel, vagy tényleg komolyan gondolja.

– Azt mondtad, nincs semmi baja.

– Oké, beszélj vele. Max sikíts, ha már nincs ruha rajtad – vonja meg a vállát, és elindul. Még épp elkapom a mosolyát. Ez a pasi szándékosan hozza rám a frászt.

A könyvtár teljesen ellenkező irányban van, a nappaliból nyílik. Lassan kezdem magam kiismerni itt, de a kastély nagy részét még mindig nem láttam. Például Orlando lakrészét sem tudom, merre van.

– Komolyan mondtam azt a sikítást – néz rám, mielőtt kinyitná az ajtót, és ezzel sikeresen halálra rémít.

Már nem akarok visszakozni, úgyhogy belépek, ő pedig diszkréten becsukja maga mögött az ajtót. Ha nem lennék ennyire ideges, biztosan lenyűgözne a könyvtár, hiszen megszámlálhatatlan könyv vesz körül legalább öt méter magasan. Viszont most nem tudok erre figyelni. Julian egy kanapén eldőlve olvas, de amint meglát, meglepetten emelkedik ülő helyzetbe, és leteszi az olvasmányát a kezéből.

– Hát te? – néz rám értetlenül.

– Megkértem Orlandót, hogy hadd beszéljek veled – mondom egyik lábamról a másikra állva.

– Ezek szerint elmondta. – Julian feláll. – Nem kell tartanod tőlem.

– Ha így lenne, akkor nem jöttem volna ide. Csak szerettelek volna látni.

Halvány mosoly fut át az arcán, majd int, hogy üljek le. A fotelt választom, ő pedig visszaül a kanapéra, tisztes távolságra tőlem. Így elsőre semmit sem látok rajta. Talán csak picit feszültebbnek tűnik, és mintha szaporábban venné a levegőt.

– Megkért, hogy holnaptól ne gyere? – emeli rám a tekintetét.

– Igen. Nagyvonalakban elmesélte ezt az ösztönt meg a tüneteket.

Julian hosszan néz rám. Ezek a szemek most is elvarázsolnak, bármeddig tudnám csodálni őket.

– Sejtem, mi jár a fejedben, Lena, de nem szoktunk nőket erőszakolni.

Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, de megtartom ebben a hitében.

– Akkor miért nem akarjátok, hogy jöjjek?

– Pont azért – feleli. – Nem tudom, mi történne, ha nem lennénk ide bezárva – vonja meg a vállát, és ez a mozdulat beletörődésről árulkodik. – Olyankor teljesen más emberekké válunk, és amíg nincs meg az aktus, addig az ösztöneink veszik át az irányítást felettünk. Szinte képtelenség logikusan gondolkozni közben. De mivel itt vagyunk – mutat körbe –, pontosan tudjuk szabályozni. Azokon a napokon senki sem teheti be a lábát ide. Legalábbis senki olyan.

Másfelé nézek. Nem tudom, miért, de nem jó ezt hallani.

Viszont ezek szerint mégis csak veszélyesek, azonban a bezártság miatt korlátok között tudják tartani az ösztöneiket.

– Holnap olyan nők jönnek ide? – bukik ki belőlem a kérdés, Julian azonban halkan felnevet.

– Nem. Nehezen, de egyedül is át tudom vészelni. Nem kell aggódnod, és ne gondold, hogy ez a te hibád. Mi egyszerűen így működünk.

Már ekkor tudom, hogy Irisnek nem mesélhetem el ezeket, mert nem engedné, hogy betegyem a lábam a birtokra.  Képes lenne egy székhez kötözni, hogy megvédje a nem létező ártatlanságomat.

– Jól van – simítok végig tétován a combomon, és akkor elkapom Julian éhes pillantását. Már világos, Orlando miről beszélt. Felállok. – Akkor én megyek vissza dolgozni, és… Nem tudom, mit mondjak. Vigyázz magadra!

Ő is felemelkedik. Néhány hosszú másodpercre elveszünk egymás tekintetében. Julian szemei sokkal beszédesebbek, mint a barátjáé. A gyönyörű íriszekben ott táncol a vágy, és erős késztetést érzek arra, hogy tényleg én legyek az, aki lecsillapítja a benne tomboló hormonokat.

– Nem lesz semmi bajom – ismétli.

Biccentek, aztán megfordulok, és kilépek az ajtón. Egy pillanatra a falnak dőlve zihálok, és amikor kinyitom a szemem, Orlandót pillantom meg. A nappaliban ül és engem figyel. Végig itt maradt, hogy vigyázzon rám. Már nincs is semmilyen ellenérzésem vele kapcsolatban.

Nem kérdez, némán jön vissza velem a műterembe. Az én fejemben viszont csak úgy zakatolnak a megválaszolatlan kérdések.

– Mi történik, ha nincs senki? – nézek fel rá, amint beérünk.

Orlando először a homlokát ráncolja, majd leesik neki, mire gondolok.

– Hát… – elvigyorodik. – A kézimunka is hasznos, de nem olyan hatékony. Nem csillapít le úgy, mint egy aktus. Nincs meg a tudat, hogy valakit megtermékenyítettünk.

Az arcom lángol, ez nem kérdés.

– És tényleg? – nyílik nagyra a szemem.

– Nem, dehogy – rázza a fejét nevetve. – Óvszert használunk, az agyat be lehet csapni.

Két tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat, mintha el tudnám tüntetni róla a pírt.

– Kérdezhetek még?

– Meg tudnám akadályozni? – mosolyodik el szemtelenül, de figyelmen kívül hagyom.

– Ti… – Nem igazán tudom, hogy kérdezzek rá, mit csinál olyankor két kanos hímegyed.

– Nyúltunk-e már egymáshoz? – vonja fel Orlando a szemöldökét. Nem éppen ezt akartam kérdezni, de biccentek, ő pedig megköszörüli a torkát. – Próbálkoztunk, de közöttünk ez nem működik. Mindketten dominánsak vagyunk, egyikünk sem fekszik alá a másiknak, habár én a fiúkat szeretem, de kizárólag aktív vagyok.

– Tényleg? – Az állam leesik, mert ez az információ rendkívül meglep.

Orlando kezébe veszi a palettát, és kinyom rá egy adag kék festéket.

– Valószínűleg senki sem gondolná rólam. Igaz, azokon a napokon mindegy, hogy férfi vagy nő… Puszta fajfenntartás. Kőkemény baszás, ha úgy tetszik.

Elhűlök a nyers szavak hallatán, de hazudnék, ha azt állítanám, nem hoz izgalomba. Nem kérdezek rá, mert egyértelmű, hogy ezek szerint Juliannek is mindegy, hogy olyankor kivel… Ezt még nehezebben tudom elképzelni. Julian egy férfival? Annyira alfahím, bár Orlando is.

– Tudom, mi jár a fejedben – szólal meg újra. – Julian nem szokott férfiakkal lenni. Egyedül csak én érhettem még hozzá.

– Azt hiszem, ennyi információ bővel elég volt mára – fordulok el zavartan.

Hallom, hogy kuncog mögöttem. Eszembe jut, hogy Julian azt mondta, Orlando eljár néha. Biztosan fiúkkal ismerkedik, bár nyilvánvalóan vannak férfi prostituáltak is, de azokon a napokon csak a fajfenntartás a lényeg, semmi köze a normális együttléthez. Orlandónak szüksége van az érzelmeken alapuló érintkezésre is. És Juliannek? Ő nem mehet innen sehová, és egyikük sem kötődhet… Borzasztóan nehéz lehet nekik.

Nagyot sóhajtok. Muszáj hozzákezdenem a munkához, ám a fejem még mindig zsong a kusza gondolatoktól. Erős empátiát érzek irántuk, azonban belátom, hogy így tényleg nem élhetnének az emberek között. Bár valószínűleg gyógyszeresen, vagy máshogyan lehetett volna szabályozni ezt az egészet, de úgy sejtem, senki sem akart pénzt áldozni erre. A Leszármazottak beletörődtek a sorsukba. Eleve ebben a kitaszítottságban nőttek fel, és hiába vagyonosak, kevesen vannak. Esélytelenül szállnának harcba a jogaikért.

– Te miért nem szagolgatsz? – ötlik fel bennem a kérdés.

Orlando derűsen fordul felém. A vásznán egy viharos ég képe kezd kibontakozni.

– Mondtam, hogy a fiúkat szeretem. Nem érzek késztetést arra, hogy megszaglásszak egy nőstényt. Kivéve persze azokon a napokon – teszi hozzá. – De ne vedd sértésnek.

Megrázom a fejem.

– És azt is megérzitek, ha egy nő épp termékeny?

– Meg, de az nem indítja be nálunk a folyamatot. Csupán kicsivel többet áll a farkunk, de tudjuk szabályozni.

– Jesszusom, milyen szókimondó vagy – forgatom meg a szemem.

– Te kérdezel túl sokat – vigyorog már megint.

Ez a pasi helyes. Orlando veszett jóképű, és el tudom képzelni, hogy pillanatok alatt leveszi a fiatal srácokat a lábáról. De azokon a napokon még a nőket is… Villámgyorsan fut át a fejemen, hogy hányadik napnál járok, és megnyugszok, mert elvileg még nincs peteérésem.

– Nos – veszek egy mély levegőt –, azt hiszem, mindenre kielégítő választ kaptam.

– Örülök, mert másképpen nem tudnálak kielégíteni – kacsint, és visszafordul a képhez.

Mosolyogva folytatom a munkát. Eldöntöm, hogy mégis csak kedvelem Orlandót. Nem olyan úriember, mint Julian, de a napnál is világosabb, miért barátok. Viszont az is egyértelmű, hogy mindketten szenvednek a magánytól.

2. részlet:

A bárt ismerem, sokszor jártam már itt. Elég nagy ahhoz, hogy elvegyülhessek a tömegben. Főleg meleg fiúk járnak ide, vagy néhány csaj, akik szintén a saját nemükhöz vonzódnak, de turisták, valamint bámészkodók is betévednek néha, esetleg egy-egy részeg társaság, akiknek mindegy, csak pia legyen és szóljon a zene.

Még túl korán van, a legtöbb fiatal józan, viszont a hangulat így is fergeteges. Az egyik sötét sarokban, a falnak dőlve szemrevételezem a kínálatot. Gyömbért kortyolok közben, mert kocsival vagyok, és amúgy sem nekem kell részegnek lennem, hanem a partneremnek. Lehangoló, de ez van. Józan sráccal nem mehetek el, mert nem kockáztathatok. Ha viszont ittas vagy be van tépve, nem fog emlékezni minden részletre, így arra sem, miért kényelmetlenebb neki a járás másnap.

Lábammal dobolom a ritmust, tetszik a zene, a fények vadítóan cikáznak összevissza, és a tekintetem hol az egyik, hol a másik srácon állapodik meg. Most épp a táncolókat nézem, és azt kívánom, bárcsak egy lehetnék közülük. Jó lenne legalább egy hétre kipróbálni, milyen hétköznapi emberként élni, beülni egy kávézóba, megnézni egy filmet, vagy céltalanul lófrálni a boltokban. Sosem volt ilyenben részem, és valószínűleg nem is lesz. Már az nagy merészség, hogy egyáltalán itt vagyok. Hamis személyi és jogsi kell hozzá, anélkül nem mozdulhatnék ki a birtokról. Így sem sűrűn kockáztatok, mert a fenének van kedve a luxusbörtönt igazira cserélni.

Egy sötét szempár figyel. A srác az egyik oszlopnál áll. Eddig ő is táncolókat nézte, de most engem. Nyugtalanul kortyolok a gyömbéremből. A tekintete igéző, az arca rendkívül szép. A haja innen feketének tűnik, enyhén hullámos, és az álláig ér. A beszédes szeme elárulja, hogy színjózan, ami rám nézve nem jó. Pedig tetszik. Nagyon is.

A poharam kiürül, ezért átverekedem magam a pulthoz. Így legalább a srácot is lerázhatom, mert bármilyen csábító, túl józan. Leitatni pedig nem fogom csak azért, hogy megdughassam. Arra lesz itt sok másik, csak válogatnom kell.

Most sört kérek, annyi még megengedett. Mivel van szabad hely, ezért felülök a bárszékre, és ott is maradok. Ahogy kifordulok a táncolók felé, az első, akit megpillantok, ismét a sötétszemű fiú, de most nem engem néz, hanem az illetőt, aki előtte áll. Egy magas, majdnem kopasz pasas magyaráz neki valamit. A fiú láthatóan kellemetlenül érzi magát a társaságában. A fejét rázza, és el akar sétálni, de a kopasz a karja után nyúl, és megállítja. A fiú az oszlopig hátrál, a pasas pedig egészen közel nyomul hozzá. Kezét a fiú derekára helyezi, ő pedig ki akar bújni onnan, de nem tud. Alacsonyabb és vékonyabb is, esélytelen, hogy eltolja onnan a zaklatóját.

Elfojtok egy szitkozódást magamban, miközben leteszem a sörömet. Felállok, kikerülöm azt a pár táncolót, akik elválasztanak tőlük, majd a kopasz pacák mögé lépek, és megkocogtatom a vállát.

– Mi van? – kérdezi gorombán, amikor hátranéz.

– Ő velem van, húzz el! – intek a fejemmel.

A fiú nagy szemmel néz rám, és nyel egyet. Így közelebbről még szebb az arca. Istenem, milyen cuki a pisze orra!

– Nem láttam, hogy együtt lennétek. – A kopasz már egész testével felém fordul.

A fiú keze után nyúlok, aki készségesen fogja meg az enyémet, és mellém lép.

– Akkor most már láthatod – mordulok a kopaszra, és a fiút magam után húzva, visszamegyek a pulthoz.

A söröm még megvan, úgyhogy egyből kézbe veszem.

– Kösz, ez rendes volt tőled – mondja, és a kezét nyújtja. – Dominic.

– Orlando. – Nem túl barátságosan fogadom a kézfogását, és rögtön visszafordulok a sörömhöz.

Fél szemmel érzékelem, ahogy Dominic kínosan feszeng mellettem. Egyik kezét a farmere zsebébe csúsztatja, a másikkal pedig zavartan beletúr a hajába, ami miatt a fehér póló felcsúszik rajta, és kivillan a hasa. Örülök, hogy ezt nem kell teliben látnom.

– Cserébe meghívhatlak valamire? – kérdezi végül.

Újra ránézek. Fekete szeme csillog, hosszú szempillái felfelé kunkorodnak, az orra tényleg édesen pisze, az ajkai pedig olyan formásak, hogy legszívesebben máris megkóstolnám őket. Ha ittas lenne, sem biztos, hogy be merném vállalni. Túl szép.

– Nem kell viszonoznod. Csak véletlenül vettem észre, hogy zaklat – hazudom. – Mindenféle hátsó szándék nélkül segítettem.

Bízom benne, veszi a lapot, és rájön, nem akarok tőle semmit. Vagyis dehogynem akarnék, csakhogy nem lehet.

– Oké, akkor esetleg van kedved táncolni? – kérdezi barátságosan.

Ujjaim a pohár köré szorulnak. Rettenetesen nehezemre esik elutasítani őt.

– Nem az én műfajom – felelem a lehető legérzelemmentesebb hangomon.

Dominic arcára kiül a csalódottság.

– Értem – biccent. – Akkor, még egyszer kösz. – Megereszt felém egy semmilyen mosolyt, és elsétál mellettem a mosdók irányába.

Biztos vagyok benne, hogy totál összezavartam. Megmentettem, majd bunkó voltam vele. Sürgősen keresnem kell valakit, hogy utána elhúzhassak a fenébe.

Már egészen nagy a tömeg a pult körül, ezért úgy döntök, visszamegyek a sötét takarásába. Többen is meglöknek, amíg átlavírozok az emberek között, de ott ismét nyugisan kereshetem az áldozatomat. Alig pár perc múlva ismét felbukkan Dominic, ezúttal egy színeshajú lánnyal nevet valamin, miközben a zenére lötyögnek. Gyönyörű a mosolya. Úgy tűnik, ismerik egymást a lánnyal, mert egymás fülébe sugdosnak, aztán Dominic hirtelen megint kiszúr engem. A francba! Sietősen elnézek másfelé.

Rendkívül feszélyez, hogy végig magamon érzem a tekintetét. Már ott tartok, hogy inkább lelépek, amikor váratlanul leszólít valaki.

– Hé! Van tüzed?

Odafordítom a fejem. Egy hidrogénszőke kölyök imbolyog előttem, és mielőtt nekem billenne, egyik kezével megtámaszkodik a falon.

– Itt nem lehet dohányozni – felelem mereven.

– Akkor kijöhetnél velem – kacsint. Pupillái tágak. Nem feltétlenül az alkoholtól imbolyog.

– És ha nincs tüzem?

Elmosolyodik. Nem csúnya, de nem is az esetem.

– Valami másod biztosan van. – Közel nyomul hozzám.

Dohány, fű és mandula illata van. Csak az utóbbit találom vonzónak, bár a dohány se zavar túlságosan. Egy pillanatra elnézek mellette, és tekintetem ismét összeakad a Dominic-éval. A szemöldökét ráncolva néz vissza rám. A kezem rögtön a szőke fiú derekára csúsztatom, és a füléhez hajolok.

– Csak, ha neked is van valamid a számomra. – A tenyerem lejjebb csúszik, és megmarkolom a fenekét.

A szőke fiú kézen fog, és maga után húz. Pont úgy, ahogy nemrég még én vezettem az angyalarcú Dominicot. Sajnos épp mellettük vezet el az utunk, így elkerülhetetlen, hogy egészen közelről ne nézzek újra a meleg szempárba, amelyek már nem csak csalódást, de értetlenséget is tükröznek. Utálom a helyzetet, hisz ő sokkal jobban vonz, mégis levegőnek kell néznem.

Megkönnyebbülök, amikor végre mögöttünk vannak. A szőke fiú kint megáll, és várakozóan néz fel rám.

– Kocsival vagyok – intek a fejemmel a parkoló irányába.

– Menő – vigyorog, és követ a túloldalra.

A parkoló sötét, lombos fák veszik körül. Egy középkategóriás Toyota dzsippel vagyok, amit kimondottan csak ilyesmire használok. A kertészünk nevén van, hogy még véletlenül se kerüljünk képbe, ha a rendőrök igazoltatnának.

Megállok a kocsi mellett, erre a srác hirtelen nekinyom, és végignyalja a nyakam. Meglep, az pedig még inkább, hogy rögtön térdre veti magát előttem. Először tiltakozni akarok, de mégsem teszem. Behunyom a szemem, és próbálom élvezni, amit csinál. Mivel túl ritkán van ilyesmiben részem, sikerül minden zavaró tényezőt kizárnom a fejemből, és végül izgatottan rántom fel magamhoz. Kitárom a hátsó ajtót, behasaltatom rá, és máris a nadrágját gombolom.

Hamar végzünk. A szőke fiú megjegyzi, hogy elég nagy a farkam, majd tényleg rágyújt, és úgy hagy magamra, hogy a nevét sem tudom meg. Nem, mintha érdekelne.

Megkaptam, amiért jöttem, mégis rossz szájízzel vezetek haza. Gyakran érzek hasonló ürességet az ilyen személytelen aktusok után, ennek ellenére rendszeresen próbálkozom, néha már magam sem tudom, miért. Többször is beugrik Dominic csalódott arca, de mindannyiszor elhessegetem a képet.

Ilyenkor napokig szükségem van a magányra, így többnyire a festészetbe temetkezem. Julian már tudja, hogy nem érdemes zavarnia, ám Lenát elfelejti erről felvilágosítani, ezért a nő rendszeresen rám nyit a műteremben, és a művészetről beszél nekem. Képtelen vagyok haragudni rá, mert egyrészt érdekel a téma, másrészt eltereli a gondolataimat, és amúgy is bírom őt. Szóval a végén még hálás is vagyok neki, amiért nem tudatosan, de nem hagy depizni.

– Mi a baj? – kérdezem egyik nap.

Lena a nappaliban az ablaknál áll, és egy könnycseppet töröl le épp az arcáról. Julian vigasztalólag a hátát simogatja.

– Az anyja a sokadik meghívását utasította vissza – sóhajtja.

– Most milyen kifogást talált ki? – Leülök a fotelbe.

– Ezúttal nem kifogás volt – fordul felém Lena. – Kerek-perec közölte, hogy nem képes elfogadni a döntésemet, és nem szeretné megismerni Juliant.

– Nem kérdezem, kitől örökölted a makacsságodat. – Próbálom jobb kedvre deríteni, ami sikerül is, mert Lena halványan elmosolyodik.

– Idő kell neki – mondja Julian.

– Vagy Iris – szólok közbe. – A lángoló hajú barátnőd szerintem anyádat is meg tudná győzni, amilyen nagy szája van.

– Ha megtudja, milyen jelzőkkel illeted, a te hajad is lángolni fog – neveti el magát Lena. – De talán igazad van. Felhívom.

Julian hálásan megveregeti a vállamat. Tudom, hogy nem könnyű nekik. Lena most kezd szembesülni a hátrányokkal, amiért egy Leszármazottal él. Az ilyen pletykák gyorsan terjednek a városban, és máris két múzeum bontott vele szerződést, a műhelyét sem adják ki tovább neki. Julian már vásárolt egy ingatlant erre a célra, de még nem merte elmondani Lenának. A kapcsolatuk gyorsan alakult, de az összecsiszolódás lassabb. A barátomnak – érthető módon – nincs tapasztalata ebben, és én sem tudom jó tanácsokkal ellátni, de ha marhaságokat akar hallani, abban mindig partner vagyok.

Három hét múlva kiderül, igazam volt Irisszel kapcsolatban, mert Lena anyja megenyhül, és hajlandó meglátogatni a lányát a birtokon, és így természetesen megismerkedik majd Juliannel. Na meg velem. Már előre félek. Nem a nőktől, mert hát Iris is itt lesz, hanem attól, hogy Julian ismételten felfordítja majd a házat, és vigyázzba kell állnom egész este.

Annyira fel vannak dobva a hírtől, hogy megállás nélkül nyálasan szeretgetik egymást, nekem meg indokolatlanul áll a farkam, mire rájövök, hogy eltelt egy ciklus. Valamiért én sem tartottam most észben, így sem testben, sem lélekben nem készültem fel a következő három napra.

– Holnap bezárkózok – tájékoztatom Juliant.

A könyvtárban vagyunk, papírokat ír alá éppen. Meglepetten néz fel.

– Megint egyedül akarod végigcsinálni?

– Elmondtad már Lenának? – vonom fel a szemöldököm. Én a kanapén ülök, Julian pedig az asztal mögött, és a kérdésem után sóhajtva hátradől.

– Nem került szóba, de ne ettől tedd függővé. Meg fogsz betegedni, ha így folytatod.

– Neked mikor volt? – Szándékosan hagyom figyelmen kívül a megjegyzését. Tudom, hogy nem egészséges így, de Lenában azonnal kérdések merülnének fel, ha meglátná, ki jön hozzám.

– Nem tudom – feleli Julian, és elneveti magát. – Mióta Lena itt van, elég sokat szexelünk, fel sem tűnt, ha volt is.

A homlokom ráncolva nézek rá.

– Kizárt, hogy azt ne éreznéd meg.

– Passz – vonja meg Julian a vállát. – Mindenesetre nem hiányzik.

Most már végképp irigylem, bár tényleg nem hiszem, hogy csak úgy megszűnt volna a párosodási ösztön, hanem sokkal inkább még mindig nem állt helyre a ciklusa. Ami nem csoda, hisz egy sor hormonális változáson ment keresztül.

Azt hiszem, soha ilyen betegen nem ébredtem még, mint ezen a napon, pedig Giovanni most is megmasszírozott. A karomat is nehéz a takaró alatt mozgatni, annyira fájnak az izmaim, de muszáj az első kielégülésen túl lennem. Utána beállok a hidegvíz alá, és jól átdörzsölöm magam. Egy kicsit jobb lesz tőle. Vékony melegítőalsóba bújok, és a hűtőhöz lépek. Ekkor szembesülök azzal, hogy nincs elég vizem. Első gondolatom az, hogy átvészelem csapvízen ezt a három napot, de mivel elég korán van, megkockáztatom, hogy átmenjek a nagykonyhába, Julienék úgyis alszanak még.

A műteremnél érzem meg az illatot, és az agyamra olyan gyorsan telepedig a vörös köd, hogy időm sem marad átgondolni, mit teszek. Lépteim felgyorsulnak, és ahogy a lépcső felé fordulok, még erősebben megcsapnak Lena bódító feromonjai. Termékeny. Én pedig párosodni akarok. A kettő együtt a legveszélyesebb párosítás.

Ész nélkül nyitok be hozzájuk, de az ajtóban megtorpanok, ugyanis Julian hangosan mordul rám. Az ágy mellett áll, ő is félmeztelen, az izmai dagadnak, szinte hallani vélem, ahogy a vér száguld az ereiben.

Neki is most van.

– Orlando? – Lena kérdőn néz rám. Az ágyon térdel egy csöppnyi fehér hálóingben.

Egy pillanatra összezavarodok, de az ösztöneim erősebbek. Elképesztően vonz az illata. Felé mozdulok, de Julian elállja az utam, és ismét morog, én meg vissza rá. Ugrásra kész vadállatként viselkedünk. Nem értem, miért haragszik, hisz nem ez az első, hogy osztozkodunk. A tudatom nem tiszta, párosodni akarok, ahogy ő is. Farkasszemet nézünk egymással, rövid időre kézzelfogható feszültséggel telik meg a szoba levegője. Végül Julian halkabban mordul egyet, és Lena felé fordul.  A nő szeme hatalmasra nyílik, ahogy tudatosul benne, hogy ezúttal két hímmel kell közösülnie.

Úgy rántom fekvőhelyzetbe őt, mintha egy rongybaba lenne. Fejem rögtön a lába közé fúrom, és megízlelem. Julian megint morog a fülem mellett, ő is kapni akar belőle. Arrébb húzódok, hogy hozzáférjen, pedig legszívesebben kisajátítanám magamnak. Lena illata teljes öntudatlanságba taszít. Érzékelek dolgokat, hallom a sóhajait, Julian időnkénti elégedetlen morgását is, amit továbbra sem értek. A legközelebbi tiszta pillanatom az, hogy Lena mögött térdelek, hevesen mozgok benne, miközben ő Julian farkával a szájában, szinte fulladozva nyögdécsel. A kép túl ismerős. Rengeteg hasonlóban volt már részünk.

Az izmaim még mindig fájnak, ugyanakkor jóleső érzés fut végig a gerincemen. A tekintetem összekapcsolódik a Julianével. Sárga szemében nyugtalanság csillan. Megrázom a fejem, hogy tisztuljon a tudatom, de egyszerűen nem megy, pedig szeretném megfejteni, miért másabb ez most. Mellkasa fénylik az izzadtságtól, izmai kívánatosan dagadnak, a legszebb férfitest, amit valaha láttam. A barátom, a testvérem, akivel mindent megosztunk. A gondolataim kuszák, többnyire nem is gondolatok, csak foszlányok. Julian tekintete most is tisztább. Egy apró, cinkos szemvillanásból megértem, mit akar. Akkor a másikat miért nem?

Kihúzódok Lenából. Abban a pillanatban Julian lejjebb tolja magát az ágyon, és magára ülteti a nőt. Begyakorolt mozdulatok ezek. Julian lábai közé térdelek, ő lehúzza Lenát magára, és megcsókolja. Ez viszont szokatlan, egy pillanatra ki is zökkent, de még mindig nem ér el a tudatomig, miért érzem magam kellemetlenül.

Az ösztöneim hajtanak. Beillesztem magam Julian mellé, és mire Lena felfogná, mire készülök, lassan beljebb tolom magam. Lena felsikkant, Juliannel jólesően felmordulunk. Ketten mozgunk az apró nőben, rutinosan megy ez nekünk. Az érzés felülmúlhatatlan, ahogy a farkunk egymáshoz dörzsölődik a nedves forróságban. Lena is túl lesz az első sokkon, sikolyai állandóvá válnák, ahogy folyamatosan élvez. Ő ingyen kapja azt, amiért mások rohadt sokat fizetnek.  

A mozgásom egyre féktelenebb, gyors ütemben épül fel bennem az orgazmus. Valahol eljut a tudatomig Lena kétségbeesett hangja, hogy sok lesz. Nem lesz sok, csak ő még nem tudja. Mélyre tolom magam benne, és mozdulatlanná válok, ahogy Julian szintén. Bent duzzadunk meg, teljesen kitöltve Lena forró hüvelyét. Sóhajok, nyöszörgések és nyögdécselések repkednek a fülledt térben. Az első élvezethullámmal részben kitisztul a fejem, és a gyomrom nyomban görcsbe rándul.

Mi a fenét művelek? Nem szabadna itt lennem.

Szinte pánikolva kezdem el kapkodni a levegőt. Lena két hatalmas hímmel van összeragadva. A legutóbbi orgazmusa után kimerülten piheg Julian széles mellkasán. Legszívesebben kihúzódnék, de nem tudok, mert az nemcsak nekem fájna piszkosul, de nekik is. Kerülöm Julian tekintetét, miközben a párja punciját élvezem épp tele. Istenem! Hogy tehettem?

– Nyugi! – hallom meg a barátom kellemes hangját. Félve pillantok rá. Sírni tudnék, amiért minden rezdülésemet megérzi. Ő megértően pislog rám. – Nincs gond, ne idegeskedj!

Nagy tenyerével Lena hátát simogatja. Julian a legjobb ember a földön.

– Elbasztam, sajnálom – mondom, és behunyom a szemem, de ezúttal nem azért, mert épp egy élvezethullám söpör rajtam végig, hanem mert annyira szégyellem magam.

– Semmit sem rontottál el. Már beszéltünk erről Lenával.

Julian szavaira újra kinyitom a szemem.

– De…

– Majd később – vág közbe, ezzel belém fojtva a szót.

Igaza van, nem pont most kellene erről beszélni, miközben gyakorlatilag még mindhárman élvezünk, mert habár nekem ez még véletlenül sem olyan, és azt hiszem, már Lenát is sikeresen kilöktem a hangulatból. Ettől bénább már nem is lehetnék. Legalább jól zártam volna le a dolgot, ha már így alakult, de még ez sem jött össze. Utálom magam mindenért. De legfőképpen azért, mert megdugtam a legjobb barátom párját. Ezt a hibát soha nem fogom tudni jóvátenni.

Amint lehetőségem van rá, azonnal menekülőre fogom a dolgot. Julian hiába szól utánam, a melegítőalsómat magam elé tartva rontok ki a szobából, és csak menet közben húzom magamra. Majdnem le is zakózok miatta a lépcsőn, de már az sem érdekelne, ha kitörném a nyakam. Rettenetesen dühös vagyok és szomjas. Az utóbbival mit sem törődve, tiszta erőből püfölni kezdem a nappalimban lévő bokszzsákot, ami talán még soha nem tett ilyen jó szolgálatot, mint most.

Jó negyedóra múlva egy fokkal higgadtabban nyitom ki a hűtőt, és öntök magamba egy egész palack vizet. Aztán megint a fürdőbe veszem az irányt, ahol könnyek között mosom le magamról az elmúlt óra gyönyörű mocskát.

3. részlet:

Hangos nyögésemet elnyelik a világosvörös panelekkel fedett falak. Byron állatira jó dolgot művel a lábam között. Nem a nyelvét használja, hisz nincs neki olyan, viszont valami puha, nedves akármi dörzsöli a csiklómat, amitől az egész testem remegni kezd. Úristen! Nem akarom elhinni, hogy ilyen állapotba kerültem. Ujjaim a lepedőbe markolnak, csípőmet ösztönösen emelem magasabbra, és akkor megérzem a finom rezgést is. Ez már túl sok.

– Ó, anyám! – csúszik ki a számon élvezet közben, és ha akarnám, se tudnám visszafogni magam. Amilyen hangot kiadok, az már nem nyögés, hanem sokkal inkább sikoltás, utána pedig a mennyezetet bámulva lihegek. – Ez meg mi volt? – teszem fel a költői kérdést, és egészen meglep, hogy Byron válaszol.

– Egy csodás orgazmus.

– Nem mondod? – forgatom meg a szemem.

Byron már újra az ágy előtt áll, fénylik a bőre a szája körül, és férfiassága ugyanúgy tettre készen áll. Ezek után muszáj kipróbálnom, azzal mit tud. Feljebb kúszok az ágyon, igyekszem nem tudomást venni a mögöttem lévő kameráról. Valószínűleg nem fogják díjazni, amiért háttal vagyok, de most nem érdekel. Az alkaromra támaszkodok, és újra végignézek Byron egyébként gyönyörű testén.

– Nem szeretnéd folytatni, nagyfiú? – kérdezem, mert úgy tűnik, a cinikus megjegyzésem kissé összezavarhatta, ugyanis nem válaszol, csak mozdulatlanul áll.

– Semmire sem vágyok jobban – mondja, és végre megmozdul. Fölém mászik, aztán ismét megáll, a fejét lassan felemeli, mintha ismét végignézne rajtam. – Olyan vagy, mint egy szál fehér gyertya a szénbánya mélyén – közli bársonyos hangon.

Mi a franc? A szemem nagyra nyílik, és kibukik belőlem a nevetés.

– Hogy mit mondtál?

– Olyan vagy, mint egy szál fehér gyertya a szénbánya mélyén – ismétli.

– Ezt nem hiszem el. – Annyira nevetek, hogy könnyes lesz a szemem, és oda minden hangulatom. – Szállj le, kérlek!

– Valamit rosszul csináltam? – kérdezi Byron, de teszi, amire kértem, és arrébb húzódik.

– Nem, te semmit sem csináltál rosszul – felelem a könnyeimet törölgetve, aztán feltérdelek, és a kamerába nézve, széttárom a karom. – Most komolyan? Mi a fenét tápláltatok belé? Szénbánya? Honnan szedtétek ezt a marhaságot?

Természetesen nem várok választ, de ezzel lőttek a tesztelésnek.

– Charlaine Harris, amerikai író könyvéből – szólal meg Byron mellettem.

Meglepetten fordítom felé a fejem.

– Tessék? – Nem tudom eldönteni, hogy ezt most ő válaszolta, vagy valaki más, aki hozzáfér a rendszeréhez.

– A nők szeretik a romantikus könyvekből vett idézeteket – magyarázza. Eléggé szürreális, hogy mindezt meztelenül, álló farokkal teszi.

– Az lehet, de ez egy hülye idézet – motyogom, és átmászok az ágyon, hogy megkeressem a bugyimat. – Ráadásul nem is a legmegfelelőbb pillanatban mondtad. Ezzel senkit sem fogsz tudni kiimádkozni a bugyijából – emelem meg az említett ruhadarabot, és bele is bújok.

Nagy csend fogad, Byron nem válaszol. Nem akarok arra gondolni, hogy valaki mással beszélgetek, mert akkor az a valaki végignézte, ahogy elélveztem Byron nyelvétől, vagy akármijétől.

– Bocsánat – böki ki.

Megrázom a fejem, majd a felsőmet is magamra húzom.

– Öltözz fel! – utasítom.

Engedelmesen teszi, amire kérem, én pedig az ölembe veszem a táblagépet, és elkezdem betáplálni az összes mai tapasztalatomat. Végül úgy döntök, mindent megemlítek. Azokat az apróságokat is, amelyek kevésbé tetszettek, de a dicsérettel sem fukarkodok. Időközben Byron is felöltözik, és türelmesen várakozik. Felnézek rá. Olyan jó fiúnak tűnik, hogy szinte megesik rajta a szívem, amiért nem adtam meg neki, amiért létrehozták. Felemelkedek, és megállok előtte.

– Holnap folytatjuk az ismerkedést, rendben? – Kezem végighúzom a nemes arcélén.

– Alig várom, Abby – válaszolja mindenféle érzelem nélkül.

– Én is – hazudom, mintha bármit is számítana, aztán a panel után nyúlok, és megnyomom a leállítás gombot.

Byron szeméből kihuny a fény, és mozdulatlan marad, habár eddig sem csinált túl sok mindent. Újra felemelem a tabletet, átolvasom, amit írtam, majd elküldöm. Kezembe veszem a táskámat, és hallom, ahogy rezeg benne a telefonom. Előkeresem, és csodálkozva állapítom meg, hogy máris elutalták a kétszáz dollárt a munkámért. Pedig azt hittem, semmit sem fogok kapni, hiszen maga az aktus nem történt meg.

Mélyet sóhajtok, mielőtt kinyitom az ajtót. Kellemetlen az itt dolgozókkal találkozni, hiszen egyrészt tudják, mit csinálok, másrészt bármelyikük lehet a „kukkolóm”. Senki szemébe nem nézek, úgy megyek oda Ruth asztalához. Ő egy szőke lánnyal beszélget éppen, emlékszem rá a tegnapi tájékoztatóról. A lány vidáman elköszön, Ruth pedig rám pillant, és a kezét nyújtja a tabletért. Átadom neki, megkérdezi volt-e valami problémám, és anélkül, hogy belenézne, félreteszi a készüléket. Miután közlöm, hogy minden rendben ment, mosolyogva elköszön azzal, hogy holnap találkozunk, és máris újra a munkájába temetkezik.

Örülök, hogy megszabadultam tőlük. Sietve szedem a lábam, hogy minél hamarabb kijussak az épületből. A liftbe is pont ilyen kapkodva lépek be, és nekidőlök a hátfalnak. Az ajtó elkezd összezárulni, azonban a résben megjelenik egy elegáns barna bőrcipő, mire a panel ismét szétnyílik. Felemelem a fejem, és egyenesen Jéghegy Byron kék szemébe nézek, ám megint csupán egy másodpercre, mert rögtön arrébb lép, és megáll az oldalsó falnál. A pulzusom szokás szerint megugrik, és magamban azért imádkozom, hogy ne emlékezzen rám. Tudom, hiú remény, hisz ma majdnem felborítottam.

Az ajtó bezárul, a lift nesztelenül suhan. Örülök, hogy csak a harmadikon vagyunk, mert Byron illata máris betölti a szűk teret, és nekem egyre csak az jár a fejemben, mennyire hasonlít rá a robot, akivel majdnem szexeltem, és akit róla neveztem el. Vajon mit szólna hozzá, ha tudná?

Byron tényleg olyan mozdulatlanul áll, mint egy jéghegy, lopva még rá is sandítok, egyáltalán vesz-e levegőt, aztán majdnem megugrok, mert váratlanul megköszörüli a torkát. Basszus!

A lift megáll. Ő van közelebb az ajtóhoz, de nem mozdul, és én sem. Hideg tekintete újra megtalál, és türelmetlenül int. Megeresztek felé egy bárgyú mosolyt, halványan biccentek, és úgy süvítek el mellette, mint egy kilőtt pezsgősdugó. Csoda, hogy hangot nem adok mellé.

Csak akkor lélegzek fel, amikor kilépek az épületből. Aztán felszállok az első buszra, és a lakásomhoz legközelebb eső bevásárlóközpontnál kiszállok. Végre feltölthetem a készleteimet.

A könyvet ide kattintva megvásárolhatod.