A nagy szívrablás - 2. fejezet

 

Harry

Az emeleten válogattam a ruháim között, amikor hallottam lentről a zajokat. Apám hazajött, de eszemben se volt lemenni hozzá. Úgysem tudtunk volna két szót váltani egymással veszekedés nélkül. Akkor meg minek? Alig egy hete érkeztem vissza Európából, és már vagy ötször összekaptunk. Nem is értettem, egyáltalán miért hozatott haza.

– Te már készülődsz? – dugta be hozzám a fejét Niall.

Egyedül neki örültem. Legalább apám azt megengedte, hogy őt elhozzam magammal egy hónapra, így vele elmászkálhattam mindenfelé. Most is épp az egyik szórakozóhelyre készültünk.

– Csak kiválasztom, mit vegyek fel. – Leakasztottam az egyik kedvenc, csíkos nadrágomat.

– Ha faterodék elmentek, kimegyek a kertbe telefonálni. Fel kell hívnom anyámat, mert már aggódik – szorongatta a telefonját a kezében.

Ledobtam az ágyra a kiválasztott ruhákat.

– Nem kell sietned. Ráérünk tíz körül indulni, addig befekszek a kádba.

Niall elvonult, én pedig megengedtem a vizet. Összefogtam a hajam a fejem tetején, és elmerültem az illatos habokban. Imádtam így lazulni, az angliai hűvös időben szoktam rá. Viszont itt, Floridában meleg van, de a szokásomat nem hagytam el.

Míg áztattam magam, apámon gondolkoztam, és azon, mit keresek itt. Soha nem voltam a kedvence, sőt, gyakran úgy éreztem, kifejezetten utál engem, ezért is küldött Európába, hogy még a képemet se kelljen látnia. Ennek nem az volt az oka, hogy a fiúkat szerettem, ugyanis már kisgyerekként is szart a fejemre. Sokkal inkább azért nem bírt, mert hatévesen csak úgy a nyakába sóztak.

Igazából egészen addig azt sem tudtam, ki az apám. Anyám, vagyis nagyanyám nevelt, mert anya mindig lelécelt az aktuális pasijával. Alig láttam, így nem is kötődtem hozzá. A nagyihoz viszont annál inkább, és így érthető módon, rettenetesen megviselt a halála. Gyerek voltam még, nem értettem semmit, csak azt vettem észre, hogy egy kocsiban ülök, és anyám visz valahová. Az út nagyon hosszúnak tűnt. Egy nagy házba mentünk be, ahol engem leültettek egy székre. Az ajtó mögül veszekedést hallottam, aztán kijött anya, megpuszilgatott. Mondta, hogy viselkedjek jól, és ne aggódjak, mert jó helyre kerültem. Akkor láttam utoljára, és akkor tudtam meg, ki a valódi apám.

Desmond Styles csak vér szerint az apám, mert egyébként soha nem viselkedett úgy. Rögtön nevelőnőt vett fel mellém, aki a gondomat viselte. Az asszony elvitt suliba, értem jött, tanult velem, szülinapi zsúrokra hurcolászott, vagy épp az enyémre hívott vendégeket, a kedvencemet főzte, de sosem próbált anyaszerepben tündökölni. Aztán őt is elvesztettem. A mai napig nem tudom, hogy meghalt-e vagy apám kirúgta, de egyik napról a másikra eltűnt az életemből. Éppen akkor, amikor kamaszodni kezdtem, és egy csomó fura problémával kellett megbirkóznom.

Az egyik ilyen például, hogy rájöttem, nem vonzódom a lányokhoz. Nem tudtam kivel megbeszélni a dolgot, és eléggé magamba zárkóztam. Már suliba sem járhattam, helyette magántanárok jöttek hozzám. Rajtuk kívül gyakorlatilag szinte senkivel sem érintkeztem. Csak apám és az emberei mászkáltak a házban, na meg a személyzet. Így aztán tényleg egyedül voltam, mint a kisujjam, barátok és ismerősök nélkül.

A változás akkor következett be, mikor alig, hogy betöltöttem a tizennégyet, felraktak egy repülőre, és egy londoni magánkollégiumban kötöttem ki. Niall lett a szobatársam, majd a legjobb haverom. Neki köszönhettem, hogy rövid időn belül újra kinyíltam, és végre élni kezdtem. Talán túlontúl is…

Füleltem. Lent már csend volt, ezért kimásztam az amúgy is kihűlt vízből. Még nem akartam felöltözni, ezért csak egy tiszta alsót és egy melegítőt kaptam magamra, majd lesiettem a lépcsőn. A ház üresnek tűnt, Niall biztosan a kertben telefonált. Átvágtam a nappalin, és benyitottam a könyvtárba, mert délelőtt ott hagytam a töltőmet. Felvettem a kanapéról, az ablak melletti sarokba sétáltam, hogy bedugjam. Alig, hogy csatlakoztattam, mögöttem egy puffanást hallottam. Megfordultam, és nem akartam elhinni, amit látok.

Egy szőke hajú srác feküdt a földön. A nyitott ablakon mászhatott be. Meg akartam kérdezni, mit keres itt, de mielőtt megszólalhattam volna, rögtön egy másik srác bukfencezett be, egyenesen rá a szőkére. Aztán őt még kettő követte.

– Ráléptél a kezemre, baszki! – jajgatott suttogva a szőke.

– A faszért nem mentél arrébb – szidta le az egyik barna.

Tátott szájjal figyeltem, ahogy a félhomályban feltápászkodnak.

– Ez még mindig a kezem, faszfej! – lökte arrébb a szőke a világosbarna, rövid hajút.

Mind felálltak, és akkor észrevették, hogy ott szobrozok alig két lépésnyire tőlük, és őket bámulom. Két barna, egy fekete és egy kék meglepett szempár szegeződött rám.

– Ti meg ki a fenék vagytok? – néztem rájuk értetlenül.

Egymásra pillantottak, majd a feketehajú srác megszólalt:

– Fogjátok le! – parancsolta, és mire észbe kaptam, mind a négyen rám ugrottak.

Mi a fasz?

Egy pillanat alatt a szőnyegen találtam magam. A kékszemű keresztben ült a mellkasomon, és befogta a számat, kettő a vállamat tartotta, a negyedik pedig a lábamra nehézkedett rá.

– Kéne valami, amivel beragasztjuk a száját – mondta az, amelyik a mellkasomon ült, és le sem vette rólam a kék szemeit.

– Akkor hozz valamit, Louis! – suttogta idegesen a szőke.

– A lakcímemet nem akarod neki elárulni? Cseszd meg! – mordult rá a srác, akit ezek szerint Louis-nak hívtak. – Vedd át! – szólt a rövid hajúnak, aki azonnal a számra helyezte a tenyerét.

Megharaphattam volna a kezét, de nem akartam balhét. Kíváncsi voltam, kik ezek, és mit keresnek apám házában. Louis elkezdett kutakodni a könyvtárban.

– Mit fogunk vele csinálni? – tudakolta a szőke a másik kettőtől.

– Majd kitaláljuk, csak legyen meg az a kurva gyűrű – felelte ingerülten a fekete srác, aki a lábaimon ült. Az egész karja gyönyörűen ki volt varrva, az arca pedig némileg feldagadt, mint akit megvertek.

Louis tűnt fel, és megállt mellettem. Tekintetét végigvezette a felsőtestemen, majd rövid időre megállapodott a hasamon lévő pillangó tetováláson.

– Csak ezt találtam – mutatta a többieknek. Egy fehér vászonzsebkendő és az egyik kedvenc sálam volt a kezében. Letérdelt mellém. – Nyisd nagyra a szád, szépfiú – mosolygott, és ahogy a másik elvette a kezét, a zsebkendőt azonnal betuszkolta a számba.

Ekkor már tiltakozni akartam, de moccanni sem tudtam, és a karjaim is fájtak, olyan erősen térdeltek rajta. Azt rögtön levágtam, hogy nem profi betörők, és ezek szerint, valami gyűrűt kerestek. Megemelték a fejem, és a sálammal bekötötték a számat, majd felrángattak a földről.

– Kéne valami, amivel összekötjük a kezét – járatta körbe a fejét a szőke.

Hát persze, hogy a telefontöltőmet szúrta ki. Azt is Louis hozta oda, és villámgyorsan a csuklómra tekerte. Morogtam, mert túl szoros volt, viszont azt is éreztem, hogy ha kicsit megerőltetném magam, simán ki tudnék szabadulni, de inkább még kivártam. A fotelhez cibáltak, lelöktek rá, és megálltak előttem.

– Zayn, neked keresni kellene a gyűrűd – mondta a rövid hajú.

– Ezt nem hiszem el! Miért mondtad ki a nevem? – kapott a homlokához a fekete.

– Már úgyis mindegy. Látta az arcunkat – felelte a srác.

Louis a szája szélét rágcsálta, és engem bámult.

– Van még valaki rajtad kívül a házban? – kérdezte tőlem.

A fejem ráztam. Persze, hogy volt. Niall és egy testőr, de fogalmam sincs, hogy nem vette őket észre eddig.

– Vigyázok rá, addig ti menjetek, és keressétek meg azt a kurva gyűrűt, aztán húzzunk innen – szólt oda nekik Louis idegesen.

– Biztos, hogy nem lesz baj? – kezdte el rágni a körmeit a szőke.

– Ne idegelj már, Brandon! Te akartál itt lenni, akkor nyomás! – mutatott Louis a kezével az ajtó felé.

– Gyerünk! – indult el Zayn, a másik kettő pedig követte.

Louis leült velem szemben a kanapéra. Mind a négy fiú helyes, de Louis különösen. Kimondottan tetszett a kócos haja és a félhomályban is vakító kék szeme. A telefonomat tartotta a kezében, azt nézegette.

– Harry Styles – mondta ki a nevem, és rám mosolygott. A mosolya még inkább megszépítette. Ezek szerint belépett a közösségi oldalamra. – Szóval, te a fia vagy – jutott erre a következtetésre.

Morogtam volna valami válaszfélét, de le se szarta, csak tovább bűvölte a telefonomat, majd végül rám emelte a tekintetét.

– Nem tudom, mi legyen veled – tanakodott hangosan. – Csak egy gyűrűért jöttünk, ami a barátomé, de nem számoltunk veled. Láttad az arcunkat és már a nevünket is tudod. Be fogsz köpni a papának.

Megint a fejem ráztam, mire Louis halkan felnevetett.

– Ó, dehogy nem! Szerintem, magunkkal kell, hogy vigyünk, amíg kitaláljuk, mi legyen.

Ismét morogtam, és a szemem forgattam. Idegesített, hogy nem tudok válaszolni. Eszembe sem jutott volna beköpni őket. Nagy ívben tettem rá, mit csinálnak. Sőt! Igazából még szurkoltam is nekik, hogy sikerüljön, ha már ilyen ügyesen bejutottak a házba. Na jó, az ügyes szó túlzás, mert olyan zajjal estek be az ablakon, hogy azt bárki meghallhatta volna, de mázlijuk volt.

Észrevettem, hogy megint a hasamon lévő tetkót bámulja.

– Tetszik? – motyogtam, de persze egy szót sem érthetett belőle, de azt igen, hogy mire célzok.

– Guszta – vonta meg a vállát, mintha tényleg értette volna, mit kérdeztem tőle.

Elmosolyodtam, ami inkább lehetett grimasz, bár a sáltól úgysem láthatta.

– Hülye ötlet volt, tudom – magyarázott tovább. – Mint ahogy az is, hogy elvertük apád pénzét – sóhajtotta. – De Zaynnek fontos az a kibaszott gyűrű, úgyhogy jó lenne, ha megtalálnánk.

Nem fogják megtalálni, mert apám mindent a széfbe zárt el, de így legalább kezdett összeállni a kép. Ezek a balfékek elköltötték apám pénzét, aki cserébe elvette tőlük a gyűrűt, ami ezek szerint értékes lehet. Most pedig megpróbálják visszalopni. Hát, bátrak, meg kell hagyni. Nem igazán ítéltem el őket emiatt, mert én is sok marhaságot csináltam Európában. Niall mesélhetne róla…

Niall! Reméltem, hogy még mindig telefonál. Az anyja jó sokat tud beszélni. Bíztam benne, hogy ezúttal is így lesz.

– Sehol sem találom – jött be először a rövid hajú, akinek még nem tudtam a nevét.

Louis felállt.

– Hol vannak a többiek?

– Az emeleten – mutatott az ujjával felfelé a srác.

– Igyekeznünk kellene, mielőtt hazaérnek – felelte Louis nyugtalanul.

– Szerintem is. Szólok nekik. – A rövid hajú srác újra eltűnt.

Két perc sem telt bele, újra mind a négyen ott álltak velem szemben a könyvtárban. Persze, a gyűrűt nem találták meg.

– El kell vinnünk magunkkal – jelentette ki Louis.

– Miért? – kerekedett el Brandon szeme.

– Azért, mert azonnal ránk uszítaná az apucit. Majd kitaláljuk, mi legyen vele – nyúlt a hónom alá, és felállított.

Fogalmam sem volt, mit csináljak. A töltő zsinórját már kilazítottam, de ha megszökök, akkor dulakodás lesz, és a testőr meg fogja hallani, bárhol is legyen. Akkor pedig lebuknak, és óriási bajba kerülnek. Nem akartam ezt, mert valahogy saját magam láttam bennük. Én is pont ilyen voltam, vagy talán ilyen vagyok még most is.

Az egyik oldalamon Louis, a másikon Brandon állt, úgy vezettek ki a könyvtárból. A kijárat felé igyekeztek, de én lecövekeltem, és a fejem ráztam. Tudtam, hogy ott lesz a biztonsági ember.

– Mi van? Gyerünk már! – rángatott volna tovább Louis.

A fejem ráztam, és próbáltam a tudtára adni, mit szeretnék közölni, amit elsőre nem értett, de aztán leesett neki.

– Van ott valaki? – kérdezte.

Hevesen bólogatni kezdtem. Gyanakodva méregettek.

– Oké, akkor hátul megyünk ki – fordított meg, és még azt is láttam, ahogy kezébe kap egy pulcsit, amit a lépcső korlátjára dobtam.

Most azért imádkoztam, hogy Niall-lel ne fussunk össze. Ha sikerülne észrevétlenül kijutnunk, akkor Niall azt fogja hinni, hogy csak leléptem. Gyakran csináltam már ilyet, úgyhogy nem gyanakodna. Aztán majdcsak lenne valahogy…

Persze, az imáim nem hallgattattak meg, mert ahogy kiléptünk, a terasz lépcsője előtt az elkerekedett szemű szőke barátomba ütköztünk.

– Harry – nyögte a nevem, és abban a pillanatban a két szabad fiú, mint egy párduc, úgy vetődtek rá.

Niall egyenesen a rózsabokorba esett, de jajgatni nem volt lehetősége, mert ezek befogták a száját.

– Egy szót se! – rángatta fel a földről Zayn. – Nem fogunk bántani benneteket, de velünk kell jönnötök. Értetted?

Niall nem bizonyult túl gyors felfogásúnak, mert őrült módra rángatózni kezdett, és csak akkor dermedt meg, amikor Zayn egy fegyvert szorított a fejéhez.

– He? – nyögött fel mellettem Brandon.

Esküszöm, majdnem fuldokolni kezdtem, annyira nevettem a betömött számmal, ugyanis Zayn egy rózsaszín vízipisztolyt tartott a kezében. Igaz, ezt Niall nem láthatta, mert a halántékához volt szorítva, és ledermedve hagyta, hogy a fiúk magukkal rángassák.

Megkerültük a házat, és a sarkon a rövid hajú srác kidugta a fejét.

– Valaki álldogál a ház előtt – súgta a többieknek.

– El kell terelni a figyelmét – felelte neki Louis.

– De mivel? – kérdezte Brandon.

Niall rémült szemekkel nézett rám. Bátorítólag pislogtam néhányat felé, és a fejem ráztam, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Zayn felvett egy darab követ, és jó messzire elhajította. Még én is hallottam, ahogy a ház másik vége felé koppant. Feszülten vártak néhány pillanatot.

– Most – indította útnak Niallt, és a fák árnyékában a kapuhoz siettünk.

– Még ki van támasztva – suttogta a rövidhajú srác.

És valóban. Egy követ raktak közé, így a kapu nem tudott rendesen becsukódni, amikor apámék távoztak. Szóval, így jutottak be.

Egyesével préselődtünk ki a szűk résen, majd engem az egyik, Niallt a másik közelben várakozó kocsi hátuljába tuszkoltak.

Úgy tűnt, a buli helyett egy sokkal izgalmasabb kalandba keveredtünk.

3. fejezet