Életem első olyan regénye, amiről akkor úgy éreztem, hogy jól írtam meg :) Változatlan formában teszem fel. Úgy, ahogy akkor megírtam és kijavítottam. Ha most újra átolvasnám, biztosan rengeteg dolgon változtatnék, de szeretném, ha a kezdeti írásaim megmaradnának eredeti formájukban.

Bízom benne, így is szeretni fogjátok ezt a kedves, romantikus törénetet :)

1. fejezet: Életek

Dylan

Dylan már megszámolni sem tudta hányadik kézfogáson és részvétnyilvánításon van túl. Kicsit haragudott az anyjára, amiért ennyi embert csődített a birtokra. Jobban szerette volna, ha szerényebb körülmények között vesznek búcsút az apjától. Most kénytelen idegenekkel csevegni és hallgatni, milyen jó ember volt az öreg, mekkora veszteség a halála, mennyire sajnálják, míg a hozzájuk közelebb állók már rögtön arról kérdezgették, hogyan tovább. Az érdekelte őket, mik a tervei, hiszen egy részük az üzleti ügyeik révén érintett volt a jövőbeli döntéseit illetően, és aggódtak. Vagy csak úgy tettek.

Dylan egyáltalán nem értette az aggodalom okát, mert mindegyikük tudta, hogy már évek óta ő vette át az apja helyét a Crawford vállalat élén. Talán még mindig abban a hitben ringatták magukat, hogy az öreg a háttérből irányította a dolgokat, pedig ez nem így volt.

– Rogersék kérik, hogy majd látogassuk meg őket, ha arra járunk. Kedves emberek – karolt belé Carmen.

Dylan a barátnőjére pillantott. Carmen ragyogott. Fényes, fekete ruhája elegánsan feszült hibátlan alakján.

– Valóban azok – felelte a férfi egykedvűen.

– Mi a baj? Ennyire megviselt a temetés? – fordult felé Carmen.

– Inkább ez a sok ember. Anyám sosem tudja hol a határ. Még egy temetésből is képes mulatságot csinálni. Épp csak a zenekar hiányzik – ürítette ki sokadik poharát.

– Ugyan már! Nem haragudhatsz Amandára. Apádnak rengeteg barátja volt, ő pedig senkit sem akart kihagyni. Nézz rá! – mutatott Carmen az asszony felé, aki egy kisebb társaságot tartott szóval. Amanda vörös hajzuhatagával és a vékony testalkatával hátulról úgy nézett ki, mint egy huszonéves. – Biztosan szüksége van arra, hogy kibeszélhesse magából a fájdalmát.

Erre a megjegyzésre Dylan inkább nem válaszolt. A szüleik között rég elmúlt a szerelem, és már szeretetnek sem volt semmi nyoma. Hosszú ideje csak egymás mellett éltek, és nem együtt. Férje halála sokkal inkább megkönnyebbülés lehetett az anyjának, semmint gyász.

Pedig igazi szerelmi történet volt az övék, amelyről hosszú ideig beszélt mindenki. Amanda szülei nehéz anyagi helyzetbe kerültek, és amikor a lányukat megkérte egy sikeres, ám idősödő üzletember, erőltették, hogy menjen hozzá. Amanda sokáig ellenállt, mert egy másik férfival esett szerelembe, de azt a kapcsolatot senki sem hagyta jóvá, ugyanis Robert nem dúskált az anyagi javakban. Amanda végül kénytelen volt beadni a derekát, és belement az érdekházasságba.

Alig, hogy egybekeltek, Amanda teherbe esett, majd nem sokra rá a gazdag férj elhunyt autóbalesetben. Ezután már semmi akadálya nem volt annak, hogy Robert Crawford újra feltűnjön a színen, és megkérje az állapotos özvegy kezét.

Robert a sajátjaként nevelte Dylant, aki az igazi apjáról szinte semmit sem tudott. A vér szerinti családja azonnal kitagadta őket, amiért Amanda olyan gyorsan újra férjhez ment, így Dylan még az apai nagyszüleit sem ismerhette meg. Helyettük viszont kapott egy remek nevelőapát, akihez – bármilyen is furcsa – sokkal szorosabb szálak fűzték, mint saját anyjához.

Sosem titkolóztak előtte. Dylan az első pillanattól kezdve tudta, hogy ő nem igazi Crawford, habár azt a nevet büszkén viselte.

Apja a rengeteg munkának és kiváló üzleti érzékének köszönhetően gyorsan biztosítani tudta Amanda számára azt a jólétet, amire vágyott, és amit elvártak tőle. Mára az egyik legbefolyásosabb családnak számítottak a régióban, és ahogy Carmen is említette, rengeteg barátjuk, ismerősük és üzletfelük volt.

Dylan már ebben a világban vált felnőtté. Apja mindenre megtanította, és amint befejezte az egyetemet, rögtön komoly felelősséggel ruházta föl. Rábízta a vállalat vezetését, de természetesen ott volt mellette, és fogta a kezét, ha szükségét érezte.

Alig néhány évvel később Robert belátta, hogy fiának nincs szüksége támogatásra, teljesen visszavonult. Még a családi birtokról is elköltöztek egy jóval szerényebb házba a városban, így mindent Dylanre hagytak.

Amanda emiatt is háborgott, mint férje minden egyéb döntése ellen, de kénytelen volt vele tartani. Az sokkal jobban foglalkoztatta, hogy mások mit mondanának, ha különválna a férjétől, mint a hivalkodás. Persze azóta már rájött, hogy a városi létnek is megvoltak a maga előnyei. Ott kedvére kiélhette magamutogató vágyait. Flancos összejövetelek, divatbemutatók, opera, jótékonysági estélyek, átadók, és számtalan más olyan elfoglaltsága akadt, ami a birtokon nem volt meg neki.

– Megyek, kiszellőztetem a fejem, addig figyelnél anyámra? Hátha szüksége lenne valamire – kérdezte Dylan a barátnőjétől, mert úgy érezte nem bír tovább ott maradni.

– Rendben, szívem, menj csak. Majd én szemmel tartok mindent. – Carmen egy puszit adott a szájára, majd rögtön elsietett valakikhez.

Szokatlanul hűvös volt az idő, ezért is nem rendezték a parkban a búcsúztatást, de így Dylan legalább zavartalanul sétálhatott egyet. Szerette a birtokot. A ház túl nagy volt ugyan, főleg, mióta egyedül lakta, de a hozzá tartozó park, a lovarda, a kis halastó, a kerti lak, a több hektáros erdő mind közel álltak a szívéhez. Mindegyikhez kötötte valamilyen emlék.

– Elnézést, uram! – szólt utána rekedt hangján Edgar, a birtok intézője. – Nem akarom megzavarni a sétájában, de az édesanyja valószínűleg megfeledkezett arról, hogy közölje, a nyári lakban szállásolunk-e el vendégeket. Ugyanis akkor gyorsan rendbe hozatom azt is.

– Nem szükséges. Bőven elférünk a házban, és reggel mindenki távozik, úgyhogy ne készüljenek semmivel – felelte Dylan nem túl sok türelemmel a hangjában.

– Értem, uram. Köszönöm – biccentett kimérten a szikár férfi, majd visszament a házba.

Dylan elsétált a tóig, majd leült az egyik padra, és kinyújtóztatta a lábát. Mozdulataira békák serege ugrott ijedten a vízbe, és dugták ki kíváncsian a fejüket, vajon ki zavarta meg a békés sziesztájukat.

Dylan sóhajtott egy nagyot. Máris hiányzott neki az öreg. Mindig jókat beszélgettek, amikor meglátogatták egymást. Annyira egyformán gondolkodtak, senki sem mondta volna meg, hogy nem ő az igazi apja. Ugyanúgy szerettek lovagolni, sakkozni, olvasni és a természetet járni. Számtalan közös kirándulást tettek az erdőben, vagy vívtak nagy kártyacsatákat, természetesen tét nélkül. Persze, mindezeket továbbra is művelheti, csak már nélküle.

Könnyek szöktek a szemébe. Harmincéves, és mindjárt úgy fog sírni, mint egy taknyos kölyök. Talán az ital miatt érzékenyült el ennyire, maga sem tudta. Kedvetlenül állt fel, és ment vissza a házba, mielőtt az anyja utána küldetett volna valakit. Mindig ez a megfelelés. Már gyerekkorában is felnőttként kellett viselkednie, emiatt a barátai túl merevnek és koravénnek tartották. Szép lassan el is maradoztak mellőle.

Ahogy belépett a szalonba, tekintetével Carment kereste. A barátnője épp az egyik szobalánynak adott utasításokat. Mindig határozott volt, és pontosan tudta, mit kell csinálni. Erre született – merengett el Dylan egy pillanatra.

Carmen jó családból származó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, akárcsak ő, és így a vérében volt minden, ami egy ekkora ház vezetéséhez szükséges. Pontosan tudta mit illik és mit nem, kit hová ültessen, milyen ételeket szolgáljanak fel, mikor van teaidő, kivel milyen témákról cseveghet, és hogyan kell a személyzetet irányítani. Dylan már több mint két éve udvarolt neki, és mindenki arra számított, hogy hamarosan megkéri a kezét. Úgy tervezte, hogy a harmadik évfordulójukkor meg is teszi, utána pedig Carmen odaköltözik hozzá a birtokra, ami nem csak azért lesz előnyös, mert mindig láthatja, hanem leveszi majd a válláról a ház vezetésével járó terheket. Persze Edgar értette a dolgát, de számtalanszor várt utasítást tőle, és mindez majd Carmenre hárulhat. A nők jobban értenek az ilyesmihez.

– Merre jártál? – lépett oda hozzá az anyja.

– Sétáltam egyet – vonta meg a vállát zsebre dugott kézzel.

– Ilyenkor? Nem illik elhanyagolni a vendégeket – figyelmeztette, mintha Dylan nem tudná magától is.

Amanda időnként még mindig úgy kezelte, mintha gyerek lenne.

– Ezek a te vendégeid, anya.

– De a te házadban. Egyébként pedig mindkettőnk vendégei és apád barátai. Több figyelmet is fordíthatnál rájuk.

– Nem bájcsevegni jöttek, hanem búcsúztatásra. Ha egy kis tisztelet lenne bennük, már rég hazamentek volna – felelte ingerülten.

Amanda felháborodva meredt rá. Dylan már előre tudta mit fog mondani.

– Olyan vagy, mint az apád. – Azzal sarkon fordult, és keresett más beszélgetőpartnert magának.

Dylan csak a fejét ingatta, majd leemelt egy újabb italt az egyik tálcáról, és elvegyült az emberek között.

Liana

Liana elmélyülten olvasta a regényt, amelybe tegnap kezdett bele. Ebédidő volt, de nem különösebben érzett éhséget, így inkább bent maradt az üzletben, és elterült a hintaszékben, ami valójában csak díszletként szolgált az anyjától örökölt virágboltban.

Imádta ezt. Virágillat, színek kavalkádja, kényelmes szék, jó könyv, épp csak a madárcsicsergés hiányzott. Egész álló nap tudott volna így ücsörögni, de dolga volt. Ajkát lebiggyesztve csukta be a könyvet, és ment be a raktárba, hogy valamiféle rendet varázsoljon benne.

Hogy csinálhattam ekkora felfordulást? – kérdezte saját magától, pedig pontosan tudta a választ.

Szétszórt volt, és állandóan keresett valamit, ilyenkor pedig mindig halomra dobálta a holmikat, amit aztán úgy is hagyott. Na, nem azért, mert ennyire rendetlen lett volna, hanem mert állandóan késésben volt. Már rég fel kellett volna vennie valakit, hogy ne egyedül vigye a boltot, de nem tehette meg. Mióta anyja meghalt, egyedül fizette a bérelt lakásukat. A virágüzletnek is voltak költségei, valamint minden hónapban félre is tett, mert nagy terveket szövögetett. Egyetemre szeretett volna menni, hogy végre diplomát szerezzen, és komoly állást vállalhasson, mert tisztában volt azzal, a bolt bevétele csak az éhenhalástól menti meg. Azt még nem döntötte el, milyen szakot válasszon, csak azt tudta, hogy kertészettel lesz kapcsolatos.

Nem jutott pénz a tandíjra, amiért Liana soha nem is haragudott az anyjára. Megértette, hiszen egyedül nevelte őt. Már az is csoda, hogy önerőből meg tudta nyitni ezt a kis üzletet, és normálisan élhettek. Amikor Liana végzett a középiskolában, azonnal beállt mellé dolgozni. Anyját tehermentesítette ugyan, de a bevételük nem lett több, így mellette takarítást is vállalt az egyik iskolában.

Alig járt el valahová, és nem maradtak barátai. A korábbi iskolatársai mind elmentek főiskolára vagy egyetemre, néhányan közülük végleg el is költöztek a kisvárosból, ahol éltek. Fiúja is mindössze három akadt, ám egyik sem tartott ki túl hosszú ideig, mert megunták, hogy soha nem ért rá. Szinte észrevétlenül repült az idő, és már két éve, hogy magára maradt. Huszonkét éves, és a virágüzleten kívül semmit sem mondhatott a magáénak. Bár ez nem teljesen igaz, mert volt egy macskája és egy vén tragacsa, amivel az árut szokta beszerezni.

– Hahó, van itt valaki? – kiabált be Gina, a szomszéd könyvesboltban dolgozó lány.

– A raktárban vagyok, gyere csak! – kiáltott vissza neki Liana.

Gina megállt az ajtóban.

– Hoztam egy kis sütit, mert gondoltam ma sem mégy el ebédelni – emelte meg a kezében az apró csomagot.

– Milyen figyelmes vagy! Imádlak! – ölelte át Liana a lányt, akivel már egész jól összebarátkoztak.

Elvette tőle az édességet, majd rögtön ki is bontotta, és kezébe vett egy szelet tortát. Kimentek a pulthoz.

– Na, hogy tetszik? – bökött fejével Gina a regény felé.

– Brutál izgi. Alig tudom letenni, de el ne mondd, hogy mi lesz a vége, mert akkor soha többé nem állok szóba veled! – emelte meg Liana fenyegetően a mutatóujját.

– Képzeld, ma megint itt volt – pattant fel a pultra a vendége.

– Kicsoda? Az a pasi, akiről a múltkor beszéltél?

– Igen – bólogatott Gina izgatottan. – Úgy tett, mint aki hosszan válogat, de közben végig engem stírölt.

Gina talán még annyira sem járt el sehová, mint ő. Igazi kis könyvmoly volt, ráadásul hatalmas szemüveget viselt, és a haját is mindig szigorú kontyban hordta.

– És? Beszélgettetek? – lesett rá érdeklődve.

– Igen. Megkérdezte, hogy merre vannak az útikönyvek, én pedig megmutattam neki.

Liana nem tudta visszatartani a kitörni készülő nevetését.

– Ha így haladtok, tíz év múlva randira is elhív.

Gina durcásan vonta meg a vállát.

– Én legalább ismerkedek, nem úgy, mint te.

– Hát, ha ezt ismerkedésnek lehet mondani, akkor valószínűleg igazad van – libbent oda Liana a bejárathoz, és megfordította a zárva táblát.

Gina is lekászálódott a pultról.

– Akkor kezdődjön a délutáni műszak – sóhajtotta.

– Ne panaszkodj, te csak olvasgatsz!

– Mintha te nem azt csinálnád a helyemben. Sőt! Most is azt csinálod. – A barátnője becsukta maga után az ajtót.

De bizony, hogy azt csinálná. Egész nap csak olvasna. Meg zenét hallgatna. Meg virágokat nevelne. Meg lovagolna is. Talán még a festést is kipróbálná. Álmodozott. Azt az egyet nem vehette el tőle senki.

Miután bezárt, beült az öreg furgonba, és egyenesen haza hajtott. Kivette a postaládából a leveleit, majd ahogy belépett, rögtön a macskájába botlott.

– Azt ne mondd, hogy megettél mindent, amit itt hagytam neked! – korholta meg a nyivákoló állatot.

Ledobta a postát az asztalra, az ölébe vette a szürke kandúrt, és megállt vele a tükör előtt.

– Nézz magadra, Brunó! Láttál te már ilyen kövér macskát? Ugye, hogy nem? – kérdezte tőle, majd maga felé fordította az állatot. – Tudd meg, hogy lusta vagy, és ha így folytatod, még a tányérodig sem bírsz majd elvánszorogni.

A macska csak bambán pislogott, majd újra nyávogott egyet.

– Jól van, de holnaptól diétára foglak – adta meg magát Liana, majd félig öntötte a macskája tálját.

Ledobta a cipőjét, és kezébe vette a leveleit.

– Számla, ez is számla, reklám, számla, ez meg mi a fene? – akadt el az egyiknél. – Bell ügyvédi iroda. Mit akar tőlem egy ügyvéd?

Feltépte, és gyorsan átfutotta a rövid írást.

– Hagyatéki tárgyalás? Milyen hagyatéki tárgyalás? – töprengett.

A levélben arra kérték, hogy holnapután jelenjen meg egy bizonyos Robert Crawford hagyatéki tárgyalásán, ráadásul a világvégén, ami jó fél napos autóutat jelentett számára.

– Ez biztos valami tévedés lehet. – Leült, és még egyszer átolvasta a levet.

Egyértelműen neki címezték, de ez semmit sem jelentett. Úgy döntött, másnap majd felhívja őket, és tisztázza a félreértést.

Reggel nyitás után az első dolga volt, hogy telefonáljon. A levélben megadott számot tárcsázta, és rögtön egy kedves női hang szólt bele:

– Bell ügyvédi iroda. Miben segíthetek?

– Liana Foster vagyok. Tegnap kaptam önöktől egy értesítést – kezdte.

– Igen, üdvözlöm, miss Foster – köszöntette barátságosan a nő. – Ezek szerint megkapta a levelünket. Holnap várjuk az irodánkban. Vagy esetleg nem tud eljönni, azért telefonált?

Liana egészen megdöbbent.

– Ez nem valami tévedés? Biztos, hogy rám gondoltak? Ugyanis nekem fogalmam sincs arról, hogy ki az a Robert hogyishívják… – maga elé emelte a levelet – Crawford.

– Nem tévedés. Ön is az egyik hozzátartozója, így örököse is az elhunytnak, ezért kapta az értesítést.

Hozzátartozója? Az ő családjában nincs Crawford. Az anyja Martin, az apja pedig – akit soha nem ismert – Foster.

– Esetleg segítene abban, hogy milyen rokonságban vagyok vele? – kérdezősködött tovább.

– Nos, erről az ügyvédúr tudna felvilágosítást adni, de még nincs bent. Viszont, ha holnap eljön, akkor mindenről tájékoztatni fogja önt, miss Foster.

– Rendben. Köszönöm a segítségét, viszlát! – tette le Liana elképedve a telefont.

Muszáj lesz elmennie, hogy a végére járjon ennek az egésznek. Talán valami elfeledett nagybácsi? Vagy egészen távoli rokon, akinek nem volt családja? Lehet, hogy örökölt némi pénzt? De az is lehet, hogy csak adósságot. Hamarosan kiderül.

A történet fejezetei nem egyszerre kerülnek feltöltésre.