Csókolj szabadon - 9. fejezet

 

Rafael egész gyorsan eltüntette a négy gombóc fagylaltot. Figyeltem, milyen élvezettel nyalja le a kanaláról a maradványokat. Erotikus gondolatok jártak a fejemben, és rögtön el is szégyelltem magam miatta.

– Tényleg nagyon ki voltál éhezve rá – kuncogtam.

– Másra is ki vagyok, de ezzel kell beérnem – felelte pimaszul.

Úgy vigyorogtam, mint akivel életében először flörtöltek.

– Ugye nem kell mindig emlékeztetnünk egymást a barátságunkra? – kérdeztem, és közben intettem a pincérnek, hogy fizetnék.

– Nem lehetsz annyira kegyetlen, hogy ezt sem engeded meg – méltatlankodott Rafael, és a pénztárcája után nyúlt.

– Én fizetem – állítottam le. – Egyébként, már másodjára vádoltál meg azzal, hogy kegyetlen vagyok, vagy valami ilyesmi – emlékeztettem.

– Tényleg? Akkor valóban az lehetsz – nevetett.

Vágtam egy elégedetlen grimaszt a megjegyzésére, majd fizettem, és ismét útnak indultunk. Nem beszéltük meg, de úgy tűnt, ő sem akart még visszamenni a szállodába, mert ellenkező irányba fordultunk. Austinban az ember lépten-nyomon utcazenészekbe botlott, nem véletlenül hívták az élőzene fővárosának. Néha megálltunk egy-egy érdekesebb előadót meghallgatni, és pénzt dobtunk nekik.

– Milyen zenét szeretsz? – kérdezte Rafael, miközben elértünk a várost átszelő Colorado folyóhoz.

– Sokfélét szeretek – vontam meg a vállam.

Egy szűk lépcsőn le lehetett menni a partra, és ott leültünk az egyik padra. A folyópart egészen hangulatos volt dús lombkoronájú fákkal, a hömpölygő folyóval és a túloldalon elterülő modern, szemet gyönyörködtető épületekkel.

– De mégis, kit hallgatsz a leggyakrabban? – faggatott tovább Rafael.

– Harry Stylest – vágtam rá.

– Harry Stylest? – kérdezett vissza kacagva.

– Most mi van? Jó számai vannak – háborogtam.

– Van egy-kettő, ami jó, de maga a fickó érdekes alak.

– Egyedi – helyesbítettem.

– Bohócnak öltözik, hogy felhívja magára a figyelmet.

Fogadni mertem volna, szándékosan kritizálta Harryt, hogy cukkoljon vele.

– Nincs szüksége ilyesmire. Harry anélkül is különleges, és imádják a rajongói – feleltem sértődötten.

– Ahogy te is? – vonta fel a szemöldökét Rafael.

– Mire akarsz kilyukadni? – értetlenkedtem.

Kicsit arrébb húzódott, előkapta a telefonját, és valamit keresgélt rajta. Nem értettem, mit csinál, és miért nem válaszol.

– Te fel szoktad őt köszönteni a születésnapján? – nézett rám vigyorogva.

Tutira fülig pirultam, mert eléggé égett az arcom, és nem a naptól, hiszen árnyékban ültünk.

– Most komolyan a twitteremet nézegeted? – kaptam volna ki a kezéből a telefont, de Rafael messzire eltartotta előlem.

– Bele vagy zúgva – kacagott rajtam.

Bokán rúgtam, mire Rafael feljajdult, de még mindig rajtam nevetett.

– Nem vagyok belezúgva, csak kedvelem. Amúgy meg miért ne köszönthetném fel? Rajtam kívül több ezer ember megteszi – magyarázkodtam, és annyira bénának éreztem ezt az egészet.

– Csodálkozom, hogy Jess nem féltékeny. Még pólót is rendeltél tőle? Ezt nem hiszem el – ingatta a fejét kuncogva.

– Befejeznéd? Talán inkább te vagy féltékeny – kaptam ki végre a kezéből a telefont.

Rafael megfogta a csuklómat, és közelebb húzódott hozzám.

– Még az is lehet – felelte suttogva, de most nem nevetett mellé.

Elvesztem a beszédes tekintetében. Mindent ki tudtam olvasni belőle. A saját vágyaim tükröződtek abban a csodás, sötét szempárban.

Egy meglehetősen hangos hajókürt ugrasztott szét bennünket.

– Oké, most már tudom, hogy Harry Styles rajongó vagy, és sajnos az ő pólója is jól áll rajtad – morogta.

– Neked is biztos van ilyen.

– Igen. Határozottan rajongok valakiért – sóhajtott Rafael egy nagyot, majd felállt. – Van még kedved bóklászni kicsit?

Persze, hogy volt kedvem. Jó ideig a parton haladtunk, majd átmentünk a főutcára, és ott megcsodáltunk néhány nevezetességet, aztán Rafael javaslatára beültünk egy mexikói étterembe. Még nem éreztem, hogy éhes lennék, de az isteni illatok meghozták az étvágyam. Az avokádókrémük valami mennyei volt, ahogy a roppanósra sült, fűszeres zöldségek is. Rafael enchiládát evett, és ha nem lettem volna vegán, tutira megkóstolom, annyira jól nézett ki.

– Még nem beszéltél róla – dőlt hátra, miután befejezte az étkezést.

– Miről? – ráncoltam a homlokom, mert nem tudtam, mire gondol.

– Az érzéseidről.

Vettem egy mély levegőt. Nehéz volt erről beszélni, hiszen amit mondani tudtam volna, azzal őt bántanám. Azonban kár lett volna úgy tennünk, mintha nem létező dolog lenne a bűntudat, vagy maga Jess, aki a meggondolatlanságunk áldozatává vált, csak éppen még nem tudott róla.

– Sosem voltam még ilyen helyzetben – mondtam.

– Ha ez megnyugtat, én sem – felelte Rafael csendesen.

– Nem nehéz eljátszani, hogy semmi sem történt, csak nem tudom, akarom-e egyáltalán. Egy igazi kapcsolat az őszinteségre épül, és én most megszegtem ezt a szabályt. – A poharat forgattam a kezemben. – Vacakul érzem magam miatta, és attól félek, nem lehet helyrehozni – néztem fel Rafael szemébe.

Őszinte akartam vele lenni, amúgy se tudtam volna ezt mással megbeszélni.

– Csak magadban kell helyretenni a dolgot, mert gondolom, neki nem szándékozol beszámolni róla – válaszolta. A hangjából éreztem, mennyire kemény számára is ez a téma.

– Amúgy sem tehetném, hisz talán még évekig együtt fogunk dolgozni – sóhajtottam. – Jól érzem magam veled, és rettenetesen bánt, amiért melletted képes vagyok megfeledkezni Jessről.

– Nem tudok nem melletted lenni – vágott közbe Rafael, de leintettem.

– Nehogy azt gondold, hogy egy percig is hibáztatlak. Nem te tehetsz a gyengeségemről.

– Nem vagy gyenge, Ronen! – szólt le ismét. – Azt mondtad, sosem csaltad még meg, pedig bizonyára lett volna rá alkalmad. Ez eléggé speciális most, hiszen nem egyszerű félrelépésről van szó, hanem arról is, hogy ki vagy valójában.

– Miért, ki vagyok? – kérdeztem kissé túl hangosan.

Felzaklatott ez a beszélgetés. Egész héten alig jutott eszembe Jessica, leginkább csak akkor, ha felmentem a hotelszobába. Még videóhívást sem kezdeményeztem vele, hogy láthassam. Szörnyű társnak éreztem magam.

– Neked kell tudnod, hogy ki vagy – érkezett Rafael lemondó válasza.

Gyávának tartott. Mintha csak a múltkori álmom vált volna valósággá.

– Ez nem olyan, mint nálad – morogtam.

– Persze, de látom a vívódásod. Csak azt szeretném, hogy tudd, számíthatsz rám, ha úgy döntesz…

– Köszönöm – bólintottam egy félszeg mosoly kíséretében.

Jólestek a szavai, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy valaha is készen állnék erre. Ez a dolog nem kettőnkről szólt, és Rafael sem erre célzott. Abban akart a segítségemre lenni, hogy vállalni tudjam magam mások előtt. A legjobbtól kaphattam volna támogatást ebben, csakhogy ez nekem egyelőre nem ment.

Egészen sötétedésig bolyongtunk a városban. Rengeteg dolgot megtudtunk egymásról, és sajnos vagy nem, de semmi olyan nem derült ki Rafaelről, amitől kevésbé kedveltem volna. Nagyjából ugyanazt az utat jártuk be mindketten, és fura volt, hogy még csak most találkoztunk egymással. Ő sem tudott rólam, és én sem róla. Igaz, egyikünknek sem voltak még eddig világraszóló szerepei, de a művészvilág nem olyan nagy, mi mégis itt találkoztunk először egymással.

– Hogyhogy nincs senkid? – kérdeztem, mikor már visszafelé tartottunk.

– Nehéz olyan valakit találni, aki elviselni ezt az életmódot – felelte Rafael –, vagy aki nem pont ezt akarja kihasználni. Szerencsés vagy Jess-szel.

Hümmögve bólogattam magam elé, miközben a továbbra is zsúfolt utca köveit róttuk.

– Azért még így sem könnyű összeegyeztetni, de tény, hogy mindketten megértőek vagyunk a másikkal szemben.

– Biztosan hiányzik. – Rafael nem tudta elrejteni a sóhajában megbújó keserűséget.

– Talán mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem beszélnénk róla. Legalább addig nem, amíg valahogyan nem rendeződik ez az egész – vetettem fel.

Elsősorban neki akartam segíteni ezzel, és egy kicsit magamnak is. Fájt ez az egész. Nem akartam szenvedni látni őt, mert az már kiderült, hogy Rafael egy csupa szív ember, tele érzelmekkel. Valószínűleg ez a viszontagságos kamaszkorának is volt köszönhető, hogy ennyire érzékeny lett. Becsültem, amiért már nem rejtegette előlem ezt az oldalát, és azt is, mennyire erős próbál maradni miattam. Megtehette volna, hogy semmivel sem törődve, tovább erőltetni a dolgot, hiszen tudta, könnyűszerrel sikerrel járhatna nálam, de ő nem ilyen ember volt.

Egyikünk sem vacsorázott. Lent összefutottunk néhány kollégával, és váltottunk velük pár szót. Én köszöntem el először, és az este hátralévő részét az ágyban fekve, tévét nézve töltöttem el. Meglepő módon másnap reggel nem éreztem annyira erősnek a rám rakódott terhek súlyát. Úgy hittem, képesek leszünk tényleg csak barátként funkcionálni, és szép lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba. A nap folyamán be is igazolódott a sejtésem, mert néhány jelentőségteljes pillantáson kívül semmi egyéb nem történt közöttünk. Rafael tartotta a két lépés távolságot, de ugyanúgy beszélgetett velem, viszont elmaradtak a játékos célozgatásai.

A következő napokban keményen dolgoztunk. Rengeteg akciójelenet következett, ami rendesen ki is fárasztotta a tűzoltócsapat minden tagját. A szünetekben mindig együtt ült az egész brigád, és a hangulat egyre családiasabbá vált.

Az első megingásunk az egyik ilyen jelenetnél volt. Egy kukoricatárolóban rekedt embert kellett kimentenünk, és a jelenet szerint Natacha is elsüllyed az ömlesztett gabonában, én pedig senkire sem hallgatva, önfejű módon ki akarom majd menteni. Ennek az lesz a következménye, hogy én is elsüllyedek, így a többieknek át kell vágniuk a tárolót, mert csak úgy menthetnek meg minket.

– Nem csinálhatod te meg! – háborgott Rafael az öltözőben, miközben a jelenethez készülődtem.

– Nem olyan nagy szám Richard nem engedte volna, ha veszélyes lenne – csatoltam magamra a súlyos védőfelszerelést.

– Erre vannak a kaszkadőrök. Meg is sérülhetsz! – Rafael fel-alá járkált.

Jólesett, hogy féltett, de amikor nemrég megláttam Greget a forgatáson, eszemben sem volt átadni neki a feladatot. Persze, magamnak sem ismertem volna be, hogy csak a féltékenység vezérelt. Be akartam bizonyítani, hogy vagyok olyan jó, mint ő. Hülyeség volt minden ilyen cselekedetem, csak akkor még nem tudtam.

– Inkább menj ki! Egy cseppet sem segítesz azzal, ha előtte felidegesítesz – mordultam Rafaelre.

Megsértődtem, amiért ilyen puhány alaknak tart, pedig csak aggódott értem. Rafael fújtatva csapta rám az ajtót. Befejeztem a készülődést, és kimentem a többiekhez. A jelenet első részét vettük fel először. Többször is meg kellett ismételnünk, aztán volt pár perc pihenő. Rafael nem jött oda hozzám. Az egyik közeli épületnél állt karba tett kézzel, és dühösen nézett rám. Mellettem Greg készülődött, ő most a bajba jutott fiú helyett fogja eljátszani a jelenetét.

Rafael tekintete még nagyobb erőt adott ahhoz, hogy igenis, végigcsináljam. Leengedtek minket a tartályba, ahol a kukoricaszemekre fektetett széles pallón kellett megállnunk, hogy ne süllyedjünk el. A feladat mindössze annyi volt, hogy ha megnyitják a léket a tartály oldalán, nekünk a kizúduló magokkal együtt, pár átfordulással ki kell sodródnunk. Mintha csak egy dombról gurulna le az ember. Nem nagy ügy. Nem kell hozzá kaszkadőr.

– Felkészültél? – eresztett meg felém Greg egy gúnyos mosolyt.

Nem feleltem, mert már a fülemben hallottam, ahogy elkezdtek visszaszámolni. Hirtelen kiment a talaj a lábam alól, mert ahogy megnyitották a léket, a kukorica megindult. Greg vetődött először, és simán kigurult, abban a pillanatban követtem én, de nem húztam magam össze eléggé, így a vállam nekiütődött a nyílás peremének.

Amikor legurultam, éreztem, mennyire sajog. Rob odaszaladt hozzám, ahogy az a jelenetben meg volt írva, és megkérdezte jól vagyok-e, ezután már mindenki Natachát kereste, akinek szerencsére nem kellett ezt végigcsinálni. Ő csak egyszerűen kint bukkant fel a kukorica alól, minta ő is velünk együtt szabadult volna ki.

Összeszorított foggal csináltam végig az egészet, majd azonnal az öltözőbe vettem az irányt, hogy megvizsgáljam a vállam. Alig bírtam levenni magamról a felszerelést.

– Segítek – szólalt meg Rafael mögöttem. Észre sem vettem, olyan halkan lépett be. – Megsérültél, igaz? – kérdezte lágyan.

– Nincs semmi bajom – motyogtam, de mégis felszisszentem, mikor az ingem húztam le.

Rafael nagy szakértelemmel vizsgálta meg a sérülésemet, majd egy csókot lehelt rá. Beleborzongtam a finom érintésbe. A tükörben egymásra talált a tekintetünk, és négy hosszú nap után mindkettőnk szemében újra vágy csillant.

Rafael megköszörülte a torkát, és elfordult.

– Megzúzódott. Szerzek rá kenőcsöt.

El akart menni, de a csuklója után nyúltam. Kérdőn nézett rám. Odaléptem hozzá, és megcsókoltam. Így akartam meghálálni neki, amiért ennyire figyel rám, és törődik velem. Rafael belesóhajtott a csókunkba, és gyengéden viszonozta. Annyira hiányzott már, pedig jól tudtam, hogy ezzel ismét visszaléptünk oda, ahonnan elindultunk.

– Ne haragudj! – kértem elnézést tőle mindenért.

– Tudtuk, hogy nehezen fog menni – felelte halkan. – Két perc, és jövök.

Kiment az ajtón, én pedig lerogytam a székre. Úgy éreztem, én ebbe bele fogok pusztulni.

 10. fejezet