Sosem gondoltam volna, hogy épp
alkoholos befolyásoltság alatt tudok majd józanul gondolkozni, de most ez
történt.
– Szállj le rólam! – löktem el magamtól
Rafaelt. – Mégis, mi a faszt képzelsz? Tűnj el a szobámból!
Összeszorított ajkakkal nézett rám.
Mellkasa fel-alá járt, miközben farkasszemet néztünk egymással. Egy mozdulat
volt csupán, hogy újra megragadjon, átfordítson, és az ajtó melletti falhoz
préseljen.
– Minden igaz volt, ami az öltözőben
történt – suttogta egészen közel hajolva az arcomhoz. – Kurvára akarlak téged,
Ron!
Felnyögtem, ahogy a nyakamra hajolt, és
csókolgatni kezdett. A vágy annyira erős volt bennem, hogy már nem voltam képes
ismét ellökni magamtól.
– Mindent tudsz rólam – nyögtem behunyt
szemmel.
Abbahagyta a műveletet, és két tenyere
közé zárta az arcom. Ránéztem, és egy gyönyörű, vágytól csillogó szempárt
láttam magam előtt.
– Az első perctől fogva tudtam. Úgy
néztél rám, ahogy csak kevesen, és én imádtam – mosolyodott el halványan.
– Istenem, Rafael! Ez annyira gáz –
döntöttem hátra a fejem fáradtan.
– Már miért lenne az? Láttam, mennyire
össze vagy zavarodva, és akár hiszed, akár nem, tényleg csak segíteni akartam.
Összetörten vizslattam a tekintetét.
– Akkor mégis azért csináltad?
– Nem csak azért, hanem mert őrült
módra vágytam rád, ahogy most is – nyomta hozzám a csípőjét, hogy
tanúbizonyságot adjon az állítása valódiságáról.
Ezúttal én csókoltam meg őt. Mohón
követeltem a jussomat. Ebben a pillanatban nem jutott eszembe sem Jessica, sem
semmi más, kizárólag csak őt láttam magam előtt. Azt a fiút, aki pillanatok
alatt elvette az eszem, és rabjává tett. Pólója alatt simogattam selymes bőrét,
éreztem izmai minden rezdülését. A nadrágja után nyúltam, hogy kigomboljam, de
megállított.
– Nem lehet – támasztotta homlokát az
enyémhez.
– Mi? Kérlek, Rafael! – könyörögtem
kétségbeesetten.
– Hidd el, semmire sem vágyom jobban,
de nem vagy szabad, és én nem akarok belerondítani a kapcsolatotokba – suttogta
halkan.
– Bassza meg! – vertem a fejem a falba.
Kettőnk közül megint csak ő volt
észnél. Sosem néztem volna ki belőle, hogy ennyire tisztességes.
– Ez rohadt szar – fakadt ki ő is, majd
elengedett, és távolabb lépett.
Bíztam benne, hogy nem csak
színészkedik, és tényleg ugyanúgy szenved, mint én. Nem tudtam volna elviselni,
ha még ebben a helyzetben is csupán színlelne.
– Ezt én nem fogom bírni – közeledtem
újra felé, mert muszáj volt éreznem őt.
Rafael hagyta, hogy átöleljem, és a
vállára fektessem a fejem. A hátam simogatta, és belepuszilt a nyakamba.
Hihetetlenül jólesett az a gyengédség, ahogyan bánt velem.
– Le kellene feküdnöd – mondta lágyan.
– Maradj itt, kérlek – emeltem fel a
fejem.
Frusztráltan fújta ki a levegőt, és
tenyerét meggyötört arcomra fektette.
– Ha most itt maradnék, nem lennék
képes megállni. Csak azt akartam, hogy tudd, nem játszottam veled, Ronen.
– Sokra megyek vele – horkantottam fel.
Rafael leengedte a kezét.
– Azt hittem, számít.
Behunytam a szemem, és megráztam a
fejem.
– Persze, hogy számít, csak… A picsába!
Rafael fél percig csak némán bámult,
majd az ajtóhoz sétált.
– Próbálj meg aludni, Ronen! Holnap
beszélünk róla.
Magamra hagyott. Nem tudtam haragudni
rá. Ezúttal nem volt miért. Sőt, inkább hálás lehettem neki, amiért nem
használta ki a helyzetet. Bármit megtehetett volna velem, de tényleg bármit, és
még mindig azt kívántam, bárcsak megtette volna. Egy cseppet sem csillapodott
bennem az iránta érzett őrült vágyam.
Menet közben dobáltam le magamról a
ruháimat, és mire a fürdőbe értem, csak a bokszerem volt rajtam. Megnyitottam a
csapot, megszabadultam az utolsó ruhadarabtól is, és beálltam a meleg vízsugár
alá. Hátam a csempének támasztottam, behunytam a szemem, és rámarkoltam az
azóta is szüntelenül feszítő merevedésemre.
Rafaelt képzeltem magam elé. Felidéztem
a csókja ízét, a nyelve édes játékát, a mámorító illatát és azokat a feszes
izmokat, melyeket olyan jó érzés volt megérinteni. Két perc sem kellett hozzá,
hogy hangosan nyögdécselve szabaduljak meg a feszítő terhek egy részétől, ezzel
ideiglenes megnyugvást szerezve magamnak.
Bedőltem az ágyba, a párnát a fejemre
húztam, és mély álomba merültem. A tudatalattim kegyetlen játékot játszott
velem. Rafael arcával magam előtt ébredtem. Róla álmodtam, vagy inkább vele.
Szeretkeztünk, és aztán kinevetett. Gyávának nevezett. Azt mondta, sosem lesz
belőlem senki, ha mindig megfutamodok. Viszont arra nem emlékeztem, mire mondta
ezt. A szavai mégis fájtak, de a fejem talán még annál is jobban.
Nem kerestem mentségeket, és nem
próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy amit tettem az nem megcsalás, mert az
volt. Becsaptam Jessicát, és ez egy cseppet sem töltött el jó érzéssel. Mindig
is tudtam, hogy vonzódok a fiúkhoz, de ez innentől kezdve már nem csak az én
titkom volt. Ha igaz, amit Rafael állított, ő az első perctől fogva átlátott
rajtam. Ezért kételkedett bennem, és ezért merte megtenni velem azt az
öltözőben. Végül is, be kellett látnom, mindenben igaza volt. Ha nem teszi meg,
sosem tudtam volna hiteles lenni, és azért pedig külön köszönettel tartoztam
neki, amiért képes volt leállni. Vagy még inkább engem leállítani.
Jelentős gyomorideg kíséretében hagytam
el a szobámat. Késtem, de biztos voltam benne, hogy várni fog rám, nem
indult el nélkülem. Rafael az egyik asztalnál ült, és a telefonját nyomkodta.
Azonnal kiszúrta az érkezésem. Letette kezéből a készüléket, és várakozóan
nézett rám. Gyorsan körbepillantottam. Sem Juliant, sem Natachát nem láttam, de
még azt az ellenszenves Greget sem. Vettem egy mély levegőt, és odasétáltam
Rafaelhez.
– Hogy érzed magad? – kérdezte
csendesen.
– Ha egy szóban akarnám összefoglalni,
akkor azt mondanám, szarul. Ne haragudj a tegnapi kifakadásom miatt – kértem
elnézést tőle.
– Ugyan – legyintett. – Az én hibám
volt. Már akkor meg kellett volna beszélnünk, csak nem voltam képes rá.
A homlokom ráncolva néztem a szép
arcát. Próbáltam megfejteni, ő mit élhetett át. Ha valóban vágyott rám, épp oly
nehéz lehetett leállnia, mint nekem. Valószínűleg nem akart belebonyolódni
semmibe, és inkább azt hazudta, a szerep kedvéért csinálta.
– Hol vannak a többiek? – néztem körbe
ismét.
– Már elmentek. Nekünk is indulnunk
kellene, de előtte egyél valamit – felelte Rafael.
– Nincs étvágyam – nyafogtam kedvetlenül.
– Akkor legalább egy teát igyál. Hozom
– pattant fel, meg sem várva a válaszomat.
Miért
ilyen kedves? Mintha nem is ugyanaz az ember lett
volna.
Rengeteg kérdés foglalkoztatott, vagy
csak szerettem volna magamból kiadni az összes fájdalmamat és kétségemet, de
egy szót sem szóltam, ahogy Rafael sem. Türelmesen várta, hogy elkortyolgassam
a teámat.
– Sok jeleneted lesz ma? – kérdezte,
miután végeztem, és elindultunk a kocsihoz.
– Szerencsére nem – sóhajtottam, és
kinyitottam az ajtót.
Nem olyan sorrendben vettük fel a
jeleneteket, ahogy majd az a képernyőn szerepel, hanem összevissza. Ha egy
adott helyszín alkalmas volt több felvétel rögzítésére is, akkor azt
megcsináltuk, függetlenül attól, hogy az esetleg majd csak a harmadik epizódban
fog következni. Így jóval gyorsabban haladhattunk.
Amikor megérkeztünk, már javában
zajlott a munka. Ez a nap főleg Robról és Jimről szólt, aki a korábbi 126–os
egység egyetlen túlélő tűzoltója volt. A humora miatt eléggé kedveltem a
fickót. Szimpatikusnak tartottam.
Rafaellel átmentünk az öltözőbe. Neki
csak később lesz melója, de velem együtt ő is átöltözött.
– Ki tud még róla? – Mindig ilyen
váratlan módon tette fel a kérdéseit, mikor az ember a legkevésbé számított rá.
– Senki. Még a barátnőm sem – árultam
el gondolkodás nélkül.
– Hogyhogy? Régóta együtt vagytok már,
nem?
– Mindennek utána néztél – nevettem
halkan.
Rafael, csak megvonta a vállát,
miközben az egyenruháját gombolta.
– Érdekelt. Szóval?
– Nem tudom – sóhajtottam egy nagyot. –
Eleinte szégyelltem elmondani, és nem is tartottam fontosnak. Később pedig
annyira jól megvoltunk, hogy féltem, talán csalódást okoznék neki. Most meg már
annyi idő eltelt, hogy furcsán venné ki magát.
– Elítélné a dolgot?
– Nem hinném – ráztam a fejem. – De
mivel közvetlenül is érintett a dologban, fogalmam sincs, hogyan reagálna rá.
Rafael megértően bólogatott.
– Megtisztelő, hogy csak én tudok róla.
– Mert kiszedted belőlem – forgattam a
szemem mosolyogva.
– Ez nem igaz. Magadtól árultad el –
nevetett.
Szerettem a nevetését. Mióta ismertük
egymást, ritkán volt alkalmam hallani.
– A testem vált árulóvá, nem én –
csatoltam be az övem, és ezzel én el is készültem.
– Hát igen, a szexi tested – motyogta
Rafael az orra alatt.
Talán azt hitte, nem hallom, mert amikor
felnézett rám, zavartan elkapta a fejét. Vigyorogtam. Piszkosul jólesett, hogy
szexinek tart. A kezdeti feszültség rögtön alábbhagyott, és valamivel
vidámabban láttunk neki a munkának. Pontosabban egyelőre csak én. A felvételek
közben végig éreztem magamon Rafael pillantását. Imádtam azokat a titkos kis
összenézéseket és mosolyokat, amelyek beragyogták a napomat. Úgy éreztem,
amellett, hogy ő is küzd a saját vágyaival, mindenben támogat engem. Nem
kellettek ahhoz szavak, hogy ezt tudjam.
– A kávéd – nyújtotta felém Rafael a
poharat az egyik szünetben.
– Kösz – vettem el tőle. – Kicsit fura
ez a kitüntetett figyelem.
– Zavar?
Az utcán ültünk a felállított sátrak
egyikében, ahol kajálni, kávézni, vagy csak pihenni lehetett két forgatás
között.
– Nem, egy kicsit sem. Inkább jólesik –
vallottam be.
Halkan beszélgettünk, nehogy más
meghalljon minket, de nem tudtuk folytatni, mert Natacha és Julian közeledtek
felénk.
– Nem akarsz nekünk elmondani valamit?
– kérdezte Julian Rafaeltől, miután leült vele szemben.
– Mire gondolsz? – vonta össze Rafael a
szemöldökét.
– Julian ma igényelni akart egy kocsit
– szólt közbe Natacha.
Nem tudtam, mire akarnak kilyukadni,
úgyhogy érdeklődve figyeltem a társalgást.
– És tudjátok milyen választ kaptam? –
nézett Julian egyikünkről a másikunkra.
– Hm? – sürgettem, hogy bökje már ki
végre.
– Azt mondták, hogy már írtak ki egyet
a számunkra, és Rafael vette át.
Elnevettem magam.
– Komoly? Közös használatra kaptuk, te
meg lenyúltad? – löktem meg Rafaelt.
– Nem szóltatok, hogy nektek is kellene
– vonta meg a vállát.
– Nem inkább neked kellett volna
szólnod? – háborgott Julian.
– Tudtátok, hogy van, nem? – kérdezett
vissza Rafael vigyorogva.
– Mondd, hogy tudsz ezzel a nagyképű
seggfejjel barátkozni? – csattant fel Natacha, de nem gondolta komolyan, mert
nevetett.
– Mintha valaki más is illetett volna
már hasonló jelzőkkel – morogta Rafael.
– A seggfejt nem tettem hozzá –
feleltem vigyorogva.
Rafael az asztal alatt hozzám dörgölte
a lábát, amitől az arcomra fagyott a vigyor, és a pohár megremegett a kezemben.
Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a pulzusom az egekbe szökjön.
– Oké, tessék – vette elő Rafael a
kulcsot a zsebéből, és átadta Juliannek. – Majd én járok busszal.
Ezzel nem csak őket, de engem is
meglepett.
– Nem kell – tolta vissza elé a kulcsot
Julian. – De azért néha minket is fuvarozhatnál.
Vajon
ez célzás lett volna? Feltűnően sokat vagyok együtt Rafaellel? Megint
ideges lettem. Nem akartam, hogy rólunk suttogjanak. Rafael, mintha csak
megérezte volna a feszültségem, finoman megpaskolta a combom.
– Elférünk. Bármikor velünk jöhettek,
ha egyszerre kezdünk – mondta nekik.
– Szavadon fogunk – emelte felé a
mutatóujját Natacha. – Jössz, Ronen? Mindjárt kezdünk – állt fel a lány, és
Julian szintén felemelkedett.
– Egy perc – mosolyogtam rájuk, és
amint távolabb értek, Rafaelre néztem. – Szerinted tudják?
– Mit?
– Hogy én, vagy, hogy, mi…
Rafael édesen felnevetett.
– Nem. Azt gondolják, hogy piszok jól
játszottál. Mindenki tudja, hogy barátnőd van.
Ez csak kicsit nyugtatott meg.
– És a másik?
Láttam az arcán, hogy erre már sokkal
nehezebb válaszolnia. Rafael megnedvesítette az ajkait, és kezét újra a
combomra csúsztatta.
– Rohadtul szeretném, ha lenne olyan,
hogy mi, de nincs. Barátok vagyunk, ha ez neked is megfelel.
Annyira szívesen rávágtam volna, hogy
nem, kurvára nem felel meg, mert sokkal többet szeretnék, de nem volt
választási lehetőségem.
– Persze, barátok – bólintottam. – Nos,
mennem kell.
– Hé! – szólt utánam. Megfordultam. –
Azért az sem olyan rossz dolog ám – kacsintott, amitől máris újra mosolyt csalt
az arcomra.
– Tudom – nyugtattam meg.
Kedveltem ezt a Rafaelt, akivé vált, és
nem is értettem, miért rejtegette előlem ezt az énjét. Ha rögtön így indít,
lehet, hogy teljesen másképp alakultak volna közöttünk a dolgok. Talán ő így
védekezett, mert már előre sejtette, hogy nem lesz sima a közös utunk.
Megjegyzés:
Ez a valóságban is így történt. Rafael a forgatás alatt rájött, hogy Ronen a fiúkhoz is vonzódik, így kettesben megbeszélték a dolgot. Rafael volt az, aki biztatta, és mindenben támogatta őt, hogy ne szégyellje azt, aki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése