Csókolj szabadon - 6. fejezet

 

Sosem gondoltam volna, hogy épp alkoholos befolyásoltság alatt tudok majd józanul gondolkozni, de most ez történt.

– Szállj le rólam! – löktem el magamtól Rafaelt. – Mégis, mi a faszt képzelsz? Tűnj el a szobámból!

Összeszorított ajkakkal nézett rám. Mellkasa fel-alá járt, miközben farkasszemet néztünk egymással. Egy mozdulat volt csupán, hogy újra megragadjon, átfordítson, és az ajtó melletti falhoz préseljen.

– Minden igaz volt, ami az öltözőben történt – suttogta egészen közel hajolva az arcomhoz. – Kurvára akarlak téged, Ron!

Felnyögtem, ahogy a nyakamra hajolt, és csókolgatni kezdett. A vágy annyira erős volt bennem, hogy már nem voltam képes ismét ellökni magamtól.

– Mindent tudsz rólam – nyögtem behunyt szemmel.

Abbahagyta a műveletet, és két tenyere közé zárta az arcom. Ránéztem, és egy gyönyörű, vágytól csillogó szempárt láttam magam előtt.

– Az első perctől fogva tudtam. Úgy néztél rám, ahogy csak kevesen, és én imádtam – mosolyodott el halványan.

– Istenem, Rafael! Ez annyira gáz – döntöttem hátra a fejem fáradtan.

– Már miért lenne az? Láttam, mennyire össze vagy zavarodva, és akár hiszed, akár nem, tényleg csak segíteni akartam.

Összetörten vizslattam a tekintetét.

– Akkor mégis azért csináltad?

– Nem csak azért, hanem mert őrült módra vágytam rád, ahogy most is – nyomta hozzám a csípőjét, hogy tanúbizonyságot adjon az állítása valódiságáról.

Ezúttal én csókoltam meg őt. Mohón követeltem a jussomat. Ebben a pillanatban nem jutott eszembe sem Jessica, sem semmi más, kizárólag csak őt láttam magam előtt. Azt a fiút, aki pillanatok alatt elvette az eszem, és rabjává tett. Pólója alatt simogattam selymes bőrét, éreztem izmai minden rezdülését. A nadrágja után nyúltam, hogy kigomboljam, de megállított.

– Nem lehet – támasztotta homlokát az enyémhez.

– Mi? Kérlek, Rafael! – könyörögtem kétségbeesetten.

– Hidd el, semmire sem vágyom jobban, de nem vagy szabad, és én nem akarok belerondítani a kapcsolatotokba – suttogta halkan.

– Bassza meg! – vertem a fejem a falba.

Kettőnk közül megint csak ő volt észnél. Sosem néztem volna ki belőle, hogy ennyire tisztességes.

– Ez rohadt szar – fakadt ki ő is, majd elengedett, és távolabb lépett.

Bíztam benne, hogy nem csak színészkedik, és tényleg ugyanúgy szenved, mint én. Nem tudtam volna elviselni, ha még ebben a helyzetben is csupán színlelne.

– Ezt én nem fogom bírni – közeledtem újra felé, mert muszáj volt éreznem őt.

Rafael hagyta, hogy átöleljem, és a vállára fektessem a fejem. A hátam simogatta, és belepuszilt a nyakamba. Hihetetlenül jólesett az a gyengédség, ahogyan bánt velem.

– Le kellene feküdnöd – mondta lágyan.

– Maradj itt, kérlek – emeltem fel a fejem.

Frusztráltan fújta ki a levegőt, és tenyerét meggyötört arcomra fektette.

– Ha most itt maradnék, nem lennék képes megállni. Csak azt akartam, hogy tudd, nem játszottam veled, Ronen.

– Sokra megyek vele – horkantottam fel.

Rafael leengedte a kezét.

– Azt hittem, számít.

Behunytam a szemem, és megráztam a fejem.

– Persze, hogy számít, csak… A picsába!

Rafael fél percig csak némán bámult, majd az ajtóhoz sétált.

– Próbálj meg aludni, Ronen! Holnap beszélünk róla.

Magamra hagyott. Nem tudtam haragudni rá. Ezúttal nem volt miért. Sőt, inkább hálás lehettem neki, amiért nem használta ki a helyzetet. Bármit megtehetett volna velem, de tényleg bármit, és még mindig azt kívántam, bárcsak megtette volna. Egy cseppet sem csillapodott bennem az iránta érzett őrült vágyam.

Menet közben dobáltam le magamról a ruháimat, és mire a fürdőbe értem, csak a bokszerem volt rajtam. Megnyitottam a csapot, megszabadultam az utolsó ruhadarabtól is, és beálltam a meleg vízsugár alá. Hátam a csempének támasztottam, behunytam a szemem, és rámarkoltam az azóta is szüntelenül feszítő merevedésemre.

Rafaelt képzeltem magam elé. Felidéztem a csókja ízét, a nyelve édes játékát, a mámorító illatát és azokat a feszes izmokat, melyeket olyan jó érzés volt megérinteni. Két perc sem kellett hozzá, hogy hangosan nyögdécselve szabaduljak meg a feszítő terhek egy részétől, ezzel ideiglenes megnyugvást szerezve magamnak.

Bedőltem az ágyba, a párnát a fejemre húztam, és mély álomba merültem. A tudatalattim kegyetlen játékot játszott velem. Rafael arcával magam előtt ébredtem. Róla álmodtam, vagy inkább vele. Szeretkeztünk, és aztán kinevetett. Gyávának nevezett. Azt mondta, sosem lesz belőlem senki, ha mindig megfutamodok. Viszont arra nem emlékeztem, mire mondta ezt. A szavai mégis fájtak, de a fejem talán még annál is jobban.

Nem kerestem mentségeket, és nem próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy amit tettem az nem megcsalás, mert az volt. Becsaptam Jessicát, és ez egy cseppet sem töltött el jó érzéssel. Mindig is tudtam, hogy vonzódok a fiúkhoz, de ez innentől kezdve már nem csak az én titkom volt. Ha igaz, amit Rafael állított, ő az első perctől fogva átlátott rajtam. Ezért kételkedett bennem, és ezért merte megtenni velem azt az öltözőben. Végül is, be kellett látnom, mindenben igaza volt. Ha nem teszi meg, sosem tudtam volna hiteles lenni, és azért pedig külön köszönettel tartoztam neki, amiért képes volt leállni. Vagy még inkább engem leállítani.

Jelentős gyomorideg kíséretében hagytam el a szobámat. Késtem, de biztos voltam benne, hogy várni fog rám, nem indult el nélkülem. Rafael az egyik asztalnál ült, és a telefonját nyomkodta. Azonnal kiszúrta az érkezésem. Letette kezéből a készüléket, és várakozóan nézett rám. Gyorsan körbepillantottam. Sem Juliant, sem Natachát nem láttam, de még azt az ellenszenves Greget sem. Vettem egy mély levegőt, és odasétáltam Rafaelhez.

– Hogy érzed magad? – kérdezte csendesen.

– Ha egy szóban akarnám összefoglalni, akkor azt mondanám, szarul. Ne haragudj a tegnapi kifakadásom miatt – kértem elnézést tőle.

– Ugyan – legyintett. – Az én hibám volt. Már akkor meg kellett volna beszélnünk, csak nem voltam képes rá.

A homlokom ráncolva néztem a szép arcát. Próbáltam megfejteni, ő mit élhetett át. Ha valóban vágyott rám, épp oly nehéz lehetett leállnia, mint nekem. Valószínűleg nem akart belebonyolódni semmibe, és inkább azt hazudta, a szerep kedvéért csinálta.

– Hol vannak a többiek? – néztem körbe ismét.

– Már elmentek. Nekünk is indulnunk kellene, de előtte egyél valamit – felelte Rafael.

– Nincs étvágyam – nyafogtam kedvetlenül.

– Akkor legalább egy teát igyál. Hozom – pattant fel, meg sem várva a válaszomat.

Miért ilyen kedves? Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna.

Rengeteg kérdés foglalkoztatott, vagy csak szerettem volna magamból kiadni az összes fájdalmamat és kétségemet, de egy szót sem szóltam, ahogy Rafael sem. Türelmesen várta, hogy elkortyolgassam a teámat.

– Sok jeleneted lesz ma? – kérdezte, miután végeztem, és elindultunk a kocsihoz.

– Szerencsére nem – sóhajtottam, és kinyitottam az ajtót.

Nem olyan sorrendben vettük fel a jeleneteket, ahogy majd az a képernyőn szerepel, hanem összevissza. Ha egy adott helyszín alkalmas volt több felvétel rögzítésére is, akkor azt megcsináltuk, függetlenül attól, hogy az esetleg majd csak a harmadik epizódban fog következni. Így jóval gyorsabban haladhattunk.

Amikor megérkeztünk, már javában zajlott a munka. Ez a nap főleg Robról és Jimről szólt, aki a korábbi 126–os egység egyetlen túlélő tűzoltója volt. A humora miatt eléggé kedveltem a fickót. Szimpatikusnak tartottam.

Rafaellel átmentünk az öltözőbe. Neki csak később lesz melója, de velem együtt ő is átöltözött.

– Ki tud még róla? – Mindig ilyen váratlan módon tette fel a kérdéseit, mikor az ember a legkevésbé számított rá.

– Senki. Még a barátnőm sem – árultam el gondolkodás nélkül.

– Hogyhogy? Régóta együtt vagytok már, nem?

– Mindennek utána néztél – nevettem halkan.

Rafael, csak megvonta a vállát, miközben az egyenruháját gombolta.

– Érdekelt. Szóval?

– Nem tudom – sóhajtottam egy nagyot. – Eleinte szégyelltem elmondani, és nem is tartottam fontosnak. Később pedig annyira jól megvoltunk, hogy féltem, talán csalódást okoznék neki. Most meg már annyi idő eltelt, hogy furcsán venné ki magát.

– Elítélné a dolgot?

– Nem hinném – ráztam a fejem. – De mivel közvetlenül is érintett a dologban, fogalmam sincs, hogyan reagálna rá.

Rafael megértően bólogatott.

– Megtisztelő, hogy csak én tudok róla.

– Mert kiszedted belőlem – forgattam a szemem mosolyogva.

– Ez nem igaz. Magadtól árultad el – nevetett.

Szerettem a nevetését. Mióta ismertük egymást, ritkán volt alkalmam hallani.

– A testem vált árulóvá, nem én – csatoltam be az övem, és ezzel én el is készültem.

– Hát igen, a szexi tested – motyogta Rafael az orra alatt.

Talán azt hitte, nem hallom, mert amikor felnézett rám, zavartan elkapta a fejét. Vigyorogtam. Piszkosul jólesett, hogy szexinek tart. A kezdeti feszültség rögtön alábbhagyott, és valamivel vidámabban láttunk neki a munkának. Pontosabban egyelőre csak én. A felvételek közben végig éreztem magamon Rafael pillantását. Imádtam azokat a titkos kis összenézéseket és mosolyokat, amelyek beragyogták a napomat. Úgy éreztem, amellett, hogy ő is küzd a saját vágyaival, mindenben támogat engem. Nem kellettek ahhoz szavak, hogy ezt tudjam.

– A kávéd – nyújtotta felém Rafael a poharat az egyik szünetben.

– Kösz – vettem el tőle. – Kicsit fura ez a kitüntetett figyelem.

– Zavar?

Az utcán ültünk a felállított sátrak egyikében, ahol kajálni, kávézni, vagy csak pihenni lehetett két forgatás között.

– Nem, egy kicsit sem. Inkább jólesik – vallottam be.

Halkan beszélgettünk, nehogy más meghalljon minket, de nem tudtuk folytatni, mert Natacha és Julian közeledtek felénk.

– Nem akarsz nekünk elmondani valamit? – kérdezte Julian Rafaeltől, miután leült vele szemben.

– Mire gondolsz? – vonta össze Rafael a szemöldökét.

– Julian ma igényelni akart egy kocsit – szólt közbe Natacha.

Nem tudtam, mire akarnak kilyukadni, úgyhogy érdeklődve figyeltem a társalgást.

– És tudjátok milyen választ kaptam? – nézett Julian egyikünkről a másikunkra.

– Hm? – sürgettem, hogy bökje már ki végre.

– Azt mondták, hogy már írtak ki egyet a számunkra, és Rafael vette át.

Elnevettem magam.

– Komoly? Közös használatra kaptuk, te meg lenyúltad? – löktem meg Rafaelt.

– Nem szóltatok, hogy nektek is kellene – vonta meg a vállát.

– Nem inkább neked kellett volna szólnod? – háborgott Julian.

– Tudtátok, hogy van, nem? – kérdezett vissza Rafael vigyorogva.

– Mondd, hogy tudsz ezzel a nagyképű seggfejjel barátkozni? – csattant fel Natacha, de nem gondolta komolyan, mert nevetett.

– Mintha valaki más is illetett volna már hasonló jelzőkkel – morogta Rafael.

– A seggfejt nem tettem hozzá – feleltem vigyorogva.

Rafael az asztal alatt hozzám dörgölte a lábát, amitől az arcomra fagyott a vigyor, és a pohár megremegett a kezemben. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a pulzusom az egekbe szökjön.

– Oké, tessék – vette elő Rafael a kulcsot a zsebéből, és átadta Juliannek. – Majd én járok busszal.

Ezzel nem csak őket, de engem is meglepett.

– Nem kell – tolta vissza elé a kulcsot Julian. – De azért néha minket is fuvarozhatnál.

Vajon ez célzás lett volna? Feltűnően sokat vagyok együtt Rafaellel? Megint ideges lettem. Nem akartam, hogy rólunk suttogjanak. Rafael, mintha csak megérezte volna a feszültségem, finoman megpaskolta a combom.

– Elférünk. Bármikor velünk jöhettek, ha egyszerre kezdünk – mondta nekik.

– Szavadon fogunk – emelte felé a mutatóujját Natacha. – Jössz, Ronen? Mindjárt kezdünk – állt fel a lány, és Julian szintén felemelkedett.

– Egy perc – mosolyogtam rájuk, és amint távolabb értek, Rafaelre néztem. – Szerinted tudják?

– Mit?

– Hogy én, vagy, hogy, mi…

Rafael édesen felnevetett.

– Nem. Azt gondolják, hogy piszok jól játszottál. Mindenki tudja, hogy barátnőd van.

Ez csak kicsit nyugtatott meg.

– És a másik?

Láttam az arcán, hogy erre már sokkal nehezebb válaszolnia. Rafael megnedvesítette az ajkait, és kezét újra a combomra csúsztatta.

– Rohadtul szeretném, ha lenne olyan, hogy mi, de nincs. Barátok vagyunk, ha ez neked is megfelel.

Annyira szívesen rávágtam volna, hogy nem, kurvára nem felel meg, mert sokkal többet szeretnék, de nem volt választási lehetőségem.

– Persze, barátok – bólintottam. – Nos, mennem kell.

– Hé! – szólt utánam. Megfordultam. – Azért az sem olyan rossz dolog ám – kacsintott, amitől máris újra mosolyt csalt az arcomra.

– Tudom – nyugtattam meg.

Kedveltem ezt a Rafaelt, akivé vált, és nem is értettem, miért rejtegette előlem ezt az énjét. Ha rögtön így indít, lehet, hogy teljesen másképp alakultak volna közöttünk a dolgok. Talán ő így védekezett, mert már előre sejtette, hogy nem lesz sima a közös utunk.

Megjegyzés:

Ez a valóságban is így történt. Rafael a forgatás alatt rájött, hogy Ronen a fiúkhoz is vonzódik, így kettesben megbeszélték a dolgot. Rafael volt az, aki biztatta, és mindenben támogatta őt, hogy ne szégyellje azt, aki...

7. fejezet