Te vagy az örökségem - 29. fejezet

 

29. fejezet: Döntés

Dylan

Dylannek eljött az a nap, amikor újra autóba kellett ülnie, hogy csak céltalanul kocsikázzon. Volt mit átgondolnia, és volt mit maga mögött hagynia. Véget akart vetni ennek a bizonytalanságnak. Meg kellett tudnia, Liana csak szerepet játszik, vagy ugyanúgy szenved, mint ő.

Előző este még utoljára felhívta Carment. Megkérdezte tőle, hogy van a bokája, és nincs szüksége-e valamire. Aztán végighallgatta Carmen milyen sok új felkérést kapott, milyen pletykák jutottak el hozzá, és mennyire sajnálja, hogy nem tud elmenni az anyja születésnapi partijára. Carmen kérte, hogy a parti után Dylan menjen hozzá, és aludjon nála. Erre a férfi csak annyit felelt, meglátja.

Dylan már akkor tudta, hogy nem így lesz. Soha többé nem fog Carmennél aludni, mert szakít vele. Lehet, hogy Liana nem kér majd belőle, és két szék közül a földre esik, de semmi értelme Carmennel maradnia, hisz elmúlt a szerelem. Ki tudja mióta nem is volt, csak nem vette észre. Megteszi az első lépést. Ma este már szabad lesz, és kiderül, Liana is hasonlóan érez-e, mint ő. Rosszabb már úgysem lehet.

Megállt egy útszéli kávézónál, ahol hosszasan elidőzött, és csak bámulta az embereket, akik körülötte jöttek-mentek. Vajon közülük hányan élték már meg az igaz szerelmet? Ők is éreztek hasonló fájdalmat, mint most ő? Hogyan küzdöttek meg vele? Miért nincs mellette senki, akivel ezt megbeszélhetné? Miért nincsenek barátai? Hogy nem vette észre, mennyire sivár az élete?

Más ember lett. Liana megváltoztatta. Olyan dolgok kezdtek el hiányozni neki, amelyekről korábban tudomást sem vett. Liana egy csomó új érzéssel ismertette meg. Már tudta, milyen valakit igazán szeretni, milyen aggódni, gondoskodni és félteni. Megmutatta hogyan vegye észre a körülötte lévő szép dolgokat. Korábban a kertje csak egy kert volt, most minden szeglete egy apró boldogság.

Dél is elmúlt, mire visszafordult.

Két óra után parkolt le Carmen lakása előtt. Még nem tudta pontosan, mit fog mondani neki, de a szavak majd úgyis jönnek maguktól. Kissé idegesen nyomta meg a csengő gombját, és várt. Nem érkezett válasz. Újra csengetett, de most már hosszabban. Léptek zaja hallatszott az ajtó mögül, majd Carmen kinyitotta az ajtót.

– Dylan? – kérdezte meglepetten, és behúzta maga mögött az ajtót.

Miért van egy szál köntösben?

– Beszélni szeretnék veled – mondta a férfi.

A nő szorosabbra húzta magán a vékony anyagot, és karját összefonta maga előtt.

– Most? Miért nem szóltál, hogy jössz? – hebegett zavartan.

– Igen, most – tolta félre a nőt, és belépett a lakásába.

– Ki az, Carmen? – Oliver jelent meg a hálószoba ajtóban, egy szál alsónadrágban, majd mikor Dylannel találta szembe magát, arcára rémület ült ki.

Egy pillanat alatt történt az egész, egyiküknek sem volt ideje felfogni. Dylan odalépett Oliverhez, és teljes erőből állon vágta. Oliver hátra tántorodott. Éppen csak meg tudott kapaszkodni az ajtókeretben, hogy el ne essen. Carmen ijedten ugrott közéjük.

– Ne, Dylan, ne! – kiabálta, miközben testével Olivert védelmezte.

– Mégis mit képzelsz te magadról? Ki a fasz vagy te? – ordította Oliver.

– Ezt csakis Liana miatt kaptad – emelte rá a mutatóujját a férfi, majd sarkon fordult.

– Dylan, várj, kérlek! – kiabált utána Carmen, de a férfi rácsapta az ajtót.

Dylan nem bajlódott a lifttel, inkább a lépcsőn ment le, és közben néhányszor ökölbe szorította sajgó kézfejét. Mire leért, már elpárolgott minden haragja, és a bűntudat mintha soha nem is létezett volna. Megkönnyebbülten ült be a kocsijába. Carmen leegyszerűsítette a dolgokat. Sokkal hamarabb túl lett ezen az egészen, mint gondolta. Onnan az anyjához ment, aki idegesen szaladgált a házában, hogy a hamarosan kezdődő partijára minden a helyén legyen.

– Dylan, te ilyen korán itt? – nézett rá meglepetten.

– Gondoltam talán segítségre lesz szükséged – hazudta.

– Nem, miért is kellene segítség? Minden a legnagyobb rendben – legyintett, majd az arcát kezdte el fürkészni. – Történt valami, fiam? Olyan furcsa vagy.

– Nem, semmi. Akkor, ha nem kell segítség, felmennék átöltözni.

– Menj csak. Utána esetleg ellenőrizhetnéd az italkészletet, mert arra még nem volt időm – sietett el az anyja, hogy tovább intézkedhessen.

Dylan bevitte a kocsiból a ruháját. Amikor elkészült, ellenőrizte, amit az anyja kért. Alig fél óra múlva már érkeztek a vendégek. Amanda nem szerette, ha késő éjszakába nyúlnak a rendezvények, ezért mindig jóval korábban kezdtek, mert szerinte így hamarabb is távoztak a vendégek. A hivatalos kezdés négy óra lett volna, de negyed ötkor Liana még nem volt sehol. Dylan egyedül rá várt, senki más nem érdekelte, csak ő. Állandóan a bejáratot leste, miközben másokkal beszélgetett.

Aztán egyszer csak belépett Liana.

Ahogy mindenki más, Dylan is értetlenül bámulta, mert a lány jelmezt viselt, amely igen jól állt neki, de sehogy sem értette, miért ebben jött.

– Jaj, édes Liana! – csapta össze a kezét Amanda. – Rajtad meg mi van? Szolgálólánynak öltöztél? De hát, miért?

Liana nyugtalanul nézett körbe, és miután észrevette, hogy rajta kívül senki sincs jelmezben, fülig pirult.

– Azt mondtad, hogy… hogy jelmezes parti lesz – dadogta elcsukló hangon.

– Édesem, biztosan félreérthettél valamit, én nem mondtam ilyet. – Amanda odalépett hozzá, és belekarolt. – Nézzék ezt a lányt, azt hitte, jelmezbál lesz. Hát, nem édes? – kacarászott az asszony, és úgy mutogatta Lianát, mint egy bazári majmot.

Dylan szíve majd megszakadt érte. Az anyja újra megalázta Lianát. Már épp készült odamenni hozzájuk, hogy kiszabadítsa a lányt szorult helyzetéből, amikor Liana hirtelen kirántotta a karját az asszony fogságából. Szépséges arcát elöntötte a harag, és olyan dühösen nézett Amandára, hogy Dylan egy pillanatig azt hitte, neki fog ugrani.

– Mondd, élvezed ezt, Amanda? Élvezed, ha megalázhatsz másokat?  – kiabált Liana hisztérikusan. – Azt is ennyire élvezted, amikor megzsaroltad az apámat, hogy válasszon a fiad és köztem? Jó érzés volt az anyámat megfenyegetni? Boldoggá tett, hogy tönkretetted az életünket? Még ez sem volt elég? Mi kell még, Amanda?

Dylan sóbálvánnyá dermedve hallgatta a lány szavait. Amanda elsápadt, és egy nyugtalan mosolyt eresztett meg a döbbent vendégek felé.

– Micsoda dolgokat találsz ki, te lány! – hebegte.

Liana arcán könnyek csorogtak végig.

– Te egy velejéig romlott, gonosz ember vagy! Ünnepeltesd csak magad, van mit, hisz újabb győzelmet arattál – vetette oda neki Liana, majd sarkon fordult, és kirohant a házból.

Dylant annyira sokkolta, amit az előbb hallott, hogy túl későn reagált. Másokkal mit sem törődve Liana után sietett, de már csak azt láthatta, ahogy Jack elhajt vele.

– Azt hiszem, nem ez lesz anyád legemlékezetesebb partija – hallotta maga mögött Bell hangját.

Dylan megfordult, és felment hozzá a lépcsőn.

– Itt az ideje, hogy végre elmondj mindent, Ronald.

– Megteszem. Habár most már nagyjából úgyis tudod. Gyere, üljünk le a kertben – intett Bell az egyik pad felé.

Az ügyvéd részletesen elmesélte Dylannek mi történt annak idején. A férfinak így már világos volt, miért maradt Liana, és arra is rájött, hogy az anyja valóban olyan, mint amilyennek a lány lefestette. Egy velejéig romlott, gonosz ember.

– El kellett volna mondanotok nekem. Akkor nem így fogadom Lianát. Szegény lány – sóhajtotta.

Ronald a vállára tette a kezét.

– Én rábíztam a döntést, de úgy látszik, nem akarta, hogy csalódnod kelljen a saját anyádban.

– Utána kell mennem – állt fel Dylan, de még valamit kérdezni akart Belltől. – Ronald, te és az anyám… Szóval, volt köztetek valami?

Bell kesernyésen felnevetett.

– Anyád szerette volna, de Robert a legjobb barátom volt. Amanda sosem tudta megbocsátani, amiért visszautasítottam.

Hát persze! Hogyan is gondolhatta, hogy Ronald beszélte rá az apját Liana felkutatására? Ezt a gondolatot is csak az anyja ültette el a fejében.

– Köszönöm – bólintott felé, aztán autóba ült.

Az anyja mindenkinek fájdalmat okozott, és már világossá vált számára, Robert miért hagyta cserben a lányát. Őt választotta Liana helyett. Dylannek belegondolnia is szörnyű volt, mit érezhetett Liana, mikor mindezt megtudta, és mégsem haragudott rá. Pedig ő vette át a helyét. Ő hívhatta apának azt az embert, aki valójában Liana apja volt. Ő kapott meg mindent, ami Lianának járt volna. Amikor ide jött, szeretetet kellett volna adniuk neki, ehelyett bántották. Még ő is. Rettentően szégyellte magát, és alig várta, hogy bocsánatot kérhessen tőle.

– Hol van Liana? – rontott be a házba. Harper a lépcső előtt álldogált.

– Az édesanyja partiján – felelte ijedten a lány.

– Nem, onnan már eljött. Jack nem hozta haza?

– Nem tudom, uram. Mindjárt megkérdezem. – Harper kiszaladt a házból.

Amíg visszaért, Dylan felment az emeletre, de Liana lakosztálya üres volt, ahogy a könyvtár is. A teraszon sem üldögélt.

– Azt mondja Jack, hazahozta, de én nem láttam megérkezni. Talán egyből kiment a parkba – találgatott tanácstalanul a szobalány.

Dylan kezébe vette a telefonját, és felhívta. Liana telefonja a terasz asztalán kezdett el csörögni.

– Harper, segítsen megkeresni. Megnézem a nyári lakban, maga pedig járja be az egész házat. Itt kell lennie valahol. Jacknek is szóljon, hogy szaladjon ki a farmra és az istállókhoz – utasította idegesen.

Dylan a nyári laknál a macskán kívül senkit sem talált. Újra visszament a házba.

Hol vagy, Liana? – toporgott türelmetlenül.

Harper ment vissza, de csak a fejét ingatta.

– Sajnálom, Mr. Crawford, a házban sem találom.

– De hová tűnhetett? – tette csípőre a kezét tanácstalanul.

– Mit történt, uram?

– Csak a szokásos. Anyám megint bántotta – árulta el neki, mert már annyira kétségbe volt esve, hogy jólesett valakinek beszélnie erről az egészről.

– Meg kellett volna védenie – felelte vádlón a lány.

Dylan idegesen a hajába túrt.

– Tudom, Harper. Már rögtön az elején meg kellett volna védenem, de ostoba voltam.

– Még nem késő mindent jóvá tenni. Liana, akarom mondani miss Foster megbocsátja majd, bármi is történt.

– Gondolja? – nézett reménykedve a lányra.

– Szereti magát, Mr. Crawford. Ebben egészen biztos vagyok.

Annyira megörült annak, amit Harper mondott, hogy hirtelen magához ölelte.

– Megnézem nem ért-e vissza még Jack – húzódott el zavartan mosolyogva a lány, Dylan is követte.

Jack sem találta Lianát.

– Ezt nem hiszem el! Hová mehetett? Kirakta a háznál, nem? – kérdezte emelt hangon Dylan, mert már rettenetesen ideges volt.

– Igen, uram – bólintott Jack.

Dylan újra kiment a kertbe, ahol Coopert pillantotta meg, miközben leveleket söpört össze.

– Cooper, véletlenül nem találkozott miss Fosterrel? – kiáltott oda neki.

– De igen, uram. A tóhoz ment, onnan pedig tovább az erdő felé.

– És nem látta visszajönni?

– Még nem, uram.

Dylan szinte futva ment az erdőhöz. Mindjárt besötétedett, az erdő vége pedig lápos. Lianának könnyen baja eshetett, ha nem figyel oda. Dylan jól ismerte az erdőt, hiszen korábban rengetegszer bejárta már az apjával. Pontosan tudta, milyen könnyű eltévedni, főleg, ha besötétedik. Most már nem csak amiatt aggódott, mit érez Liana, hanem hogy ne legyen semmi baja.

Már szaladt, mikor az ismerős ösvényre ért, és akkor megpillantotta őt. Elképesztően szürreális jelenet tárult elé. Dylan hirtelen úgy érezte magát, mintha egy mesébe csöppent volna.

Liana kisírt szemmel, lehajtott fejjel, lassan közeledett felé. Hosszú szoknyája a földet súrolta, köténye kissé bepiszkolódott. Fehér, fűzős inge lecsúszott az egyik vállán, a szépen befont haja pedig néhol kibomlott. Olyan volt, mint egy gyönyörűséges árva lány, aki csak arra vár, hogy a herceg végre megmentse őt. Ezt a szerepet most Dylanre osztották.

– Liana! – szólt oda neki, mire a lány megállt.

Gyönyörű szemében végtelen szomorúság tükröződött.

– Liana, én úgy aggódtam… – ment hozzá közelebb a férfi, de lány maga elé tartotta a kezét.

– Ne gyere ide! – hátrált néhány lépést.

– De oda megyek – lépkedett határozottan felé. – Oda megyek, mert soha többé nem akarlak magadra hagyni.

Halkan zörgött az avar, ahogy a lány hátrálva rakta egyik lábát a másik után. Hosszú szoknyáját a két kezével megemelte, hogy el ne essen, miközben le sem vette a szemét a közeledő férfiról.

– Hagyj békén, Dylan! – csuklott el a hangja, és meg akart fordulni, hogy elfusson.

Dylan elkapta, és maga felé fordította. Karjával szorosan átölelte az egész testében remegő lányt.

– Nem engedem, hogy elmenj, mert szeretlek! Hallod? Kimondhatatlanul szeretlek téged, és azt kérem, bocsáss meg nekem – nézett könyörögve a lányra.

– Kérlek, ne játssz velem, Dylan – sírta el magát Liana, és összecsuklott volna, ha a férfi nem tartja olyan erősen.

Dylan magához szorította, és fejét a mellkasára hajtotta.

– Nem játszok. Sosem játszottam. Tudom, hogy hülyeséget csináltam, de szeretnék mindent helyrehozni. Szakítottam Carmennel, mert nekem csak te kellesz, Liana. Beléd szerettem, és úgy érzem, létezni sem tudok nélküled. – Két tenyere közé fogta a lány arcát, és a szemébe nézett. – Mondd, hogy te is így érzel! Kérlek, mondd, hogy nem tévedek!

A boldogság könnyei csorogtak végig a lány arcán, amiket sűrű pislogással igyekezett féken tartani. Liana válasz helyett átkarolta a férfi nyakát, és ajkait a szájára tapasztotta. Dylan olyan boldogságot érzett, mint talán még soha. Azt sem tudta, hogyan ölelje a törékeny lányt, aki annyit szenvedett miattuk. Egyszerre akarta óvni, félteni, birtokolni, és a végtelenségig szeretni.

Hirtelen esőcseppek kezdtek hullni az égből, de mit sem törődtek vele. Ölelték, és csókolták egymást, mintha soha nem akarnának szétválni. A kimondott szavak ledöntötték a falakat, melyet esztelen módon ők építettek maguk köré.

Dylan az ölébe kapta Lianát, és kivitte erdőből. Az eső egyre csak hullt rájuk. Hajuk, ruhájuk átázott, de mindez nem zavarta a férfit, mert Liana ott volt a karjaiban. A nyári lakig vitte. Vállával belökte az ajtót, és az ágy előtt letette a csuromvizes lányt. Óvatosan oldotta ki a fűzőjét, és húzta le róla a vizes ruhadarabot. Liana is vetkőztetni kezdte őt, és fél perc múlva a földön hevert az összes ruhájuk, ők pedig szenvedélyesen összebújva ölelték egymást az ágyban.

– Annyira szeretlek – nyögte a fülébe Liana, mikor végre újra eggyé váltak.

Dylan elérzékenyülten gyönyörködött a lány szépséges arcában. Olyan óvatosan bánt vele, mintha porcelánból volna. Finoman, lágyan becézgette, ám a féktelen vágy hamar felülkerekedett mindkettőjükön. Akarták egymást, hisz oly sokáig kellett nélkülözniük ezt a csodálatos érzést.

Később összebújva simogatták egymást.

– Tényleg szakítottál Carmennel? – kérdezte suttogva Liana.

– Igen. Már azon a reggelen szakítani akartam, mikor megláttál bennünket ott a medencében, de közbejött a balesete, és nem tudtam megtenni. Aztán pedig Oliver…

– Én is szakítottam Oliverrel. Igazából sosem szerettem – vallotta be a lány.

– Reméltem, hogy megteszed. Az a fiú csúnyán becsapott téged, Liana – felelte csendesen Dylan.

– Miért mondod ezt?

– Elmentem Carmenhez, hogy közöljem vele, vége, de ott találtam Olivert, elég egyértelmű helyzetben.

– Carmennek viszonya van Oliverrel? – kérdezte elképedve Liana.

– Igen. Már korábban is sejtettem. Tudtam, hogy jóban vannak, de amikor meghívta a bemutatóra, és együtt mentek el a mosdóba, már világos volt, valamit titkolnak, csak akkor még nem tudtam, pontosan mit. Később, amikor rákérdeztél, hogy én kértem-e Oliver segítségét, már szinte biztos voltam a dologban. Főleg miután észrevettem, hogy Carmenen fordítva van a felsője, holott amikor elmentem még nem úgy volt. Aztán beszéltem veled, és teljesen összeállt a kép – avatta be Dylan a lányt.

– De miért nem szóltál nekem róla?

– Mert korábban sem hittél nekem Oliverrel kapcsolatban. Úgy voltam vele, majd magadtól rá fogsz jönni.

Liana picit elgondolkozott ezen, de nem szállt vitába vele.

– Akkor ott a medencében te és Carmen… Szóval…? – kérdezte akadozva Liana.

– Nem nyúltam hozzá, mióta veled voltam. Egyszerűen csak bejött hozzám meztelenül a vízbe, és próbálkozott. Ezt értetted félre, de már nem volt lehetőségem megmagyarázni – mondta Dylan.

– Sajnálom, amiért nem bíztam benned – hajtotta a fejét a mellkasára.

– Tehát csak bosszúból voltál Oliverrel? Végig jól sejtettem, igaz?

– Lényegében igen. Fájt, amit láttam, és azt hittem, csak szórakoztál velem, és nem akartam, hogy lásd mennyire megviselt ez az egész. Úgy gondoltam, könnyebben elfelejthetlek.

Dylan arca mosolyra húzódott.

– Őszintének kellett volna lennünk egymással. De tanuljunk ebből, és soha többé ne hallgassunk el semmit egymás elől, rendben? – puszilta meg a lány halántékát.

– Rendben – csúszott fölé a takaró alatt Liana, és finoman csókolgatni kezdte a mellkasát.

A férfi behunyta a szemét, és rövid ideig élvezte a semmihez sem fogható kényeztetést.

– Te is úgy érezd, van mit bepótolnunk? – nézett Lianára.

– Igen, és ne késlekedjünk vele – hajolt az ajkaira.

 

Utószó: Az igazi örökség

Dylan

– Tessék – nyomta Liana a kezébe a kosarat.

Dlyan éretlenül emelte meg.

– Mit csináljak vele?

– Gyűjtsd össze a tojásokat, addig én hozok nekik magokat – utasította, és már szedte is a gumicsizmás lábait.

Ez most komoly? Tényleg rávette? Dylan Crawford, az egyik legnagyobb vállalat tulajdonosa egy tyúkólból szedi össze a tojásokat?

Igen. Épp azt csinálta. Nemrég pedig káposztát pakolt ládákba, hogy majd Jack elszállítsa őket az egyik alapítvány konyhájára.

Liana nagyszerű munkát végzett, és végez a mai napig. Napi több láda élelmiszerrel segítette a rászorulókat, és számtalan intézményt látott el szebbnél szebb virágokkal. Pillanatok alatt nagy népszerűségre tett szert, és nevét mindenki jó szívvel emlegette. Dylan pedig elképesztően büszke volt rá.

– Tudom, hogy ez fontos neked, de nem kellene mással is foglalkoznod? Mégis csak holnap lesz az esküvőnk – kérdezte tőle, miután beültek a kocsiba.

– Ne félj, ott leszek – nevetett Liana édesen.

– Még szép, hogy ott leszel. Ha kell, a hátamon viszlek oda – nyúlt a keze után.

– Olyan furcsa, hogy Crawford leszek – merengett.

– Miért furcsa? Mindig is az voltál.

– Gondolkoztál már azon, mi lett volna, ha tudunk egymás létezéséről? Akkor is egymásba szerettünk volna? Vagy úgy néztél volna rám, mint a húgodra?

– Igen, ez egy érdekes kérdés, de nem tudom elképzelni, hogy ne vettél volna le a lábamról akkor is. Ahhoz túl kívánatos vagy, hogy ne férfi szemmel nézzen rád az ember – állította le a motort, és áthajolt hozzá egy finom csókra.

– El kell árulnom valamit – pislogott Liana ártatlanul.

– Ajaj, mit csináltál már megint, Liana? – húzta össze Dylan a szemöldökét.

– Meghívtam Amandát is az esküvőnkre.

Ezzel egészen meglepte Dylant. Hónapok óta nem beszélt az anyjával.

– Miért? Hisz tudod, hogy nem vagyunk jóban.

– Azért, mert mégis csak az anyád. Nem haragudhatsz rá örökké… és egy kicsit megsajnáltam. Teljesen egyedül maradt – nézett rá bocsánatkérően Liana.

– Csak magának köszönheti – fordult el Dylan duzzogva.

– Meg kell bocsátanod neki, ahogy én is megtettem.

Igaza volt. Bármit is tett, nem hagyhatták magára. Épp eleget büntették már.

– Mert te egy rendkívüli ember vagy, Liana – simogatta meg az arcát.

Bementek a házba, és a lépcső előtt Dylan az ölébe kapta a lányt.

– Mit csinálsz? – kacagott Liana.

– Csak nem gondoltad, hogy megúszod, amiért megint a hátam mögött intézkedtél? – indult el vele fel a lépcsőn.

– Meg akarsz büntetni?

– De meg ám! – lökte be a lakosztályuk ajtaját. – Méghozzá kegyetlenül édes büntetésre számíthatsz.

Boldogan nézett végig a gyönyörű nőn, akit holnap már a feleségeként szerethet ugyanígy. Az apja nagyobb ajándékot nem is adhatott volna a számára. Liana volt az ő igazi öröksége.

Vége