Te vagy az örökségem - 2. fejezet

 

2. fejezet: A szemtelen rokon

Dylan

Mielőtt az ügyvédhez ment volna, Dylan az anyja háza felé kanyarodott, hogy felvegye őt.

– Mi az? Még el sem készültél? – kérdezte, mivel az anyja még egy köntösben üldögélt az étkezőben, és halál nyugodtan reggelizett.

– Azt hittem, tudod, hogy én nem megyek – érkezett az unott válasz.

– Hogyhogy?

– Már miért mennék? Apáddal rég átírattuk a nevemre, ami engem illetett meg. A birtokhoz és a vállalathoz pedig, semmi közöm – közölte Amanda, majd ivott egy korty teát.

– Azért jó lett volna, ha engem is tájékoztattok erről – jegyezte meg Dylan, de most semmi él nem volt a hangjában. – Na, mindegy, akkor megyek egyedül. Már úgyis késésben vagyok. – Lehajolt, hogy egy puszit adjon anyja homlokára.

– Majd hívj fel, ha végeztél! – kiáltott utána az asszony.

Dylan először az irodába ment be, ahol elintézte a legfontosabbakat, majd tárgyalt a bankárukkal, csak utána indult a hagyatéki tárgyalásra. Egyébként is beszélni akart Bellel, aki nem csak a családot, de a cégét is képviselte.

Behajtott a parkolóba, és közben fogadta a bejövő hívását.

– Szia, szívem! Este vacsora nálam? – szólt bele Carmen.

Dylan talált egy szabad helyet, és kitette az indexet.

– Lehet róla szó. Hányra menjek? Ezt nem hiszem el. Mit csinál? – mérgelődött.

– Mi az? Valami baj van? – kérdezte Carmen.

– Nem, nincs semmi, csak valaki elfoglalta a helyem. Szóval, hányra menjek?

– Hatra. Várni foglak!

Dylan bosszankodva tette le a telefont, majd lehúzta az ablakot, hogy kiszóljon az ócska furgon tulajdonosának, aki pofátlanul elfoglalta a helyét.

Egy fiatal lány szállt ki belőle. Göndör haját folyton az arcába fújta a szél, melyet igyekezett kisöpörni onnan, de mindhiába.

– Ez az én helyem volt – szólt oda neki.

A lány felé fordult, és szája szemtelen mosolyra húzódott.

– Elnézést, nem volt ráírva a neve.

– De azt láthatta, hogy indexelek.

– Nem, én csak azt láttam, hogy telefonál, és feltartja a forgalmat – felelte pimaszul. Ekkor a mellette lévő helyről épp kiállt valaki. – Látja, már van is helye. Kár volt türelmetlenkednie – vonta meg a vállát, majd elfordult.

Dylan mérgesen parkolt le mellé. Amikor kiszállt, a lány akkor vette ki a hátizsákját a hátsó ülésről.

– Aztán meg ne karcolja az autómat, amikor kiáll! – vetette oda neki.

– Ne aggódjon, valószínűleg jobb sofőr vagyok, mint maga, aki még parkolni sem tud – feleselt vele az idegen –, de sajna nincs időm órákat adni – vigyorgott, majd hátára kapta a táskáját, és elindult.

Dylan követte, mivel neki is arra volt útja. A lány az irodaház előtt egyszer hátranézett, de nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét. Bement, ő pedig utána. Együtt szálltak be a liftbe. Dylan már nyúlt volna, hogy megnyomja a négyes gombot, de a lány megelőzte, és ő is ugyanazt nyomta meg.

– Ha nem láttam volna, hogy ugyanoda tart, azt gondolnám követ engem – próbált viccelődni a lány, de Dylan egyáltalán nem találta ezt szórakoztatónak.

A lány látva, hogy nem mosolyog, vágott egy grimaszt, majd elfordult. Ahogy kinyílt a lift ajtaja, sebtében kilibbent rajta, és ismét ugyanabba az irányba tartott, mint ő. Mindketten megálltak az ügyvédi irodához vezető ajtó előtt.

– Na, jó! Habár nekem is tízre van időpontom, menjen maga! Én addig megkeresem a mosdót – fordult el tőle a szemtelen kísérője, és ott is hagyta.

Dylan megrökönyödve meredt utána, azután kopogtatás nélkül benyitott.

– Jó reggelt, Melinda! – köszönt oda a titkárnőnek az előtérben, majd belépett az irodába.

– Á, Dylan! – lesett fel rá Bell az asztala mögül. – Gyere csak, foglalj helyet!

Bell irodája tele volt halmozva aktákkal. Nemcsak a polcok voltak roskadásig megpakolva, de már a falnál álló kanapé és a konzolasztal is meg volt rakva velük. Éppen csak két fotelt hagytak szabadon és az íróasztalát, amelyeken az aktuális papírokat tartotta.

– Bocs, hogy késtem. Kicsit feltartottak – ült le Dylan az egyik fotelbe.

– Nem gond. Mindjárt kezdhetjük. – Bell az iratokat rendezgette maga előtt.

– Szeretném, ha gyorsan lezavarnánk, mert utána dolgom van – tette Dylan keresztbe a lábát, és kényelmesen hátradőlt.

– Tudom, hogy mindig sietsz, de még várunk valakit.

– Ha anyámra gondolsz, akkor ő nem jön. Azt mondta, ők már elrendezték apámmal.

– Nem Amandára várunk – közölte az ügyvéd sejtelmesen.

Dylan felvonta a szemöldökét.

– Akkor kire? – kérdezte, de az ajtó kinyílt mögötte, és Melinda lépett be.

– Mr. Bell, megérkezett miss Foster is.

– Akkor vezesse be, kérem! – intett az ügyvéd.

Dylan nem értette, mi történik. Ki az a miss Foster, és mit keres az apja hagyatéki tárgyalásán? Érdeklődve fordult meg a székében, és akkor egészen megdöbbent. Az a szemtelen lány állt az ajtóban, akivel együtt jöttek fel az emeletre.

– Üdvözlöm, miss Foster! Ronald Bell – állt fel az ügyvéd, és kezet nyújtott a most is mosolygó lánynak, aztán felé mutatott. – Az úr pedig Dylan Crawford.

– Nahát, micsoda véletlen! Már találkoztunk az előbb. Liana Foster – mutatkozott be neki a lány kedvesen.

Dylan ahelyett, hogy elfogadta volna a felé nyújtott kezet, az ügyvédjéhez fordult.

– Elmondanád, mi a fene folyik itt, Ronald?

– Türelem, Dylan! Miss Foster legalább annyira szeretné tudni, hogy miért van itt, mint te. Kérem, miss Foster, foglaljon helyet!

A lány leült a mellette lévő fotelbe, és egy megvető pillantással jutalmazta Dylan előbbi udvariatlanságát.

– Akkor jó lenne, ha végre felvilágosítanál! – csattant fel újra Dylan.

– Miss Foster – kezdte Bell. – Amit most mondani fogok mindkettőjüket váratlanul fogja érinteni, ezért kérem, nézze el Mr. Crawford esetleges kirohanását.

Milyen kirohanásról beszél ez az ember? Elment az esze, vagy már korán reggel ivott? Dylan semmit sem értett, és Bell udvariatlan kijelentése különösen nem tetszett neki.

– Semmi baj. Lassan kezdek hozzászokni – legyintett a lány.

Dylan legszívesebben felállt volna, hogy otthagyja őket. Ez a kis fruska itt lekezelően beszél vele, az ügyvédje meg úgy tesz, mintha ő valami szörnyeteg lenne, már amikor épp nem nézi levegőnek.

– Miss Foster, azért hívtam ma ide, mert ön az elhunyt igen közeli hozzátartozója – kezdett bele a mondandójába Bell. – Egész pontosan Robert Crawford lánya.

Dylan szeme kikerekedett.

– Hogy micsoda? – kérdezték szinte egyszerre.

– Ez bizonyára valami tévedés lehet, Mr. Bell. Az én nevem Foster, és nem Crawford, de ezt ön is tudja – hebegte a lány meglepetten.

– Igen, mert az anyja ezt a családnevet választotta magának, de valójában Robert Crawford volt az ön édesapja.

Dylan annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Az apjának van egy másik gyereke, és ez a lány lenne az? Kizártnak tartotta. Akkor tudna róla.

– Ha akarja, erről bizonyítékot is tudok mutatni önnek. – Az ügyvéd egy aktát tolt Liana elé. A lány belelapozott.

Bell végre észrevette, hogy ő is a helyiségben van, mert felé fordult.

– Dylan, ez azt jelenti, hogy ketten örököltétek a birtokot, a vállalatot, és természetesen a részvényeket. Egyszóval, a vagyon egyik fele a tiéd, a másik fele pedig miss Fostert illeti.

Dylan nyomban arra gondolt, hogy valaki meg akarja viccelni. De hát ki, és miért tenne ilyet?

– Ez lehetetlen, Ronald! Ugye most csak szórakozol velem? – találta meg végre a hangját, és rögtön fel is állt, annyira ideges lett.

– Nem. Nem szórakozok. Miss Foster éppen annyira meg van lepve, mint te.

Dylan csak egy pillantást vetett a lányra, aki valóban úgy ült ott, mintha sokkot kapott volna. Egyenes háttal, ugrásra készen markolta a fotel karfáját, és arcán teljes zavar tükröződött. Dylan mérgesen fordult el tőle.

– Nem érdekel! Ez csakis egy rossz vicc lehet! – kiabálta.

– Ez nem vicc, és kérlek, ülj le, mert még nem végeztem! – mutatott újra a fotelre az ügyvéd.

Ha Dylan nem ismerte volna Bellt már ezer éve, akkor tényleg azt hinné, hogy csak szórakozik. Ám Bell nem az a típus. Nagyon is igaz lehet, amit állít, különben nem mondana ilyeneket. Ez a szemtelen kis csitri itt mellette a nevelőapja lánya, és osztozkodnia kell vele. Ez mégis, hogyan történhetett meg? És miért csak most értesül róla? Majd felrobbant, annyira dühös lett, de újra leült. Bell kioktató stílusát is csak azért tűrte el, mert az apja legjobb barátja volt, és már gyerekkora óta ismerte. Az öreg már családtagnak számított, és mindig jót akart nekik.

– Nos, miss Foster? Folytathatom? – kémlelte Bell a lányt.

Dylan legszívesebben ráordított volna, hogy ne azzal a haszonleső libával foglalkozzon, hanem vele, hisz kénytelen egy idegennek odaadni mindazt, amiért ő és a családja keményen megdolgozott.

– Igen – bólintott a lány.

A hangja megremegett, már közel sem volt olyan határozott és szemtelen, mint az előbb. Úgy tűnt, tényleg megrendítette, amit az előbb hallott.

– Az apádnak, pontosabban az apjuknak csupán egyetlen egy kikötése volt az örökséggel kapcsolatban – folytatta az ügyvéd. – Mégpedig az, hogy miss Foster költözzön a birtokra, és mindketten éljetek ott, valamint Dylan, be kell vonnod őt az üzleti ügyekbe.

Ezúttal Dylan vette fel azt a pózt, amit az előbb a lány.

– Na jó, ez kész röhej! – ugrott fel újra. – Ezt te sem gondolhatod komolyan, Ronald! A semmiből előrángatsz egy vadidegent, majd közlöd, elviszi az örökségem felét, de még azt is elvárod, hogy összeköltözzek vele?

– Ebből elég legyen! – állt fel a lány dühösen. Éles hangja belefojtotta a szót a férfiba. – Mégis mit képzel magáról? Maga szerint engem nem ért váratlanul ez az egész? Huszonkét évesen tudom meg, hogy valójában ki volt az apám. Eszébe se jut, én mit érezhetek? Maga legalább végig tudta, és ismerhette őt! Nem kell ennyire féltenie a pénzét, mert nem kérek belőle! – kiabált könnyes szemmel.

A lány kirohanása váratlanul érte Dylant. Vele soha senki nem szokott így beszélni. Hosszú pillanatig meredten néztek egymásra, majd mindketten az ügyvéd felé fordították a fejüket, mintha tőle várnák a megoldást. Bell csak széttárta a karját, és a székében hátradőlve várta, hogy lenyugodjanak.

Dylan újra a lányhoz fordult.

– Nem ismerem magát. Miért érdekelnének az érzései? – vágott vissza mérgesen.

– A magafajták valószínűleg a kóbor kutyába is belerúgnak, hisz nem az övék – felelte a lány, és közben olyan megvetően nézett rá, amivel csak még tovább fokozta a férfi idegességét.

Dylan már épp szólásra nyitotta a száját, de Bell közbelépett:

– Miss Foster, nem lenne tanácsos visszautasítania az örökséget. Ez volt az apja utolsó kívánsága. Legalább nézze meg, mit örökölt – tolta elé a papírokat.

A lány elvette, ám szinte rögtön vissza is adta.

– De miért kell ahhoz összeköltöznöm vele? – biccentett Dylan felé.

– Az apja így rendelkezett… – kezdte volna győzködni Bell, azonban Dylan közbevágott.

– Felejtsd el, hogy én ezzel a nővel lakjak egy fedél alatt!

Az ügyvéd összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Pedig kénytelen leszel, különben neked is el kell költöznöd onnan.

Dylan szinte szédülni kezdett, annyira ideges lett. Mi az, hogy el kell költöznie a birtokról? Tényleg képesek lennének kitenni a saját házából?

– Akár le is mondhatna róla, az előbb közölte, hogy nem kell neki a pénzem – szólalt meg belőle a kétségbeesés.

– Ugye, ezt te sem gondolod komolyan? – ráncolta a homlokát Bell.

– De, rohadtul komolyan gondoltam. Eddig sem tudott róla. El is sétálhatna, és elfelejthetné, hogy itt járt – morogta, majd a lányra nézett. – Vagy esetleg egy bizonyos összegért cserébe hajlandó lemondani róla, miss Foster?

– Elég, Dylan! Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna – állította le rögvest Bell.

– Higgye el, nem kell a pénze, de tudja mit? A maga kedvéért nincs az az isten, hogy lemondjak róla! – szúrta oda neki a lány, és sötét szeme csak úgy csillogott a haragtól.

Dylan szívesen felképelte volna, de azért egy nőt még ő sem képes megütni.

– Oké. Hozzám akar költözni? Legyen – nevetett fel gúnyosan. – De teszek róla, hogy sírva hagyja majd el a birtokot! – emelte felé fenyegetően a mutatóujját.

Liana dacosan felszegte a fejét.

– Aztán csak nehogy maga akarjon hamarabb elköltözni onnan.

– Oké, azt hiszem ebből elég lesz mára. Szeretném, ha mindketten aláírnátok a papírokat – fordította Bell feléjük az iratokat.

Dylannek nem volt választási lehetősége, és ez teljesen kiborította. Kénytelen lesz osztozkodni ezzel a lánnyal, de abban már egészen biztos volt, hogy így vagy úgy, de el fogja üldözni a birtokról. Annak is utána fog járni, hogy tényleg az apja lánya-e, hiszen soha nem említett senki ilyesmit.

– Miss Foster, mikor tudna költözni? – kérdezte Bell a lánytól, miután aláírták a papírokat.

– Van egy virágüzletem – motyogta szégyellősen. –  Annak a dolgait még el kell rendeznem, és csak utána.

– Remélem, jó sokáig tart majd – szúrt oda Dylan.

Liana úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Semmi gond. Intézze csak! A papírokon megtalálja a birtok címét. Addigra remélhetőleg Mr. Crawford is megnyugszik majd.

– Te mégis kivel vagy? – kelt ki magából újra Dylan.

– A családdal. Aminek immáron miss Foster is a tagja. Apropó, miss Foster, most már nyugodtan felveheti a Crawford nevet, ha úgy tetszik – válaszolta az ügyvéd.

– Köszönöm. Nekem tökéletesen megfelel a mostani nevem – felelte a lány Dylan szemébe nézve.

– Ha végeztünk, akkor én távoznék – toporzékolt Dylan, mert már nagyon szabadulni akart innen, hogy végre egyedül átgondolhassa ezt az egész képtelenséget.

– Igen, végeztünk – bólintott Bell.

Dylan egyiküktől sem köszönt el, csak mérgesen becsapta maga után az ajtót.

3. fejezet