Te vagy az örökségem - 14. fejezet

 

14. fejezet: Cselszövés 

Liana

Liana feje vacsoraidő tájékán tisztult ki annyira, hogy dühkitörések nélkül tudja átgondolni a Dylannél történteket.

A férfi megcsókolta, aztán pedig rögtön üvöltözni kezdett vele. Egyiket sem értette. A csókot épp úgy nem, mint ami utána történt. Talán az ital lehetett az oka, hiszen azt nem tudhatta Dylan előtte hány pohárral ivott meg, habár egyáltalán nem tűnt részegnek. Őt viszont azonnal megzavarta az alkohol, és olyan dolgot mondott a férfinak, amit tiszta fejjel soha nem ejtett volna ki a száján. Iszonyúan megbánthatta őt. Akármennyire is haragudott rá, majd bocsánatot kell kérnie tőle. Ha valakinek felemlegetheti azt, hogy ő Crawford, az nem Dylan. Nem érdemelte ezt. Liana butaságot csinált, és nem volt biztos benne, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel helyrehozhatja a dolgot, mindenesetre meg fogja próbálni.

Nem gondolta, hogy Dylan lent lesz vacsoránál, de meglepetésére mégis ott találta. A férfi a telefonját nyomogatta és fel sem nézett, amikor Liana leült az asztalhoz. Harper rögtön sejthette, hogy valami gond van, mert miközben a vacsorát tálalta, ijedten pislogott hol rá, hol pedig Dylanre. Liana megvárta, amíg a lány visszamegy a konyhába, és csak akkor kezdett bele.

– Szeretnék bocsánatot kérni. Ne haragudj, amiért…

– Bele se kezdj! Nem vagyok kíváncsi rá. Számomra megszűntél létezni, Liana. Ezentúl légy szíves csak akkor szólj hozzám, ha muszáj. Köszönöm! – állította le Dylan azon minutumban, és sietősen enni kezdett.

Liana tekintete a férfi szájára siklott, ahogy dühösen tünteti el a falatokat. Ezek az ajkak nemrég őt csókolták, és olyan szenvedélyt ébresztettek a testében, amely még mindig ott tombolt benne. Később ugyanezek az ajkak ejtették ki a kegyetlen szavakat, és ezek a szavak égették Liana lelkét. Dylan nem is sejthette milyen nehéz ez neki. Szeretetre és elfogadásra vágyott, hiszen annyira nagyon egyedül érezte magát. Neki nem volt senkije, akihez odabújhatna, aki vigasztalná, vagy felvidítaná. Mindig csak magára számíthatott. Most pedig itt volt ő, aki érzéseket ébresztett benne, majd hirtelen el is dobta magától.

Liana sejtette, hogy ezt most kár lenne tovább erőltetnie. Majd talán később, ha Dylan lenyugszik, tisztázni tudják a történteket. Csendben vacsoráztak meg, és férfi volt az, aki először távozott, természetesen szó nélkül.

Liana egész éjszaka csak forgolódott, és a párnába sírta bánatát. Rettenetesen bántotta a dolog, de már nem lehetett visszacsinálni. Másnap reggel reménykedve várta a férfit, de ismét csalódnia kellett. Dylan megjelent ugyan, roppant elegánsan, öltönyben, de még arra sem méltatta, hogy köszönjön neki. Miközben reggelizett, az újságját olvasta, és levegőnek nézte őt. Amikor végzett, egyszerűen felállt, beült a kocsijába, majd elhajtott.

Liana végtelen szomorúságot és magányt érzett. Nem találta a helyét a hatalmas házban. Kiment, hogy Brunóval játsszon, majd megetette a halakat, de az idő nem akart telni. Tizenegy óra körül szólt neki a délelőttös szobalány, hogy csomagja érkezett. Liana kíváncsian nyitotta ki az óriási dobozt, majd rögtön rájött, hogy a macskaház az, amit Dylan vett a cicájának.

– Megkeresnéd nekem Edgart, hogy segítsen összeszerelni? – kérdezte a lánytól.

Amíg az intézőre várt, addig Liana kitolta a dobozt a teraszra, mert felemelni nem bírta volna.

– Mi ez? – állt meg mellette Edgar, és ugyanolyan komor volt a tekintete, mint első találkozásukkor.

– Egy cicaház, ráadásul fűthető, úgyhogy biztosan nem lesz egyszerű összerakni. Segítene nekem? – sandított az ellenszenves férfira.

– Majd összeszerelem egyedül. Nem szükséges itt lennie – közölte az hűvösen.

– De szeretnék itt lenni, és segíteni. Nézze, itt van a rajz! Ez alapján meg tudjuk csinálni.

Edgar nem válaszolt, csak kivette a kezéből a rajzot, áttanulmányozta, majd szó nélkül nekilátott a szereléshez. Liana csak álldogált ott, és nézte mit csinál a férfi. Időnként újra a kezébe vette a papírlapot, és ellenőrizte minden a helyére került-e.

– Szerintem az az oszlop a másik oldalára kell – javasolta a férfinak.

– Ennek itt van a helye – felelte Edgar, és meg sem nézte Liana miről beszél.

– Nézze meg! A rajzon, a másik oldalon van – próbálta mutatni, de Edgárt továbbra sem érdekelte mit magyaráz neki.

– Ez férfimunka, miss Foster. Csak hátráltat – jegyezte meg gorombán.

Liana legszívesebben leteremtette volna, de nem akart még több bajt magának. Épp elég volt, hogy Dylannel összeveszett. Inkább megadóan leült, és várta, hogy a férfi befejezze.

Amikor Edgar a tetejét próbálta rátenni, sehogy sem sikerült neki, mert az oszlop nem engedte. Liana már azt hitte, mindjárt eltöri, annyira rá akarta erőltetni, semmint, hogy beismerje a tévedését. A nagyrészt műanyag tető csak úgy nyekergett, mire végre Edgar is belátta, hogy hiába erőlködik.

– Adja ide azt a vacak rajzot! Kérem! – tette hozzá nagy nehezen, mert azért azzal Edgar is tisztában volt, hogy kivel beszél.

Liana átnyújtotta neki, majd magában somolyogva nézte, ahogy a férfi újra szétszedi, és most már a jó helyre szereli fel az oszlopot.

– Hová akarja tenni? – kérdezte Edgar, miután végzett.

– Nem is tudom, lehet, itt kellene hagyni a teraszon, hogy mégis csak fedett helyen legyen. Vagy esetleg a nyári lak tornácára. Azt már úgyis megszokta Bruno.

– Akkor hívok valakit, aki segít elvinni – távozott dünnyögve a kert felé Edgar.

A férfi a kertész segítségét kérte, akivel átvitték a nyári lak tornácára, majd be is kötötték a fűtést, habár egyelőre még nem volt rá szükség.

– Még valami? – kérdezte Edgar

– Nincs semmi. Köszönöm a segítséget! – felelte Liana nem kis éllel a hangjában.

A férfi nem felelt, csak bólintott, és sietős léptekkel távozott.

Liana nem tudta eldönteni, hogy a férfi mindenkivel ilyen utálatos, vagy csak vele. Bár Donna azt mondta mindenkivel ilyen, de ő mégis úgy érezte, hogy vele különösen ellenséges.

Dylan csak késő délután ért haza, de a helyzet változatlan maradt. A férfi egyenesen felment a lakosztályába, egy idő után átöltözve megjelent, némán megvacsorázott, aztán eltűnt a kertben. Lianának ki kellett várnia a megfelelő pillanatot, hogy újra megpróbálhasson bocsánatot kérni tőle, de egyelőre úgy tűnt, ez nem mostanában lesz. Így viszont úgy érezte, elviselhetetlen napok várnak rá.

Szomorúan ült ki a teraszra egy csésze teával a kezében, és közben Ginának küldött üzenetet, hogy minden rendben, mert a lány már egy ideje nyaggatta, amiért nem adott életjelet magáról. Liana sajnálta, hogy ez a barátság ilyen rövid életűre sikeredett, mert kedvelte Ginát, de a távolság miatt úgysem tudnának találkozni, ráadásul a barátnőjének még jogosítványa sem volt.

– Liana! Ezt mégis, hogy képzelted? – rontott rá dühösen Dylan a kert felől.

Liana annyira megijedt, hogy majdnem kiejtette a kezéből a telefont.

– Micsodát? – tudakolta tágra nyílt szemmel.

– Hogy vágathattad ki a tujákat? Elment az eszed? Mégis, honnan vetted a bátorságot, hogy ilyet tegyél? – kiabált a férfi teljesen kikelve magából.

– Én nem vágattam ki őket – emelkedett fel Liana a székből.

Dylan egy lépéssel mellette termett, megragadta a karját, és maga után rángatta.

– Engedj el, ez fáj! – Próbálta kihúzni a karját, de nem volt képes szabadulni a szorításából, és még arra is figyelnie kellett, hogy orra ne essen, hiszen alig tudott lépést tartani a férfival.

Dylan a szökőkútnál állt meg, majd szinte maga elé lökte.

– Akkor ez mi?

A tujáknak valóban hűlt helyük volt. A földön mindenfelé ágak hevertek. Liana nem értette mi történt, hiszen ő csak azt kérte, vágják picit vissza.

– Dylan, én nem azt kértem, hogy vágják ki, hanem csak vágják vissza, mert benőtték az utat – magyarázkodott a férfi felé fordulva.

– Nem hittem, hogy képes vagy a szemembe hazudni, Liana. Azokat a fákat még apám ültette a születésemkor, te meg idejössz, és tönkreteszel mindent magad körül.

Olyan gyűlölet volt a hangjában, amitől Liana szíve megfájdult.

– Vállalnám, ha én tettem volna, de nem én voltam – védekezett könnyes szemmel. – Sajnálom, ha ilyennek látsz, Dylan.

El kellett rohannia onnan, mert a kitörni készülő sírás a torkát fojtogatta. Még egy bántó megjegyzést már nem bírt volna ki. Most nem volt képes kiállni magáért. Ez már túlságosan fájt neki. Felrohant a lakosztályába, és ott kitört belőle a zokogás.

Amanda

– Persze, hogy ott leszek. Tudod, hogy semmi pénzért nem hagynám ki – mosolygott Amanda Carmenre. – De remélem, ezúttal valami normális kreációkat mutatnak be, mert a múltkori borzalmas volt.

Carmen belekortyolt a teájába.

– Tudod, hogy nem rajtam múlik.

– Persze, hogy tudom, szívem. A te lányaid gyönyörűek és igazi profi vagy – dicsérte.

Amanda szerette Carment, aki igen gyakran meglátogatta őt. A kertben ültek le beszélgetni, és Carmen azonnal meghívta őt a következő bemutatójára, ahová természetesen el fog menni, ahogy eddig mindegyikre. Büszke volt a leendő menyére, és otthonosan is érezte magát ebben a közegben. Carmen kicsit olyan volt, mint ő. Törtető, magabiztos és tökéletes úrinő.

– Inkább mesélj arról, mi volt a hétvégén. Úgy tudom, Dylannél vacsoráztál.

– Ne is kérdezd! – lengette meg kecsesen a kézfejét Carmen. – A fiad képes volt azt a lányt is odaültetni az asztalunkhoz, aki természetesen öt percig sem tudott viselkedni. Nekem esett, és Dylan szó nélkül végignézte. Ezen össze is vitáztunk, később persze kibékültünk, de akkor sem tudom, mi van a fiaddal, Amanda. Érthetetlen számomra, hogy tudott ebbe belenyugodni – rázta vörös tincseit.

– Tudod, hogy engem is kinevetett. Azóta sem beszéltünk – grimaszolt Amanda. – De úgy látom, csak emlegetnünk kellett – nézett el a terasz irányába, ahol Dylan tűnt fel.

– Nocsak, hát ti? – sétált oda hozzájuk a férfi.

Amanda elégedetten állapította meg, hogy a fia most is milyen jól fest. Büszkeséggel töltötte el, amiért sikerült ilyen tökéletes úriembert faragnia belőle, és mellé még jóképű is volt. Carmen összetehette a két kezét, amiért sikerült magához láncolnia.

– Szia, drágám! Erre jártam, és gondoltam beugrok kicsit Amandához – tartotta Dylan felé az arcát Carmen, hogy fogadja az üdvözlését. – És te? Azt hittem, ma egész nap dolgozol.

– Úgy is van. Szia, anya! – Dylan leült hozzájuk.

– Remélem, bocsánatot kérni jöttél – forgatta a szemét Amanda.

– Igen, anya, azért jöttem. Ne haragudj, ha esetleg megsértettelek, de elég vicces volt a szituáció. Nem szándékosan nevettelek ki – kért elnézést Dylan, nem túl meggyőzően.

– Szerinted az vicces volt, hogy élősködőnek nevezett? – kérdezte az asszony.

– Én úgy hallottam, te nevezted élősködőnek őt, de ezen ne vitatkozzunk most. – Dylan öntött magának egy pohár vizet, majd egy hajtásra meg is itta.

– Carmen mesélte, hogy elhívtad a közös vacsorátokra. Mégis mi értelme volt ennek, fiam? – kérte számon Amanda.

– Gondoltam, megismerkedhetnének egymással. Nem hittem, hogy ez lesz – dobott a szájába néhány szem mogyorót a férfi.

– Mégis mit vártál? Ez a lány nem a mi köreinkből való. Soha nem fog tudni beilleszkedni, és szerintem nem is akar – adott hangot a véleményének az asszony.

– Egyetértek Amandával, édesem. Feleslegesen töröd magad, bár már azt sem értem, miért erőltetted ezt az egészet. De mindegy, felejtsük el! – simogatta meg Carmen szerelme karját.

– Rendben. Örülök, amiért mindketten itt vagytok, mert valójában nem csak bocsánatot kérni jöttem, hanem azért, hogy szóljak, szombatra egy kis összejövetelt szerveztem – közölte velük a férfi.

Amanda összecsapta a tenyerét.

– Na, végre! Már épp ideje, hogy legyen valami, annyira régen volt hasonló.

– Milyen alkalomból? – kérdezte Carmen.

– Nem fogtok örülni neki, de azért, hogy a barátaink is megismerkedhessenek Lianával. Azóta nyaggatnak, mióta megtudták, hogy apámnak van egy lánya.

– Ugye ezt te sem gondolod komolyan! – csattant fel Carmen.

– Nyugodj meg, drágám! – tette a karjára a kezét Amanda. – Talán nem is rossz Dylan ötlete. Ez remek lehetőség lesz arra, hogy Liana is rádöbbenjen mennyire nem közénk való.

– Mit tervezel, Amanda? – fordult az asszony felé Carmen.

– Én inkább nem akarok tudni róla – állt fel Dylan. – De egyébként is, mennem kell.

– Máris? Még csak most jöttél – értetlenkedett Carmen. – És mi az, hogy nem akarsz tudni róla? Megint úgy csinálsz, mintha védeni akarnád.

Dylan nyomott egy puszit a barátnője arcára.

– Felőlem ti azt csináltok, amit akartok. Ígérem, nem fogok beleszólni. Ha el akarjátok üldözni, akkor tegyétek. Nem fogom megakadályozni – mondta derűsen, majd elsétált.

Miután a férfi távozott, Amanda sokat sejtető mosollyal fordult Carmenhez.

– Nyugodj meg, szívem! Úgy értesültem, hogy tegnap este nagyon csúnyán összevesztek a fiammal.

– Ezt miért nem mondtad eddig? Mesélj, mit tudsz! – dőlt előre Carmen érdeklődve.

– Csináltam a lánynak egy kis galibát, amiért Dylan majdnem a fejét vette az este – nevetgélt az asszony, ahogy felidézte magában Edgar beszámolóját a tujákról.

– Annyira ügyes vagy – szorította meg a kezét Carmen. – Minden részletet tudni akarok!

15. fejezet