Fotó: pixabay
Figyelő szemek
Leszegett
fejjel lépek fel a buszra, megkapaszkodom a legközelebbi korlátban. A férjem
mondja a magáét. Nem érdekli, hogy mások is hallják. Félig mögöttem, félig az
oldalamnál áll. Hangosan szid. Tegnap elfelejtettem hazahozni a kinyomtatott
papírjait. Siettem, az asztalomon maradt.
– Csak ezért
kell végigzötyögnöm a várost – morgolódik. – Jó lenne, ha egyszer az én
dolgaimra is odafigyelnél. Ennyit nem lehet rád bízni.
Óvatosan
szétnézek. Sok ember van a buszon. Egyesek nyíltan bámulnak, mások úgy tesznek,
mintha nem hallanának. Hálás vagyok érte.
– Rám néznél,
ha hozzád beszélek? – emeli meg a hangját.
Összerezzenek.
Keze a karomat szorítja. A vastag kabáton is átkúszik a fájdalom. Ráemelem a
tekintetem. Mondja, de nem hallom. A gondolataim egészen máshol járnak. Mikor
változott meg ennyire? Ebbe az emberbe szerettem bele? Nem ismerem, aki
lett belőle.
A busz megáll.
Még többen szállnak fel. Muszáj vagyok beljebb lépni.
Egy meleg, barna szempár kísér. Engem figyel. Mintha csak bátorságot akarna
önteni belém. Elkapom a tekintetem. A férjem nem zavartatja magát.
Kikívánkoznak belőle a szavak, melyek engem bántanak. Könnyekkel küszködök. Még
két megálló. A percek csak vánszorognak.
A jármű újra
megáll, mi pedig mozdulunk. Ismét ott a meleg szempár, de már jóval közelebb.
Nem merek elmerülni bennük. Ég az arcom. Nem a decemberi csípős hidegtől. A
férjem aláz. Semmire sem vagyok jó. Hálátlannak nevez. Nem érti, miért kentem
rúzst a számra. Nem áll jól nekem. A busz fékez, nyílnak az ajtók. Menekülök a
szabad levegőre, nyomomban a párommal.
Másnap egyedül
szállok fel. A figyelő szempár gazdája velem szemben áll. Jóképű. Tanúja volt a tegnapi
szégyenemnek, mégsem látok szánalmat a tekintetében. Lehajtom a fejem. A padlót
bámulom. Idegesen kapaszkodom. Utasok szállnak fel. Előrébb lépek. Szemem
sarkából érzékelem, ahogy ő is. Lopva a bőrcipőjét lesem. Drága darab. Ahogy a
nadrágja is. Sötétszürke szövetkabátot visel, kezében barna bőrtáska. Nem
emelem feljebb a fejem. Nem akarok újra a szemébe nézni.
A következő nap
is ott van. Tekintete engem fürkész. Zavarba hoz. Most jobban megfigyelem.
Barna haja divatosra vágva. Álla szögletes és gondosan borotvált. Nyakában
sötét színekben játszó sál. Elegáns. A megálló után közelebb lépünk egymáshoz.
Félrefordítom a fejem, de érzem, ahogy rajtam tartja a szemét. Melegem van. Mit
akar tőlem? Rápillantok. Szája elnyílik, de nem mond semmit. Az én
megállóm. Le kell szállnom.
A negyedik
találkozásunk. Szinte már ismerősként pislogunk egymásra. Egy kis mosolyt
láttam a szája sarkában? Talán tévedek. Sokan szállnak fel. Egészen közel
állok hozzá. A szívem kalimpál. Még több ember. Még kisebb távolság. Érzem az
illatát. Férfias pézsma. Teste melege átszivárog hozzám. Biztonságérzetet ad.
Miért nem szólít le? Csak némán néz. De most diszkréten. Megköszörüli a
torkát. Felkapom a fejem. Tekintetünk egymásba fonódik. A busz fékez. Nekidőlök. Karja a derekamra kúszik. Megtart, védelmez. Forró lehelete pírt csal az
arcomra. A csókjára vágyom. Megérkezem. Zavart mosoly kíséretében hagyom
magára.
Vártam a
hétfőt. Hiányzik a simogató tekintet. Ott van. Elfeledteti velem a szörnyű
hétvégét. A férjem brutalitását, melynek nyomait gondosan elrejti a vastag öltözék.
Ösztönösen közelebb lépek. Beszédes szemeiben fény csillan. Újra rámarkol a
kapaszkodóra. Ő néz, én pedig mellette el, de mégis látom. Következő megálló.
Közeledés. Sok ember, kevés hely. Szinte hozzá préselődök. Illata elbódít.
Mellkasom szaporán jár. Keze mozdul, a tarkómra csúszik.
– Szükséged van
rám – suttogja érzékien.
Megborzongok.
Rákapom a tekintetem. Lábam megremeg, ahogy rám néz. Egy kemény lapocskát
érezek a tenyeremben. Csak egy leheletnyire érinti a szája az ajkaimat.
Elmosolyodik, és leszáll. Hamarabb, mint én. Sóbálvánnyá válva bámulom a hűlt
helyét. Lenézek a sötétkék névjegyre: Sárközy Gábor, válóperes ügyvéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése