Az én váram - 2. beleolvasó

 

Egy hét múlva ismét Beaufortba utaztam, hogy segítsek a nagyinak a költözésben, és el kellett mennünk az ügyvédhez is elrendezni a papírokat. Scottnak még nem mertem szólni, de nem is találkoztunk, mert állítása szerint „rendkívül elfoglalt”. Telefonon hívott, hogy megkérdezze mi újság, én pedig nem említettem a jövőbeli fontos változásokat, mely eléggé mélyen érinteni fogja őt is. Gondoltam, jobb lesz majd személyesen közölni vele a hírt. Valójában az igazság az, hogy halogattam a dolgot. Már rég túl kellett volna esnem rajta, és akkor most kevésbé lennék ennyire feszült.

Megálltam a ház előtt, ahol már ott parkolt a költöztető kocsi. Felnéztem a hatalmas épületre, amely hamarosan az enyém lesz. Fehér deszkázott falaira lassan ráfért egy festés, habár így még patinásabbnak tűnt. Magas ablakain sötétszürke zsalugáterek díszelegtek. A két bejáratot terebélyes sövényfal választotta el egymástól, és egy fehér kovácsoltvas kapun keresztül lehetett átjutni az egyik kertből a másikba. Az egész épület emeleti szintjét fehér oszlopos erkély fogta körbe, helyenként terasszá kiszélesedve, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre. Az erkély alatt kávézóasztalokkal és virágokkal díszített tornác húzódott, amely a hátsó kerthez vezetett. A ház előtt formára nyírt tuják, tearózsák és páfrányok sora vezetett egészen a lépcsőig.

– Jamina! – integetett nagymamám a tornácról. – De jó, hogy jöttél! Kérlek, engedd be a költöztetőket – kiabálta, és azzal elkezdett kitárulni az ő lakrészéhez vezető elektromos kapu.

Intettem a sofőrnek, hogy hová álljon be, majd bementem a házba, ahol dobozok sorakoztak egymás hegyén-hátán.

– Ella már nagyon vár bennünket! Szia, drágám! – ölelt magához a nagyi.

– Látom, nem vártál meg, és egyedül cipelted a dobozokat – dorgáltam szelíden.

– Nem egyedül, Robert segítségével – mutatott a kert felé, ahol egy középkorú férfi az egyik fa ágait metszette. – Ő a kertész, még nem találkoztál vele. Majd bemutatom, ahogy a személyzet többi tagját is. Bár van, akiket már ismersz.

Nagyi az ajtóhoz lépett, és kitárta mindkét szárnyát, hogy a költöztetők ki tudják vinni a csomagokat.

– Na jó, akkor miben segítsek? – dobtam le a táskám az egyik székre.

– A gardróbban van még néhány ruha, melyeket nem csomagoltam be. Ott találsz bőröndöt is – felelte a nagyi, és máris a két megtermett férfi felé fordult, akik az utasításait várták, én pedig felmentem az emeletre.

A nagyszüleim a lakrészüket rendkívül praktikusan alakították ki. A földszinten, a bejárattal szemben helyezkedett el a szalon – legalábbis ők így nevezték, ezért mindenki más is így hívta –, amely közepén kényelmes karosszékekkel körbevett, kis antik asztal állt. Balra nyílt a tágas konyha és az ebédlő, mellette egy fürdő. Jobbra a nappali, ahonnan ajtó vezetett a dolgozószobába, szemben pedig hatalmas üvegezett erkélyajtó, melyen keresztül a teraszra, és a hátsó kertbe lehetett kijutni. Az egész rendkívül tágas és világos. Az emeletre vezető lépcső szintén jobbra, a nappali fala mellett húzódott. Fent pedig három hálószoba, egy gardrób, és egy másik fürdőszoba kapott helyet. Az alagsorba a konyhából lehetett lejutni, ami korábban mosókonyhaként funkcionált, de nagypapám műhelyt varázsolt belőle. A konyha mögött pedig a garázs húzódott, felette nagy terasszal, ahova az egyik szobából lehetett kijutni.

Néhány női ruha lógott a vállfákon, melyeket gondosan behajtogattam az egyik bőröndbe. A gardrób teljesen kiürült. A nagyapám ruhái már nem voltak ott, sem a cipői. Nem lehetett egyszerű a nagyinak elcsomagolnia őket. Sóhajtottam egy nagyot, majd végigjártam a helyiségeket. Elképzelni sem tudtam, mit kezdek egyedül, ebben a nagy házban. Scott biztosan nem fog velem tartani, maximum hétvégenként látogat meg. Egy darabig. Utána rá fog jönni, hogy a távolság miatt nem működik a dolog. Már most szakítanunk kellene, de nem én akartam lenni az, aki megteszi az első lépést. Épp elég lesz a költözésemmel sokkolni.

Egész héten azzal vigasztaltam magam, hogy nem leszek teljesen egyedül, hisz itt lesz a nagyi és Ella is. Ráadásul a szüleim és a barátaim is bármikor eljöhetnek meglátogatni. Nem olyan borzasztó nagy a távolság.

A bőrönddel a kezemben lesétáltam a lépcsőn. A szalon lassan kiürült, már csak egy- két doboz árválkodott a fal mellett.

– Milyen figyelmetlen vagyok. Egyből befogtalak dolgozni, és meg sem kínáltalak semmivel – csicseregte a nagyi a konyhából kilépve, egy tálcát egyensúlyozva a kezében. – Gyere, egyél egy-két falatot, és hoztam kávét is.

– Ugyan, van elég dolgod. Ne fáradj még ezzel is! – hárítottam mosolyogva, de a kávénak igazán örültem. – Ez pedig nem nagy segítség volt – mutattam az egy szem bőröndre, amit én pakoltam be.

– Ne aggódj! Majd segíthetsz Ellánál kipakolni. Hidd el, az is fárasztó lesz. – A nagyi leült az egyik székre, és maga elé meredve kavargatta a kávéját. Nem akartam megzavarni. Hagytam, hogy gondolatban búcsúzkodjon a szeretett otthonától.

– Ugye nem zavarnak ezek a régi bútorok? – nézett fel rám.

– Már, hogy zavarnának? Semmi pénzért nem válnék meg tőlük!

– Gondoltam, talán modernebbre szeretnéd cserélni őket.

– Eszemben sincs, hisz mindegyik gyönyörű – feleltem, és így is gondoltam. – És rátok emlékeztet – tettem hozzá.

Az impozáns méretű, igazi fából készült bútorok valóban meseszépek. Némelyiket változatos faragás díszítette, a kényelmes székeket pedig fényes, apró virágmintás huzat vonta be. Ugyanolyan, mint amiből a terasz felé vezető ablakokat díszítő drapériák.

– És Bozont? Őt is magaddal viszed? – kérdeztem, miután beugrott, hogy nem láttam a kutyát az udvaron rohangálni.

– Ó, ő már Ellánál van – nevetett fel a nagyi. – Ha tudnád, milyen nehéz volt meggyőznöm, hogy engedje be a kertjébe.

– Sejtem – kuncogtam én is, miután elképzeltem, ahogy Bozont gödröket kapar az Ella gondosan nyírt pázsitján.

– Ideje indulnunk – állt fel a nagyi, majd körülnézett. – Még nem búcsúzok el, mert holnap visszajövök, hogy a szállodában is megmutogassak mindent.

– Amúgy is bármikor jöhetsz majd – fogtam meg a táskám, és a nagyiba karolva kisétáltunk a házból.

Az én autómmal vittem el Ellához, aki már az ajtóban állva irányította a költöztetőket, hogy hová pakolják a holmikat.

– Jamina! – indult el felénk a lépcsőn.

– Ella néni! De régen láttalak!

Hosszan megöleltük egymást, majd Ella bevezetett bennünket a házba.

– Vera! – fordult a nagymamám felé. – Most már otthon vagy. Lásd vendégül az unokádat!

– Látod! Egyből munkára fog – viccelődött a nagyi. – Gyere, megmutatom, ezentúl hol fogok élni.

Ella néni háza majdnem akkora volt, mint a nagyszüleimé a szálloda résszel együtt, csak éppen ő az egész házat egyedül lakta. A nagyinak egy külön lakosztály állt rendelkezésére, amit egészen barátságosan rendeztek be. A kis nappalijából a kertbe lehetett látni, ahol Bozont már az ajtóban ülve csaholt.

– Na, gyere be szépen a gazdihoz! – nyitotta ki az ajtót a nagyi, és a kutya azonnal a lábához dörgölődött örömében.

Bozont egy játékos, labrador keverék. Nem véletlen, hogy Daviddel olyan jól kijöttek, képesek voltak egész nap a kertben rohangálni.

– Hoztam nektek egy kis frissítőt – lépett be Ella. – Jamina, drágám! Mesélj, mi újság veled? Vera, te pedig légy szíves rendezd el a költöztetőket, mert már az utolsó dobozokat pakolják.

A nagyi sóhajtva széttárta a karját, majd kisétált, én pedig leültem Ella nénivel. Bronzvörös, oldalra fésült rövid haja most is olyan gondosan formázott volt, mintha most lépett ki volna a fodrászatból.

– Szegény, nagyon kivan – suttogta halkan. – Megpróbálom elterelni a figyelmét. Már egy egész sor programot kitaláltam a számára.

– Ez nagyon kedves tőled! – feleltem. – Oda kell figyelnünk rá, most annyira törékeny.

– Erős nő, ne aggódj! Csak kell neki egy kis idő.

Elhallgattunk, mert lépteket hallottunk, de csak az egyik költöztető hozott be egy újabb dobozt.

– Mesélj, mi újság veled? Milyen terveid vannak a házzal? – váltott témát Ella.

– Még nincs semmi tervem. Az az igazság, hogy nagyon váratlanul ért a dolog, és még nem egészen fogtam fel – vallottam be. – Először az otthoni dolgaimat kellene elrendeznem…

– Meglesz minden szép sorban. De javaslom, ne húzd az időt. A hotelt kedvelik a turisták, ezért nem érdemes túl sokáig zárva tartani. Hidd el, jól meg fogsz élni belőle – nyugtatott Ella.

– Nem ettől tartok, csak tudod, mik voltak a terveim.

– Ugyan! – legyintett az asszony. – Ne akarj annyi gondot a nyakadba venni, ami egy ilyen ingatlaniroda üzemeltetésével jár! De, ha mégsem jön össze a vendéglátás, örömmel látlak a cégnél.

– Hát, ha már belevágok, akkor szeretném jól csinálni. Elég ciki lenne, ha csődbe vinném a családi örökséget – forgattam a szemem, amin Ella néni csak jóízűen kacagott.

Estére tényleg elfáradtam, mire nagyjából mindent kipakoltunk a dobozokból. Közben a nagyi végig oktatott, hogy majd miket kell csinálnom, és mi az, amire nagyon oda kell figyelnem. A végén már zsongott a fejem a sok információtól, így mire végre ágyba kerültem, azonnal el is aludtam.

Másnap, miután elrendeztük a papírokat az ügyvédnél, visszamentünk a házhoz. El sem akartam hinni, hogy most már tényleg minden az enyém. Ez egy új kezdet, tele kihívással. Talán épp nekem való. Kezdtem kicsit élvezni a dolgot. Egyből a szállodával indítottunk, ahová belépve az alkalmazottak fogadtak bennünket.

– Jamina, szeretném bemutatni neked a személyzetet – vezetett oda a nagymamám a recepciós pultnál várakozó emberekhez. – Luciát és Teresát már ismered – mutatott a két mexikói származású takarítónőre, akikkel több nyarat is végig dolgoztunk együtt.

– Miss Way, örülünk, hogy itt van – üdvözölt a két nő.

Meglepett milyen hivatalosak, hiszen korábban mindig a keresztnevemen szólítottak. Lucia ötvenes, alacsonyabb, teltebb alkat, míg Teresa magas és vékony, közel a negyvenhez. Mindketten régóta dolgoztak már a nagyszüleim alkalmazásában.

– Anita a recepciósunk, Robert pedig a kertészünk, de inkább a mindenesünk – folytatta a bemutatást a nagyi. – Mrs. Thomson, a szakácsnőnk nem tudott eljönni, mert az unokája születésnapját ünneplik, és ő süti a tortát. De vele is találkoztál már. Ő pedig Max – mutatott egy fiatal fiúra –, az éjszakásunk.

Anita kedvesen mosolygott. Bájos arcú, fiatal lány, talán néhány évvel lehetett fiatalabb nálam. Hosszú, egyenes haját épp olyan kontyba tűzve hordta, mint Lucia és Teresa. Robert erősen őszült, kockás inget és kertésznadrágot viselt. Zsebéből egy pár kesztyű lógott ki.

– Örvendek, Miss Way – nyújtotta felém kérges kezét. – Ha bármiben a segítségére lehetek, csak szóljon.

– Úgy lesz. Köszönöm, Robert.

– Örülök, hogy megismerhetem – szólalt meg Max is, akit első látásra is rendkívül szimpatikusnak találtam a vörös hajával és a szeplőivel.

Csak néhány udvarias szót váltottunk egymással, aztán mentünk is tovább, később úgyis lesz időnk alaposabban megismerni egymást. Az épületben nem kellett körbevezetnie a nagyinak, hisz jól ismertem. Helyette átmentünk az ő, pontosabban most már az én lakrészembe, azon belül is a dolgozószobába, ahol a nagyi a kezembe nyomott egy füzetet.

– Ebbe mindent beleírtam. A könyvelés menetét, az összes partnerünk elérhetőségét, mikor milyen munkák esedékesek, mit hol tudsz beszerezni. Egyszóval ez lehet a mankód, amíg nem rázódsz bele – magyarázta.

– Nagyi, ez szuper! Te aztán mindenre gondoltál – derült fel az arcom, és átlapoztam a füzetet.

– De persze itt leszek a szomszédban, ha bármi gondod adódna.

– A segítséged nélkül nem is mernék belevágni ebbe az egészbe.

– Lehet picit haragszol rám, amiért így felforgattam az életed.

– Szó sincs róla, hogy gondolhatsz ilyet? – Összecsuktam a füzetet, és magamhoz öleltem őt. – Ez csak a kezdeti bizonytalanság, de hamar túl leszek rajta, és szeretném legalább olyan jól csinálni, mint ti, a nagyapával – nyugtattam az én örökké aggódó nagymamámat, de közben arra gondoltam, ha tudná, milyen gondot okozott ezzel nekem… Ám semmi pénzért nem bántottam volna meg őt.

– Jaj, majd elfelejtettem! – lépett hátra, és az asztalhoz sétált. Kihúzott egy fiókot, melyből kivett egy kulcsot, és a kezembe adta. – Az autónk kulcsa. A garázsban áll. Nekem már nincs szükségem rá. Vagy eladod, vagy megtartod. Most már az is a tiéd.

Mivel most is a saját kocsimmal jöttem, ezért nem volt szükségem másikra, de illedelmesen megköszöntem, hiszen jó szívvel adta. Később a kertben sétáltunk, és a nagyi ott is megmutatott mindent, ami fontos lehet.

– Robert a segítségedre lesz, de az a biztos, ha te is tudod, mit hol találsz. Mindkét kertet ő gondozza, nem csak a szállodáét, így nem lesz gondod a fűnyírással. Persze, amíg nem lesz egy férfi a háznál – tette hozzá csak úgy mellékesen.

– Akkor azt hiszem, Robert jó sokáig el lesz látva munkával – kuncogtam.

– Ne gondold! Itt Beaufortban is sok jóképű fiatalember van ám – kacsintott a nagyi, és nevetve belém karolt. Jó nagy sétát tettünk a kellemes hűvöset adó fák között.

Miután végeztünk, visszavittem Ellához, és én is ott töltöttem az éjszakát, mert már nem akartam ilyen későn útra kelni. Reggel viszont azonnal indultam vissza Floridába. Egész úton azon gondolkoztam, hogyan közöljem Scottal a hírt. Sehogy sem akaródzott vele beszélnem, de most már nem halogathattam tovább. Végül úgy döntöttem, elhívom magamhoz vacsorára. A szüleim házában – még ha külön is lakunk – biztosan nem fog jelenetet rendezni. Hogy túlessek rajta, azonnal tárcsáztam, és kihangosítottam.

– Helló, baby! – szólt bele Scott. – Merre vagy? Már hazaértél?

– Még úton vagyok.

– Mégis miért kellett megint leutaznod oda? A múlt héten voltál – kért számon, hiszen nem közöltem vele az utazásom okát.

– Tudod, hogy milyen rossz most a nagyinak – kezdtem volna, de Scott a szavamba vágott.

– Akkor menjen anyád ápolni a lelkét. Nem a te feladatod!

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Nem szeretem, ha a barátnőm egyedül császkál ilyen messze tőlem – próbált szépíteni a gorombaságán.

– Oké – hagytam rá. – Azért hívtalak, mert szeretném, ha együtt vacsoráznánk.

Már azt sem bántam volna, ha elutasít. Eddig se volt túl sok hangulatom az egészhez, de Scott rögtön tett róla, hogy elvegye a maradék kedvem is.

– Az jó lenne, hisz már napok óta nem láttalak! Melyik étteremben? – kérdezte, én meg fáradtan megdörzsöltem a homlokom.

– Nem étteremben, hanem nálam.

– Hm, csak nem vágysz rám, baby?

– Csak látni akarlak – válaszoltam egykedvűen.

– Akkor hétkor nálad, oké? Most rohanok, mert már így is elkéstem! – Azzal le is tette, meg sem várta, hogy válaszoljak.

Igen, ő Scott. Amilyen gyorsan csak tudott, lerázott, pedig hosszú ideje nem találkoztunk. Olyan jólesett volna, ha kicsit is örül nekem.

A munkahelyemen már felmondtam, és az ügyfeleimet átadtam a kollégáknak. A két legjobb barátnőmet is felhívtam, és megbeszéltük, hogy költözés előtt még összejövünk hármasban valahol. Őket sokkal jobban sajnáltam itt hagyni, mint Scottot. Ők ketten jelentették nekem az állandó vidámságot. Mindig fel tudták dobni a napom, nem volt olyan hét, hogy ne találkoztunk volna valahol hármasban, és ne tárgyaltuk volna ki a dolgainkat.

Mikor hazaértem, még senki sem volt otthon. A szüleim dolgoztak, az öcsém pedig szokás szerint valamelyik osztálytársához ment suli után. Szétnéztem, mi van a hűtőben, mit tudnék vacsorára készíteni, de olyan fáradtnak éreztem magam, hogy inkább úgy döntöttem rendelek valamit, és akkor lesz egy kis időm pihenni, amíg Scott megérkezik.

Majd’ két óra alvás után kómásan sétáltam le a lépcsőn, át a szüleimhez. Anyám már a konyhában főzött, apám pedig a tévé előtt ült, ami csak háttérzajként szolgált, mert egyébként könyvet olvasott.

– Hát felébredtél! – üdvözölt anyám. – Voltam nálad, de senki sem nyitott ajtót a kopogásra, úgyhogy inkább hagytalak. Gondolom, kimerültél a hosszú úton.

– Úgy is mondhatjuk – ásítottam egy nagyot, és leültem az asztalhoz. – Van kávé?

– Szolgáld ki magad! – tette elém a kiöntőt. – Te is kérsz, drágám? – kérdezte apámat, aki szintén kiült hozzánk, a konyhába.

– Nem, én aludni szeretnék az éjszaka – ingatta apám a fejét. – Na, mesélj, hogy ment? – szegezte rám a tekintetét.

– Flottul – vontam meg a vállam.

– Látom, el vagy kenődve, pedig ez egy nagyon jó lehetőség, kislányom. Nincs okod szomorkodni.

– Nem vagyok szomorú, apa. Csak még nem tértem magamhoz. De ez mindjárt segít – emeltem meg a bögrémet.

– Gyakran meglátogatunk majd – próbált vigasztalni anyám is, holott valóban nem voltam szomorú, csak feszült Scott miatt. Ezt viszont nem akartam közölni velük.

– Hé, nincs semmi bajom, nyugi! – állítottam le őket. – A nagyit sikeresen átköltöztettük Ellához, elrendeztük az ügyvéddel a dolgokat, majd átvettem a ház kulcsait. Ja, és a kocsiét is.

– Megkaptad a Hondát? – emelte meg szépen ívelt szemöldökét anyám.

– A nagyi azt mondta, hogy ha nem kell, adjam el.

– Gondolom, meg sem nézted.

– Miért, kellett volna? – kérdeztem vissza, hisz tudtam, milyen kocsijuk van a nagyszüleimnek.

– Mert az nem a régi Honda. De majd meglátod – felelte anyám sejtelmesen mosolyogva.

David csattogott le a lépcsőn, és lehuppant mellém az egyik székre.

– Szia, Jamy! Mikor költözöl? – kérdezte azonnal.

– Milyen jó, amikor az embernek ilyen kedves öccse van – nevettem. – Egyébként hétfőn, ha annyira tudni akarod.

– Anya, lehet enyém Jamy szobája?

– Nem, nem lehet. Majd úgy négy év múlva, ha már kicsit benőtt a fejed lágya – hurrogta le anyám.

David duzzogva keresztbe fonta maga előtt a karját.

– Van fagyi? – váltott azonnal témát.

– Van, de csak vacsora után.

– Inkább hozd le a leckét, hadd nézzem át – utasította apám.

David megforgatta a szemét, és akkorát sóhajtott, mint aki a világ kínját hordozza magán, majd visszament a szobájába.

– Scott ma eljön vacsorázni – közöltem a szüleimmel.

– Ezt miért csak most mondod? – háborodott fel azonnal anyám. – Nem úgy főztem.

– Már rendeltem kaját, ne izgulj! Ide be sem fog jönni. Reggel találkozunk! – Letettem a bögrét az asztalra, és azzal vissza is mentem az én kis birodalmamba.

Vettem egy illatos fürdőt, feltűztem a hajam, és egy könnyű kis piros nyári ruhába bújtam. Közeledett a hét óra. Az asztalt már megterítettem. Semmi flanc, semmi romantikus gyertya, csak két tányér, szalvéta, evőeszközök, egy üveg bor és poharak. Scottot ismerve, úgysem erre fog figyelni. Várakozás közben egyre erősödött a gyomoridegem. Szerettem volna már túl lenni ezen az egészen.

Megcsörrent a telefonom, a futár volt az. Leszaladtam, és átvettem a csomagokat. Épp akkor fordult be Scott is a felhajtónkra. Kiszállt, menet közben biccentett a távozó futárnak, majd széles vigyorral felém közeledett. Mi tagadás, a barna bőrével és a szőke hajával veszett jól nézett ki a világoskék ingben, amit a vacsorához választott.

– Helló, baby! – adott egy puszit a számra. – Hiányoztam?

– Segítenél? – tértem ki a válasz elől, és a kezébe adtam az egyik csomagot.

A lépcsőn felfelé haladva, Scott megmarkolta a fenekem.

– Milyen formás kis popók – nevetett idiótán.

– Hé, hagyj már! – sepertem félre a kezét.

– Nagyon éhes vagyok. Remélem, finomat „főztél”! – türelmetlenkedett, és ahogy beértünk, elkezdte kipakolni a dobozokat az asztalra.

– Többfélét is rendeltem. Biztosan találsz közöttük olyat, ami ízlik. – Tudtam, milyen válogatós, ezért a biztonság kedvéért négyféle ételt is rendeltem.

– Azt hiszem, először mégis inkább téged kóstolnálak meg – ragadta meg a derekam, és magához húzott.

– Ne már, Scott! Teljesen ki fog hűlni a kaja – ellenkeztem, mert tudtam, hogy úgyis veszekedésbe fog torkollni az esténk, és ez elvette a kedvem, de egyébként sem akartam kihasználni.

Ez hatott, mert Scott egyből leült, és kiszolgálta magát. Meg sem kérdezte, én mit szeretnék. Miután tele lett a tányérja, egyből falni kezdett, és közben mesélt a munkájáról, meg a kosármeccseiről. Türelmesen hallgattam, és vártam, hogy végre én is szóba kerülhessek.

– Te nem is eszel? – nézett az üres tányéromra.

– Nem igazán vagyok éhes – hazudtam, de illendőségből kiszedtem az egyik adag felét.

– És, mi van veled mostanában? – kérdezte Scott tele szájjal.

– Semmi különös, ebéd után érkeztem, és aludtam egy jót délután. Egészen kimerített az út.

Már megint terelni próbáltam. Mi a fene van velem? Tényleg ennyire tartok Scottól?

– Úgy értettem, hogy ott mi volt. Minek kellett megint lemenned? – sandított rám, miközben egy kis borral leöblítette a vacsoráját.

– A nagyival elmentünk az ügyvédhez és rám íratta a házát – böktem ki kerek-perec.

Dühös voltam Scottra, amiért egy cseppet sem figyelmes velem, és mindig olyan lekezelően beszél a családomról, ezért úgy döntöttem, nem szépítek a dolgokon.

Scott már épp folytatta volna az evést, de félúton a tányér és a szája között megállt a villa a kezében.

– Rád íratta a házát? – kerekedett el a szeme. – Mégis minek? Meg fog halni?

Ügyvéd létére, hogy lehet ilyen bunkó?

– Egyszer biztosan – feleltem higgadtan. – Azért íratta rám, mert szeretné, ha odaköltöznék, és én vezetném a hotelt.

Vártam Scott dühkitörését, de helyette hangosan felkacagott.

– Akkor jól benézte az öreglány – bólogatott, és folytatta a lakmározást. Scott mindig ennyire magabiztos volt. Azt gondolta, úgysem hagynám el őt, és biztos az is átfuthatott a fején, hogy alkalmatlan lennék egy ilyen feladatra.

– Hétfőn elköltözöm Dél-Karolinába – jelentettem ki egyszerűen. Már nem érdekelt, hogyan fog reagálni. Most kiderül érzett-e valaha irántam bármit, és mennyit ér neki a kapcsolatunk.

Scott először nem nézett rám, csak lassan letette mindkét kezéből az evőeszközt, az asztalra könyökölt, összekulcsolta a kezét.

– Hogy mit csinálsz? – emelte rám a tekintetét. Szemei máris villámokat szórtak.

A pillanatnyi magabiztosságom nyomban eltűnt. Nyeltem egy nagyot. Megijesztett a fenyegető nyugodtság a hangjában és az, ahogyan rám nézett.

– Elköltözöm – válaszoltam.

– Ezt mégis, hogy képzeled?

Scott összeráncolta a homlokát, és a hangja még mindig félelmetesen kimért volt.

– Engem is váratlanul ért…

– Váratlanul ért? – üvöltötte el magát hirtelen, és felpattant az asztal mellől. – Engem ért váratlanul! – bökött a mellkasára.

– Scott, én is csak múlt héten tudtam meg, hogy…

– Akkor miért csak most mondod el? – vágott megint a szavamba.

– Mert csak tegnap vált biztossá – sütöttem le a szemem.

– Ez remek! – horkantott, és fel-alá kezdett járkálni a pici helyiségben.

Tudtam, hogy nem fogadja majd jól, de azért ilyen dühkitörésre nem számítottam.

– Miért hazudsz nekem, Jamina? Biztosan régóta tudtál a vénasszony szándékairól.

– Hazudok? – emelkedtem fel én is. Nem tetszett, ahogy a nagyiról beszél, az pedig főleg nem, hogy hazugnak nevezett. Mégis miért gondolja, hogy hazudok neki? Ennyire nem ismer?

– Ezért pazaroltam rád ennyi időt? – ragadta meg a karomat.

– Engedj el, kérlek! Ez fáj – szóltam rá, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de mindhiába.

– És nekem mennyire fáj, amit velem csinálsz? – rázott meg a karomnál fogva.

A sírás kerülgetett, annyira megrémültem, és iszonyatosan rosszul esett, amit a fejemhez vágott. Elpazarolt idő. Ennyit jelentett neki a kapcsolatunk.

– Sajnálom, Scott! – mondtam remegő hangon. – Kérlek, engedj el!

Szinte eldobott magától, amitől a pultnak estem, ő pedig idegesen beletúrt a hajába.

– Köszönöm a vacsorát! Igazán remek volt! – Azzal feltépte az ajtót, és hangosan becsapta maga után.

A székre rogytam, és kitört belőlem a sírás. Azt hittem, Scott bántani fog, és nagyon megrémültem. Három év. Ennyit töltöttünk együtt, és neki ez nem több mint elpazarolt idő. Most is csak a saját érzéseivel foglalkozott. Eszébe se jutott megkérdezni, egyáltalán én akartam-e ezt az egészet. Akarok-e távol lenni tőle, a családomtól és a barátaimtól? Szeretném-e, hogy esetleg velem tartson? Meg se próbált megoldást keresni arra, hogy együtt maradhassunk.

Kerestem egy zsebkendőt, majd kimentem a fürdőbe megmosakodni. A karomon meglátszottak az ujjnyomai. Sosem láttam még Scottot ennyire dühösnek. Talán picit igaza volt, és hamarabb kellett volna szólnom, de legbelül tudtam, hogy az semmit sem változtatott volna a dolgokon. Ugyanígy fogadta volna a hírt akkor is, ha egy héttel korábban tudja meg.

Kopogtattak. Gyorsan felkaptam egy pulcsit, hogy eltakarjam a karom, majd kinyitottam az ajtót. Anyám állt ott.

– Láttam, hogy Scott elviharzott. Minden rendben? – kérdezte, miután beengedtem.

Nem hazudhattam, mert látta a kisírt szemem.

– Persze, most már minden rendben – feleltem.

– Ha jól sejtem, most mondtad el neki, hogy elköltözöl – simogatta anya a karom. Azt, amelyet nemrég még Scott szorongatott.

– Igen, és nem fogadta túl jól.

– Sejtettem. Na, gyere ide! – vont magához, és átölelt, én pedig újra sírni kezdtem.

A könyvet ide kattintva vásárolhatod meg.