Az én váram - 3. beleolvasó

 

Szombaton este a találkozóra készültem Tinával és Sophiával, a két legjobb barátnőmmel. A meleg este ellenére egy vékony, hosszú ujjú felsőt vettem fel, hogy eltakarjam a karomon éktelenkedő kék foltokat. Örültem ennek a kis összejövetelnek, mert szükségem volt rá, hogy kiadhassam magamból az elmúlt napok feszültségeit. Tudtam, hogy rájuk mindig számíthatok. Még akkor is, ha négy órányi autóút választ el bennünket egymástól.

Hangosan dudált a taxi, amikor megérkeztek.

– Jövök már! – integettem nekik, és gyorsan vissza szaladtam bezárni az ajtót.

Bepattantam Sophia mellé a hátsó ülésre.

– Akkor indulhat a buli? – nézett rám nevetve Tina.

Kreol bőre csillogott a selyemfényű testápolótól, amit használni szokott és a frizurája kifogástalan, mint általában, hisz fodrászként dolgozott. Kinek legyen jó a sérója, ha nem neki?

– Még jó! Csapj bele! – emeltem fel a tenyerem, mire Tina belecsapott, majd Sophia felé fordultam, aki szintén adott egy pacsit.

– Hová menjünk? – kérdeztem.

– Csakis a Vörös Rókába – nevetett Sophia, aki Tinával ellentétben szőke és hófehér bőrű volt. Tanítónőként dolgozott az egyik általános iskolában. Imádták a gyerekek.

A Vörös Róka a régi törzshelyünk. Rengeteget buliztunk ott. Később, miután mindannyian dolgozni kezdtünk, lassan elmaradoztak a hétvégi kiruccanások. Sophia összejött Edwarddal, az egyik kollégájával, aki el is jegyezte, így ő még kevésbé tudott velünk tartani. A kapcsolatunk elején Scott mellett én nyugodtan eljárhattam, de később már nem nézte jó szemmel. Így a szórakozás már csak a baráti beszélgetésekre korlátozódott, melyeken gyakran a fiúk is részt vettek. Na, nem mintha azok nem lettek volna jók, de néha hiányoztak az átmulatott éjszakák. Most viszont, hogy elköltözöm, még utoljára szórakozni akartunk így együtt, hármasban.

– Jaj, olyan jó újra itt! – huppant le Tina az egyik bőrfotelbe. – Egész este táncolni akarok!

– Aztán meg holnap sírsz, hogy mennyire fáj a lábad. – nevetett Sophia.

– Az holnap lesz! Most meg most van – rántotta meg a vállát Tina. – Ki tudja, fogunk-e még valaha így együtt bulizni.

– Még jó, hogy fogunk! – néztem rá megjátszott felháborodással. – És nem csak itt, Beaufortban is!

– Ez a beszéd! – csillant fel Tina tekintete, és már intett is a pincérnek.

Az első kör ital után megjelent az asztalunknál két srác, akik néhány évvel lehettek fiatalabbak tőlünk.

– Leülhetünk? – kérdezték vigyorogva, enyhén spiccesen.

Cinkosan összenéztünk.

– Úgy néz ez ki, mint egy váróterem? – mutatott körbe Tina, mire a két srác dünnyögve elandalgott más lányokra vadászni.

– Jól elüldözted őket – forgattam a szemem.

– Helyesen tette. Ez most egy lánybuli! – emelte magasba poharát Sophia, de a miénk már kiürült, így most ő rendelt még egy kört.

Miután újra tele poharak sorakoztak az asztalon, a lányok megkérdezték, mi volt Scottal, és én kertelés nélkül elmeséltem, miket mondott, de azt kihagytam, hogy a karomat is megszorongatta. Anélkül is tudtam, milyen véleménnyel vannak róla.

– Tényleg ekkora seggfej volt? – kérdezte Tina felháborodva.

– Tényleg – húztam el a számat, és lehajtottam az italomat.

– Akkor most újra szingli vagy? – bökött viccesen oldalba Sophia.

– Hivatalosan nem szakítottunk, csak rám csapta az ajtót.

– Az szakítás – bólogattak egyetértően.

– Nem baj, keress egy rendes pasit Beaufortban. Scott sosem volt szimpi – jelentette ki Tina, amit már amúgy is tudtam.

– Hát, nem igazán csíptük. Nagyképű, ez az igazság – vallotta be Sophia. – Nem tudom, Edward mit kedvel benne.

A közös találkozások során Sophia vőlegénye és Scott jó barátok lettek, pedig eléggé különböző személyiségek voltak. Én sem értettem, hogyan alakulhatott ki ez a barátság közöttük.

– Hagyjuk Scottot! Nem akarok róla beszélni – csaptam az asztalra. – Igyunk még valamit, aztán táncoljunk!

– Ez az, Jamina! Gyerünk! – ugrott fel Tina, és meg sem várta, hogy kihozzák az újabb kört, már a táncparketten rázta. Nevetve követtem, majd Sophia is csatlakozott. Felszabadultan ringatóztam a zene ritmusára, és valami miatt boldognak éreztem magam. Talán az új élet, az új lehetőségek, vagy az előttem álló izgalmas kihívás volt az oka. De az is lehet, hogy megszabadultam egy óriási tehertől, amit Scott jelentett, és emiatt éreztem magam ilyen jól. Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy már alig várom az indulást.

Annyira jó volt újra kikapcsolódni. A két lány megígérte, hogy mindenképpen meglátogatnak, amikor csak tudnak. Sophia pedig külön megesketett, hogy ott leszek az esküvőjén, ami alig több mint egy hónap múlva volt esedékes.

Egészen hajnalig buliztunk, így csak tíz óra után kerültem ki az ágyból. Egy gyors zuhany és reggeli után azonnal nekiálltam csomagolni, hisz másnap korán reggel akartam indulni. Picit fájt a fejem, de egyébként nem igazán voltam másnapos, pedig elég sokat ittunk.

Csak a ruháimat és a legszemélyesebb holmimat raktam el, mert a szüleim megígérték, hogy az első látogatásukkor elhozzák a maradékot, így nem kell kétszer fordulnom. Viszont így is teljesen tele lett az autóm.

Ebéd után a kertben kávéztunk anyával. David a szobájában játszott a számítógépén, apám pedig valamelyik sportközvetítést nézte.

– Hiányozni fogsz! – nyúlt anya a kezem után.

– Ti is nekem! De épp ideje volt, hogy elköltözzek – mosolyogtam. – David már úgyis alig várja, hogy elfoglalja a helyemet.

Anyám közel sem volt olyan öreg, ahogy Scott célzott rá. Tény, hogy negyven felett szült, de így ötvenkét évesen is jól tartotta magát. Simán letagadhatott volna jó pár évet. Mindig csinosan öltözött, még munkába sem a tipikus kiskosztümöket viselte, hanem a legdivatosabb szabású nadrágokat, szoknyákat, vagy ruhákat.

– David még várhat vele. Eszemben sincs külön engedni. A szobáját sem tudja rendben tartani, nemhogy egy egész lakrészt! – legyintett anya nevetve.

– Bevallom, kicsit izgulok, de azért várom már, hogy tudjam, milyen az, ha végre a magam ura lehetek.

– Nem féltelek. Te mindig is tudtad, mit akarsz. Sosem volt problémánk veled. Bár minden anyának ilyen lánya lenne! – nézett rám szeretetteljesen.

– Ne már, anya! Még a végén teljesen elérzékenyülök!

Meglepett, hogy őket is mélyen megérinti a költözésem. Bizonyára szokatlan lesz nekik, hogy már nem leszek itt.

– Bárcsak Daviddel is ilyen egyszerű lenne! – sóhajtotta anya, majd a telefonja után nyúlt, ami csörögni kezdett az asztalon. Felállt, és néhány lépést arrébb sétált.

– Igen, az vagyok. Parancsoljon! – szólt bele a telefonba, majd hosszan hallgatott. Láttam, ahogy eltorzul az arca. Szeme elkerekedett, homlokát összeráncolta, majd kezét a halántékához emelte. – Hogyan történt? – kérdezte.

Ismét hallgatás. A gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy valami nagy baj van. Aztán csak azt láttam, hogy anyám kezéből kiesik a telefon, és összegörnyed.

– Istenem! – nyögte.

Odaugrottam, és átkaroltam, össze ne essen.

– Mi történt?

– A nagyanyád – zokogta. – Meghalt.

Hitetlenkedve néztem rá. Lehetetlen! Hisz még most voltam nála…

– Micsoda? Ez valami félreértés lehet, hisz kutya baja sem volt! – ráztam a fejem.

– Öngyilkos lett. – Hallottam a szavakat anyám szájából, de képtelen voltam megérteni. Öngyilkos lett. Biztos, hogy ezt mondta?

– Mi? Ez nem lehet igaz! – Megdermedtem, és az idegességtől egész testemben remegni kezdtem.

Elbotorkáltunk a székig, ahol leültettem anyámat, majd én is visszarogytam a sajátomra, és csak magam elé meredtem. A nagyi öngyilkos lett. Képtelenség. Kizárt, hogy ilyet tett volna.

– Anya, mondd el, amit a telefonban hallottál – kértem, miközben már a hideg futkosott a hátamon.

– A kórházból hívtak. Azt mondják, leugrott a hídról, és vízbe fulladt.

Ahogy kimondta, megcsörrent a telefonom. Ella neve virított a képernyőn. Remegő kézzel nyomtam meg a hívásfogadás gombot.

– Jamina, a nagyanyád – szólt bele sírós hangon.

– Épp most hívták anyát a kórházból. Hogyan történt? – A hangom elcsuklott, és alig bírtam visszatartani magam, hogy ne törjek ki zokogásban.

– Reggel elment a nagyapád sírjához, aztán egy óra körül megjelent egy rendőrautó a ház előtt. A parton találta meg egy járókelő.

Hallottam, ahogy Ella kifújja az orrát. Szóval igaz. Fel sem tudtam fogni.

– Be kellett mennem azonosítani. Jaj, Jamina, ez annyira szörnyű! – Ella hangosan sírt a készülékbe.

– Nyugodj meg, Ella néni! Azonnal indulok Beaufortba! – Kinyomta, és a még mindig sokkos állapotban lévő anyámhoz fordultam. – Össze kell szedned magad. Hallod?

Könnyek között rám nézett. Annyira sajnáltam őt.

– David egyelőre nem tudhatja meg. Gyerek még az ilyen szörnyűségekhez. Most halt meg a nagyapja, és rögtön utána a nagyanyja. Félek, ez sok volna neki – mondtam, mire anya bólintott. – Szólok apának, aztán indulok. Amint megérkeztem, felhívlak.

Ismét bólintott, én pedig berohantam a házba apámhoz.

***

Egész úton azon agyaltam, mi történhetett. A nagyi nem lehetett öngyilkos. Biztos, hogy nem. Azt ígérte, megtanít mindenre. Csak most költözött Ellához. Miért költözött volna el, ha öngyilkos akart lenni? Egyszerűen rám hagyhatott volna mindent, nem kellett volna ez a színjáték. A nagyi nem tett volna ilyet, bármennyire is fájt neki a nagypapám elvesztése, és Ellát sem tette volna ki ennek. Észrevettem volna a jeleket. Talán csak baleset érte. Túlságosan kihajolt, és megbillent. Ezt inkább tartottam valószínűnek, semmint, hogy önszántából dobja el az életét.

Siettem, amennyire csak tudtam. Azonnal Ellához vettem az irányt, aki teljesen kiborult a történtek hatására, de ő is megerősített abban a feltételezésemben, hogy a nagyi nem lehetett öngyilkos. Hosszan vigasztaltam, néha vele együtt sírtam. Főleg, amikor megláttam Bozontot az ajtó előtt türelmetlenül toporogni. Ő már soha nem láthatja újra egyik gazdáját sem, ahogyan én sem a nagyszüleimet.

Késő este búcsúztam el Ellától, habár szerette volna, ha ott maradok, de mindenképpen menni akartam, mert még ki kellett pakolnom a kocsiból a holmimat. Útközben felhívtam anyámat, hogy elmondjam neki azt, amit már egyébként is tudott. Egy picit nyugodtabb volt a hangja, de hallottam, mennyire kimerült ő is.

Jó ideig csak bolyongtam az üres házban, és képtelen voltam felfogni a történteket, aztán végül rászántam magam, és behordtam a cuccaimat. Majdnem éjfél lett, mire az utolsó csomaggal is végeztem. Néhányat felvittem az emeletre, a többit pedig lent hagytam a szalonban. Az előző esti buli, a hosszú út, a sírás és a gyász megtette a hatását. Hulla fáradtan, ruhástól zuhantam az ágyba, és reggel kilenc után riadtan ébredtem. Az agyam próbálta feldolgozni, hol vagyok, és mi történt. Csak nagyon lassan jutott el a tudatomig, hogy a nagyi meghalt. Magamra maradtam. Egyedül kell megoldanom mindent.

A ház annyira élettelennek hatott. A bútorok ott álltak ugyan, de eltűntek a személyes tárgyak, melyek otthont varázsolnak belőle. Besétáltam a konyhába, ahol szerencsére találtam kávét, és rögtön főztem is magamnak egyet, hogy legalább kicsit magamhoz térjek.

Miután lezuhanyoztam és átöltöztem, elgurultam a legközelebbi boltba, mivel semmilyen étel és ital nem volt a házban. Útközben felhívtam Robertet, akinek a számát a nagyi füzetéből kerestem ki, és kértem, jöjjön el megbeszélni a továbbiakat.

Amikor visszaértem, egy rendőrautó állt a ház előtt, melyből egy civil ruhás férfi szállt ki. Alacsony, ötvenes, őszes hajú férfi, kopott barna zakóban és egyszerű farmerben.

– Miss Way? – kérdezte, ahogy odaért hozzám.

– Igen. Miben segíthetek? – torpantam meg két súlyos zacskóval a kezemben.

– Frank Harris nyomozó vagyok. A nagyanyja halálával kapcsolatosan lenne néhány kérdésem, ha megengedi – mondta, és a bejárat felé pillantott.

– Persze – biccentettem.

A nyomozó előzékenyen átvette tőlem az egyik csomagot, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Bevezettem a szalonba, ahol hellyel kínáltam.

– Ne haragudjon, de csak tegnap éjszaka érkeztem, és elég nagy a felfordulás – mentegetőztem, és miután megszabadultam a terhemtől, leültem vele szemben.

– Úgy értesültem, hogy a nagymamája minden vagyonát önre íratta a múlt héten – vágott bele nyomban a férfi.

– Igen, így történt – bólintottam.

– Megkérdezhetem, miért tett ilyet?

– Csak nem gondolja, hogy bármi közöm lehetett a nagyi halálához? – kérdeztem döbbenten.

– Nem, semmi ilyesmi. Ez egyszerű rutin vizsgálat, hogy kizárjunk minden más lehetőséget, és kiderítsük, valóban öngyilkosságot követett-e el a nagymamája – mosolyodott el, de egy cseppet sem nyugtatott meg vele.

– Biztos, hogy nem lett öngyilkos – vágtam rá, mire a nyomozó felvonta a szemöldökét.

– Miből gondolja? – dőlt hátra érdeklődve, és karjait összefonta a mellkasa előtt.

– Nemrég halt meg a nagyapám, és a nagyanyám nem akart tovább a házban maradni. Tudja, az emlékek – magyaráztam, mire ő biccentett. – Az volt a kívánsága, hogy költözzek ide, és vegyem át a szálloda üzemeltetését. Ő pedig átköltözött Ella barátnőjéhez.

– Igen, már nála is jártam – felelte, és továbbra is gyanakodva méregetett.

– Akkor mindent tud.

– Szeretném magától is hallani. Miért gondolja, hogy nem lett öngyilkos?

– Ön szerint lett volna értelme végig csinálnia a költözést? Egyszerűbben is rám hagyhatott volna mindent – tártam szét a karom.

– Talán biztosra akart menni, hogy valóban ideköltözzön.

Ezen majdnem felnevettem, de nem akartam gúnyolódni vele.

– Nem. Megígérte, hogy mindenben segít. Nem hagyott volna magamra, csak úgy – ráztam a fejem.

– Akkor maga szerint mi történt? – dőlt előre, és továbbra sem vette le a szemét rólam.

– Csakis baleset lehetett. Esetleg megcsúszhatott – feleltem bizonytalanul.

A nyomozó hosszan hallgatott, ami már kezdett idegesíteni, majd hirtelen felállt.

– Akár az is előfordulhatott. Köszönöm az együttműködést – nyújtotta felém a kezét. Az ajtóig kísértem, ahol visszafordult. – Nem hinném, de ha bármi változás lesz az ügyben, keresni fogom, és maga is bátran kereshet, ha eszébe jutna valami. – Azzal felém nyújtotta a névjegyét, amit elvettem tőle. – Viszlát miss Way, és sok sikert a vállalkozáshoz!

A könyvet ide kattintva tudod megvásárolni.