Judith Whimsey - Abban a pillanatban

Fülszöveg:

A könyvesbolt a menedékem egészen addig, míg egy nap, Noah, a Rockbang virtuóz gitárosa villámcsapásként megérkezik a világomba. Ő egy híres rocksztár, míg én csak egy félénk könyvmoly vagyok. Vele olyan, mintha egy új fejezetet fedeznék fel az élet könyvében.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű szerelembe esni. Kezdve a véletlen találkozástól, egészen a félszeg mosolyon és a túlméretezett szemüveg mögül előbukkanó félénk pillantásig; nyugodtan mondhatom, nem csak az elektromos gitárom az, ami izzik.

De a hírnév nem egy lassú, andalító ballada, hanem őrült, fejrázós rock. Vajon a szerelmünk megállja a helyét a káoszban, vagy elvesz a villogó fények és a sikoltozó rajongók tömegében?

1. fejezet - Noah 

 Úgy rohanok Boston utcáin, mint egy űzött vad. Az izmaim lángolnak, üvöltenek az őrült hajszától, amibe ezek a fanatikus rajongók belerángattak. A szívem hangosan dobog, csodálkozom, hogy nem hallja az egész rohadt város. Paff, paff, paff – a lábam úgy trappol az aszfalton, mintha egy kétszáz kilós elefánt szaladna, és nem egy kétségbeesett srác. 

Ez egyszerűen nevetséges. 

Három évvel ezelőtt még kiröhögtem volna bárkit, aki valami hasonlót jósol. A zihálásom egyre hangosabb, a lábam ritmusához igazodik. Az adrenalin áramütésként száguld végig az ereimben. Bárcsak hátrahagyhatnám már végre az átkozott visításukat! 

Megpillantok egy kis mellékutcát, és gyorsan befordulok. Pár lépés után nekidőlök a téglafalnak, és megtámaszkodom a térdemen, miközben kapkodom a levegőt. Meleg izzadság folyik le a hátamon. Hátrapillantok, még mindig a nyomomban vannak. Ez nem lehet igaz! Nem unják még? Én sem adom fel, teljesen kimerültem már, de erőt veszek magamon, és mozgásra bírom a lábaimat. 

– Hé, Noah, várj meg! 

– Szeretlek! 

Megrázkódom, amint meghallom az egymás szavába vágó kiabálásukat. Jézusom, rocksztár élet, mi? 

Az adrenalin az egyetlen dolog, ami miatt úgy nyomom a járdát, mintha az életem múlna rajta. Az előttem lévő mellékutcából egy újabb csoport bukkan elő, és megtorpanok. Az arcuk felvillanyozódik, amitől émelyegni kezdek. 

– Csak egy képet, Noah! – A vöröske hangja cukorszirup és kétségbeesés keveréke. 

– Komolyan, hagyjatok már békén – motyogom, nem tehetek róla, a frusztráció gyakorlatilag csöpög a hangomból. 

– Ugyan már, csak egy gyors képet! – próbálkozik most egy szőke, és végigsimít a 

mellére feszülő topon, miközben próbál mélyen a szemembe nézni. 

Közelebb jönnek, egyre közelebb. A kezem olyan erősen szorul ökölbe, hogy a körmöm fájdalmasan fúródik a tenyerembe. 

– Azt hittem, sokkal coolabb lesz – hallok meg egy hangot valahonnan a csoport végéről. 

Ez egyenesen a szívembe hatol. Megrázom a fejem. Most komolyan? Alig bírom megállni, hogy ne szóljak vissza valami csúnyát. 

Körülnézés nélkül átfutok a túlsó oldalra, és befordulok egy keskeny átjáróba. Miközben a szemem az utcákat fürkészi, hogy merre szaladjak tovább, Jeff arca kúszik a szemem elé. 

Köszi, faszfej! 

A „segítő” posztja arról, hogy szükségem van egy „állandó barátnőre”, vírusként terjedt el, és most erről beszél az egész rohadt város. Mit az egész város? Mindenki erről beszél, hála a közösségi médiának. Az instán, facen és minden létező helyen kéretlen ajánlatokkal bombáznak. És most még az utcán is. 

A fickó egy seggfej. Tudom, hogy bandatag, meg haver, de ez...

Kitörölte már, persze, de olyan volt, mint egy ketyegő időzített bomba. Egy óra sem 

kellett, hogy a rajongók felkapják és elkezdjék megosztani. 

Nem keresek komoly kapcsolatot. Sőt, semmilyen kapcsolatot. Csak ugratás volt, egy rohadt vicc. Rocksztár vagyok, ember. Élem az életemet, az egész világ a játszóterem. 

A lányok? Igen, bármelyiket választhatom, és ez így jó nekem. 

A szívem ki akar ugrani a mellkasomból, de még gyorsabban hajtom magam. 

Szeretem a rajongókat, sőt, imádom őket. Nekik köszönhető, hogy a Rockbang ilyen híres lett. És én szeretem a hírnevet. A zenét. A színpadot. Erre vagyok teremtve. 

Csak most nem. Ezzel a kibaszott viccel a képben. És főleg nem egy rakás kiskorúval. 

Ember! A lányok, akik követnek, nem lehetnek idősebbek tizennégy–tizenhat évesnél, és mégis a viselkedésük alapján azt hihetnéd, profi kurvák. Más sem hiányzik, hogy lefényképezzenek valamilyen kompromittáló szituációban. A menedzserünk, sőt, a bandatagok is megölnének, ha egy ilyen miatt ugrana a szerződésünk. Híresek vagyunk, de azért még nem annyira, hogy minden szarból sértetlenül ki tudjunk 

mászni. Ha csak egy kicsit idősebbek lennének, akkor nem kellene menekülnöm. Akkor elmehetnénk egy bárba, és választhatnék kettőt vagy hármat közülük. Legyen négy. Átkozottul jobb időtöltés lenne, mint amit most csinálok. 

A következő sarok után egy lámpaoszlopnak támaszkodom, és próbálom a tüdőmet megtölteni a szükséges mennyiségű levegővel. Ki kell tisztítanom a fejem, mielőtt felrobban. 

A telefonom megrezzen a zsebemben, és Jeff neve bámul rám. 

Hé, haver, hol vagy? Tíz perce elkezdődött a próba, siess! 

Forgatom a szemem, és gondolatban megmondom neki, hogy hova húzzon el. Végül 

is, ez az ő rohadt hibája. 

Befordulok a következő sarkon, és kiszúrok egy lehetséges rejtekhelyet: egy hangulatos könyvesbolt, amely egy kávézó és egy vintage ruhabolt közé szorult. 

A megkönnyebbülés eláraszt, mint egy átkozott szökőár. Berontok az ajtón, a csengő hangosan jelez a fejem felett. 

– Gyorsan, rejts el! – Gyakorlatilag könyörgök a lánynak a pultnál, akinek a szemei hatalmasra nyílnak. 

A hátsó sarok felé mutat, de nem szólal meg. Odarohanok, és elbújok egy rakás önsegítő szar mögé. A szívem még mindig úgy dobog, mintha ki akarna törni a helyéről. Hátamat a polcnak szorítom, és próbálok nagy lélegzetet venni. Az adrenalin olyan, mint egy átkozott cunami, de végre csillapodik. Végre kapok levegőt. Közelebb húzódom a könyvekhez, de az ajtó újabb csilingelése miatt felkapom a fejem. A pulzusom 

újra megugrik, mert ezek nem lehetnek mások, csak a rajongók. 

– Hé, nem láttál egy kék hajú, fekete szemű fickót? Szürke póló, szakadt farmer? 

– Nem…? – Válasz helyett inkább kérdezi az eladó csaj. 

Remélem, nem fog elárulni, mert akkor csapdába esem. Kicsit közelebb lépek a polc széléhez, de nem lesek ki. Csak a fejemet döntöm a könyvekhez, hogy jobban halljak. 

– Biztos? Mert errefelé menekült! 

– E...esküszöm, senki nem nyitott be. 

– Kizárt dolog! Valahol itt kell lennie! Ő a Rockbang vezető gitárosa! 

– Rockbang? Bocs, sosem hallottam róluk.

Ez fáj. Az okés, ha nem szereti a zenénket, de hogy még csak nem is hallott rólunk? Pedig én úgy érzem, már a csapból is mi folyunk. 

– Mi? Komolyan? Tele van velük a net. A srác egy A-listás – rikácsolja egy magas hang. 

– Hát, én nem ismerem. Sajnálom, de nem tudok segíteni. 

– A francba, ez szívás! Azért jöttünk idáig, hogy találkozzunk vele! 

Halk sustorgás hallatszik, amit nem tudok kivenni. Végül az előző hang újra hangosabbá válik. 

– Rendben, vadásszunk tovább, de ha felbukkan, mondd meg neki, hogy mi vagyunk a legnagyobb rajongói! 

– Persze, szólok neki, ha beugrik, bár ez nem az a tipikus hely, ahol az ember rocksztárokra bukkan. 

Szarkazmust hallok a hangjában? Ítélkezést? Azért minket sem csak a rock és a bulizás éltet. Néhányan közülünk a szavakat is szeretik. Például én is, csak most nem fér bele a világomba. Nincs elég időm, ennyi az egész. 

Szívdobogva lépek ki a rejtekhelyemről, miután meggyőződöm arról, hogy tényleg elhagyták a boltot, és körülnézek. Csend van, mintha egy teljesen más bolygón lennék. 

Papír és régi történetek illat van, és ez furcsa módon megnyugtató. Lépteim visszhangoznak a fapadlón. A tekintetem előre szegezem a pult mögött álló lányra. Alacsony, és finom kecsességgel mozog. Gesztenyebarna haja természetes hullámokban omlik a vállára. Nagy, kerek szemüveg ül az orrán, szemei mogyoróbarna és valami mélyebb szín keveréke. Lágyság van benne, mintha védve lenne a falakon túli káosztól. A tekintetünk találkozik, és a kíváncsiság egy kis szikrája csillan fel benne. 

– Helló! – biccentek neki, és a híres vigyoromat varázsolom az arcomra. 

– Szia! – mormolja vissza, és lesüti a szemét. 

Egyértelmű, hogy nem ismer meg. Ez jó érzés, őszintén mondom. Egy kis szünet a 

megszokottól, egy esély, hogy csak egy átlagos srác legyek. 

– Kösz, hogy nem szóltál. – A kezemet a zsebembe mélyesztve egész közel lépek a 

pulthoz. 

A lány végre felpillant, de nem néz rám sokáig, az előtte fekvő könyvvel kezd játszani. 

– Nem követem a hírességekkel kapcsolatos dolgokat. Nem igazán hallgatok zenét – vonja meg a vállát, és a szemüvegét feljebb tolja az orrán. 

Az őszintesége meghökkent, és egy nevetés csúszik ki belőlem. 

– Hát, szerencsédre én nem azért vagyok itt, hogy a zenémet reklámozzam. – Nem tudom, miért nem megyek már el. Ez a lány olyan félénk, hogy alig mer rám nézni. 

Mégis van valami megkapó a bátortalanságában. 

– Akkor miért vagy itt? 

– Mondjuk úgy, véletlenül. Egyébként Noah vagyok – nyújtom a kezem. 

Elpirul, egy pillanatig habozik, de aztán megrázza az enyémet. Egy kicsit tovább tartom összezárva a tenyerünket, mert ismét várnom kell, hogy végre a szemembe nézzen. 

– Amy. Amy Anderson. – A hangja alig több mint egy suttogás. 

– Amy – visszhangzom. Jó érzés kiejteni a nevét. – Örvendek, Amy.

Szégyenlősen elmosolyodik, és ez olyan, mint amikor egy hosszú vihar után végre kisüt a nap. A testemet most egy másfajta elektromosság járja át. Felrémlenek a pornóvideók szexi könyvtárosnői, és a farmerem hirtelen szűk lesz. Diszkréten megigazítom magam. Anélkül, hogy túlgondolnám a dolgot, előveszek a zsebemből egy papírdarabot. 

– Lehet, hogy nem vagy zenefüggő, de mit szólnál, ha eljöhetnél a hétvégi koncertünkre? – vetem fel az ajánlatot, és visszafojtott lélegzettel várom a válaszát. 

Tétovázik, mogyoróbarna szemeiben kétség táncol. – Fogadd el, fogadd el – szugge-

rálom. – Kellesz nekem, szexi könyvtárosnő! Jobban mondva, szexi eladócsaj! Foga-

dok, hogy a félénkséged mögött egy igazi vadmacska vagy. 

– Nem tudom. Nem vagyok az a koncertre járós típus, és nem szeretnék elfoglalni egy helyet, amit egy igazi rajongód is kaphatna. 

– Hidd el, van bőven a rajongóknak is. Gyere el, nagy buli lesz. Ráadásul még egyszer láthatlak – noszogatom, és rákacsintok. 

Elvörösödik, és ismét megigazítja a szemüvegét. Az a szemüveg a halálom. Olyan szexi a mögötte elkerekedő szeme. Képzeletemben máris előttem térdel, és ugyanezzel a pillantással néz fel rám. 

Megköszörüli a torkát, bólint. 

– Oké, majd meglátom. 

A pokolba is, igen! Nem tehetek róla, széles vigyor terül el az arcomon. 

– Király! Felírom a neved a VIP-listára. Bekukkanthatsz a függöny mögé is. Alig várom, hogy találkozzunk, Amy. Szuper lesz! 

Még akkor sem tűnik el a vigyor az arcomról, amikor kilépek az üzletből. Mégsem olyan rossz ez a mai nap. Alig várom már, hogy szombat legyen!

A könyvet ezeket a helyeken vásárolhatod meg:
Helma
Líra
Dibook
Ekönyv
Libri