Te vagy az örökségem - 3. fejezet

3. fejezet: Változások 

Liana

– Tudom, hogy rengeteg kérdése lenne az apjáról, miss Foster, de sajnos várnak az ügyeim – fektette kezét egy hatalmas köteg iratra az ügyvéd. – Azonban, ha majd ide költözik gyakran fogunk egymással találkozni, és ígérem, minden kérdésre válaszolni fogok. Addig is odaadom ezt a bankkártyát. Nyugodtan használja, ha bármire szüksége lenne – nyújtott át Lianának egy borítékot.

Liana máris kedvelte ezt az alacsony, ősz hajú, szemüveges férfit, aki nem engedte, hogy az a kiállhatatlan alak leharapja a fejét. Mosolyogva rázott vele kezet, majd kissé kábultan ment vissza a furgonjához.

A drága, fekete sportkocsi nem állt ott, pedig szívesen végigkarcolta volna, már csak bosszúból is. Oké, biztosan nem csinált volna ilyet, de jó volt elképzelni. Bedobta a táskáját a furgonba, ám miután beült, képtelen volt elindulni. Megtudta ki az apja, és valószínűleg egy vagyont örökölt. Ráadásul van egy bátyja. Egy helyes, beképzelt, pökhendi és rettentően idegesítő bátyja, aki máris utálta őt. Még a haja és a szeme is épp olyan sötét, mint az övé. Ám a természetük egyáltalán nem hasonlított. Ő sosem tudna ilyen arrogáns lenni. Az ügyvéddel is, hogy beszélt? Fogalma sem volt, hogy bírja majd elviselni. Valószínűleg sehogy.

Robert Crawford. Így hívták az apját, és ezek szerint tehetős ember volt. Vajon miért nem kereste soha? Miért csak a halála előtt jutott eszébe, hogy ő is a világon van? És ami a legfontosabb, az anyja miért titkolta el előle? Biztosan nyomós oka lehetett rá, ha arra kényszerült, hogy más nevet adjon neki. Liana alig várta, hogy mindent megtudhasson.

Csak nagy nehezen indult el, és egész úton próbálta emészteni a hallottakat. Van egy bátyja. Bármilyennek is látta Dylant az ügyvédnél, mégis csak a testvére, és Liana legbelül nagyon örült neki. Eddig abban a hitben élte életét, hogy senkije sem maradt. Most pedig kiderült, hogy nincs egyedül. Egy testvér mégis csak testvér. Szíve majd kiugrott a helyéből.

 Otthon első dolga volt ellátni Brunót, aztán előkotorta a papírokat, hogy megnézze, pontosan mit örökölt. Kétszer is át kellett olvasnia a listát, mert képtelen volt hinni a számoknak. A papíron szereplő adatok alapján mától vagyonos nőnek számított. Olyan gazdag lett, hogy akár ezt az egész kisvárost megvásárolhatta volna, ahol most élt. Kezébe vette a borítékot, és kihúzta belőle a kártyát.

– Már nem csak kövér, de gazdag macska is vagy, Bruno – pillantott a cicájára, aki elterült mellette a kanapén.

Másnap ugyanúgy elment kinyitni, pontosabban bezárni, de első útja Ginához vezetett.

– Nem fogod elhinni, mi történt velem – tört be hozzá.

Gina megigazította a szemüvegét az orrán.

– Ha elmondod, kiderül.

– Megtudtam, ki az apám, és örököltem egy vagon pénzt – közölte vele Liana, mire Gina eltátotta a száját.

– Meghalt az apád?

– Igen, így sajnos már nem ismerhetem meg – szontyolodott el Liana.

– Sajnálom – mondta Gina őszinte együttérzéssel a hangjában.

– Nem is vagy kíváncsi, mennyit örököltem? – tárta szét a karját Liana. Gina szemöldöke a magasba szaladt. – Brutálisan sokat! Annyira sokat, hogy össze sem tudnám számolni – árulta el lelkesen.

– Csak hülyéskedsz – nevette el magát Gina, majd legyintett egyet, és leült a pult mögé.

– Nem hülyéskedek. Na, figyu! –  Liana odament a polcokhoz, és találomra elkezdte lepakolni a könyveket, és lerakta Gina elé.

– Mit csinálsz? Te fogod visszarakni őket.

– Nem, mert mindet megveszem. Ezeket is – tett le hangos csattanással még egy tucatot.

A barátnője a fejét csóválta.

– Neked elment az eszed.

– Üsd csak be, én pedig kifizetem – vette elő a kártyáját magabiztosan.

Gina hezitált.

– Oké, de ha nem lesz rá fedezeted, akkor állatira dühös leszek – emelte fel az első könyvet. Sorban lehúzta mindegyiket. – Sokba kerül – mutatta meg neki az összeget.

– Nem baj. Mehet.

Gina odafordította a terminált. Liana a borítékból elővette a pin kódot, beütötte, és a készülék rögtön jelezte a sikeres tranzakciót.

– Hűha! – csúszott ki Gina száján.

– Ugye, mondtam? Gazdag lettem, Gina!

– Akkor már nem leszel virágárus, igaz? – pislogott rá szomorúan.

Gina reakciója egészen meghatotta Lianát. A barátnőjét nem a szerencséje érdekelte, hanem az, hogy itt fogja hagyni.

– Sajnos nem, mert el is fogok költözni. – Átpakolta egy dobozba a megvásárolt könyveit.

– Hová?

– Egy birtokot is örököltem. Odaköltözöm. Úgyhogy ma elintézem a bolt bezárását. Kiírom, hogy ingyen elvihető virágok, mert mit kezdjek velük?

– Ez azért durva – nyögte Gina.

Úgy tűnt, Gina most kezdte felfogni a hallottakat, de Lianának muszáj volt otthagynia, mert ki kellett ürítenie a helyiséget.

Amint kiírta, hogy minden ingyen elvihető, szinte megrohamozták. Egy perc megállása sem volt. Az emberek sorban hordtak el mindent, és néha majdnem össze is vitáztak egymással. Estére teljesen kiürült a boltja. Egy nagy kartonlapra ráírta, hogy eladó, majd a telefonszámát, és kiakasztotta belülről a bejárathoz.

– Vége, anya. Hamarosan új életet kezdek. Szurkolj nekem! – beszélt az üres helyiségnek, majd bezárta maga után.

A következő három nap szüntelenül pakolt a lakásában. Csak a ruháit és az emlékeit akarta magával vinni, na meg Brunót, de a többi holmijától is meg kellett szabadulnia. Nagy részüket felajánlotta jótékonysági célra, de ott voltak még a bútorok, a csecsebecsék és számtalan olyan dolog, ami egy háztartásban összegyűlik. A tulaj üresen kérte a lakást, úgyhogy a házuk előtt is kitett egy táblát. Onnantól kezdve kész átjáróházzá változott a lakása. Azonban három nap múlva, délutánra a macskája tányérján és ketrecén kívül semmi sem volt benne.

– Indulhatunk? – vette ölbe Brunót, majd betette a hordozóba.

Mielőtt rálépett volna a gázra, egy nagyot sóhajtott. Tudta, hogy háborúba indul, és akkor még úgy hitte, felvértezte magát minden rossz ellen.

 

Dylan

Dylan már útközben fel akarta hívni az anyját, de úgy döntött, jobb, ha személyesen mondja el neki a híreket. Biztos volt abban, hogy az asszonyt sokkolni fogja, ha megtudja, hogy a férjének van egy balkézről született gyermeke, aki ráadásul elviszi a vagyona felét.

Bell még útközben megcsörgette, és nagy vonalakban elmagyarázta neki Robert félrelépésének történetét, de a beszámolójából Dylan tulajdonképpen semmit sem tudott meg. Mindössze csak annyit, hogy az apjának viszonya volt egy nővel, akinek született egy lánya, de aztán eltűntek. Már rettenetesen kíváncsi volt erre az egész sztorira, de a lány előtt nem szándékozott kifaggatni Bellt, mert nem akart teljesen érzéketlennek tűnni. Épp eléggé zavarta, hogy ennyire nem tudta türtőztetni magát. Egyáltalán nem vallott rá ez a viselkedés, de azért ez mégis csak sok volt, még neki is.

Az anyjára a kertben talált rá, ahol egy fűre terített rózsaszín matracon jógázott. Világos vörös haját kontyba tűzte, de a szokásos erős sminkje most sem maradhatott el. Egyik fülében zsinór lógott, bizonyára valamiféle nyugtató zenét hallgatott.

– Nocsak! Nem szoktál ilyen sűrűn benézni hozzám. Csak nincs valami baj? – Lépteire Amanda kinyitotta a szemét, de ugyanúgy mozdulatlan törökülésben maradt.

– Beszélnünk kellene – mondta Dylan.

– Akkor ülj le! – bökött az anyja a fejével az egyik közeli kerti pad felé.

Dylan helyet foglalt, és a két kezét összefonva a térdeire támaszkodott.

– Váratlan dolog történt Bellnél – kezdte.

– Éspedig? – kérdezte mozdulatlanul az anyja, és a szeme újra csukva volt.

Dylant rendkívüli módon bosszantotta anyja viselkedése. Ennyi erővel egy szoborhoz is beszélhetett volna valamelyik parkban.

– Nem én vagyok az egyedüli örökös, ugyanis van egy húgom – közölte minden bevezető nélkül. Jó, persze, az a lány nem a húga, de így volt egyszerűbb.

Amanda végre megmozdult, felé fordította a fejét.

– Hát csak megkereste!

Dylan azt hitte rosszul hall. Azon nyomban felpattant, és Amanda elé lépett.

– Te végig tudtál róla? Tudtad, hogy apámnak van egy másik gyereke? – tette ingerülten csípőre a kezét.

– Jaj, Dylan! Persze, hogy tudtam – legyintett az asszony, majd felállt.

– Akkor miért nem beszéltél róla soha?

– Miért beszéltem volna róla?

Amanda elindult a ház felé, Dylan pedig követte.

– Hihetetlen vagy, anya! Apámnak van egy lánya, és én nem is tudtam róla!

Amanda bement a nappaliba, majd öntött magának egy italt. Dylant meg sem kínálta, bár ő is szívesen legurított volna egyet, de még vezetnie kellett.

– Ugyan már, fiam! Az a nő nem a testvéred, te is tudod. Inkább azt mondd meg, mit hagyott rá apád!

Dylan azt hitte, Bellnél jobban ma senki sem idegesítheti fel. Tévedett. Az anyja sokkal jobban felbosszantotta, de visszafogta magát, mert információra volt szüksége.

– Mindennek a felét kapja, és beköltözik a birtokra. – Karba tett kézzel az ajtókeretnek dőlt.

Most ő fogja végignézni anyja tombolását, mert tombolni fog, kétsége sem volt felőle. Nem is kellett sokat várnia. Anyja először csak köhögött a félrenyelt ital miatt, aztán elkerekedett szemmel rikácsolni kezdett.

– Hogy micsoda? Mégis, hogy gondolta ezt az apád? Elment az esze? Öregségére biztos, hogy elment az esze! Szó se lehet róla! Az a nő nem költözhet a birtokra, és nem örökölhet semmit!

– Ha úgy vesszük, ő a vér szerinti örökös – csúszott ki Dylan száján. Ez csak most jutott az eszébe. Az a lány vér szerint is Crawford, nem úgy, mint ő.

Amanda döbbenten meredt rá.

– Hogy mondhatsz ilyet? Te vagy a jogos örökös. A házasságkötésünkkel másodlagossá vált a vérvonal. Robert téged nevelt fel, nem pedig az a kis cafkát – dühöngött, és járkálni kezdett a helyiségben.

– Nincs választási lehetőségem. Oda kell engednem, különben elveszítek mindent. Ez volt apa kérése.

– Az apád nem normális! Micsoda szégyent hozott rám! Így mindenki tudni fog arról, hogy félrelépett. Rajtam fognak nevetni – siránkozott Amanda égre emelt kezekkel.

Ez a műsor Dylant rendkívül untatta. Az anyja mindig is jól értett a drámákhoz.

– Jellemző, hogy rögtön magad sajnáltatod. Talán, ha időben szólsz erről, akkor megakadályozhattuk volna ezt az egészet! – hordta le Dylan.

– Honnan tudhattam volna, hogy apád ilyet fog csinálni? – perdült felé Amanda. – Soha nem került szóba az a gyerek. Azt hittem, rég túltette magát rajta.

Dylannek volt egy olyan érzése, hogy itt sokkal többről van szó. Ha az anyja tudott a lányról, akkor azt is sejthette, hogy az örökségből sem marad ki. Valami nagyon nem stimmelt ebben a történetben.

– Oké, akkor, ha kissé lecsillapodtál elmesélhetnéd, hogyan is történt ez az egész. – Leült az egyik kanapéra.

Amanda megállt, és elgondolkodva az egyik komódnak támaszkodott. Először a kezében tartott italát bámulta, és csak utána kezdett bele.

– Nem olyan bonyolult, fiam. Hat-hét éves lehettél, amikor apáddal már teljesen elhidegültünk egymástól, és külön utakon kezdtünk járni. Tudod, nekem is vannak bizonyos igényeim… – Ellökte magát a szekrénytől, és leült az egyik fotelbe.

– Nem ez a része érdekel, anya – szólt közbe Dylan, mert egyáltalán nem akart hallani anyja szexuális életéről. Pontosan tudta, hogy mindig volt valakije.

– Apád szerint megváltoztam, de szerintem ő változott meg.

– Anya, a lényeget! – figyelmeztette újra.

– Mindegy. Apáddal megállapodtunk, hogy diszkréten kezeljük az ügyeinket, és megegyeztünk, bármi történjék is, nem válunk el, mert nem akartuk széthordani a kemény munkával megszerzett vagyont. Aztán apád elkövette azt az ostobaságot, hogy teherbe ejtette a szeretőjét, de állta a szavát, és velünk maradt. Ennyi a történet – tárta szét a karját Amanda.

Dylan azonnal tudta, hogy nem lehet ennyi. Az apja jó ember volt. Biztosan nem engedett csak úgy szélnek egy állapotos nőt, aki az ő gyerekét várta.

– És a nő egyszerűen csak lelépett? – kérdezte kétkedve.

– Megharagudhatott, majd eltűnt. Utána nem hallottunk felőle. De ezek szerint apád mégis felkutatta. Hogy lehetett ennyire ostoba? – Amanda felállt, és újabb italt öntött magának.

Dylan úgy gondolta, egyelőre elég volt ennyit tudnia.

– Dolgom van. Később még beszélünk – állt fel ő is, és elindult a kijárat felé.

– Mit akarsz csinálni? Ugye, nem hagyod, hogy csak úgy elvegye a pénzed? – szólt utána Amanda.

– Még nem tudom, anya. Majd kitalálok valamit – felelte hátra sem nézve.

A történtek után már nem sok kedve volt ügyeket intézni, de ez is a munkájához tartozott, úgyhogy miután magára hagyta az anyját, nyakába vette a várost. Az egyik tárgyalása annyira elhúzódott, hogy fél órát késett Carmentől.

– Már azt hittem, soha nem érsz ide. Pontban hatra rendeltem a vacsorát, és szerintem már ki is hűlt – fogadta egy futó puszival a most is tökéletes megjelenésű barátnője.

– Nem baj, majd megmelegítjük. – Dylan követte Carment az étkezőbe, és fáradtan rogyott le az egyik székre.

– Mesélj, milyen napod volt ma? – tette fel a szokásos kérdését a nő, miközben az ételt csomagolta ki.

Fehér, rövid szoknyája szépen feszült a fenekén. Ha Dylannek nem lett volna ilyen vacak kedve, akkor felőle a vacsora egészen is kihűlhetne.

– Szörnyű – sóhajtott, mire Carmen meglepett arccal fordult felé.

Dylan elmesélte neki is, ami az ügyvédnél történt.

– Ezt nem hiszem el! Mégis, hogy képzeli az a lány? Elveszi a pénzed, és még össze is akar költözni veled? – csattant fel Carmen is.

Úgy látszott, rajta kívül senki sem tartotta érdekes információnak, hogy van egy majdnem húga. Bezzeg a pénz! Az mindenkit érdekelt. Persze őt is, de azért ez a lány… Mégis csak különös.

– Azt nem mondanám, hogy akarja, de ez lényegtelen, és egyébként sem velem, csak a házba. Ha úgy akarom, észre sem veszem, hogy ott van – felelte fáradtan.

– Komolyan ennyire tisztességtelen? Képes elvenni azt, ami a tiéd? Egy igazi számító dög lehet – háborgott tovább Carmen, és csak úgy csapkodta, ami a keze ügyébe került.

– Egyáltalán nem ismerem, úgyhogy ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. Nem hagynád abba? Még valamit összetörsz! – szólt rá, miután a nő a tányérokat is nagy csörömpöléssel tette le a konyhapultra.

– Anyád mit szól ehhez? – hagyta Carmen figyelmen kívül a kérését. –  Szegény, Amanda! Biztosan teljesen ki van készülve.

Dylant meglepte, hogy Carmen az anyját sajnálja helyette, és már rettentően fárasztotta is ez az egész.

– Nem vacsorázhatnánk inkább? – kérdezte.

Carmen mérgesen pakolta ki elé az ételeket. Dylan ilyenkor egyáltalán nem találta vonzónak őt, pedig a barátnője meglehetősen feltűnő szépség volt lángvörösre festett hosszú hajával, karcsú alakjával. Akárcsak egy igazi modell, ami nem is állt olyan távol tőle, hiszen modellügynökséget vezetett. Hiába a szépsége, amikor haragos volt, az arca eltorzult, egy csepp kedvesség sem sugárzott a tekintetéből, ahogy most sem.

– És mit akarsz csinálni? – faggatta tovább Carmen, miután leült vele szemben.

Csak nem akart leakadni a témáról, Dylant pedig egyre inkább kezdte elveszteni a türelmét.

– Egyelőre semmit. Beszélnem kell Ronalddal, utána majd okosabb leszek. Jó étvágyat! – látott neki az ételnek, ezzel is jelezve Carmen felé, hogy eleget beszéltek már a dologról.

– Ugye, nem nézed ölbe tett kézzel, hogy kisemmizzen? – tolta duzzogva magába a falatokat a nő.

– Már miért semmizne ki? A felét örökölte. Habár az sem kevés, de azért még bőven marad.

– Dylan! Ez úgy hangzott, mintha máris beletörlődtél volna – csapta le az evőeszközöket a kezéből Carmen. – A sarkadra kell állnod!

A férfi ezt már nem bírta tovább. Vacsorázni jött, beszélgetni, és esetleg ágyba bújni, erre ezt kapta.

– Oké, én ezt meguntam. Épp olyan vagy, mint az anyám! Köszönöm a vacsorát! – állt fel, és dühösen kirohant az ajtón.

Sosem csinált még ilyet, de most faképnél hagyta Carment, aki a döbbenettől szóhoz sem juthatott, mert nem ment utána. Dylan nem érette, mi ütött a nőkbe. Úgy háborogtak, mintha ez az egész történet róluk szólna. Az ő pénze, és neki kell majd egy idegennel együtt élnie, nem pedig nekik. Teljes mellszélességgel támogatniuk kellene, ehelyett számonkérték, mintha ő tehetne erről az egészről. Persze nagyon meglehet, hogy Carmen már közös vagyonként tekintett az örökségére, és sokkal inkább a saját jövője miatt aggódott.

4. fejezet