Te vagy az örökségem - 4. fejezet

4. fejezet: A betolakodó

 

Dylan

Reggel Dylan első dolga volt Bellt hívni, és már tíz órakor a villa irodájában ültek.

– Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire váratlanul ért ez az egész – kezdte Bell.

Dylan az íróasztala mögül hallgatta az öreget.

– Te is kiborultál volna, ha megtudod, hogy apádnak van egy lánya, aki ráadásul odaköltözik hozzád – mérgelődött keserűen. – Az pedig külön bosszant, hogy végig tudtál róla, és mégsem szóltál.

– Ez volt apád kérése, de gondolj csak bele, szegény lány mennyire meglepődhetett. Csoda, hogy nem szaladt nyomban világgá, ahogyan beszéltél vele.

– Bár szaladt volna! Akkor most nem lenne ez az egész.

A szobalány jött be, és rögtön frissen főzött kávé illata töltötte be a helyiséget.

– Ne beszélj így! Attól még, hogy nem ismered, ő az apád lánya. De a viselkedésed betudom annak, hogy valóban sokkoló lehetett szembesülni a tényekkel – vette a kezébe a csészét Bell.

– Akkor láttad volna anyám és Carmen reakcióját. Még jó, hogy egyik sem volt ott – húzódott gúnyos mosolyra Dylan szája, miközben a kávéját kavargatta.

– Anyád? – legyintett egyet az ügyvéd. – Pedig neki pontosan tudnia kellett volna.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Nem az én tisztem erről beszélni – tért vissza inkább az öreg is a kávéjához.

Dylan hangos csörgéssel dobta a csésze mellé a kanalat.

– Kérlek, legalább te ne titkolózz előttem! – Felállt, és töltött egy italt Bellnek. Jól ismerte már. Az öreg nem igazán vetette meg az italt, de a mértéket tudta tartani.

– Majd anyád elmondja. Ez nem rám tartozik. – Bell a pohárra szegezte tekintetét.

Dylan rájött, hogy nem húzhatja ki belőle, de az anyja sem fogja egykönnyen elárulni, mit titkolnak előle. Visszaült az asztala mögé, és elgondolkodva kortyolgatta a feketét.

– Oké, akkor beszéljünk újra apám feltételeiről! Szóval, azt akarta, hogy költözzön ide Liana. De meddig? Örökre? – kérdezte egy idő után.

Bell kilazította barna nyakkendőjét.

– Akár, hiszen bőven elférnétek még akkor is, ha mindketten családot alapítotok, de legalább három év a feltétel. Utána szabadon dönthettek – válaszolta, majd egy hajtásra kiürítette a poharát.

– Az borzasztóan hosszú idő – rázta a fejét Dylan.

– A te családodba nem lehet egyhamar beilleszkedni.

– Családomba? Az anyámon és a barátnőmön kívül nincs senkim – morgolódott.

– A tágabb értelemben vett családra gondoltam. A barátok, a szomszéd birtokosok, a közeli üzlettársak. Te magad is tudod, hogy nem könnyen fogadnak be senkit a köreikbe – emlékeztette az ügyvéd.

Már hogyne tudta volna. Carment is csak azért fogadták el ilyen hamar, mert megfelelő családi háttérrel rendelkezett. Ez a lány, akárhogyan is, de csak egy házasságon kívül született gyerek, ráadásul egyszerű virágárus.

– Akkor se várd tőlem, hogy tárt karokkal fogadjam. Biztos lehetsz abban, mindent megteszek azért, hogy ne akarjon itt maradni. – Újra fortyogott benne a harag.

Bell csak mosolygott, és ez a mosoly egyáltalán nem tetszett Dylannek.

– Ha elüldözöd, akkor azt is el kell érned, hogy mondjon le mindenről, különben te is mehetsz vele együtt – sóhajtott az öreg.

– Ekkora ostobaságot! Akkor mégis kié lenne a birtok?

– Egy alapítványé.

Dylannek fel kellett állnia és mélyeket lélegezni, hogy ne kezdjen el kiabálni úgy, mint tegnap az irodában. Már kezdte ő is azt hinni, hogy az apjának tényleg elment az esze.

– Nézd, Dylan! Te is tudod, hogy annak a lánynak ugyanannyi joga van itt lenni, mint neked. Ha már huszonkét éven keresztül mellőznie kellett mindazt, ami neked jutott, akkor legalább most hadd élvezze! Nem volt lehetősége megismerni az apját. Engedd, hogy legalább a múltjába betekintést nyerhessen – állt fel az ügyvéd is.

Dylan tisztában volt mindezzel, de mégsem tudta elfogadni. Főleg úgy nem, hogy már megtapasztalta, milyen szemtelen és irritáló a lány stílusa. Tudta, az idegeire fog menni, és arról is meg volt győződve, semmihez sem ért, így nem sok mindent bízhat majd rá. Pedig az apja egyik kérése ez volt. Vonja be az üzletbe. De mégis hogyan? Ekkora esztelenségről életében nem hallott.

Végig ezen rágódott, és közben eltelt három nap, de Liana nem jelentkezett. Nem, mintha várta volna, de sejtette, hogy bármelyik nap beállíthat hozzá. Az anyja sem hívta, biztosan a védekezésre készült, miként tüntesse majd fel rossz színben az apját, és hogyan állítsa be magát áldozatként. Carmen viszont békülni akart, mert egyik nap megcsörgette Dylant, amikor épp egy tárgyalásra indult.

– Nem tudom, mi volt veled a múltkor, de szeretném, ha megbeszélnénk ezt – mondta a barátnője.

– Rendben, akkor gyere el vacsorára hozzám, de most mennem kell, mert várnak.

Dylan hűvös volt vele, mert még mindig haragudott rá. Viszont ő maga is békülni akart, mert utálta, ha rosszban voltak, amire nem igazán volt példa az utóbbi időben. Ha már itt tartott, a tárgyalás után inkább felhívta az anyját is.

– Megnyugodtál már? – kérdezte tőle.

– Már, hogy nyugodtam volna meg? Most pedig, hogy beszéltem Ronalddal, még idegesebb vagyok – zsörtölődött Amanda.

– Szóval, te is rájöttél, hogy nem tehetsz semmit.

– Azt majd meglátjuk – felelte az anyja azzal különös hanghordozásával, amit Dylan nem igazán szeretett. Amanda egész biztosan kitervelt valamit, de most ez egy cseppet sem zavarta. Mindegy ki és milyen módon éri el, hogy az a lány eltűnjön az életéből.

– Jelentkezett már? – kérdezte Amanda.

– Még nem. – Dylan becsukta a mappát maga előtt, ami a tárgyalás anyagait tartalmazta.

– Hátha meggondolta magát.

– Azt kétlem, de legyen igazad, anya.

Tényleg azt kívánta, bárcsak igaza lenne Amandának, és akkor nem kellene tovább rágódnia ezen az őrültségen. De ki mondana le ekkora vagyonról? Valószínűleg senki.

Korán hazament, és amíg a barátnőjére várt, a könyvtárban olvasott. Carmen pontos volt és gyönyörű. Sötétzöld ruhája a testére feszült, a haját kiengedve hagyta. Sugárzó mosollyal közeledett felé. Dylan szívében már nyoma sem volt a haragnak. Örült, hogy láthatta.

– Hiányoztál – köszöntette lágy csókkal a barátnője.

– Csak három napig nem találkoztunk. – Udvariasan az étkezőbe kísérte a nőt.

– Ez az jelenti, hogy neked nem hiányoztam? – évődött vele Carmen.

– Semmi ilyet nem mondtam – húzta ki neki a széket, és miután leült, Dylan is elfoglalta szokásos helyét a bejárattal szemben, az asztalfőn.

A szobalány feltálalta a vacsorát, Dylan pedig bort öntött maguknak.

– Elmondod miért borultál ki annyira? Természetesen azon kívül, hogy megjelent az a lány – kérdezte Carmen.

– Nem tudom. Talán túl sok volt egyszerre. Először Bell hírei, aztán anyám kirohanása, majd pedig tiéd. Nálad szakadt el a cérna, de nem rád haragudtam, hanem erre az egész képtelen helyzetre – ismerte be a férfi.

– Jaj, szívem! Ne haragudj! – Carmen a karját simogatta. Hosszú, pirosra lakkozott körmein megcsillant a lámpa fénye. – Annyira borzasztó volt hallani, és azóta sem tudtam feldolgozni ezt az egészet. El sem tudtam volna képzelni apádról, hogy… – Carmen nem fejezte be a mondatot.

Dylan egészen mást nem tudott elképzelni az apjáról, de azt inkább nem említette, nehogy Carmen azt gondolja, hogy máris elfogadta ezt a helyzetet. Nem akart újabb vitákat.

– Apám is csak egy esendő ember volt. Nem szeretném, ha bántanánk, főleg, hogy még csak most veszítettük el őt.

Dylannek most tűnt fel, hogy a temetés óta folyamatosan maga alatt van. Ennek is az a lány lehetett az oka. Ha ő nincs, akkor nem lettek volna ezek a viták, és nem emésztené magát éjjel-nappal a történtek miatt.

– Semmi ilyen jellegű gondolatom nem volt, csak meglepett – mentegetőzött Carmen, majd hozzálátott az evésnek.

– Engem is, és nem tudom mitévő legyek. Nem akadályozhatom meg, hogy ide költözzön – mondta ki hangosan, ami a fejében járt.

– Elnézést, uram! – szólalt meg a szobalány. – Egy bizonyos miss Foster érkezett. Bekísérhetem?

Meglepődve néztek egymásra Carmennel. Dylan nem számított arra, hogy a lány éppen este fog beállítani.

– Ő az – suttogta a barátnőjének, majd a szobalányhoz fordult. – Igen, engedje be, kérem!

– Hogy van képe épp vacsoraidőben beállítani? – háborgott Carmen.

Barátnője szemében ellenséges fény gyúlt. Dylan nem rajongott ezért a nézésért.

– Mégis mit vársz? Egy egyszerű virágárus. Nem sokat tudhat az illemről – vonta meg a vállát, és kíváncsian a bejárat felé pillantott, ahol a szobalány épp bevezette a váratlan vendégüket.

Lianán egy szakadt farmer feszült sárga pólóval és tornacipővel. Kezében egy dobozt tartott, melyből nyávogás hallatszott. Arcán semmi nyoma nem volt az ijedtségnek, sőt, még csak meg sem illetődött.

– Miss Foster, ugye nem egy állatot hozott a házba? – kérdezte Dylan üdvözlés helyett.

– De igen. – Liana megállt az asztal túlsó végénél, és egy szemtelen vigyor kíséretében felrakta rá a dobozt.

Dylan azonnal tudta, hogy ez a mozdulat neki szólt. A lány így akart visszavágni a múltkori vitájuk miatt. Szemtelen, amiért ő is az volt vele.

– Jesszusom! – ugrott fel Carmen.

Dylan fagyosan méregette Lianát.

– Lenne szíves levenni az asztalról azt az állatot? Ezen étkezünk, ha nem vette volna észre – szólt rá.

Liana arcára volt írva, hogy élvezi a hatást, amit ezzel a kis mutatványával kiváltott.

– Úgy látom, ott esznek, és nem itt, de nyugi, megyek is, csak valaki mutassa meg a szobámat – biccentette oldalra a fejét, miközben kihívóan Dylant figyelte.

Egy pillanat alatt fel tudta idegesíteni a férfit. Dylan számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy szándékosan akarta bosszantani, de ha Liana azt hitte, nyerhet vele szemben, akkor nagyot tévedett.

– Várj meg a könyvtárban, szívem! Megmutatom miss Fosternek a lakrészét – állt fel ő is.

– Miért nem mutatja meg a szobalány? – kapta felé a fejét Carmen, aki eddig új bámulta a lányt, mintha az egy idegen bolygóról érkezett volna.

– Ő a barátnője? Esetleg bemutathatná, ha már úgyis együtt fogunk élni – szólt közbe Liana.

– Csak velem fog élni, Carmen nem lakik itt. Vendégségben van nálam, amit ön most megzavart – pirított rá Dylan.

– Bocs, de nem láttam a programfüzetét – húzta el a száját Liana. – Amúgy szia, Carmen, Liana vagyok.

Carmen nem válaszolt, csak felszegett fejjel a hosszú szempillái alól méregette a jövevényt.

– Jöjjön! – szólt neki Dylan. – És a macskát adja oda a szobalánynak! Nem hozhatja fel!

Liana elvette az asztalról a dobozt.

– Akkor hová vigyem?

– Majd a szobalány keres neki helyet. Aztán később kitaláljuk, mi legyen vele. A házban nem élhet egy állat sem! – vetette oda Dylan.

– Talán allergiás rá? – kérdezett vissza a lány vigyorogva.

Dylan szerette volna figyelmen kívül hagyni a gúnyolódását, de ahhoz már túlságosan felbosszantotta.

– Nem! Magára vagyok allergiás! Na, jöjjön! – Megfordult, és a lépcső felé vette az irányt.

Vissza sem nézett, de hallotta, hogy Liana odaadja a szobalánynak a hordozót, majd utána siet. A lépcsőnél bevárta ugyan, de nem engedte udvariasan maga elé, ahogy az elvárt lett volna. Fent megállt, és felé fordult.

– Balra van az én lakosztályom, jobbra lesz a magáé. Van egy másik épületszárny is, de mivel azt nem használjuk, így ezzel kell beérnie – hadarta el neki az információkat.

Liana indulatosan csípőre dobta a kezét.

– Magának pedig velem kell beérnie, és hiába beszél ilyen magas lóról, nem fog tudni felbosszantani.

Ahogy Dylan farkasszemet nézett vele, most először alaposabban is szemügyre tudta venni az arcát. Liana tulajdonképpen szép lány. Rendkívül szép. Nagy barna szemében harag csillogott, hosszú szempillái meg sem rebbentek. Orra finom ívű, kissé pisze, és ajkai izgatóan teltek. Sötét haját összefogta, és a kihullott tincsek lágyan hullámozva keretezték az arcát. Dylan a másodperc töredékéig elmerült ebben szépségben, aztán újra csak a bosszantó lányt látta maga előtt.

– Azt majd meglátjuk! A csomagjait mindjárt felhozzák. Ha pedig vacsorázni akar, akkor azt most még megteheti. Később csak hideget talál – közölte vele kizárólag azért, mert szerette a rendet és a rendszert maga körül.

– Köszönöm, de már így is megzavartam a meghitt turbékolásukat. Nyugodtan visszamehet, és ne aggódjon, nem fogok éhen halni. A macskám viszont igen, ha nem adok neki enni – fordult sarkon Liana, és újra leszaladt a lépcsőn.

Dylan azt hitte, kioktathatja majd, de tévedett. Liana úgy faképnél hagyta, hogy reagálni sem tudott a szemtelenségére.

 5. fejezet