Ég veled, Charlotte! - novella

 

Ég veled, Charlotte!

 

Írta: Rebecca Reed

 

Még akkor sem akartam elhinni, amikor saját szememmel láttam, ahogy kiviszik a házból élettelen testét. Fájt. Túlságosan megszoktam már a jelenlétét, és kedveltem is. Charlotte-ot mindenki szerette. Bár, ezek szerint mégsem.

– Jól látom, hogy sírsz, Gregory? – cövekelt le mellettem Emily. Ő is az ajtót bámulta.

Sietősen töröltem le az áruló könnycseppet az arcomról, és a megjegyzést válasz nélkül hagyva, folytattam a munkámat. A tegnap használt ezüst evőeszközöket fényesítettem, és raktam vissza egyesével a bársony dobozba.

Fél szemmel láttam, ahogy Emily megvonja a vállát, majd szoknyáját megemelve felvonul az emeletre. Tudtam, hogy őt is megrendítette a dolog, ahogy mindenki mást a házban. Az éjszaka valaki megfojtotta Chalotte-ot. Még elképzelni is szörnyű.

Gondolataimba merülve dörzsölgettem a kanalakat, és közben a fülem hegyeztem. Henry Adams nyomozó épp Antont hallgatta ki a könyvtárszobában, a többiek pedig az emeleten várakoztak. Henry a munkaadóm jó barátja, és őt hívták elsőnek a helyszínre. A férfi még a kora reggeli órákban megérkezett, és miután mindenkivel váltott néhány szót, úgy döntött, egyesével hallgatja ki a házban tartózkodókat.

Csupán beszédfoszlányok szűrődtek ki a súlyos tölgyfaajtó mögül, és egyetlen egy értelmes mondatot sem tudtam elkapni belőlük. Vajon milyen kérdéseket tesz fel Henry? Valószínűleg próbál rájönni, kinek milyen indítéka lehetett a gyilkosságra.

Az éjszaka folyamán, amikor a bűntényt elkövették, Charlotte-on kívül összesen heten tartózkodtunk a házban. Violetten és rajtam kívül mindenki gyanús lehetett. Mármint a nyomozó biztosan engem is ki fog kérdezni, de én tudtam, hogy nem követtem el semmit, tehát maradt öt személy, akik közöl az egyik volt a tettes.

Megborzongtam. Hét éve dolgoztam Violet Webster villájában, és ez idő alatt soha, még csak egy hangos szóváltás sem történt, most pedig valakit meggyilkoltak. Az idős hölgyet mindenki szerette és tisztelte, ahogy később Charlotte-ot is, miután Violet magához vette őt. Igaz, a kislány meglehetősen cserfes volt, és talán ez okozta a vesztét. Gyakran nem a legjobbkor mondott dolgokat. Mégis, ha visszagondoltam, mindenki a kedvében akart járni. Folyamatos dicséretet kapott, hogy milyen szép és milyen okos. Bárki fordult meg a házban, mindenki őt kényeztette, ahogy én magam is. Nem telt el úgy nap, hogy ne váltottam volna vele néhány szót. Charlotte legtöbbször megnevettetett, de azt is szerettem benne, amikor csak hallgat, mert tudtam, hogy figyel rám. Rettenetesen fog hiányozni.

Lezártam a doboz tetejét, és a lépcső felé pillantottam. Talán vinnem kellene fel teát Violettnek, de nem tudtam, felébredt-e már. Érthető módon, az asszonyt nagyon megviselték a történtek. Még éjszaka eljött hozzá az orvosa. Nyugtatót adott neki, ami bizonyára több órára elszenderíthette. Jobb is, hogy nem emészti magát, és talán mire felébred, Mr. Adams ki tud deríteni valamit.

Ahogy ezt végiggondoltam, nyílt a könyvtár ajtaja. Anton sétált ki rajta. A tegnapi felöltőjét és fehér ingét viselte. A gyűrődésekből ítélve, abban fekhetett le, és biztosan ő sem tudott aludni, ahogyan a többiek sem. Arca gondterheltségről árulkodott. Rám pillantott, de rögtön elkapta a tekintetét, és felsietett az emeletre, hogy valaki mást küldjön le a kihallgatásra. Sejtettem, mi jár a fejében. Az, hogy én tudom. Komornyik vagyok. Mindenki titkát ismertem. Az övét is.

Anton O' Brian a munkaadóm egyik barátja, amolyan nevelt fia, ha úgy tetszik. Violet szeret pártfogásba venni embereket. Így került hozzá Emily is, valamint az unokaöccse Nick, akit a szülei küldtek ide, hogy a vidéki élet hátha észhez téríti a kölyköt.

A konyhába tartottam, mert ha Violettnek még nem is, nekem szükségem volt egy nyugtató teára. A szakácsnő mára szabadnapot kapott. Egyedüli személyzet voltam a házban, bár később biztosan megjelenik valamelyik szobalány, hogy rendbe tegyek a vendégek szobáit. A teával kezemben leültem a kis asztalhoz, és visszagondoltam a tegnap esti kártyapartira.

Violet minden pénteken elhívta ezeket az embereket. Donald és Nick kivételével egyik meghívott sem az ő korosztálya, hiszen mindenki a húszas éveit taposta, de ez senkit sem zavart. Összeszokott partnerekként ültek asztalhoz, és játék közben vidáman társalogtak.

Már akkor észrevettem Antonon a feszültséget, de ez senki másnak nem tűnt fel. Féltékeny volt. Emily nem őt tüntette ki figyelmével, hanem Colin Montgomeryt. Szó se róla, mindkét férfi meglehetősen megnyerő külsővel rendelkezett, de Colin mellett Anton csak tapasztalatlan kölyöknek tűnt.

Anton és Emily jó néhány hónapja szűrték össze a levet, méghozzá itt, Violet házában, hiszen máshol igen nehezen tudták volna megoldani a találkáikat. Emily szülei szintén meglett korúak voltak, és rendkívül szigorú neveltetésben részesítették lányukat. Azt hitték, hogy Violet szárnyai alatt Emily jó helyen lesz. Nos, ez részben igaz is volt, csakhogy Violet szemet hunyt Emily laza erkölcsű hajlamai felett, és úgy tett, mint aki nem látja a két fiatal között kialakult románcot.

A felolvasások és zongoraleckék között a lány a télikertben múlatta az időt, és általában sosem egyedül. Anton legalább heti kétszer, de olykor többször is ellátogatott a villába, és nem volt olyan alkalom, hogy séta ürügyén ne tűntek volna el kettesben az üvegfalak mögött.

Tegnap este viszont Emily láthatóan átpártolt Colinhoz, és ezt Anton rendkívül sérelmezte. A férfi morcos volt, és a megszokottnál többször kellett teletöltenem a poharát. A játék szünetében Anton próbálta ugyan újra becserkészni a lányt, de Emily egyértelműen elutasította, ami miatt a férfi duzzogva ült vissza a helyére.

– Felsültél – mondta Charlotte és harsány kacagó hangot hallatott mellé.

Ezt többször is elismételte, és nem lehetett tudni, hogy a vesztes kártyapartira, vagy Emily kikosarazására gondolt-e. Bár valószínűsítem, egyikre sem. Mindenesetre Anton nagyon felhúzta magát ezen, mert odajött hozzám, és idegesen tartotta elém a poharat, hogy ismét töltsem újra. Megtettem, hiszen ez volt a dolgom.

Vajon Charlotte felidegesíthette annyira, hogy ilyet tegyen vele? Így végiggondolva, Charlotte nem egyedül Antont hozta kényelmetlen helyzetbe az állandó csacsogásával. Colinnak épp annyi indoka lehetett haragudni rá.

Nem igazán szokásom hallgatózni, pletykálkodni pedig végképp nem, de a munkakörömből adódóan óhatatlanul is a fülembe jutottak dolgok. Így szereztem tudomást arról is, hogy Colin Montgomery, a nemrég hazatelepült, jóképű agglegény már rég eljátszotta a vagyonát, és épp jó partit keresett egy házassághoz. Emily pedig kiváló lehetőségnek bizonyult eme nemes feladatra. Ha Colin elvenné a lányt, egy életre megoldódnának az anyagi problémái. Már, ha nem játszaná el Emily hozományát is.

Játék közben Colin folyamatosan dicsekedett a sikeres üzletkötéseivel, mire Charlotte néhányszor közbevetette, hogy hazudik. Persze, ebben az esetben sem lehetett tudni, hogy a szószátyár amazon a kártyajátékban való blöffölésre gondolt-e, vagy Colin nagyotmondására. A lényeg, hogy Colin szúrós pillantásokkal jutalmazta ezért Charlotte-ot, amit akkor senki sem vett figyelembe. Még én sem, de így utólag visszagondolva, akár Colin is örökre elnémíthatta őt.

Nagyot sóhajtva gurítottam le az utolsó kortyot, és visszatértem a munkához. Az étkezőbe érve, Donald jött velem szembe. Úgy tűnt, előzőleg ő lehetett a kihallgatáson, mert most Emily csukta be maga mögött a könyvtár ajtaját.

– Tudom, hogy korán van még, de öntene nekem valamit, Gregory? – rogyott le az öreg bankár a karosszékbe.

– Természetesen, uram – feleltem, és néhány másodperc múlva letettem elé a kristálypoharat.

– Borzasztó, ami történt – sóhajtotta. Termetes pocakja megemelkedett, és visszasüllyedt. – Maga sorra került már? – nézett fel rám.

– Még nem, uram. Mr. Adams valószínűleg a vendégekkel kezdi, hogy mindenki minél hamarabb hazatérhessen az otthonába. Még egyet? – kérdeztem, mert Donald egy szempillantás alatt eltüntette a konyakot.

– Nem, köszönöm. Megyek, lepihenek, amíg Violet fel nem ébred – tápászkodott fel, és komótosan visszaballagott az emeletre.

Donald Hicks bankárként intézte Violet pénzügyeit. Régi barátságot ápoltak egymással. Az öreg folyamatosan udvarolt Violetnek, de mindhiába, mert az asszonyom nem kért belőle. Amikor kettesben voltunk, Violet mindig azzal tréfálkozott, hogy Donald csak az elmúlásra emlékeztetné, éppen ezért veszi körül magát fiatalokkal. Így volt Charlotte-tal is. Imádta őt, és Donald talán kicsit féltékeny lehetett rá, amiért a látogatásai alkalmával Violet többet beszélt Charlotte-hoz, mint hozzá. Donald mindig feleslegen törte magát, és talán ezt elégelhette meg.

Mindenesetre, nehezen tudtam volna elképzelni róla, hogy hidegvérrel megfojtson valakit, de egy elkeseredett ember sok mindenre képes. Talán Donald azt képzelte, hogy Charlotte tölti ki azt az űrt Violet életében, amit ő szeretett volna, és most, hogy nincs, esetleg az asszonyom figyelmet fordít majd rá is.

Megráztam a fejem, és nekiláttam áttörölni az asztalt, mert ha Violet felébred, biztosan reggelizni akarnak. Igaz, már tíz óra is elmúlt, és az esemény valószínűleg mindenki étvágyát elvehette, mert ez idáig senki sem jelezte ilyen irányú szándékát felém. Jobban belegondolva, meglehet, Violet nem is lesz képes egy asztalhoz ülni velük azok után, hogy tudnivaló, közöttük van a gyilkos.

A művelet befejeztével visszamentem a konyhába, és nekiláttam az előkészületeknek, hogy ha mégis étkezni szeretnének, ne kelljen sokat várniuk. Mézet töltöttem az erre célra szolgáló kerámia edénybe, amikor Emily rontott be hozzám feldúltan.

– Gyógyteára van szükségem. Megfájdult a fejem ettől az egésztől – szorította homlokára a tenyerét, míg másik kezével az asztalt támasztotta, mint aki mindjárt elájul.

– Máris készítem. Addig talán foglaljon helyet – javasoltam –, de a szobájába is felvihetem.

Emily rám emelte a tekintetét.

– Nem hall bennünket senki – eresztett meg felém egy halvány mosolyt.

Csak a szemem forgattam. Nem akartam vele bizalmaskodni, mert sosem lehetett tudni, ki ólálkodik a közelben. Eszemben sem volt lebukni.

– Menj fel, és majd viszem! – utasítottam halkan.

Emily elhúzta a száját, és szó nélkül távozott. A fejem ingatva néztem utána. Bántam a pillanatot, amikor hagytam magam elcsábítani, de már késő volt ezen töprengeni. Megtörtént. Nem egyszer, nem kétszer. Tulajdonképpen majd' minden alkalommal, amikor Emily a birtokon töltötte az éjszakát. Hiába tudtam, hogy nem szabadna, a lány túl sugárzó, és fiatal létére ismert minden praktikát, amivel elcsavarhatta a fejem.

Én egyszer sem látogattam meg őt. Minden esetben Emily kopogtatott be a szobám ajtaján. Eldugott helyen volt a szállásom, senki sem vehetett észre bennünket, ezért is bátorkodtam belemenni a játékba. Sok kellemes éjszakát tölthettem vele, de szerencsére ennyiben ki is merült a dolog. Amúgy sem reménykedhettem volna többen és nem is akartam. Emily szerette a férfiakat, így én sem maradhattam ki a sorból, hiába csak egyszerű komornyik voltam. Még nem töltöttem be a harmincat, és a külsőmre sem lehetett panasz. Bizonyára ez neki is szemet szúrt, és ezért kívánkozott az ágyamba.

Hidegen hagyott, hogy másokkal is kacérkodik. Igazából kíváncsi voltam, végül ki mellett teszi le a voksát, de azt sem tartottam kizártnak, hogy egyik férfi sem lesz befutó, mert Emily hamar rájuk fog unni. Nem volt túl okos lány, éppen emiatt keveredhetett ilyen kalandokba. Violet biztosan kiokosította volna, ha tudomást szerez a kilengéseiről, de az öreg hölgy abban a hitben ringatta magát, hogy Emily és Anton szerelmes, és nem akart ennek a szerelemnek az útjába állni.

Violet a bizalmába fogadott, így tudhattam ezekről a dolgokról. Rengeteget beszélgettünk, és engem egyre inkább bántott a lelkiismeret, amiért illetlen dolgot tettem a pártfogoltjával. Sokat köszönhettem Violetnek. Ha ő nincs, akkor ma a földeken koptathatnám a lábam, mint napszámos. Nincs bajom azzal a munkával sem, de megélni nem igazán lehet belőle. Itt megkaptam mindent. Sőt, többet is, mint amit érdemeltem. A hálám azzal mutattam ki az asszonyom felé, hogy mindig számíthatott rám. Ha beszélgetni volt kedve, akkor beszélgettünk, ha csak sétálni szeretett volna, vele tartottam. Lestem minden kívánságát, és gondoskodtam róla, ahogy ő is rólam. Violet olyan lett nekem, mintha a nagymamán lenne.

Halkan kopogtattam Emily szobája ajtaján. A lány kidugta a fejét, körülnézett és elállt az útból. Becsukta az ajtót, és a falapnak dőlve szemlélt engem, ahogy a tálcát az asztalra helyezem.

– Nem félsz egy gyilkossal egy légtérben tartózkodni? – kuncogott szemtelenül.

– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a dolgon – szúrtam le. Annak ellenére is mindig megadtam neki a tiszteletet, ami köztünk történt, de most nehezen ment.

Emily közelebb sétált hozzám. Lila szoknyája ide-oda libbent, ahogy lépkedett. Karcsú derekát fekete selyemszalag takarta, fodros gallérú blúza szigorúan, nyakig begombolva. Az jutott eszembe, hányszor szenvedtem meg ezekkel a gombokkal, hogy feltárhassam az alatta rejlő, zsenge csodát.

– Nem szórakozom, Gregory – érintette meg a mellényem szegélyét –, de most mindenki gyanúsított. Még te is – villantotta rám csábító tekintetét.

– Akkor neked épp annyi félnivalód van, mint nekem – léptem el tőle, és az ajtó felé indultam.

– Hová sietsz? – pördült meg. – Tudom, hogy dolgod van, de öt percet igazán szánhatnál rám – tette hozzá.

Kelletlenül fordultam vissza, és megálltam az ajtó előtt. Emily bűbájos mosolyt eresztett meg felém, majd kezébe vette a csészéjét.

– Miről beszélgettetek Mr. Adamsszel? – érdeklődtem, ha már így visszatartott.

Emily belekortyolt a teába, csak utána válaszolt.

– Tudni akarta kedveltem-e Charlotte-ot.

– És? Kedvelted? – vontam fel a szemöldököm.

– Mi az? Csak nem te is engem gyanúsítasz? – kacagott fel hátravetett fejjel. A feltűzött hajából kilógó szőke tincsek meglebbentek. Emily nagyon szép lány. Kár, hogy ennyiben ki is merült az összes jó tulajdonsága.

– Nem válaszoltál – feleltem mereven, és nagyon mehetnékem volt már, mert Violet bármikor felébredhetett.

– Ugyan már, Gregory! – legyintett Emily. – Charlotte-ot mindenki kedvelte. Igaz, hogy állandóan felidegesített, mikor a „te kis butus”-t szajkózta, de igyekeztem nem magamra venni.

Vissza kellett tartanom a mosolyom. A társaságból egyedül Emilyre illet ez a jelző, úgyhogy nehezen vehette volna magára bárki más.

– Azért én emlékszem, mikor azt mondtad, ezért egyszer kitekered a nyakát – jegyeztem meg.

Tudtam, hogy illetlen vagyok vele szemben, és simán elbocsáthatnának egy ilyen megjegyzés miatt, de mivel mi már láttuk egymást ettől sokkal illetlenebb helyzetben is, úgy gondoltam, Emily nem akad fenn ilyesmin.

Jól gondoltam.

– Ez nem jelenti azt, hogy meg is tettem volna – nevetett a lány. – Egyébként, ezt Mr. Adamsnek is elmondtam. Ahogy azt is, ha gyanúsítani akar valakit, akkor olyat keressen, aki mindig a házban tartózkodik.

Ezen megdöbbentem. Csak nem rám gondolt?

– Szóval, szerinted Nick vagy én követhettük el? – tettem fel a kérdést nyíltan.

Emily lebiggyesztette formás ajkait.

– Te szeretted Charlotte-ot, de szerintem Nick ki nem állhatta. Eléggé izgága a kölyök – vonta meg a vállát.

Ehhez már nem tudtam mit hozzáfűzni. Lenyomtam a kilincset, és távoztam. Magam elé meredve lépkedtem a folyosón. Nick valóban izgága, mint a legtöbb serdülőkorban lévő fiú. A változatosság kedvéért Nick is Emilyt nézte ki magának, és arra várt, hogy a lány majd beavatja a testiség rejtett titkaiba, de ez a pillanat nem igazán akart bekövetkezni, ami miatt a tizenhat éves fiú egyre türelmetlenebb lett. Lehetségesnek tartottam, hogy őt is Emily bolondította meg.

Felelevenítettem magamban Nick érkezésének napját. Tíz hónappal ezelőtt egy megszeppent, szeplős, vörös hajú srác ölelte magához rég nem látott nagynénjét. Emily is a házban vendégeskedett, és két cuppanós puszival köszöntötte Nicket, majd a haját megborzolva megjegyezte, milyen helyes. Sosem felejtem el, Nick arcszíne hogyan vált sápadtból vérvörössé. A fiú onnantól kezdve csak távolról csodálta Emilyt, majd hirtelen nagy változás következett be, mert egy idő után nyíltan, már-már szemtelenül udvarolt a lánynak. Emily pedig pajkos megjegyzésekkel adta alá a lovat, ami miatt egy alkalommal még Violet is megrótta, mivelhogy egy úri hölgynek nem illendő így viselkednie.

Nos, ha Violet tudta volna, hogy Emily minden, csak nem úri hölgy, valószínűleg jó messzire elküldte volna az unokaöccsét. Vagy Emilyt. Viszont, mivel semmi ilyesmit nem sejtett, ezért Emily kedve szerint szórakozhatott a fiúval, aminek gyakran az lett a következménye, hogy Nick hangosan csapta be maga mögött az ajtót.

A fiú küzdött a vágyaival, és emiatt igazán nehéz volt kordában tartani, de róla se nagyon tudtam elképzelni, hogy Charlotte-nak ártson. Főleg azért nem, mert Nick egyszerűen tudomást sem vett róla. Sosem láttam, hogy leült volna hozzá, vagy bármivel is kedveskedne neki. Charlotte jóformán meg sem ismerhette őt, így ellentét sem alakulhatott ki közöttük.

Miközben a konyhában ténykedtem, újra számba vettem mindent. Négy személyre szűkítettem a gyanúsítottak körét, de ha Donaldot is kivettem belőle, akkor csakis Anton, Colin és Emily jöhetett szóba.

Anton rettenetesen ki volt borulva, és ivott is. A féltékenység könnyen elveszi az ember eszét. De miért pont Charlotte-on töltötte volna ki bosszúvágyát?

Colinról nem tudtam, mennyire hirtelen haragú ember, de a szemvillantásai alapján biztos, hogy meglehetősen berágott Charlotte-ra, amiért lehazugozta. Még akkor is, ha ez nem egyértelműen neki szólt.

Emily azt sérelmezte, amiért butának nevezték, ráadásul már nem először, és a nők gyakran hamarabb elvesztik a türelmüket. Nem mellesleg, Emily mégsem volt annyira megrendülve, mint gondoltam, ami újabb gyanúra adott okot.

– Ön is befáradna a könyvtárba néhány percre? – szakított ki a gondolataimból a nyomozó.

– Természetesen, Mr. Adams – bólintottam, és letettem a kenyeres kosarat.

Idegesen töröltem meg a kezem a nadrágomban, mielőtt helyet foglaltam volna az egyik fotelben, pedig nem volt okom az izgalomra. Még sosem hallgattak ki, és soha nem gyanúsítottak semmivel, ezért akár bűnös az ember, akár nem, mégis csak feszültté váltam.

– Tudom, kellemetlen ez az egész – kezdte Henry –, nekem is az, de Violet a barátom, és az a legkevesebb, hogy segítek neki ebben a kényes ügyben.

– Semmi gond, Mr. Adams – bólintottam határozottságot színlelve. – Nyugodtan kérdezzen csak.

A férfi megigazította kerek szemüvegét az orrán, és végigsimított csíkos öltönynadrágján.

– Nem gyanúsítom semmivel, fiam – mondta. – Inkább arra lennék kíváncsi, maga mit gondol. Ki lehetett az elkövető?

Ezzel egészen meglepett. Szemem tágra nyílt, és nyeltem egy nagyot. Henry a bajuszát pödörgetve, türelmesen várta a válaszomat.

– Elnézést, Mr. Adams, de sajnos nem tudok segíteni – ráztam a fejem. – Az itt lévők mind becsületes, tisztességes emberek. Egyikről sem feltételeznék ilyesmit – adtam egy diplomatikus választ. Ki vagyok én, hogy bárkit is meggyanúsítsak? Nem is értettem a kérdést, hiszen Henry tisztában van a pozíciómmal.

– Négyszemközt vagyunk. Ami itt elhangzik, köztünk marad – dőlt előre, hogy azzal is nyomatékosítsa az állítását.

Engem meg nem ejtettek a fejemre. Ha bárkit is alaptanul meggyanúsítanék, és kiderülne, elvágnám magam Violet előtt. Pont elég, hogy Emilyvel így összekeveredtünk. Annak is rég véget kellett volna vetnem, de férfiból vagyok, és épp olyan nehezen tudtam ellenállni a csábításnak, mint az itt tartózkodók többsége. Ezen elmosolyodtam magamban. Érdekes lenne, ha kiderülne, hogy Emily volt a tettes. Én megkönnyebbülnék, de a többiek hoppon maradnának.

– Uram, higgye el, hogy a történtek óta máson sem töröm a fejem, de egyikükről sem feltéteznék ilyen szörnyűséget – makacsoltam meg magam, így Henry kénytelen volt feladni.

Egyébként is megúsztam volna a dolgot, mert Violet csengetett, úgyhogy rohannom kellett fel hozzá. Azonnal felpattantam.

– Azért szóljon, ha esetleg eszébe jutna valami – morogta a nyomozó, miután látta, hogy nem boldogul velem.

Ezek szerint semmire sem jutott. Nem túlságosan örültem neki, de annak igen, hogy engem nem gyanúsított. Szaporán szedtem a lábam a lépcsőn, és fent majdnem beleütköztem Nickbe.

– Elnézést, fiatalúr – fékeztem le, és belenéztem az ijedt zöld szemekbe.

Nick zavartan megvakarta a homlokát.

– Majd én lekísérem a nagynénémet. Amúgy is beszélni szeretnék vele – mondta, és meg sem várva a válaszom, sarkon fordult.

A homlokom ráncolva pislogtam utána. Nick nem szokott így viselkedni. Nem bámulhattam tovább, mert feltűnő lett volna, úgyhogy ismét leballagtam, de mögöttem már hallottam, ahogy a többiek is előbújtak a szobájukból. Valószínűleg mindenki hallotta Violet csengetését.

Nyomban feltettem a vizet forrni, és közben mindent kihordtam az étkezőasztalra. Elővettem a porcelán étkészletet és a nemrég fényesített ezüst evőeszközt.

Emily és Anton foglaltak helyet először az asztalnál. A fiatalok szótlanul néztek egymásra. A máskor cserfes Emily most mélyen hallgatott, hisz bűnös volt. Mármint nem Charlotte-tal kapcsolatban, hanem Antont bántotta meg azzal, hogy tegnap nem foglalkozott vele.

Colin az öreg Donald társaságában érkezett. A két férfi viszonylagos nyugalomban beszélgetett egymással, viszont, amint ők is letelepedtek, mindenki újra elhallgatott. Engem rettenetesen zavart ez a nagy csend, mert így bármit csináltam, rám irányult a figyelem.

Amint mindenki elé felkerült az evőeszköz, azonnal eltűntem a konyhában, és hagytam, hadd feszengjenek egymás társaságában. A tea elkészült, de még vártam, amíg meg nem hallottam Violet összetéveszthetetlen lépteit a lépcső felől. A kannával a kezemben léptem ki. Már Adams nyomozó is az asztalnál ült. Mindenki Violet felé nézett, én is.

Az idős, testes hölgy a botjára támaszkodva araszolt az étkezőasztal felé. Mögötte Nick, vörös fejjel, ami talán lehetett a dühtől, vagy bármi mástól. Nála sosem lehetett tudni, milyen butaságot követett el megint. Előzékenyen kihúztam Violet székét, aki fáradtan rogyott le rá. Szeme ki volt sírva, ősz haja itt-ott már kibomlott, de ettől eltekintve külseje rendezettnek tűnt, mint mindig.

Mindenki gyanakodva méregette a másikat, csak én szorgoskodtam körülöttük. Violet csészéjét töltöttem tele először, majd körbe haladva, szép sorban a többiekét. Elképzelni sem tudtam, miről tudnak majd egymással beszélgetni, és már azt is furcsának tartottam, hogy egyáltalán így összeültek. Valószínűsítettem, hogy így akarják bizonygatni az ártatlanságukat, hiszen a bujkálással még inkább gyanússá válnának.

Amikor végeztem, félreálltam a fal mellé, és vártam, hogy megkezdjék az étkezést, vagy bármit, mert most tényleg nem lehetett kiszámítani a történéseket.

Violet megköszörülte a torkát.

– Mindannyian tudjátok, milyen veszteség ért az éjszaka folyamán – kezdett bele a beszédébe, és tekintetét végigvezette a társaságon, akik alig észrevehetően bólintottak. – Charlotte Evelyn Webster nincs többé – csuklott el Violet hangja. A kanna megrándul a kezemben, mert rossz volt ezt így hallani, de nem moccantam. – Én magam adtam neki ezt a nevet, mert a családomhoz tartozott – folytatta az öreg hölgy. Volt annyi tartás benne, hogy ne sírja el magát mindenki előtt. – Csupán hat évet tölthetett velünk, mert tegnap éjszaka valaki elvette az életét. – Újabb gyomorgörcs követte a szavait, de Emily is elsápadt. – Lehet, hogy néhányan mosolyogtok magatokban, és ütődöttnek tartatok. Tudom, hogy Charlotte csak egy papagáj volt, de én tanítottam meg beszélni, és mélyen megérintett az elvesztése. Az pedig különösen, hogy mindezt egy másik családtagom követte el ellenem – fordult Violet a vörösarcú Nick felé.

Mindenki felhördült, én pedig majdnem elejtettem a kannát. Nick? Nick ölte meg szerencsétlen állatot? De miért?

– Már bocsánatot kértem érte, de újra megteszem – hajtotta le a fejét a fiú. A lába idegesen rángatózott.

– Akkor rajta – intett Violet –, és azt is mondd el, miért tetted.

Nos, erre én is rendkívüli módon kíváncsi voltam. A kölyök szeleburdi volt ugyan, de ilyesmit tényleg nem feltételeztem róla. Talán mégis jobb lett volna, ha Emily kezelésbe veszi. Gonosz gondolat, de ebben a pillanatban valóban ezt gondoltam.

– Tegnap este tiszteletlen voltam Miss Scottal – emelte fel a fejét a fiú, és Emilyre nézett. – A nagynéném leteremtett miatta, és azt találta mondani, hogy ha így viselkedek, inkább Charlotte-ra hagyja a vagyonát.

Hát, persze. Az örökség. Ez eszembe sem jutott. Violetnek nincs gyermeke, és mivel Nicket magához vette, úgy döntött, idővel rá fog hagyni mindent.

– Te pedig voltál olyan ostoba, hogy el is hidd ezt – nézett rá szigorúan Violet.

– Nem – vágta rá a fiú hangosan, majd rögtön visszább vett. – Dühös voltam. Sok minden miatt – motyogta, és ismét lehajtotta fejét. – Amikor mindenki aludt, lejöttem, és bort ittam. Tudom, hogy azt sem szabadna – tette hozzá. – Egy kicsit megártott, és ott volt a madár. Állandóan engem nézett. Idegesített, mert olyan hangokat adott ki, mintha kinevetne. Bocsánatot kérek minden miatt.

Behunytam a szemem. Szerencsétlen kölyök. Nem tudott mit kezdeni a benne tomboló érzésekkel, és az állaton vezette le a feszültségét. A családja megszabadult tőle, Emily bolondot csinált belőle és még a nagynénje is megfenyegette. Magamat hibáztattam. Észre kellett volna vennem, hogy baja van, hiszen minden a szemem előtt zajlott.

Másnap mindannyian ott sorakoztunk a kis sírgödörnél. Emily még feketébe is öltözött, hogy így adja meg a tiszteletet Charlotte előtt. Violet láthatóan már jobban volt, de Nick még mindig rettenetesen szégyellte magát. A fiúnak büntetésből három hónapon keresztül minden nap az istállóknál kell dolgoznia a munkások között. Jót fog tenni neki.

Donald vállalta magára, hogy rövid beszédet mond, aztán mindenki elhelyezett egy szál virágot az aprócska sírhalmon.

– Te is köszönj el tőle! – adott kezembe egy fehér rózsát Violet. Értetlenül néztem rá. – Mint a Webster birtok örökösének, neked is méltó búcsút kell venned tőle – tette hozzá súgva.

Megdermedtem. Örökös? Violet biztatóan bólintott egyet. Remegő kézzel fektettem le a virágot a sírra, majd a kicsiny, faragott keresztre néztem.

– Ég veled, Charlotte! – sóhajtottam.

Hát, így múlt el Charlotte Evelyn Webster, az okos amazon papagájlány élete, és így kezdődött az enyém.