Miattad szép a karácsony - novella

 

Rebecca Reed

Miattad szép a karácsony 

Minden jog fenntartva!

copyright by Rebecca Reed

Biztosan nem én vagyok az egyetlen Chicagóban, aki utálja a telet, mégis itt élek. Mármint nem utálnám, ha a szél nem hordaná állandóan az arcomba a havat. Néha még a sál alá is bekotorja csak azért, hogy biztosan szétfagyjak, mire a célomhoz érek. Valószínűleg a legrosszabb időt választottam a vásárlásra, de hát egy hét múlva karácsony, már nem halogathattam tovább.

Korábban szálltam le a buszról, mert túlságosan csábítottak az ünnepi kirakatok. Magamnak se ismerném be, de legbelül igenis szeretem a karácsonyt. Az esti fényeket, a csillogást, a színek, ízek és illatok kavalkádját. Még azokat a hülye zenéket is bírom, csakhogy ezt soha nem árulnám el senkinek. Jobb, ha mindenki azt hiszi, az egész ünnepi felhajtás a terhemre van, csupán egy nyűg, amit szeretnék mihamarabb letudni.

Az órámra nézek. Egy óra múlva zár az állatkereskedés. Bőven odaérek addig. Megállok egy játékbolt kirakata előtt, és megmosolygom a táncoló játékmajmot, ami egy színes korongon forog körbe-körbe, miközben a fejét és a csípőjét ingatja jobbra-balra.

Fázósan húzom össze magamon a kabátot, és fülelni kezdek. Mintha a mobilom hangját hallanám. Lehúzom a kezemről a kesztyűt, és kihalászom a zsebemből a készüléket. Gwen hív.

– Vészhelyzet van! – kiált a fülembe, mielőtt megszólalnék. – Segítened kell, Joel!

– A frászt hozod rám. Mi a baj? – kérdezem a homlokom ráncolva, és közben próbálok egy hirdetőoszlop takarásába húzódni, hogy valamennyire védve legyek a széltől.

– Randim lenne, de nem indul a kocsim – mondja. – Az állatkereskedésben vagy még?

– Nem, vagyis még nem értem oda – felelem. – De miért és milyen randid lenne? Nem is beszéltél róla – értetlenkedek, mert ma délben dumáltunk, és akkor egy szóval sem említett ilyesmit.

– Tudod, hogy regisztrálva vagyok azon a társkeresőn – kezd el Gwen magyarázni. – Megismerkedtem egy nagyon helyes és értelmes sráccal. Hatkor lenne randink, de már tutira nem érek oda. Sőt, az is csoda, ha egyáltalán odaérek, mert már szarrá ázott a ruhám, és a sminkem is elfolyt, addig kínlódtam ezzel a vacakkal.

Hallom, ahogy belerúg valamibe.

– Nem értem, mit vársz tőlem – mondom, és egyben meg is sürgetem, mert tényleg kezdek szétfagyni.

– A Habcsókban vár rám. Ott vagy a közelben…

– Na, nem! – szakítom félbe.

– Joel, kérlek! – könyörög – Csak szólnod kellene neki, hogy nem ejtettem át, és érkezem…

– Miért nem hívod fel vagy írsz neki? Nem fogok ismeretlen pasikhoz odamenni – tiltakozok kézzel-lábbal, és legszívesebben kinyomnám a hívást, de Gwen a legjobb barátom. Még akkor is, ha ilyen hülye kérésekkel áll elő.

– Nem tudom a számát, és már írtam neki, de nem olvasta. Biztos nem nézi az üzeneteit. Légyszi, Joel! Nem hagyhatsz cserben. Lehet, életem szerelmét veszíteném el…

– Ne merj manipulálni, se zsarolni! – nevetem el magam, és elnézek a Habcsók irányába, ami igazából velem szemben, a túloldalon van. – A fenébe már, Gwen! Nagyon sokkal fogsz jönni nekem…

– Ah, imádlak! Tudtam, hogy számíthatok rád – derül fel a hangja.

Elindulok a zebra irányába. Nem húzhatom az időt, ha még az állatkereskedésbe is oda akarok érni.

– Hogy néz ki életed szerelme? – kérdezem, miközben sietősen szedem a lábamat, mert épp zöldre vált a lámpa.

– Mint Dean Winchester. Igazi álompasi.

– Az Odaát sorozatból? Ugye csak viccelsz? – nevetek fel hangosan.

– Nem, tényleg tökre hasonlít rá. Nem fogod eltéveszteni – hadarja Gwen. – Ülj le vele kicsit, és tartsd szóval, amíg odaérek. Ígérem, nagyon fogok sietni, most leteszem, hívom a taxit. Ügyes legyél! Rohanok! – Mielőtt szóhoz jutnék, egyszerűen megszakítja a hívást.

Döbbenten meredek a készülékre, majd a cukrászdára. Még a nevét sem tudom az illetőnek. A kabátzsebembe süllyesztem a telefont, és közelebb sétálok. A kirakat itt is ünnepi díszben pompázik. Mini karácsonyfák villognak a nem valódi, habos süteménycsodák között, és valamiből apró, csillogó hópelyhek hullnak rájuk, akár egy hógömbben. Bent kellemes megvilágításban kör alakú asztaloknál vendégek falatozzák a süteményeket és kortyolgatják a kávájukat. Gwen randevúpartnerét nem találom, bár ahol állok, onnan csak a vendégtér egy részére van rálátásom.

A bejárathoz megyek, lerázom magamról a havat, veszek egy mély levegőt, és belépek. Abban reménykedek, hogy talán nincs is itt. Az ilyen társkeresőkön összeszedett alakok megbízhatatlanok. Tapasztaltam már jó párszor, azért nem randizok így. Meg nagyjából fél éve sehogy sem. Nem kell több csalódás, túl sokat kaptam belőle az utóbbi időben.

Meglep, hogy itt nem karácsonyi zene szól, hanem kellemes swing. Félreállok az útból, és tekintetem sietősen végigvezetem a termen. Nyelek egy hatalmasat, amikor meglátom őt. Hihetetlen, de tényleg úgy néz ki, mint Dean… vagyis Jensen akárki, nem tudom a színész nevét. Mindenesetre helyes. Nagyon, nagyon helyes. Gwen kicsit sem túlzott. Ami pedig különösen meglep, hogy a srác újságot olvas.

Párszor a hajamba túrok, ami enyhén vizes az elolvadt hótól, pedig a kabátom kapucnija a fejemen volt. Úgy tervezem, elmondom neki, hogy Gwen késni fog, aztán lépek. Eszemben sincs szóval tartani és jópofáskodni egy idegennel. Ha bejön neki Gwen, akkor úgyis meg fogja várni.

Ezzel az elhatározással indulok el a távoli asztal felé, és megállok előtte. Megköszörülöm a torkomat, a srác pedig meglepetten néz fel rám, miközben az újságot leengedi a kezéből.

– Dean? – kérdezem zavartan, és valószínűleg egyből fülig vörösödök, amint leesik, mit mondtam.

– Parancsolsz? – kérdezi.

– Bakker! – nevetek kínomban. – Bocs, hogy megzavartalak. Gwenre vársz, igaz?

– Aki bizonyára nem te vagy – néz fel rám gyanakodva, de biccent.

Örülök, hogy van humorérzéke.

– Nos, nem éppen – mosolyodok el. – Gwen a barátom, és megkért, hogy szóljak, késni fog.

Kezdem kellemetlenül érezni magam, mert ő egy elegáns ingben ül, én pedig az elázott dzsekimben ácsorgok, és le kell néznem rá. Ráadásul most tűnik fel, milyen szép kék szeme van. Az igazi Deannek nem kék, hanem barna. Azt hiszem. Viszont minden másban tényleg egy az egyben hasonlít rá. Ugyanaz a szabályos arcforma, szépen ívelt orr, szögletes áll, és még a rövidre vágott barna haja is ugyanolyan árnyalatú, mint a színésznek.

– Ó, értem! – biccent megvilágosodott tekintettel. – És mennyit fog késni?

Tétován toporgok, de nem ülök le, mert egyrészt nem kínált hellyel, másrészt tényleg nem akarok maradni addig, amíg Gwen megérkezik.

– Valószínűleg nem sokat. Lerobbant a kocsija…

– Hozhatok önöknek valamit? – lép mellém a pincér, és először rám néz, mert biztosan nem érti, miért nem rakom már le végre a seggem valahová.

– Ööö, egy tea biztosan jól fog esni, látom, átfáztál – szólal meg Gwen álompasija, és a szemben lévő szék felé int, ráadásul kedvesen mosolyog mellé.

– Köszönöm – bólintok. Úgy érzem, sarokba lettem szorítva, de leginkább a mosoly által, ami önkéntelenül is maradásra késztet.

– Két japán cseresznyét kérünk, és akkor stílusosan hozhat kettőt a cseresznyés sütijükből is – adja le a rendelést a srác. A pincér lefirkantja, és már ott sincs.

Ámulva tekerem ki a nyakamból a sálat, majd leveszem a kabátomat, és a közeli sarokban álló fogasra akasztom. Gőzöm nincs, mit rendelt, de ezek szerint ő tudja.

– Ha már így alakult – nyújtom felé a kezem, mielőtt leülnék. – Joel vagyok.

Megint mosolyogva felemelkedik, és fogadja a kézfogásom.

– Blake, örvendek.

Leülök, így már kevésbé érzem magam rosszul, meg a hely is eléggé vendégmarasztaló. Édeskés illat és lágy, dallamos zene tölti be a teret, velem szemben pedig tényleg egy álompasi ül. Külsőre mindenképpen.

– Tehát – kezdek bele –, Gwennek lerobbant a kocsija. Elméletileg már hívott taxit, és hamarosan itt lesz.

– Te pedig az a bizonyos rendes barát vagy, aki jött szólni, nehogy meghiúsuljon a randink – mondja, és előveszi a telefonját.

– Csak mert a közelben jártam – magyarázkodok, bár nem szégyen a baráti szívesség. – De elvileg üzent.

– Látom – bólint Blake, és újra elteszi a készüléket. – A telefon a munkaeszközöm, ilyenkor örülök, ha mellőzhetem.

Ezzel most határozottan szerzett nálam egy jó pontot. Közben meghozzák a teánkat és két szelet, piszok gusztusos cseresznyés sütit, jó sok habbal a tetején.

– Remélem, nem lőttem mellé, és ízleni fog – biccent Blake a csészém felé. – Zöldtea szederlevéllel, aszalt cseresznyével és csöppnyi keleti fűszerezéssel.

– Jól hangzik – mosolyodok el én is. – Remek, hogy ennyire értesz hozzá.

– Az itteni hideget csak jó teákkal tudtam megszokni. Floridában születtem – árulja el, és elkezdi barnacukorral ízesíteni a teáját.

Leutánzom, amit rögtön kiszúr, de nem teszi szóvá, csak még mindig mosolyog.

– Ha én ott éltem volna, tutira semmivel sem tudtak volna erre a helyre csábítani – felelem kicsit késve. – Nem szeretem a hideget, bár innen nézve a hóesés gyönyörű tud lenni.

Blake követi a tekintetem, és ő is kinéz az utcára. A szomszédos asztalnál nem ülnek, így semmi sem takarja a kilátást. A hó most sokkal jobban esik, mint az előbb, és kezdek örülni, hogy mégis csak leültem.

– És hogyhogy pont erre jártál? – vált témát hirtelen.

– Az állatkereskedésbe tartottam, venni akartam néhány aranyhalat.

Látom az arcán, hogy meglepődik.

– Ajándékba valakinek?

– Igen, a többi halamnak – árulom el, amivel még jobban meghökkentem, aztán aranyosan elneveti magát.

– Jól értem? A halaidnak halat veszel ajándékba?

Kortyolok egyet a teából, csak utána válaszolok.

– Igazából ez mindenkinek ajándék. Magamnak, a meglévő állataimnak, és a kereskedésben lévő halaknak szintén, hisz új otthonra lelnek. Úgyhogy mindenki nyer vele – vonom meg a vállamat.

Blake hitetlenkedve rázza a fejét.

– Ez fantasztikus, Joel.

Megmelengeti a szívemet, ahogy rám néz, és ahogyan kiejti a nevemet. Rég éreztem már hasonlót. Ismét zavartan beleiszok a teámba.

– Nagyon finom – dicsérem.

– Örülök, hogy ízlik. Szerintem kóstoljuk meg a sütit is – javasolja, és maga elé húzza a tányérját.

Én is így teszek. A kisméretű villával levágom a kocka alakú sütemény egyik sarkát, és a számba helyezem. Ízbomba árad szét a nyelvemen. Rettenetesen édesszájú vagyok, emiatt rendszeren látogatom a konditermeket, mert nem vagyok hajlandó lemondani az ehhez hasonló finomságokról.

– Ez mennyei – bólogatok elismerően. – És amúgy, miért pont társkereső?

– A modern világ átka – vonja meg Blake a vállát. – Az utóbbi időben elég sokat dolgozom, alig járok el valahová, a cégnél pedig nem szeretek ismerkedni.

– Mit dolgozol? – Nem érzem, hogy tolakodó lennék, hisz elvileg a legjobb barátom pasija lesz.

– Logisztikai vezető vagyok az egyik műszaki áruházláncnál. Nemrég léptem feljebb, így kicsit még káoszos a munkarendem, de gondolom, majd belejövök – nevet halkan saját magán. – És te?

– Tanítok, mint Gwen – felelem szerényen. – Csak másik iskolában.

Blake kék szemében érdeklődés csillan.

– És szabad tudnom, mit?

Gyorsan bekapom az utolsó falat sütit, és elégedetten hátradőlök.

– Zongoratanár vagyok.

– Komolyan? – Blake leesett állal néz rám. – Az nagyszerű. Szeretem… Mármint lenyűgöz a zongorajáték.

– Valójában én is kezdőnek számítok, még két éve sincs, hogy tanítok.

Blake fészkelődni kezd a székén, majd felkönyököl az asztalra, és a szemembe néz.

– Te és Gwen… – kezdi, aztán megáll egy pillanatra.

– Nem jártunk – mondom gyorsan. – Csak barátok vagyunk. Emiatt nem kell aggódnod.

– Nem aggódok – mosolyodik el. – De jobb tudni az ilyesmit.

Az órámra nézek. Hol a fenében van már Gwen?

– Ez kicsit ciki, mert velem sütiztél helyette – próbálom oldani a közénk telepedni készülő feszültséget.

– Nem baj, ha megismerem a barátait is, bár így meghiúsítottam az aranyhal vásárlási tervedet.

– Nem te, hanem Gwen, de majd behajtom rajta – nevetek. – Egyébként sincs még karácsony, nem késtem vele.

Ezután az ünnep kibeszélésbe mélyedünk bele, és kiderül, Blake szereti a karácsonyt, én meg mindenre egyetértően bólogatok, és nem játszom a flegmát előtte. Emlékeket idézünk fel, és azon veszem észre magam, hogy jóízűen nevetek vele együtt.

– Látom, feleslegesen aggódtam – hallom meg a barátnőm hangját félig mögöttem.

Gwenre kapom a tekintetem. Ő épp sietősen ledobja magáról a fekete kabátját, meg sem várva, hogy valamelyikünk moccanjon.

– Bocs a késésért – enged meg Blake felé egy bájos mosolyt, és máris darálni kezdi azokat a kifogásokat, amiket nekem is mondott a telefonban.

Gwen, ha zavarban van, a szokásosnál is többet beszél, de belefagy a szó, amikor Blake feláll, hogy rendesen bemutatkozzon.

– Oké, én már itt nem kellek – pattanok fel, és Blake-re pillantok. – Örülök, hogy megismerhettelek. Érezzétek jól magatokat.

– Részemről az öröm – feleli. – És remélem… – Itt elakad egy pillanatra. – Szóval, remélem, még találkozunk – mondja ki vontatottan.

A homlokom ráncolva biccentek, mert nem értem, miért ment ez olyan nehezen neki. Mindenesetre, amit mondott, az Gwen számára elég biztató, mert úgy tűnik, ez a kis késési közjáték nem vette el Blake kedvét a továbbiaktól.

Elköszönök tőlük, és a Habcsókból kilépve egyből a buszmegálló felé veszem az irányt. Meg sem próbálkozok a kereskedéssel, hisz pár perc múlva bezárnak. Míg a megállóban fagyoskodok, Blake jár a fejemben. Határozottan szimpatikus, ezer éve nem éreztem magam ilyen jól valakinek a társaságában. Nagyjából egy korosztály vagyunk, talán két évvel, ha idősebb nálunk, korban pont passzol Gwenhez… vagy akár hozzám.

Sóhajtok egy nagyot. Nem értem, egyáltalán, hogy fordulhatott meg ilyesmi a fejemben. Blake hetero, ráadásul éppen a legjobb barátommal randizik.

Ennek ellenére még lefekvéskor, az ágyban is ő jár a fejemben. Magam előtt látom a csillogó kék szemét, és elmosolyodok, ahogy felidézem szívből jövő kacagását. Gwen ezúttal tényleg remekül választott. Őszintén remélem, hogy jól alakul az estéjük.

Másnap szombat lévén, nem kell korán kelnem. Még az ágyban fekve úgy döntök, délelőtt összerámolok kicsit, aztán később tényleg elmegyek abba az állatkereskedésbe. Kezembe veszem a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő, amikor szemet szúr egy értesítés: Blake Harmon üzenetküldési engedélyt kér.

A gyomrom bukfencezik egyet izgalmamban, és nyomban rányomok az engedélyre, közben olvasom az üzenetét.

Blake: A tegnap este remek volt. Hála neked! Köszönöm.

Nem akarom félreérteni, valószínűleg nem szándékosan fogalmazott így, ezért leszidom magam, amiért illetlen dolgok fordulnak meg a fejemben. Mély sóhaj közben bepötyögöm a válaszüzenetemet:

Joel: Örülök, hogy a hős megmentő szerepében tetszeleghettem. Máskor is számíthatsz rám.

Egy kacsintós emojit teszek az üzenet végére. Amint elküldöm, nyomban rájövök, hogy többes számban kellett volna írni. Mindegy, ő sem fogja félreérteni.

Elmegyek a fürdőbe, és mire kijövök, újabb üzenet vár tőle.

Blake: Szeretném meghálálni. Ha nem vársz vendégeket és nincs más programod, beugorhatok pár percre kettő körül?

A szemem hatalmasra nyílik, és rögtön pánikolni kezdek. Blake el akar jönni hozzám? Miért? Ráadásul azt mondtam neki, imádom a karácsonyt, és egyetlen egy karácsonyi dekoráció sincs a lakásomban. Te jó ég! Most mit csináljak? Nem akarom egy átlátszó hazugsággal lerázni. Meg egyébként is, kit áltatok? Totál felvillanyozott a dolog. Biztos, hogy nem vagyok normális.

Joel: Persze, itthon leszek.

Át sem gondolom alaposan, úgy küldöm el az üzenetet, és szinte azonnal rezeg a kezemben a készülék.

Blake: Akkor adsz egy címet is? (mosolygó fej)

A homlokomra csapok, és gyorsan bepötyögöm neki, aztán kétségbeesetten nézek szét magam körül.

A háló nem gáz, egykettőre rendbe teszem. A konyhában van egy halom mosatlan, a fürdő viszonylag tiszta, de el kell indítanom egy mosást, a nappaliban viszont szanaszét hever a holmim, azonban ami a legnagyobb baj, hogy egy fránya üveggömb sincs itthon, amit jelképesen fellógathatnék valahová.

Kapkodva kezdek el takarítani, pedig kettőig bőven lenne időm, de most már nem az állatkereskedésbe kell elugranom, hanem egy bevásárlóközpontba, mert még megkínálni sem tudom semmivel.

Magam sem értem, miért csinálok ebből ekkora ügyet, hisz Gwen pasija, nem az enyém, és valószínűleg Blake nem is fog emlékezni, miket mondtam neki a karácsonyról, mégis szeretnék tökéletes benyomást tenni rá. Azzal magyarázom, hogy Gwen is örülne neki, ha Blake megkedvelne.

Tizenegykor kocsiba ülök. Ezúttal nem választhatom a tömegközlekedést, ugyanis nem szeretek cipekedni. Igaz, a téli vezetést sem csípem, de néha muszáj.

Ahogy sejtettem, a parkoló tele van, mindenki a hétvégére hagyta a bevásárlást, és az ünnepek miatt most egyébként is megduplázódott a boltok forgalma. Szabad bevásárlókocsit is alig találok, de végre nagy nehezen elvergődök a karácsonyi dekorációkig.

Tanácstalanul bóklászok a sorok között, hirtelen mindent szeretnék, hisz annyira gyönyörűek a díszek, de megpróbálok valamiféle koncepciót összerakni a fejemben, hogy mégse ész nélkül vásároljak. Egyértelműen az aranyhoz húz a szívem, és elhatározom, hogy az lesz a domináns szín, és csak néhány piros kiegészítőt választok hozzá.

A pénztárnál rájövök, hogy mégis csak elragadtattam magam, mert egy vagyont fizetek, pedig kaja és üdítő alig van a kosaramban. Nem baj, egyszer van karácsony. Olyan pedig főleg, amikor önként öltöztetem ünnepi díszbe a lakásomat.

Fél egy van, mire hazaérek, úgyhogy egy útközben vásárolt hamburgerrel a kezemben rohangálok fel-alá a nappalimban, mint egy mérgezett egér, mert nem tudom, melyik komód mélyére süllyesztettem a kis kalapácsot, amit még költözéskor vettem, és azóta nem használtam.

Egy óra múlva elégedetten szemlélem a művemet. A nappali átjárója fölé girland került, dekoratív gömbökkel és apró, piros masnikkal. A komód szélén fényfüzér fut, egészen az ablakig, ahová gyertyákat is pakoltam. A konyhapult fém oszlopát körbetekertem arany boával, és az is kapott egy égősort, valamint a lakás több pontján apró díszeket helyeztem el. Az összehatás egész jó, úgyhogy rohanhatok tusolni.

Éppen csak, hogy áthúzom a fejemen a pólómat, megszólal a csengő. Izgatottan megyek az ajtóhoz, közben megint korholom magam, amiért túl nagy jelentőséget tulajdonítok a dolognak.

Veszek egy mély levegőt, és kitárom az ajtót. Mögötte ott áll Blake, kezében egy…

– Ezt nem hiszem el! – forgatom a szemem nevetve, és elveszem a felém tartott vízzel telt zacskót, melyben különféle apró halak úszkálnak.

– Úgy látom, sikerült meglepnem vele – mondja. – Bejöhetek?

– Persze – lépek el zavartan az útból. – Ezt álmomban sem gondoltam volna. Köszönöm.

Megfordulok, és máris viszem az új szerzeményeimet az akváriumhoz. Hallom, ahogy Blake leveszi a kabátját és a cipőjét is.

– Bocs, érezd magad otthon! – kiabálok vissza, az előszobába.

– Megtörtént – bukkan fel az átjáróban néhány másodperc múlva, és bejön hozzám.

Elképesztően jól áll neki a fehér, vékony kötött pulcsi, úgyhogy gyorsan elkapom róla a tekintetem, mielőtt alaposabban szemügyre venném.

– Több fajtát is vettél. Ez… Tényleg nagyon köszönöm. – Nem tudom letörölni a mosolyt a képemről.

– Azt hiszem, így is mindenki nyert vele – mondja Blake, miközben figyeli, ahogy zacskóstól a vízbe engedem az új jövevényeket. Idő kell, hogy szokják az itteni hőmérsékletet és a környezetet.

– Ezek szerint jól sikerült a randi, ha úgy érezted, meg kell köszönnöd nekem – sandítok rá, és közben megtörlöm a kezem.

– Sokáig beszélgettünk – biccent, majd megfordul, és szétnéz a nappalimban. – Milyen szép. Te tényleg szereted a karácsonyt.

Érzem, hogy elpirulok. Ha tudná, hogy mindezt csak a kedvéért hoztam össze…

– Kérsz valamit inni? Helyezd magad kényelembe – indulok el inkább a konyhába, hogy ne vegye észre a zavaromat.

– Alkoholon kívül bármi megteszi – kiált utánam.

Ha zugivó lennék, most holtbiztos, hogy legyűrnék egy felest titokban, annyira izgatott vagyok, amiért itt van. Helyette viszont üdítőt töltök mindkettőnknek.

Blake nem ült le, hanem a zongoránál áll, és végigsimít az élén.

– Pofátlanság lenne azt kérni, hogy játssz nekem egy kicsit?

Kék szeme engem vesz célba, és hirtelen lebénulok ettől a nézéstől. Rövid időre elveszek a tekintetében, majd elfordítom a fejem, és leteszem a poharakat az asztalra.

– Szívesen játszok neked – felelem.

– Jó, csak mert ez olyan romantikus dolog… vagy valami. – Ezúttal ő is elnéz másfelé, miközben ezt mondja.

– Valóban az – értek egyet vele, és leülök a székre, majd felhajtom a zongora tetejét.

Izzad a tenyerem, ezért a nadrágomba kell törölnöm. Szerencsére Blake ezt nem látja, mert épp a kanapéhoz sétál, és leül rá. Csak oldalról érzékelem, hogy engem figyel. Van előttem kotta, de fejből akarok játszani, hogy lenyűgözzem. Próbálok koncentrálni, azonban nehezen megy. Nem tudom, miért, de a The Heart asks Pleasure first jut eszembe Michael Nymantől, így azt kezdem el játszani. Szeretem ezt a dalt. Pillanatok alatt kizárom a külvilágot, és átadom magam a muzsikának. Imádom ezt az érzést. Ilyenkor egy vagyok a dallammal. Behunyom a szemem, és csak játszok. Szívből, érzéssel.

– Ez gyönyörű volt. – Blake hangjára eszmélek.

Ott áll mellettem, és ettől úgy meglepődök, hogy hirtelen felpattanok. Ennek viszont az a következménye, hogy arca egészen közel kerül az enyémhez. A szemembe néz, majd le a számra. Jesszusom!

– Nem nagy dolog – hebegem, és lesütöm a szemem.

Ő ellép előlem, így azonnal az asztalhoz sietek, és felkapom a poharamat. Egy húzásra eltüntetem az üdítőt. Észre sem vettem, mennyire kiszáradt a szám.

– De igen, szerintem az. Nagyon szépen játszol. A végtelenségig tudnám hallgatni – dicsér.

Lúdbőrös lesz a karom. Mi a franc történik?

– Néha szoktunk jótékonysági koncertet adni. Majd gyere el egyre – felelem.

Nem ülök le, mert szerintem távoznia kellene, habár még csak most érkezett, de mégis… Valami nem stimmel velem. Vagy vele. Mindegy. Nem kattanhatok rá a barátom pasijára.

– Akkor most te és Gwen…? – kérdezem hirtelen, mielőtt válaszolhatna az előző ajánlatomra.

Blake elmosolyodik, majd helyet foglal a fotelben.

– Ismerkedünk. – A válasza túl tömör, nem leszek okosabb tőle.

– Szimpatikus? – faggatom. – Ne félj, nem foglak beárulni neki – teszem hozzá, és én is leülök.

Blake szívből jövően felnevet.

– Valamiért elhívtam randira, nem gondolod?

– Oké, hülye kérdés volt – adom fel a dolgot.

– Amúgy azt hittem, azóta már rég kibeszéltetek – mondja, és érdeklődve néz rám.

Megrázom a fejem.

– Bizonyára meg fog történni, viszont még nem beszéltünk azóta. De félek, hogy féltékeny lesz, mert velem már másodjára találkoztál – viccelődök, ám rögtön meg is bánom, mert Blake szemöldöke magasba szalad.

– Lenne oka rá?

Hát persze, hogy lecsapja a magas labdát. Én hülye! Eszem ágában sincs bevallani neki, hogy meleg vagyok. Bár lehet, hogy Gwentől már rég tudja.

– Már miért lenne? – erőltetek közönyösséget magamra, és mellé még idiótán fel is nevetek. – Tudod, hogy csak viccelek.

Hosszan a szemembe néz, majd biccent, és hirtelen feláll.

– Nos, ideje mennem. Bocs, hogy feltartottalak, biztosan lett volna jobb dolgod is.

– Nem. Igazából nem – rázom a fejem, és én is felállok. – Az állatkereskedésbe akartam menni, de így már nem kell. Köszönöm még egyszer, de ha véletlenül még szívességet teszek neked, nem szükséges így meghálálnod.

Minek beszélek ennyit? Ráadásul megint csak dobálom a magas labdákat… Idióta!

– Oké, legközelebb elgondolkozok más lehetőségen is – kacsint.

Te jó isten! Ez a srác kicsinál engem…

Kínos, hogy szótlanul nézem végig, amíg felveszi a cipőjét és a kabátját, de már meg sem merek szólalni, mert eddig csak baromság csúszott ki a számon.

– Akkor… – néz rám tétován. – Még biztosan találkozunk. Szia, Joel!

Kapkodva nyitom ki előtte az ajtót, és közben biccentek.

– Igen, biztosan, szia! – intek, és ahogy kilép, azonnal becsukom az ajtót, és nekidőlök.

– Barom! – mondom ki félhangosan, és homlokon csapom magam.

Mégis mi volt ez az egész? Muszáj felhívnom Gwent, mert tudnom kell, mi a helyzet velük, és amúgy sem akarom eltitkolni előtte, hogy Blake itt járt.

Visszamegyek a nappaliba, és a telefonnal a kezemben eldőlök a kanapén. Gwen csak a sokadik csörgésre veszi fel.

– Már hívni akartalak – szól bele.

– Mégsem tetted – vetem a szemére.

– Mert hazajöttem anyámékhoz, és őrültek háza van – szabadkozik, és hallom is, ahogy a bátyja gyerekei visítoznak a háttérben. – Várj, bezárkózok a fürdőbe, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

Megvárom, amíg Gwen elbújik a zajok elől, és csak akkor szólalok meg, amikor nem hallok háttérzajt.

– Mesélj, hogy végződött a randid? – kérem.

Lelki szemeim előtt látom, ahogy Gwen a tükörben nézegeti magát, miközben hozzám beszél.

– Egész jól. Majdnem zárásig maradtunk. Blake igazi úriember, jó a humora és hihetetlenül tájékozott. Bármiről lehetett vele beszélgetni. Nem csalódtam – darálja egy szuszra. – És neked mi volt a benyomásod róla?

– Szimpatikus – vágom rá. Egyezik a véleményünk Gwennel, bár ennyire alaposan nem volt időm megismerni Blake-et. Viszont hozzátettem volna még pár olyan jelzőt, hogy szexi, dögös és hasonló finomságok.

– Akkor máris megérte, hogy megismerkedtél vele – állapítja meg Gwen. – Te sosem bírsz senkit.

– Ez nem igaz. A múltkorit… Hogy is hívták? Ron? Őt eléggé bírtam.

– Aha, annyira, hogy már a nevére sem emlékszel – morogja. – De lényegtelen, mert most köszönettel tartozok, amiért megmentetted a randimat tegnap este. Úgyhogy köszönöm, Joel!

Elvigyorodok.

– Ami azt illeti, Blake az előbb már megköszönte, ugyanis itt járt.

– Tessék? – Gwen hangja olyan éles, hogy egy pillanatra el kell tartanom a telefont a fülemtől. – A lakásodon járt? Miért?

– Mondom, megköszönte a tegnap estét. Hozott nekem pár aranyhalat.

– Komolyan? Látod, milyen rendes. Kár lett volna elszalasztani – feleli Gwen kioktató stílusban.

– Talán igazad van – értek egyet vele kelletlenül. – És akkor máris szerelmes vagy? Mi a terved vele?

Gwen hangosan felkacag.

– Már rég nem vagyok kamasz, ha nem tűnt volna fel. Nem esek olyan könnyen szerelembe. Lassan haladunk, és majd meglátjuk.

– Bocs, hogy nem vettem észre a felnőtté válásod, mert két hónapja még fülig bele voltál zúgva abba a Ronba, vagy kibe.

– Muszáj neked mindig kötekedned? – csattan fel Gwen. – Örülök, hogy máris ilyen jóban lettetek. Még nem beszéltük meg az újabb randit, mert Blake-nek óriási a hajtás a munkahelyen az ünnepek miatt, de ígérte, hogy szabaddá teszi valamelyik estéjét.

Gyötör a bűntudat, mert egyből csalódást érzek. Vagy talán csak irigy vagyok, amiért Gwen talált egy ilyen normálisnak tűnő srácot. Ráadásul egy vacak társkeresőn…

– Oké. Szurkolok nektek – mondom, mert attól még, hogy ilyesmiket érzek, ez az igazság. Örülnék, ha Gwen boldog lenne.

– Beszéltél már a szüleiddel? – vált témát óvatosan.

– Nem, de hagyjuk ezt, jó?

– Ez már a negyedik karácsony azóta. Beszélned kellene velük… – Nem is Gwen lenne, ha hallgatna rám.

– Még nem megy, és attól, hogy erőlteted, nem fogom könnyebben rászánni magam – felelem ingerülten.

– Jól van, csak szeretném, ha megfontolnád. Állandóan egyedül ünnepelsz, mióta…

– Hagyjuk, oké? – kérem újra, mert fájnak a felszakadó sebek.

– Rendben. Most leteszem, mert már keresnek. Jó legyél! – Azzal Gwen tényleg leteszi, én pedig szomorúan meredek magam elé.

Négy évvel ezelőtt mondtam el a szüleimnek, hogy meleg vagyok. Hogy miért pont karácsonykor? Nem tudom. Nem is készültem ilyesmire, csak ott ültünk együtt, az egész család, és mindenki olyan boldog volt. Én is. Abban a pillanatban azt éreztem, kitárulkozhatok, és amint megtettem, azonnal megfagyott a levegő. Apám csak annyit mondott, takarodj, anya pedig elfordult, nem nézett a szemembe. Egyedül a húgom állt mellém, de ő akkor még csak tizennyolc volt, én meg húsz. Egyikünk szava sem sokat számított, hisz ők tartottak el minket.

Már másnap elköltöztem tőlük, Gwen fogadott be az albérletébe, és azóta sem beszéltem a szüleimmel. A húgommal tartom a kapcsolatot, tőle tudok róluk dolgokat, és azt is, hogy békülnének, mégsem teszik meg az első lépést. Én pedig nem érzem magam késznek arra, hogy nyissak, annyira megbántottak. Először a reakciójukkal, aztán azzal, hogy nem marasztaltak, végül pedig évekig nem kerestek. Ez a legfájóbb pont életemben, úgyhogy azóta nem ünneplem a karácsonyt, és úgy teszek, mint akit nem érdekel, pedig a legszebb ünnep.

Szétnézek a lakásban, és keserűen elmosolyodok. Most mégis csak ünneplek. Méghozzá egy teljesen idegen fiú miatt. Hihetetlen, de nem bánom. Hiányzott már ez az érzés az életemből, csak még nem tudom, Gwennek mivel fogom megmagyarázni, ha meglátja a változásokat.

A hétvége mindig gyorsan eltelik, pedig túl sok mindent nem csinálok. Élvezem az otthonlétet, most főleg, hisz olyan szép a lakásom. Félig megkomponáltam egy új dalt is. Ritkán száll meg az ihlet, de kivételesen így történt, úgyhogy igazán büszke vagyok magamra.

Hétfőn megmutatom az egyik kollégámnak, aki máris odáig van érte, és biztat, hogy fejezzem be.

Legbelül tudom, mi az oka, amiért úgy érzem, szárnyalok, de nem akarok tudomást venni róla, pedig állandóan csak ez jár a fejemben. A közösségi oldalamon Blake szivecskézte majdnem az összes képemet, amelyen én vagyok. Hülyeség arra gondolnom, hogy esetleg a kedvesség helyett más okból tette, de nem tehetek róla, mégis ezzel áltatom magam. Persze, én sem voltam rest, átnéztem a fotóit, és viszonoztam a dolgot, de jóval visszafogottabban. Közben próbáltam nyomokat keresni, hátha csakugyan jól gondolom, és Blake nem kizárólag a lányok iránt érdeklődik, ám ennek semmi jelét nem találtam.

A belső izgalmamtól függetlenül, nem vagyok jól. Nagyjából állandóan gyötör a bűntudat Gwen miatt, mert nem szép dolog ilyesmit érezni, reménykedni meg pláne nem, de nehéz irányítani az érzéseinket. Olyankor pedig főleg, amikor Blake csak úgy random üzeneteket küld, amelyekben megkérdezi, mit csinálok éppen, vagy leírja mit evett a cég büféjében, és mennyire nem ízlett neki, esetleg megkérdezi, ittam-e már a nevétsemtudomkimondani teát. Gyakorlatilag minden szabad percünkben üzenetet küldünk egymásnak, amiből nekem van több, és azt arra használom, hogy egyfolytában lesem, ír-e nekem. Rettenetesen gáz ez az egész.

A kedd is hasonlóan telik. Győzködöm magam, hogy ez csak baráti chatelés, mert valóban az, hisz semmi burkolt célozgatás, flörtölés vagy ilyesmi nincs benne, a saját érzelmi fellángolásomat pedig félreteszem, hisz úgyis egyoldalú. Ha pedig senki sem tud róla, baj nem lehet belőle.

Szerdára már egészen kezdek lehiggadni, mert nincs abban semmi, amit csinálunk, de délután egy újabb üzenet érkezik Blake-től:

Blake: Ezt hallgatom, és te jutottál eszembe róla:

Megnyitom a küldött linket, és a gyomrom szaltózik egyet. Yirumát hallgat.

Joel: Egyik kedvencem. Óriási tehetség. Bárcsak úgy tudnék játszani, mint ő.

Blake: Gyönyörűen játszottál. Szeretném még hallani.

Majdnem lefordulok a székről, ugyanis épp vacsorázok. Legszívesebben meghívnám magamhoz, de nem tehetem. Hogy nézne már ki, ha velem megint találkozna, Gwennel meg nem? Más módszerhez folyamodok.

Joel: Majd gyertek el Gwennel.

A kihűlő félben lévő csirke helyett a körmömet rágom, amíg a válaszára várok. Látom, hogy Blake ír, és meg-megáll közben. Aztán végre megjelenik az üzenete.

Blake: Még nem tartunk ott, hogy együtt járjunk vendégségbe. Veled viszont szívesen találkoznék.

Meredten bámulom az üzenetet. Ez már konkrétan érdeklődésnek tűnik, de lehet, hogy továbbra is én képzelek bele többet. Ha szabad az estéje, miért nem Gwennel találkozik? A szám szélét rágcsálva töprengek a telefonom fölött. Vajon arra vár, hogy elhívjam? Gőzöm sincs, mit válaszoljak neki. Ha elhívom, mit fog szólni Gwen? Akkor őt is illene meghívnom, de Blake az előbb írta, hogy… Feszülten túrok a hajamba, majd írni kezdek.

Joel: Oké, akár most is megihatunk egy sört, ha van kedved.

Blake: Csak félórányira lakom. Sietek (szivecske)

A fejem ingatva bámulom a kék szívet, amit küldött. Nem piros, ez is valami, de akkor is… Tisztáznom kellene vele, hogy ez most mi, de hogyan fogjak hozzá? Hatalmas égés lenne, ha csupán félreértés. Gwen vajon megutálna, ha megtudná, hogy bűnös gondolataim vannak a pasijával kapcsolatban? Egyáltalán a pasija? Azt sem tudom, szoktak-e chatelni vagy telefonon beszélni, mert féltem faggatni, nehogy gyanús legyen neki a nagy érdeklődésem Blake iránt. Bár lehet, hogy ezt is csak én parázom túl.

Gőzöm sincs, mit csinálok éppen, de már nem visszakozhatok. Elhívtam egy baráti sörözésre. Meg azért, hogy játsszak neki. Jó, csak mert ez olyan romantikus dolog… vagy valami – ugranak be a szavai. Ő is pontosan tudja. Nemcsak az én képzelgésem az egész.

Összerezzenek a csengő hangjára. Észre sem vettem, hogy már letelt a fél óra. Villámgyorsan rakom át a félig megevett kajámat a konyhapultra, és miközben az ajtóhoz sietek, azt nézem, nem ettem-e le a pólómat, mert az elég ciki lenne.

Nyitom az ajtót, Blake pedig úgy mosolyog rám, hogy attól majdnem a karjaiba vetem magam. Még a kabátja sincs begombolva, kocsival jöhetett, és bizonyára sietett… hozzám.

– Szia! – üdvözlöm, és elállok az útjából.

– Szia, és bocs, ha tolakodó vagyok.

– Ne csináld ezt! – forgatom a szemem.

– Oké, gondolom, megmondanád, hogy kopjak le, ha úgy éreznéd – neveti el magát, miközben már a kabátját veszi le.

Fekete, szűk garbó van rajta. Ez a halálom, hisz tökéletesen látom a kidolgozott izmait. Én meg a kék, kinyúlt pólómban… de legalább megy a sötétszőke hajamhoz.

– Nos, akkor jöhet egy sör? – kérdezem.

– Most nem fagytam át, úgyhogy igen – bólint, és nem a nappaliba megy, hanem követ a konyhába.

Zavarban vagyok a mosatlan és a félig megevett kaja miatt, de Blake úgy tesz, mintha meg se látná. Helyette beszélni kezd arról, milyen vacak napja volt, és jólesett egy kis nyugtató zenét hallgatnia otthon, amiről meg én jutottam az eszébe.

– Örülök – felelem, mert úgysem tudnám letagadni az igazságot, ugyanis megint bérelt helye lett a mosolynak az arcomon.

Már a nappaliban ülünk, és ezúttal én mesélek kicsit a napomról. Túl sok érdekesség nincs benne, de Blake figyelmesen hallgat.

– És ez hogy működik? Reggeltől kora délutánig zongoraleckéket adsz? – érdeklődik.

– Nem, dehogy – rázom a fejem. – Délelőttönként rendes ének-zene órákat tartok, bár azokon is fontos szerepet kap a zongora, mert szeretném minden gyerekkel megismertetni a hangszert. Zongoraórák csak délutánonként vannak, kiscsoportos foglalkozásban vagy egyénileg néhány magántanulónak.

Blake biccent, majd ravaszkásan elmosolyodik.

– Játszol nekem? És megpróbállak elképzelni – két másodperces szünetet tart – tanárként – fejezi be.

Elakad a lélegzetem egy pillanatra, mert ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt szándékosan csinálta. Most már tényleg a végére akarok járni ennek egésznek, és úgy döntök, belemegyek a játékába. Ki fogom deríteni, egy oldalon állunk-e, mielőtt meghülyülök.

– Bízom benne, hogy elég élénk a fantáziád – eresztek meg felé egy pimasz mosolyt.

Zavarba hozom vele, mert Blake most először elpirul, és megköszörüli a torkát.

– Még sosem panaszkodtak – feleli ismét magabiztosan.

Irigylem, amiért ilyen gyorsan rendezni tudja az érzelmeit.

– Feltehetem a szemüvegemet, ha esetleg úgy könnyebb… – A mondat végén beharapom az alsó ajkam.

Blake álarca azonnal újra lehullik. Ádámcsutkája fel-le mozog, miközben nyel egy hatalmasat. Tekintete mindent elárul. Jók voltak a sejtéseim. Bejövök neki. A felismeréstől talán még nagyobb pánikba esek, mint előtte, mert ez egy meglehetősen hülye helyzet.

– Csak játssz! – kéri halkan, aztán előredől, és könyökével megtámaszkodik a térdein, miközben az ujjait kezdi el tördelni.

Leülök a hangszer elé. Ezúttal kottából játszom, mert a fejemben ide-oda cikáznak a gondolatok, nem tudnék improvizálni. Mit akarhat tőlem? Abban biztos vagyok, hogy nem így tervezte, hiszen teljesen véletlenül találkoztunk… Hirtelen nyilall belém valami. Abbahagyom a játékot.

– Valami baj van? – hallom Blake hangját.

Felpattanok, és kezembe kapom a telefonomat.

– Mindjárt jövök!

Bezárkózok a fürdőbe, és Gwent hívom.

– Mi a helyzet? – szól bele a barátom.

– Mondd, hogy nem direkt küldtél be a cukrászdába! – támadom le egyből.

Hosszú csend a túloldalon.

– Gwen! – szólok rá, hogy válaszoljon már végre.

– Jó, igen. Szándékos volt, és most legalább nem nyúltam mellé. Vagy igen? – Hangja elbizonytalanodik.

– Basszus, Gwen! Miért csinálod ezt velem? – Fáradtan lerogyok a WC deszkára.

Ez már a sokadik kísérlete, hogy összehozzon valakivel.

– Mert jót akarok, de ezt te is tudod – vágja rá. – Inkább válaszolj a kérdésemre!

A fejem ingatva elmosolyodok.

– Nem nyúltál mellé, viszont elképzelésed sincs, mit éltem át öt napon keresztül. Bűntudatot ébresztettél bennem. És egyáltalán honnan tudtad, hogy Blake…

– Egyik lyukasórámon a társkeresőn böngésztem, és a kolléganőm felismerte. Blake az öccsével kavart…

– Te pedig egyből kombinálni kezdtél. Istenem! – sóhajtom. – Oké, megyek, mert itt van…

– Mi? – vág közbe Gwen. – Ott van, te meg velem beszélgetsz? Tedd már le, a fenébe is!

Nevetve nyomom ki, de amint kilépek a fürdőből, megint elbizonytalanodok, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék Blake-nek. Valószínűleg csakis az igazat.

Bemegyek hozzá, ő érdeklődve kapja fel a fejét, és mielőtt megszólalhatnák, megelőz:

–  Gwen mondta, hogy nem szereted a karácsonyt.

Megtorpanok, és először csak tátogok, mint a halaim az akváriumban.

– Ti rólam beszélgettetek? – térek ki a válaszadás elől.

– Azt is elmondta, miért…

– Jesszusom! Milyen barátnőm van nekem?! – tárom szét a karom ingerülten. – Azt nem mesélte el, milyen színű pizsamában alszom?

– Nem, de érdekelne – vágja rá Blake.

– Tessék? – kérdezek vissza értetlenül, miután felfogom, mit mondott.

Blake feláll, és megáll előttem. Kék szemében gyengédség tükröződik.

– Pénteken, miután elmentél, és Gwen leült hozzám, egyből rájöttem, hogy engem te érdekelsz, és nem ő – mondja. – Összezavarodtam, mert nem tudtam, hogy te…, de volt egy halvány megérzésem. Gwen megállás nélkül csacsogott, könnyű volt rád terelni a szót, és mindent megtudtam, amit tudni akartam. Talán kicsit többet is.

Érzem, hogy ég az arcom. Ki fogom nyírni Gwent.

– Össze akart hozni minket – árulom el.

– Mi? – szalad ráncba Blake homloka.

Sóhajtok egy nagyot. Ideje tiszta vizet öntenünk a pohárba.

– Gwen tudta, ki vagy. Szándékosan ismerkedett meg veled, és engem is szándékosan küldött oda, hogy összejöjjünk. Én is az előbb tudtam meg – mutatok magam mögé.

Blake először csak hitetlenkedve a fejét rázza, aztán elneveti magát.

– Jó ég! Én meg mennyit szenvedtem azzal, hogyan mondjam el neki. Akkor ezért nem csinált belőle ügyet – feleli, mire most rajtam a sor, hogy meglepődjek.

– Micsoda? Gwen tudja, hogy… – Nem mondom ki.

Blake még közelebb lép, és az arcomra fekteti a tenyerét.

– Igen, már tudja, hogy tetszel nekem. – Pillantása a számra siklik, majd újra a szemembe néz.

Eddig tartott az önuralmam, ahogy az övé is. Egyszerre mozdulunk. Ajka az enyémet érinti, mely hatására apró szikrák milliói pattognak belsőmben, miközben Blake bizonytalanul, lágyan csókol. Kezem a derekára csúszik, míg az övé még mindig az arcomon pihen. Amint megérzem a nyelvét, halkan felmordulok, és szorosabban húzom magamhoz, lángra lobbantva a közöttünk feszülő szenvedélyt.

– Mondd, hogy csak miattam – zihálja, miután elválunk egymástól, és homlokát megtámasztja az enyémen.

Hirtelen nem tudom, mire gondol, aztán leesik. Furcsa melegség költözik a szívembe.

– Igen. Azt hiszem, miattad újra szeretni fogom a karácsonyt.

Vége