Csókolj szabadon - 10. fejezet

 

Rafael gyengéden masszírozta bele a krémet a vállamba. Nem beszéltünk, csak néha egymásra pillantottunk a tükörben. Tudtam, hogy hülye voltam, mert csupán a bizonyítási vágy hajtott, és akár komoly baj is lehetett volna belőle, ő pedig nem vetette a szememre az önfejűségem. Gondos keze szigorúan csak a fájó részt masszírozta, még véletlenül sem tévedt volna tiltott ösvényre. Pedig, ha tudta volna, mennyire vágyom rá. Talán sejtette is, csakhogy megint átléptünk egy határt, és ha ezt csináljuk, akkor minden eddigi igyekezetünk hiábavalóvá válik.

Voltak pillanatok, mint ez a mostani is, amikor úgy éreztem, csak magunkat áltatjuk, úgysem fog sikerülni. Lehetetlen kihívásnak tűnt, hiszen gyakorlatilag majdnem, hogy együtt éltünk. Minden idő kérdése volt csupán, és a bukásunk sokkal hamarabb következett be, mint ahogyan azt sejtettük volna.

A meggondolatlan csókunk után ismét próbálkoztunk, méghozzá elég keményen. Amennyire csak lehetett, kerülni kezdtem Rafaelt. Tudtam, hogy ő érzi ezt, de nem kért számon. A szabadidőm nagy részét a sorozatbeli tűzoltó társaimmal töltöttem.

Julian és Natacha még mindig nem jutott egyről a kettőre egymással, Brian és Brianna kapcsolata pedig mindössze futó románcnak bizonyult. Bántott, amiért Rafaelt háttérbe szorítottuk, pontosabban csak én, mert amikor ő is csatlakozott hozzánk, valamilyen indokkal mindig leléptem.

Rettenetesen éreztem magam, de legalább kezdett enyhülni a Jess iránt érzett bűntudatom. Talán így próbáltam vezekelni, csakhogy ezzel a bűntudat átfordult Rafael irányába. Lehetetlen helyzetbe kerültem, és legszívesebben elmenekültem volna vissza, Los Angelesbe, a biztonságos közös otthonunkba.

Újabb hét telt el. A sorozat első része teljes egészében elkészült, a következő három epizód nagy része is megvolt már. Szombati napra esett, amikor a második komoly csókjelenetünk következett. Már reggel gyomorideggel ültem be Rafael mellé a kocsiba. Julian és Natacha is velünk volt, ahogy a héten szinte minden nap, így nem kellett Rafaellel kettesben lennem. Az utastársaim végigcsacsogták az utat, de alig tudtam rájuk figyelni, mert egyre csak az előttem álló feladat járt a fejemben. Egyszerre akartam is, meg nem is. Vágytam arra, hogy újra közel lehessek Rafaelhez, ugyanakkor féltem, ennyi nélkülözés után, mit fog kiváltani belőlünk a dolog.

Rafael nyugodtan, én pedig kapkodva öltöttem magamra a jelenethez szükséges ruhadarabokat. A tükör előtt az ing gallérját igazította, mely olyan rohadt jól állt rajta, hogy rendesen fizikai fájdalmat okozott ránézni. A történetünk szerint Rafael a lakására hív, csakhogy nem számítok arra, hogy rendes randira készült. Ahogy beesek az ajtón, megcsókolom, ő leállít, és akkor veszem észre a gyönyörűen megterített asztalt. A vicc az egészben az, hogy majdnem ugyanazt kell eljátszanunk, ami a való életben is történt velünk. Rafael többet akar, én pedig a magam módján közlöm vele, hogy nem vagyok kész erre. Még ott is meg fogom bántani, nem csak a valóságban.

– Ideges vagy – jegyezte meg halkan, és felém fordult.

– Egy kicsit. Irigylem, hogy te mindig ilyen nyugodt tudsz maradni – húzgáltam a sárga, kapucnis pulóverem alját.

– Én is az vagyok, csak nem mutatom. – Rafael közelebb lépett hozzám, és kénytelen voltam a szemébe nézni.

Megremegett a gyomrom, ahogy megpillantottam azokat a gyönyörű, sötét íriszeket, melyek valami hihetetlen melegséget tudtak sugározni.

– Ne haragudj rám! – bukott ki belőlem.

Rafael azonnal tudta, mire gondolok.

– Nem haragszom, csak nem túl jó érzés, de jól teszed, ha kerülsz. Ez a leghelyesebb – nyugtatott.

A keze mozdult, de végül leengedte, és nem ért hozzám.

– Menjünk – intettem a fejemmel, mert szerettem volna túl lenni ezen az egészen.

Deja vu érzésem volt, mert ismét Rafael lakása ajtaja előtt álltam, csak ezúttal ő a túloldalon várt rám. Ha kinyílik az ajtó, neki kell esnem. Nyeltem egy nagyot, és megráztam magam. A szívem a fülemben kalapált.

– Indul! – szólalt meg mögöttem Tim, ami azt jelentette, Rafael azonnal kitárja az ajtót előttem.

Úgy is történt. Rafael édes mosollyal fogadott, és én tettem a dolgom. Elmorogtam egy „szia"-t és azonnal a szájára tapadtam. Átfordítottam, és a falhoz nyomva csókoltam tovább. Nem lett volna szükség igazi csókra, de Rafael nyelve a számba hatolt, amitől halkan felnyögtem, és a testemet hozzápréseltem. Keze a tarkómon pihent, és egészen elmerültünk egymásban. Végre újra érezhettem őt. A mámorító illata az orromba kúszott, a csókja íze felébresztette bennem a tüzet, és máris képes voltam minden másról megfeledkezni.

– Hé, Rafael! – kiáltott Richard. Kényszeredetten hagytuk abba a műveletet, és felé fordultunk. – Tudjuk, hogy Ronen helyes fiú, de neked most le kellene állítanod őt.

Felkuncogtam, Rafael pedig most először, mióta ismertem, elpirult. Nem tudtam nem észrevenni a ravaszkás kis mosolyt a szája szélén. Direkt csinálta. Csak azért, hogy meg kelljen ismételnünk. A szemem forgatva mentem ki ismét az ajtón, de ezúttal már nem izgultam. Alig vártam, hogy újra megcsókolhassam.

Elismételtük a jelenetet, de az előbbi incidens még bennünk volt, és mindketten belevigyorogtunk a csókunkba, ezért harmadjára is neki kellett ugranunk. Imádtam ezt a kis játékot kettőnk között, amiből a többiek valószínűleg semmit sem sejtettek. Mindenki azt hitte, hogy csak jó barátok vagyunk, azért lógtunk annyit együtt, most meg még azt sem csináltuk. Fogalmuk sem volt róla, hogy majd' megvesztünk egymásért.

– Ez aljas volt – löktem meg Rafaelt a folyosón, mikor újra az öltöző felé tartottunk.

– Élvezted, nem? – vonogatta a szemöldökét vigyorogva.

Édes volt, mennyire fel tudta dobni egy csók, vagyis három. Na, nem mintha én nem ujjongtam volna belülről.

– Kihasználsz – játszottam meg a sértődöttet.

Rafael szó szerint betaszított az ajtón, és most ő préselt a falhoz, mint ahogyan én őt a jelenetben.

– Ha ki akarnálak használni, akkor ezt csinálnám – suttogta az ajkaimra, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy attól minden erő kiment a lábamból.

Erősen tartotta a derekamnál fogva, de így is az ingébe kapaszkodva húztam magamhoz még közelebb. Egyszer meg fog ölni ezzel az őrjítő szenvedéllyel, ami benne lakozott.

Nehezen tudtunk elszakadni egymástól, de azt is csak muszájból tettük, mert az öltöző nem volt alkalmas olyasmikre, amiket más esetben tutira megtettünk volna.

Valaki megkopogtatta az ajtót a hátam mögött. Zihálva néztünk egymásra. Én elléptem oldalra, Rafael pedig kinyitotta az ajtót. Beth volt az.

– Bocs, fiúk, de valamit elfelejtettem megbeszélni veletek – mondta a lány, de nem lépett beljebb, csak egyikünkről a másikunkra nézett.

– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy holnap is forgatás lesz? – kérdezte Rafael.

– Nem, de két északára össze kellene költöznötök, ha nem gond – bökte ki Beth félve. – Már ma este érkezik néhány plusz szereplő, és nem akarjuk őket máshol elszállásolni, de nincs üres szoba – magyarázta tovább sietősen.

Rafaellel egymásra kaptuk a tekintetünket. Mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. Ha belemegyünk, akkor végképp elbuktunk.

– Hozzám beköltözhet valaki – vetette fel Rafael.

Ez volt a helyes döntés, mégis csalódottságot éreztem. Titkon rögtön abban reménykedtem, hogy együtt alhatunk.

– Ez rendes tőled, de az az igazság, hogy már mindenkit elhelyeztem, és csak egy hölgy maradt. Vele pedig nem rakhatlak össze. Hálás lennék, ha átadnád neki a szobádat. Gondoltam, nektek biztosan nem jelentene problémát, ha együtt kellene lennetek – magyarázkodott a lány, és idegesen végigsimított a rövid haján.

Fogadni mertem volna, Beth nem emlékezett arra, hogy én franciaágyas szobát kaptam. Nem szóltam közbe, mert úgy tűnt, ez máris el volt döntve. Rafael újra rám nézett, mintha tőlem várta volna a megoldást. Mivel meg se nyikkantam, ezért kénytelen volt rábólintani a dologra.

– Oké. Már ma éjszaka át kell cuccolnom? – kérdezte végül Beth-től.

– Hétkor érkeznek, úgyhogy addig jó lenne – bólintott a lány –, és kösz mindkettőtöknek. Ígérem, utána visszakapjátok a szobáitokat – intett, és máris elrobogott.

Rafael kissé hangosan csapta be az ajtót.

– Nem tudom, melyik elcseszett forgatókönyvíró írja a mi történetünket, de rendesen ki akar tolni velünk – morogta.

Beijedt. Rafael megijedt attól, hogy velem kell aludnia. El sem akartam hinni. Meg kellett nyugtatnom.

– Hé! – fogtam meg a karját. – Kérhetünk pótágyat. Beth elfelejtette, hogy nem kétágyas a szobám.

– Szerinted az segítene rajtunk? – mosolyodott el végre.

Én is elnevettem magam.

– Nem hinném – ráztam meg a fejem. Odaléptem hozzá, átkaroltam a nyakát, és a szemébe néztem. – Most nekem is pánikolnom kellene, de helyette izgatott lettem – simogattam a haját. – Szeretkezni akarok veled!

Rafael hirtelen elfelejtett levegőt venni.

– Ronen – nyögött fel édesen.

– Erre vágyok, mióta először megérintettél. Nem tudom, mi lesz a következménye, de akarom. Legalább egyszer muszáj megtudnom, hogy milyen lenne veled – tártam fel előtte a legtitkosabb gondolataimat.

– Ezek után nem fogom hagyni, hogy visszakozz – mosolyodott el újra.

– Nem lesz olyan – ráztam a fejem. – Igyekezzünk. Segítek majd átköltözni – eresztettem el, és lekaptam magamról a felsőmet.

Rafael visszahúzott, és újra megcsókolt. Ez a csók sokkal másabb volt, mint az eddigiek. Felszabadult. Talán leginkább ezzel jellemezhettem volna.

– Most már folytathatod – csapott vidáman a fenekemre.

Vegyes érzések kavarogtam bennem. Hiába tudtam, hogy óriási hibát követek el, mégsem lettem volna képes másként cselekedni. Egész úton azzal nyugtattam magam, hogy annyi mindent csináltunk már, ez nem fog sokat rontani a helyzeten. Kizárólag csak úgy lenne elkerülhető ez az egész, ha máris hazautazhatnánk, és soha többé nem látnánk egymást. Ez pedig nem fog megtörténni. Ha nem ma éjszaka, akkor öt, tíz, vagy húsz nap múlva úgyis megtörtünk volna. Mindketten jól tudtuk ezt.

Persze, simán megtehettük volna, hogy valamelyikünk átmegy másik szállodába, de ez az opció egyikünkben sem merült fel, nem véletlenül. Rafael épp úgy akarta ezt az egészet, mint én.

– Nem értem, miért nem foglaltak le nagyobb hotelt, ha tudták, hogy ennyien leszünk – elégedetlenkedett Natacha is, miközben visszafelé tartottunk.

– Te is tudod, hogy csak ideiglenesen vagyunk ilyen sokan – felelte Julian.

– Könnyen beszélsz! Téged Briannel raktak össze, de hozzám valami elkényeztetett picsa költözik – háborgott tovább a lány.

– Honnan tudod? – nézett rá a visszapillantóban Rafael.

– Beth előre szólt, hogy át kell rendeznünk a szobát, mert nem mindegy, hol van a hölgyemény ágya. Feng shui őrült a csaj – magyarázta Natacha nagy hévvel.

– Ó, az komoly – vigyorgott Rafael. – Szerencsére, én Ronent kaptam, vagyis ő kapott engem – fordult felém mosolyogva.

A pulzusom meglódult, és zavartan fordultam el.

– Két éjszakát csak kibírok veled – vontam meg a vállam.

– Talán én is, ha nem horkolsz – szurkálódott Rafael.

– Néha olyanok vagytok, mintha még mindig a szerepetekben lennétek – kuncogott Natacha. – Imádom az évődéseteket hallgatni.

– Mi? Ez nem az! – fordultam hátra felháborodva. – Ez a seggfej itt mellettem állandóan kötekszik velem.

– Hé, ez nem igaz! – nevetett Rafael. – Te vagy mindig dulifuli.

– Na ez az, ami nem igaz! – emeltem felé a mutatóujjam.

– Már nem azért, de kicsit igaza van Rafaelnek – szólalt meg Julian. – Túl gyakran morgolódsz.

– Te is mellé állsz? Ezt nem hiszem el! – csattantam fel.

– Én sem álltam senki mellé, csak arra céloztam, hogy a valóságban is olyan cukik vagytok együtt, mint a sorozatban – hajolt át hozzám Natacha és adott egy puszit az arcomra.

Legalább volt mire fognom az elpirulásom, pedig nem a puszi miatt jöttem zavarba, hanem amiatt, amit Natacha mondott. Láttam Rafael arcán, hogy ő viszont hízelgőnek találta a lány szavait. Mondjuk, az is volt, csakhogy ettől nekem megint olyan érzésem lett, mintha mindenki tudna rólunk. Akkor pedig azzal is tisztában voltak, hogy vonzódom a saját nememhez. Egyre zavaróbb lett ez az egész, mert nem akartam, hogy találgatások kapjanak szárnyra ezzel kapcsolatban, és esetleg így jusson Jess fülébe a dolog. Ráadásul mi épp most készültünk együtt aludni…

– Már megint befeszültél – súgta Rafael a fülembe az emeleti folyosón, a szobáink felé tartva. – Ha meggondoltad magad, szólj, átmehetek másik szállodába.

Gyorsan megráztam a fejem.

– Szó sincs erről. Gyere! – nyitottam ki az ajtómat, hogy ne a folyosón vitassuk meg ezt. Ahogy beértünk, idegesen túrtam a hajamba, és felé fordultam. – Már megint úgy érzem, mindenki tudja, hogy én…

Rafael nagyot sóhajtott, megfogta a kezem, és leültetett az ágyra.

– Figyelj, Ronen! Nem kellene ezen görcsölnöd. Nem akarlak még jobban megijeszteni, de olyan jól játszol, hogy ha nem lenne semmi köztünk, akkor is felmerülne bennük a dolog – magyarázta, az én gyomrom pedig még kisebbre szűkült. – Ha pedig levetítik a sorozatot, akkor már nem csak a kollégák fognak találgatni, hanem a nézők is. Erre fel kell készülnöd!

– Te jó ég! Hogy nem gondoltam erre? – dobtam magam hanyatt az ágyon.

Rafael elterült mellettem, és az arcomra fektette a tenyerét.

– A döntés mindig a te kezedben lesz. Hagyod őket találgatni vagy eléjük állsz. Bárhogy is döntesz, én melletted leszek.

Lehúztam a fejét, és megcsókoltam. Nem tudtam volna szavakba foglalni, mennyire hálás voltam neki mindezekért. Rafael igazi társ volt, akire mindig számíthattam, mégis kegyetlenül bántam vele. Ő nem ezt érdemelte.

11. fejezet