Csókolj szabadon - 15. fejezet

 

Egy órás technikai szünet következett. Bepattantam az egyik golfkocsiba, amivel a helyszínek között szoktak közlekedni, és az öltözőnkhöz vezettem. Tudtam, hogy ott fogom találni Rafaelt. Amikor benyitottam, a széken ült, könyökével a térdein támaszkodva, és maga elé meredt. Felnézett rám. Szeme könnyektől csillogott.

– Ez annyira… – nyögte keserűen.

– Rólunk szólt – fejeztem be helyette a mondatot, és odaléptem hozzá.

Alig mertem megérinteni, éppen csak, hogy a vállára tettem a kezem, ő azonnal közelebb húzott, és fejét a hasamra fektetve szorított magához. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, hiszen a felvétel alatt már megtettük. Térdre rogytam előtte. Rafael tekintete ide-oda járt rajtam, majd gondolkodás nélkül az ajkaimra hajolt. Úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Nem lehet szavakba önteni, mennyi hiányzott már ez nekem. Az óvatos közeledés egy szempillantás alatt csapott át vad szenvedélybe. Levegőhöz is alig jutottunk, úgy faltuk egymás ajkait. A hajamat tépte, míg én a pólója alá csúsztattam a kezem. Végre újra megérinthettem őt.

Rafael velem együtt emelkedett fel. Elengedett, az ajtóhoz lépett, és kulcsra zárta. Ezúttal nem kérdezte meg, biztos vagyok-e benne. Elszánt tekintettel közeledett felém, és ugyanolyan elszántsággal döntött le a kis kanapéra, amin egy ember számára is alig volt hely. Nem számított. Semmi sem volt fontos csak az, hogy akartuk egymást. Őrült módra téptük le a ruháinkat, és mikor csupasz bőrünk egymáshoz ért, mindkettőnkből hatalmas sóhaj tört fel.

Rafael fölém magasodva csókolt, majd lenyúlt, és a táskájában kotorászott. Egy óvszert varázsolt elő belőle.

– Másom nincs, de óvatos leszek – zihálta egészen felajzottan.

Engem már az sem érdekelt volna, ha kicsit sem óvatoskodik, csak az övé lehessek, ám ő odafigyelt arra, hogy még ilyen körülmények között is gondosan előkészítsen. Türelmetlenül sürgettem meg, és mikor végre-valahára elmerült bennem, az alsó ajkam beharapva fojtottam egy hangos kiáltást, amit a fájdalom és gyönyör kombinációja váltott ki belőlem.

Rafaelt elragadta a hév, és mégsem volt kíméletes velem, de nem is vártam el tőle, hogy az legyen. A szűkös hely kényelmetlensége sem tudott bennünket megakadályozni abban, hogy őrült módra kiéljük az összes visszafojtott vágyainkat egymáson. Rafaelnek elég volt csak megérintenie, és hosszú, heves hullámokban tört elő belőlem az élvezet, hasonlóképpen hozzá, hisz alig néhány másodpercre rá ő is követett engem.

Gyönyörű volt, ahogy az izmos testén megcsillant az izzadtság. Néhány pillanatig csak szerelmesen nézett, majd óvatosan kihúzódott belőlem, és felült. A törölközőért nyúlt, és a kezembe adta.

– Nem szeretném, ha bármit is mondanál – motyogta halkan.

– Nem akartam – feleltem, és elkezdtem letörölgetni magam.

Rafael felkapta a pólóját, és újra rám nézett.

– Úgy értettem, hogy ne bánjuk meg, és ne agyaljunk rajta – magyarázta. Nem válaszoltam. Hagytam, hadd ossza meg velem a gondolatait, mert elég ritkán szánta rá magát ilyesmire. – Négy napunk maradt, és szeretném ezt a négy napot veled tölteni – fogta meg a kezem. – Ha te is akarod.

Elmosolyodtam. Ettől többre nem is vágyhattam volna.

– Nagyon szeretném – bólintottam, és közelebb csúsztam hozzá. – El sem tudom mondani, mennyire sokat jelent ez nekem – adtam egy puszit az arcára, mire végre ő is mosolygott.

– Nem foglak kímélni – figyelmeztetett.

– Nem tudom, ez nálad mit jelent, de állok elébe – vigyorodtam el.

Rafael átkarolta a derekam, és megcsókolt.

– Ha visszaértünk kapsz rá kenőcsöt, de van, amivel semmi problémád nem lesz – húzta végig az ujját az ajkaimon.

– Értettem a célzást – grimaszoltam nevetve. – Szóval, ki akarsz használni – kezdtem hozzá én is az öltözködéshez.

– Hm, amennyire csak lehet – csapott a fenekemre.

Végre viszontláthattam a játékos, felszabadult Rafaelt, de én sem voltam különb lelkiállapotban. Megint ledobtuk magunkról a terheinket, és ha minden jól megy, csodás négy nap várt ránk. Kizárólag erre akartam koncentrálni, arra nem, hogy utána hosszú időre külön válnak az útjaink. Legalábbis az első rész megjelenéséig mindenképpen.

Vidáman mentünk vissza a forgatásra. Próbáltam nem furán lépkedni, de eléggé nehezemre esett, mert Rafael rendesen megkínzott. Ám ez is csak arra emlékeztetett, hogy újra együtt vagyunk, és ez boldoggá tett.

Rendkívül hosszú volt a nap. Számtalan akciójelenetet vettünk fel. Mindenki nagyon odafigyelt, hogy ne kelljen többször ismételni, de így is majdnem nyolc óra volt, mire visszaértünk a szállodába. Fel sem mentünk, hanem mindannyian leültünk vacsorázni. Rafael ismét megérintett az asztal alatt, de ezúttal csak gyengéden, kifejezve vele, ő is mennyire örül nekem.

Már lezuhanyoztam, amikor bekopogtatott hozzám egy kis táskával a kezében.

– Csak néhány holmi holnapra – dobta le a fotelbe, és rögtön a derekam után nyúlt. – Szia – suttogta az ajkaimra.

– Szia – üdvözöltem én is őt.

– Négy napig csak szeretgetni foglak – kezdett el tolni az ágy felé.

– Négy napig fogom viszonozni – kuncogtam boldogan.

Hanyatt döntött, és fölém magasodott. Arca komoly volt.

– Tudom, hogy szerelmet vallottam neked – mondta váratlanul.

Zavarba jöttem. Nem számítottam arra, hogy valaha is szóba jön ez közöttünk.

– Azt hittem, nem emlékszel – simogattam meg az arcát.

– Talán jobb lenne – mosolyodott el –, de az érzéseim azóta is változatlanok.

– Rafael…

– Ne! – tette a mutatóujját a számra. – Nem kell magyarázkodnod, csak jólesik kimondani. Szeretlek, Ronen!

Szinte beleszédültem az érzésekbe, amit ez az őszinte vallomás váltott ki belőlem. Nekem is ki kellett volna mondanom, hisz ugyanúgy szerettem, de nem tehettem. Ha megteszem, azzal reményt ébresztek benne, és ez nem lett volna fair részemről. Úgy éreztem, csak akkor mondhatom ki én is, ha ezek nem csupán szavak lesznek.

– Boldoggá tesz ezt hallani – feleltem őszintén –, de féltelek.

– Nem kell – rázta meg Rafael a fejét. – Ha ennyi ideig tudtam vele élni, ezután is menni fog. Most viszont – csúsztatta lejjebb a kezét, és megállapodott az ágyékomnál –, kezdjük el bepótolni a kimaradt dolgokat.

Rafael tényleg komolyan gondolta ezt, ugyanis egész éjszaka alig aludtunk valamit. Ha nem egymást kényeztettük, akkor beszélgettünk, és mikor összebújva elaludtunk, ő képes volt felébreszteni hajnalban, hogy kipréselje belőlem a maradék energiámat is.

Másnap meg is látszott rajtunk a kevés pihenés, mert mindkettőnknek hosszú idő kellett, mire nem alvajáróként kóvályogtunk a forgatási helyszínen. Ettől függetlenül, imádtam minden egyes percét, mert Rafael végre újra a régi volt velem. Boldoggá tettek a titkos összenézéseink, az érintései, vagy a perverz dolgok, amiket a fülembe súgott, ezzel minden alkalommal rózsás pírt csalva az arcomra.

A négy nap olyan gyorsan eltelt, mintha valaki csak csettintett volna egyet, és rögtön a záró bulin találtuk magunkat. Túl sok volt a munka és túl kevés az együtt töltött idő. Rafael a saját szobájában készülődött, ahogy én is. Lila öltönyt vettem fel, rózsaszín, masnis inggel. Az öltözködés terén mindig is merész voltam. A kedvencem, Harry Styles bátorsága engem is inspirált. A zenei munkássága mellett emiatt is nagyra tartottam őt, amiért őrültebbnél őrültebb kreációkat volt képes magára húzni, nem törődve azzal, hogy megbotránkoztat vele másokat. Persze, Rafael erre biztosan csak elhúzná a száját, de ezt a kis értelmetlen féltékenykedést is imádtam benne.

Kopogtattak.

– Hű! – nyögtem fel, mikor megpillantottam őt.

Szürke, fényes, batikolt öltöny volt rajta, hozzáillő mellénnyel, ami alatt semmit sem viselt.

– Te is hű! – nevetett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Milyen cuki vagy ebben a szerelésben, szépfiú – zárt az ölelésébe.

– Már megint itt tartunk? – vontam fel az egyik szemöldököm.

– Tudom, hogy szereted, ha így hívlak – harapta meg a fülem.

– Gáz bevallani, hogy igen?

– Hm, nem – morogta ezt már az ajkaimra, és olyan erotikusan csókolt meg, hogy abba szó szerint beleremegtem.

– Ne izgass fel, mert akkor el fogunk késni – figyelmeztettem.

– Nem mennek sehová – simított végig a nadrágomon, és mire tiltakozhattam volna, térdre vetette magát előttem.

Késtünk, de határozottan megérte. Amint leértünk, rögtön vakuk villogtak, és én egyből arra gondoltam, hogy ha tudnák, pár perce még mit csináltunk, minden címlapon ott virítanának ezek a képek. Még arra sem hagytak időt, hogy igyunk valamit, azonnal beállítottak minket is a háttérhez a fotózáshoz. Mire mindezt letudtuk, elkezdődött a buli, de akkor is lépten-nyomon újságírók hívtak félre, és kérdezgettek a forgatásról meg, hogy milyen fogadtatásra számítunk.

Fura volt, hogy ők mindannyian párként kezeltek bennünket. Ekkor éreztem először azt, hogy talán csak én paráztam túl ezt az egész dolgot, és az embereknek semmi problémájuk nem lenne azzal, ha megtudnák, ki is vagyok valójában.

Rafaelre néztem. Mellettem állt, és az egyik stábtaggal beszélgetett. Elképzeltem, mi lenne ha… Aztán be is fejeztem a fantáziálást, mert nem volt értelme, hisz holnap mindketten hazautazunk. A távolság segíteni fog, hogy letisztázzam magamban ezt az egészet. Legalább egy hónapig nem fogom látni, utána ő is Los Angelesbe utazik, és végig ott lesz, amíg lecseng az összes felhajtás, ami a bemutató után következik.

– Táncoljunk – fordult hirtelen felém.

– Mi? – meredtem rá döbbenten.

Rafael elvigyorodott, és a fülemhez hajolt.

– Imádnám, ha hozzám bújhatnál, de nem kettesben gondoltam – bökött a fejével a táncolók felé, akik akárcsak egy klubban, szétszóródva lötyögtek a ritmusos zenére.

Azonnal legurítottam az italomat, és bólintottam. Rafael kézen fogva húzott be a tánctérre. Ez is zavarba hozott, de úgy voltam vele, mindenki tudja, hogy barátok vagyunk, senki nem gondol többet a dologba. Julianékhez álltunk be, és a végére már annyira el tudtam engedni magam, hogy mindenkit megtáncoltattam, egészen magával ragadott a többiek jókedve, na meg az a pár ital is besegített, ami tánc közben fogyott.

Fergetegesre sikerült a hangulat, hiszen ünnepeltünk, de volt is mit. Tíz epizódot forgattunk le, nem kevés munkával, és hamarosan beérik a gyümölcse. A nézők egy hónap múlva hetente leülhetnek a képernyő elé, hogy megismerjék a 216–os egység mindennapjait, és betekintést nyerhetnek TK és Carlos szerelmi életébe is, ami valójában Rafael és Ronenről szól, csak ezt nem fogják tudni.

Valamikor a hajnali órákban kimerülten és enyhén ittas állapotban mentünk fel a szobámba. Mindketten hanyagul szétdobáltuk a ruháinkat a földön, és nevetve, egymásba kapaszkodva estünk be az ágyba. Hamar elragadott bennünket a szenvedély, és talán ez volt a legfelszabadultabb szeretkezésünk, amióta ismertük egymást. Az összes gátlásunktól megszabadulva adtuk át magunkat a gyönyöröknek, nem gondolva arra, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt. Sem Rafael, sem én nem hoztuk szóba a dolgot, egészen délig, míg fel nem ébredtünk.

Mindkettőnknek csomagolnunk kellett. Az én gépem háromkor indult, az övé egy órával később. Rafael ott ült az ágyon, és nézte, ahogy a holmimat pakolom a táskákba. Segíteni akart, de nem engedtem, helyette hozott fel nekünk kávét és némi harapnivalót.

– Néha felhívsz? – kérdezte minden előzmény nélkül.

Megpördültem, és gyomrom máris görcsbe ugrott.

– Természetesen, ha szeretnéd, de te is bármikor hívhatsz engem – feleltem.

– Bármikor? – vonta fel a szemöldökét.

Tudtam mire gondol. Ha Jess ott lesz velem, nem szívesen hívna fel.

– Oké, akkor majd én hívlak – sóhajtottam. – Nem is bírnám ki, hogy ne tegyem – mosolyogtam rá lágyan.

– Gyere ide! – tárta ki a karját.

Megálltam előtte, ő szorosan az ölelésébe zárt. Átéreztem a fájdalmát, hiszen én magam is hasonló érzésekkel küzdöttem. Lehajoltam hozzá, és adtam egy puha csókot a szájára, majd letérdeltem elé.

– Még sosem köszöntem meg mindazt, amit elviseltél mellettem, és amit megtettél értem, úgyhogy most időszerű – fektettem a tenyerem az arcára. – Köszönöm, Rafael, hogy vagy nekem. Köszönöm a szerelmed, a türelmed, a kedves, kijózanító vagy bátorító szavaid, és azt, hogy ennyi rossz mellett mégis rengeteg csodás dolgot tudtál adni nekem.

Egy zaklatott sóhajjal fogadta a szavaimat.

– Nem kell megköszönnöd semmit. Magamért is tettem – felelte, és legördült egy könnycsepp az arcán, amit a hüvelykujjammal simogattam el rajta.

– Hiányozni fogsz.

– Tudod, hogy te is – mosolyodott el halványan –, de most készülődj tovább, mert le fogod késni a gépet. Miattam pedig ne aggódj, megleszek.

– Biztos?

– Biztos – bólintott, és adott egy puszit a számra.

Neki is át kellett mennie összecsomagolni, de utána ismét visszajött hozzám. Még a szobában búcsúztunk el egymástól, egy hosszú, fájdalmas öleléssel, aztán lekísért a taxihoz. A többiektől még tegnap este elköszöntünk, és sokan közülük már el is hagyták a szállodát.

– Akkor majd hívlak – fordultam felé, mielőtt beszálltam volna.

– Mindenképpen – bólintott.

Zavartan néztünk egymásra. Olyan jó lett volna még egyszer megölelni, de nem tehettem. Beültem a hátsó ülésre, és intettem Rafaelnek. Ő mosolygott, de a mosolya mögött láttam a fájdalmát. Rettenetesen fog hiányozni.

16. fejezet