Csókolj szabadon - 14. fejezet

 

Jessica két napig maradt, és az a két nap maga volt a pokol számomra. Nehezemre esett ágyba bújni vele. Nem azért, mert nem kívántam, ettől sokkal drámaibb volt az oka. Végig az járt a fejemben, hogy Rafael ott van a másik szobában, és a szívem hozzá húzott. Őt akartam vigasztalni, a csókjaimmal megnyugtatni, és elmondani neki, hogy annyira szeretem, mint talán még soha senkit. Azt is tudnia kellett volna, hogy egy szerencsétlen balfasz vagyok, aki nem képes döntéseket hozni. Persze, erre valószínűleg már magától is rájött.

A másnapi forgatáson Jess is velünk jött. A kisbusszal mentünk, mert nem fértünk volna be Rafael kocsijába, de egyébként sem láttam a reggelinél, és a forgatáson is csak akkor bukkant fel, mikor az ő jelenete következett. Egész nap kerülte a tekintetem, ami kifejezetten rosszul érintett. Az öltözőben sem futottunk össze. Biztos voltam benne, hogy szándékosan megvárta, amíg végzek. Jess meg is jegyezte, hogy Rafael tényleg olyan, mint amilyennek először lefestettem neki. Ő még mindig abban a hitben volt, hogy nem jövünk ki túl jól egymással, ugyanis később sem áradoztam Rafaelről, de akkor már egészen más okok miatt nem tettem. Ez is egy hiba volt, amire megint csak később jöttem rá.

Az este sem volt könnyebb, hiszen elmentünk abba a bárba, amit Natacha előző nap emlegetett. Rafael sem tudott kibújni alóla, így rákényszerültünk, hogy ismét egy társaságban üljünk. Ekkor nézett először a szemembe, de bár ne kaptam volna el azt a pillantást. Megvetést és haragot olvastam ki belőle, ami miatt legszívesebb a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, mert ez egyáltalán nem én voltam. Nem szoktam emberek érzéseivel játszani, és soha nem használtam ki senkit. Igaz, soha nem is voltam még ilyen nehéz helyzetben.

Mindenképpen beszélnem kellett vele, úgyhogy amikor felkereste a mosdót, összeszedtem a bátorságom, és utána mentem.

Voltak bent néhányan. Rafael csak akkor vett észre, mikor odalépett a kézmosóhoz. Enyhe zavar jelent meg az arcán, majd elfordult, és megnyitotta a csapot.

– Beszélnünk kellene – nyújtottam felé a papírtörlőt.

– Nem alkalmas a helyszín – morogta, de elvette tőlem, és körbenézett.

Már csak ketten voltak bent. Rafael újra rám emelte a tekintetét, és nem mozdult, én viszont beljebb léptem, hogy odaengedjem az egyik bentlévőt.

– Mit szeretnél? – kérdezte Rafael halkan, de a gúny így is tisztán kivehető volt a hangjából.

– Magam sem tudom – túrtam bele idegesen a hajamba.

Szánakozva nézett rám, és ez rohadtul fájt. Az utolsó ember is kiment, így már csak kettesben maradtunk.

– Akkor megmondom én – lépett hozzám közelebb, és az egyik fülke ajtajáig taszított. Dühös volt. – Megőrülök érted, de nem csinálom ezt tovább, Ronen! – közölte fújtatva. – Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem tőle – mutatott az ajtó felé, ezzel Jessicára célozva. – Vele maradsz, neki kell az arcába hazudnod minden egyes nap. Mert ez fogod tenni, nem?

Szavai ezúttal engem öltek meg. Kegyetlenül szembesített a valósággal, de nem éreztem teljesen jogosnak, mert ő pontosan tudta, hogy mi a helyzet velem.

– Menj a francba! – toltam egyet rajta, de ő visszanyomott.

– Mondd, miért olyan nehéz ez? – kérdezte.

Ajkai már szinte az enyémet súrolták. Zihálva néztem a szájára, és ő azonnal ki is használta a pillanatnyi elgyengülésem. Szenvedélyesen csókolt, én pedig viszonoztam, mert nem is lettem volna képes másra.

– Miért csókolsz vissza, mikor neked nem ez kell? – folytatta a kínzásomat, és beleharapott a nyakamba. Felnyögtem. Még a fájdalmat is gyönyörnek éltem meg vele. – Miért vagy ilyen kemény, ha nem engem akarsz? – szorított rá az éledező merevedésemre.

Az ajtó nyílt, de a fal félig takart bennünket, így nem láthattak, viszont ez kijózanított.

– Rafael, elég! Megértettem! – szóltam rá remegő hangon.

Kibújtam a karja alatt, és eszeveszetten rontottam ki az ajtón. Ott megálltam, és vettem pár mély lélegzetet. Gyűlöltem ezt az egészet. Haragudtam Jessre, amiért idejött, Rafaelre, a viselkedése miatt, de legfőképpen saját magamra. Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. Rafael türelmes volt, de nem a végtelenségig. Ilyen helyzetben nem is lehetett volna tovább bírni. Szeretett engem, és a kínok kínját élhette át most. Nem is értettem, hogyan gondolhattam, hogy ő továbbra is megértő és kedves lesz. Senki sem lett volna az a helyében.

Visszamentem a többiekhez, és fáradtságra hivatkozva megkértem Jessicát, hogy menjünk vissza a szállodába. Nyafogott egy sort, de természetesen velem tartott. Minden színészi tehetségem latba kellett vetnem, hogy ő semmit se érezzen meg abból a lelki vívódásból, ami bennem zajlott. Még ennek ellenére is megjegyezte, hogy eléggé morgós kedvemben vagyok, de mindezt betudta a túlhajszoltságomnak. Ez részben meg is állta a helyét, mert valóban rengeteget dolgozunk, és erről ma Jess is meggyőződhetett.

A vasárnapi szabadnapra városnézést találtam ki, hogy ne kelljen a szállodában lennünk. Ez jó ötletnek bizonyult, mert így legalább kizárólag Jessicára tudtam koncentrálni, és némileg vissza is zökkentem a közös életünkbe. Sokat segített, hogy beszélgettünk a szülőkről, a kutyáinkról és az otthoni dolgainkról. Mégis, amikor délután ötkor felraktam Jesst a gépre, rettenetesen megkönnyebbültem.

Nem tudtam, Rafael a szobájában lesz–e, de enyhén remegő kézzel bekopogtam hozzá. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kinyílt az ajtó, és én már majdnem megfutamodtam. Mondjuk, attól sem lettem sokkal bátrabb, ahogy megpillantottam a borongós tekintetét. Bizonyára nem számított rám.

– Meghallgatsz? – kérdeztem bizonytalanul.

Rafael néhány másodpercig a szemembe nézve hezitált, majd oldalra lépett. Becsukta az ajtót, és karba tett kézzel nekidőlt. Nem kínált hellyel.

– Csak azt szeretném, hogy tudd, megértelek, és mindenben igazat adok neked – kezdtem bele sután, mire Rafael rögtön felhorkantott, de nem állított le. – Gyáva vagyok ehhez a kapcsolathoz – mondtam ki a fájó igazságot. – Nem akarom megmagyarázni, miért, vagy mitől félek, mert úgysem számít. Mindössze annyit szeretnék, hogy ha lehet, ne haragudj rám és ne ítélj el, kérlek. Épp úgy megszenvedem ezt az egészet, mint te, de ez egyedül az én harcom kell, hogy legyen. Nem foglak többé belerángatni.

Nem gondoltam ki előre, mit akarok mondani neki, így talán nem jól foglaltam össze azt, ami bennem volt. Viszont semmi értelmét nem láttam, hogy elmagyarázzam neki, mitől félek. Rólam senki sem tudta az igazságot. Féltem attól, mit mondanak mások. A szüleim, Jessica, a barátok, a kollégák és mindenki más, aki kicsit is közel állt hozzám. Nem tudtam, ez milyen hatással lenne a karrieremre, és utána ezek az emberek hogyan néznének rám. Ez egy óriási vállalás lenne, ami akár rosszul is elsülhetne, azt pedig nagyon nem akartam.

– Megértettem – felelt Rafael mindössze ennyit.

Többet vártam. A hangja túl távolinak tűnt, ami megint csak fájdalmasan hatott rám. Ettől még az is jobb lett volna, ha kiabál velem, vagy megaláz, mint tegnap este ott, a mosdóban.

– Oké – sóhajtottam lemondóan. – Akkor…, én megyek is.

Rafael ellépett az ajtó elől, de mielőtt kimentem volna, még utánam szólt.

– Ettől függetlenül az ajánlatom áll. Bármikor számíthatsz rám, ha úgy érzed…

Csak biccentettem, és átmentem a saját szobámba. Sokra nem mentem ezzel a vallomással, mert semmi olyat nem tudtam mondani Rafaelnek, amit már ne tudott volna. Mégis úgy éreztem, ezt meg kellett tennem, ha másért nem azért, hogy továbbra is együtt tudjunk dolgozni. Igaz, jólesett volna, ha legalább két szóval elnézést kér az este történtek miatt, de semmi oka nem volt rá, hisz megérdemeltem.

Az első hét borzasztó nehezen telt el. Úgy kellett egymás mellett léteznünk, mintha semmi sem történt volna, és ez egyikünknek sem ment könnyen. Szerencsére, semmilyen intim jelenetünk nem volt, így azzal nem kellett megbirkóznunk, de minden mással igen. Csak fokozatosan tudtunk elérni odáig, hogy egyáltalán rendesen beszélni tudjunk egymással. A második hétre már képesek voltunk kettesben is két mondatot váltani, ami minden esetben szigorúan csak a munkánkra koncentrálódott. Számtalan feszült pillanatunk volt, főleg az öltözőben, amikor a négy fal közé zárva vetkőztünk, és jóformán rá se mertünk nézni a másikra. Utáltam ezeket az alkalmakat, ahogy valószínűleg Rafael is, de uralkodtunk magunkon.

Egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy együtt tudjunk nevetni, ám amikor egy hétvégére hazautaztam Los Angelesbe, újabb visszaesés következett be a kapcsolatunkban. Rafael jó ideig ismét kimért és távolságtartó lett, amiből sejteni lehetett, hogy nem tette túl magát a dolgon, ahogyan én sem. Még mindig ugyanúgy szerettem és vágytam rá, de a pofonok megtanítottak arra, hogy kezelni tudjam ezt a dolgot.

A hetek észrevétlenül teltek, és már az utolsó részeket forgattuk. Sok változás nem történt, mindössze annyi, hogy Julian végre összejött Natachával, Tim egy másik fiúval, Greg pedig… Nos, róla fogalmam sem volt. Talán Rafaellel kavart néha, de olyan diszkréten csinálták, hogy én ebből semmit sem vettem észre. Azt láttam, hogy Rafael néha eltűnik a szállodából, és olyankor sosem tudtam, merre járhat, de egyszer sem kérdeztem rá, nehogy újra elrontsak vele mindent. Egy pozitív dolog viszont mégis csak történt, mert beraktak egy kutyát a sorozatba, akit imádtam. Rengeteg időt töltöttem vele a kamerákon kívül is, habár ő nemcsak az én kedvencem lett, mindenki más is halálra kényeztette.

Jess két alkalommal látogatott meg, de ezt előre jeleztem a társaságnak, így Rafael is pontosan tudhatta, mire számítson. Ő mindkét találkozást sikeresen elkerülte, ugyanis minden alkalommal hazarepült Manhattanbe. Igaza volt. Én is ezt csináltam volna a helyében.

Már kitűzték az első adás időpontját, ami január elejére esett. Több mint egy hónapunk lesz pihenni, aztán jó ideig csak interjúk, találkozók és sajtótájékoztatók következnek majd. Az utolsó forgatási napra nagy bulit szerveztek, ahová az összes mellékszereplőtől kezdve a producerekig, mindenkit meghívtak. Akkor még nem tudtam, hogy azok az utolsó napok egészen különösen fognak alakulni.

Egy este, amikor a szövegemet tanultam a Rafaellel való közös jelenetemre, már első olvasás után remegni kezdett a papír a kezemben, és egész éjszaka csak forgolódtam az ágyamba. A kettőnk kapcsolatáról kellett beszélgetnünk, ami szinte teljes egészében megegyezett a valósággal. Előre tudtam, hogy ez mindkettőnket fel fog zaklatni.

Reggel rögtön megéreztem Rafaelen is a feszültséget. A kocsiban alig szólt két szót, pedig Julian és Natacha egész úton poénkodott. Az öltözőben hasonló volt a helyzet, amikor pedig leültünk a kávézó teraszán, ahol a forgatás lesz, többször idegesen pillantottunk egymásra.

Nekem kellett kezdeni. Az első mondatok könnyen jöttek, és közben kortyolgattam az a vackot, amit elém tettek, majd Rafael része következett.

– Meddig kerülöd még, hogy beszéljünk róla? – kérdezte.

– Miről? – játszottam meg, mint aki nem sejti, mire gondol.

– Az elefántról a porcelánboltban – felelte cinikusan.

Sóhajtottam egyet.

– Rólunk?

Rafael felnevetett. Engem nevetett ki, amiért úgy tettem, mint aki csak most ébredt rá, miről is akar velem beszélni.

– Amikor megláttalak a kórházi ágyon, és nem tudtam, valaha felébredsz-e, sok érzés tört fel bennem. – folytatta. Itt arra utalt, hogy az egyik jelenetben meglőttek engem, és majdnem meghaltam. – Erős érzelmek, ami őrület, mert még mindig alig ismerlek. Össze vagyok zavarodva. Mik vagyunk mi? Egyáltalán van olyan, hogy mi? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

Ezt annyira valóságosnak éreztem, mintha tényleg nekem tenné fel ezeket a kérdéseket, és nem a sorozatbeli karakteremnek, hogy hirtelen majdnem elfelejtettem a szövegemet. A szívem a torkomban dobogott, ahogy visszanéztem rá, ő pedig csak a válaszomra várt.

– Őszintén? – kérdeztem vissza óvatosan. – Fogalmam sincs, Carlos – ráztam a fejem, és ez a válasz szintén megegyezett azzal, amit a való életben is mondtam volna.

– Fogalmad sincs, ja – ismételt engem lemondóan. – Hát, ez az…

Nekem ekkor fel kellett háborodnom.

– Te vagy összezavarodva? Én már azt sem tudom, ki vagyok. Érted? – Ettől találóbb szöveget ki sem találhattak volna a forgatókönyvírók. – Nem tudom, hogy ezt az életet akarom-e, vagy, hogy jó pályát választottam-e. Vagy, hogy jó államot – tettem hozzá. – Úgy érzem, előtte ezt kell kitalálnom, mielőtt…

– Mielőtt ezt kell kitalálnod – vágott közbe Rafael, célozva ezzel kettőnkre, és aztán csak bólintott. – Értem – sóhajtotta, és az arcán ugyanazokat az érzelmeket láttam, mint akkor ott, a mosdóban.

Kényelmetlenül megdörzsöltem az állam.

– Ne haragudj, úgy beszélek, mint egy nárcisztikus pöcs!

Rafael leintett, és közben a pincérnő hozta a számlánkat.

– Egész ésszerű volt, amit mondtál – nézett újra rám.

– Hé, legalább hadd fizessek én! – kértem.

– Nem.

– Kifizetem.

– Nem – szólt rám határozottan Rafael. – Úgy fest, hamarosan munkanélküli leszel, szóval… – dugta bele a kártyáját a terminálba.

Arra gondolt, hogy a sorozatban fel akarom adni a tűzoltói állásomat.

– Csalódott vagy – állapítottam meg.

– Nem, semmi gond – felelte, de a tekintete teljesen másról árulkodott. – Nem egymásnak szánt a sors. Ez még nem a világvége.

Ez volt az a pont, ahol Rafael felugrott az asztaltól, és elrohant. A kamerákat leállították. Szerencsére nem kellett újra vennünk, mert Richard szerint tökéletesek voltunk. Hát persze, hogy azok voltunk, hiszen nem szerepet játszottunk. Saját magunkat adtuk.

15. fejezet