Csókolj szabadon! - 4. fejezet

 

Már szürkület volt, de meg kellett várnunk, hogy teljesen besötétedjen, mert egy éjszakai balesetes jelenetet készültünk felvenni. Addig megvacsoráztunk, és felhívtam Jesst. Nem sokáig tudunk beszélgetni, mert túl nagy volt a jövés-menés és a zaj. Máris hiányzott a barátnőm, pedig még csak két napja váltunk el egymástól. Egyelőre fogalmam sem volt, mikor találkozhatunk, mert ha még Jess rá is érne, hiába jönne ide. Amíg ilyen zsúfolt napjaim lesznek, nem tudnék időt szakítani rá.

A technikusok előkészítették a helyszínt. Egy óra múlva már teljes menetfelszerelésben álltunk. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a komplett egyenruha, szoknom kellett benne a mozgást. Megmutogatták, melyik felszerelést pontosan hol találjuk a tűzoltókocsiban, és egy kisebb elméleti fejtágítás után, máris kezdtünk. A forgatókönyv szerint egy terhes nőt kellett kimentenünk a felborult kocsi alól, utána pedig a másik gyermekét, aki kirepült az ütközéskor, és gyerekülésestől fennakadt egy fán. Az akció végén lesz az a jelenet, amikor szépen kell néznünk egymásra Rafaellel, és ennyi.

Mivel ez volt az első „éles" bevetésünk, ebből adódóan rengeteget hibáztunk. Nem voltunk elég gyorsak, sem szakszerűek. Kaptunk egy hivatásos oktatót, aki mindig mondta, mikor mit kell csinálnunk. Azt hittem, sosem fogunk végezni, annyiszor kellett újravenni az egészet. Mindenki fáradt volt, én is.

Az legutolsó jelenet következett. A mienk. Rafael már ott állt mellettem.

– Csapó, felvétel indul! – hallottam a hangot.

Rob odavitte a kisbabát a hordágyon fekvő nőnek. A nő könnyek között megköszönte a segítséget, és betolták a mentőbe. Rob felém biccentett, mint apa a fiára.

– Lenyűgöző fickó – fordult felém Rafael.

– Ő az apám – mondtam a szövegemet, és rámosolyogtam, miközben Rafael hosszan engem nézett.

– Ne már, fiúk! – sopánkodott Richard. – Ti dugni akartok, és nem meggyilkolni egymást. Újra! – intett türelmetlenül.

Hibáztam, és persze Rafael vigyorgott rajtam.

– Gondolj arra, amit a rendező mondott – súgta.

– Kapd be! – morogtam.

Rob újra kezébe vette a kisgyereket, és mindenki beállt a helyére. Össze kellett szednem magam, és úgy nézni erre a pöcsre, mintha tényleg ágyba akarnám vinni.

– Lenyűgöző fickó – hallottam újra a végszót.

– Ő az apám – villantottam a legbájosabb mosolyom Rafaelre.

A szemében valami fura fény csillant, ami miatt talán a kelleténél hamarabb kaptam el a tekintetem róla.

– Remek volt! Végeztünk – csapta össze a tenyerét Richard.

Hála az égnek!

Azonnal levettem a sisakomat, és visszaadtam a kellékesnek. Beth rohant oda hozzám.

– Itt a holnapi program – adott kezembe egy papírt. – Nem kell korán kelnetek – nézett el mögém. Hátrapillantottam. Rafael állt ott. – Táncpróbával kezdetek, és maradhattok a szállodában. Csak ebéd után lesz forgatás – közölte, és már ott sem volt.

Táncpróba? Mert mit fogunk csinálni? Keringőzünk, vagy mi a franc?

– Visszavigyelek? – mutatott Rafael a kocsija irányába.

– Még át kell öltöznünk.

Észretettem, hogy a többiek minket bámulnak. Nem akartam még több okot adni a pletykákra, hogy nem jövünk ki egymással, úgyhogy beleegyeztem. Rafael visszavitt a laktanyához. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Valószínűleg ő is fáradt volt már.

– Te tudod, milyen tánc lesz? – kérdeztem öltözködés közben.

– Western – érkezett Rafael unott válasza.

– Szuper! – emeltem az égnek a tekintetem.

– Jó buli lesz – vigyorodott el. – Nem szeretsz táncolni?

– De igen, csak nem éppen ilyesmit.

– Ez Texas – tárta szét a karját.

Rafael félmeztelenül állt a ruhaállvány mellett. Nem bírtam megállni, hogy ne mérjem végig a gyönyörűen kidolgozott izomzatát. Tudtam, hogy észrevette, de most nem tette szóvá, ami egészen különösnek számított, mert eddig sosem bírta ki, hogy ne szóljon be nekem.

– Jólesne, ha nem csak megjátszva tudnál olyan szépen nézni rám – jegyezte meg váratlanul Rafael, mikor már a kocsiban ültünk.

– Semmit sem tettél annak érdekében, hogy úgy nézhessek rád – mosolyogtam magam elé. Úgy tűnt, kezdem kiismerni. Csak nem bírta megállni, hogy ne tegye szóvá.

– Ez nem igaz. Folyamatosan barátkozni próbálok veled – ingatta a fejét.

– Aha. Azzal, hogy beszólogatsz?

– Emlékeim szerint, te szóltál be nekem. Én csak segíteni próbálok.

– Jó vicc. Mégis mivel segítesz? – kaptam rá a tekintetem. – Állandóan cukkolsz, és megkérdőjelezed a tehetségemet.

Már megint az a magabiztos vigyor jelent meg Rafael arcán, amit egyszerre imádtam és gyűlöltem.

– Mert látom, mennyire befeszülsz minden alkalommal, ha a közeledben vagyok. Tényleg ennyire ráparázol a szerepre? Akkor miért vállaltad el? – kérdezte.

Ezt, hogy magyarázhatnám el neki? Nem akartam újra megbántani, és kitárulkozni sem állt szándékomban előtte. Egyébként sem értené meg, mi a problémám. Ebben a felállásban számomra ez sokkal többet jelentett egy szerepnél. Már most olyan érzésem volt, mintha az egész világ előtt megmutatnám, ki is vagyok valójában. Teljesen más lett volna a helyzet, ha Rafael nem a fiúkhoz vonzódik, és ő is csak szerepet játszik. De így… Egy olyan férfit fogok csókolni, aki talán élvezni is fogja, és nem kizárt, hogy én úgyszintén, mert hiába tagadnám, nagyon is vonzódok hozzá. Attól féltem, hogy mindenki azonnal ki fogja szúrni ezt, és lelepleződök. Nem voltam még felkészülve ilyesmire.

– Látod, már megint megkérdőjelezel. Igen, néha ideges vagyok, de pont ezek miatt – vágtam be a durcát, hátha nem faggat tovább.

– Ó, értem! Szóval, az én hibám. Akkor ígérem, nem lesz több ilyen – vonta meg a vállát.

Ennyi? Tényleg ennyiben hagyja a dolgot?

– Köszönöm – vágtam rá morcosan.

Ahogy beértünk a szállodába, nyomban kiszúrtam Greget. A fiú az egyik fotelben ülve magazint lapozgatott. Felemelte a fejét, és elmosolyodott. Nem rám mosolygott, hanem Rafaelre.

– Jó éjt, Ronen! Nekem még van egy kis dolgom – csapott mindjárt a vállamra Rafael, és odament Greghez.

Nem lett volna szabad bosszúsnak lennem emiatt, de mégis az voltam. Zavart, hogy holnap velem fog csókolózni, most pedig ezzel a fiúval teszi, és ki tudja, még mi egyebet művelnek egymással, ráadásul a szomszéd szobában. Lehet, hogy csak a fáradtság miatt voltam túl nyűgös, és ismét nem aludtam túl jól, de legalább tényleg nem kellett korán kelnem. Első dolgom volt felhívni Jesst.

– Csak nem aludtál még? – kérdeztem, olyan soká vette fel.

– De igen, hány óra van? – ásított egy nagyot Jess a készülékbe.

– Nyolc. Én is most ébredtem.

– Hogyhogy a szállodában vagy még? – érdeklődött, és a hangokból ítélve felült az ágyban.

– Délelőtt táncpróbám lesz itt a hotelben, csak ebéd után kell mennem a forgatásokra. – Ledobtam magamról a takarót, és kinyitottam az erkélyajtót.

– És hogy haladtok?

– Egész gyorsan. Több csapattal dolgozunk egyszerre, viszont ez a Rafael az agyamra megy – kezdtem nyomban panaszkodni.

Az erkélyen álltam, és a várost szemléltem. Austin egészen szép. Rosszabbra számítottam. Azelőtt soha nem jártam még itt.

– Miért, mi a baj vele?

Hallottam, ahogy Jess megengedte a vizet. Biztosan a fürdőben volt már.

– Nem tudom. El van szállva magától, és folyamatosan megjegyzéseket tesz. Fogalmam sincs, hogyan tudunk majd így együtt dolgozni – sóhajtottam.

– Ne foglalkozz vele! Te jó vagy, szívem, és ezt semmi sem befolyásolhatja. Legalább a többiekkel jól kijössz?

– Persze, velük nincs gond. Kedvelem őket, de hiányzol, Jess – tettem hozzá elérzékenyülve.

– Te is hiányzol, Ron! – felelte lágyan.

Egy pillanatra mindketten elhallgattunk. Lelkiismeret-furdalásom lett, amiért ilyen vegyes érzéseket tápláltam Rafael iránt. Nem inogtam meg, vagy ilyesmi, csak éreztem, hogy van valami, aminek nem lenne szabad ott lennie.

– A kutyák jól vannak? – tereltem más irányba a beszélgetést.

– Ma megyek hozzájuk. Eddig nem volt időm. Veszek majd nekik valami finomságot – nyugtatott Jess, mert pontosan tudta, mennyire aggódok miattuk.

– Oké, kösz. Most leteszem, mert készülődnöm kell. Szeretlek, baby! – búcsúztam el tőle, és én is a fürdő felé vettem az irányt.

A próba kilenckor kezdődött. A színészek közül csak Rafael és én vettünk részt rajta, a többiek mind statiszták voltak. Rafael természetesen öt percet késett, és amikor belépett, minden szem rá szegeződött, különösen a nőké. Mindenki vonzónak tarthatta, persze ez nem túl meglepő, főleg, hogy most is kibaszott jól nézett ki a zöld pólójában, ami a legjobb helyeken feszült rajta.

– Akkor, ha mindenki itt van, kezdhetjük is – csapta össze a tenyerét az idősödő tánctanárnő. – Álljanak be egymás mellé. Az alapokkal kezdünk.

Rafael megállt mellettem.

– Nyúzottnak tűnsz – jegyeztem meg halkan.

– Hosszú éjszakám volt – somolygott rám.

– El tudom képzelni – fintorogtam.

– Mutatom a lépéseket – szólalt meg újra a tánctanár. – Jobb láb előre, bal mellé, majd egy fél fordulat… Számolásra kezdjük.

Csináltuk, amit mondott.

– És te jól aludtál? – érdeklődött Rafael.

– Most tényleg ilyesmikről akarsz csevegni? – kuncogtam, miközben igyekeztem odafigyelni a tánclépésekre.

– Kereshetünk izgalmasabb témát is – dugta ki Rafael a nyelve hegyét, és megnedvesítette az ajkait.

Most valahogy nem tudtam haragudni rá. Csak a szemem forgatva mosolyogtam.

– Oké, akkor a többiek ezt gyakorolják, fiúk, ti álljatok arrébb és forduljatok szembe egymással – utasított a tanárnő. Megtettük, amit kért. – Oldalt hajol, és vállrázás. Kapcsolok zenét – mondta tovább, és meg is mutatta, mit kell csinálnunk.

El sem akartam hinni, de roppant mód élveztem a táncpróbát. Most először ebben az egyben nagyon egymásra hangolódtunk Rafaellel. Sokat nevettünk, és még az sem zavart, hogyan néz rám közben. Az már viszont igen, amikor az egyik forgásnál egymásnak ütköztünk, és átölelt engem.

– Upsz! – mondta. Az arca túl közel volt az enyémhez, és önkéntelenül is a szájára néztem, amit ő persze észrevett. – Majd délután – kacsintott rám, és elengedett.

Most nem kellett figyelmeztetnie. Tudtam, hogy fülig pirultam.

– Rendben, akkor ennyi volt mára – kapcsolta ki a zenét a tánctanár. – A napokban még kétszer elpróbáljuk, és kész is leszünk. Ügyesek voltak – dicsért meg bennünket.

Mindenki elkezdett kifelé szállingózni a teremből.

– Velem ebédelsz? – dobott a kezembe egy palack vizet Rafael, amit a táskájából varázsolt elő. – Utána mehetnénk együtt.

Mivel ez a nap tényleg jóra sikerült, nem akartam elrontani a hangulatot azzal, hogy visszautasítom, pedig most szükségem lett volna egy kis magányra, mert eléggé felkavart az előbbi dolog.

– Jó, de le kell zuhanyoznom – indultam el én is kifelé.

– Nekem is. Fél óra elég lesz? – sandított rám.

Bólintottam, és felmentünk a másodikra, ki-ki a maga szobájába. A fejem a csempének támasztva álltam a zuhany alatt. Most még inkább gyötört a bűntudat Jess miatt, pedig semmi sem történt, ám valami mégis. Vágytam Rafaelre. Szerettem volna, ha megérint úgy, ahogy más férfi ezer éve nem tette. Ez az érzés pedig teljesen összezavart.

Sietősen zártam el a csapot, és egy törölközővel a derekamon lehuppantam az ágyra, majd kezembe vettem a forgatókönyvrészletet. Miután elolvastam, behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. A jelenet szerint szenvedélyesen csókolózva kell beesnünk Rafael lakásának az ajtaján, és vetkőztetni kezdjük egymást, majd ő ledönt a kanapéra, onnan pedig legurulunk a földre. Utána lesz egy ugrás, és Rafael egy szál alsóban fekszik a kanapén, én pedig már öltözködöm. Meg fog dicsérni, hogy milyen jó voltam. Hát, őszintén reméltem, hogy tényleg az leszek. Viszont, egyelőre elképzelésem sem volt róla, hogyan tudom mindezt kivitelezni.

Rafael már az étteremben várt rám. Magam sem tudom, miért, de kínosan kerültem a tekintetét, pedig semmi olyanról nem beszélt, ami zavaró lett volna számomra. Azt hittem, majd szóba hozza a ránk váró feladatot, de nem tett ilyet. Úgy tűnt, tartja magát az ígéretéhez, és nem tesz idegesítő megjegyzéseket.

– Holnap este lesz egy kisebb buli itt. Tudsz róla? – kérdezte.

– Nem. Miféle buli? – tettem le az evőeszközt, mert befejeztem az étkezést.

– Hogy jobban összerázódjunk. Amolyan ismerkedős, lazulós este.

– Hm, nem hangzik rosszul – bólogattam. – Még nem ismerek mindenkit, de gondolom, te még annyira sem barátkoztál össze senkivel, mint én.

– Pedig igen. Szinte már mindenkivel váltottam néhány szót – cáfolt meg Rafael.

Ezen meglepődtem. Igaz, neki több szabadideje volt, mint nekem, mert Rob mellett én kaptam a legtöbb szerepet, hiszen a fiát játszottam.

– Akkor csak én mozgok idegenként a társaságban – vontam meg a vállam, és megittam a maradék vizemet. – Felőlem indulhatunk.

Rafael még a kocsiban sem hozta fel a témát, pedig éreztem a feszültséget rajta. Biztos voltam benne, hogy ő is a jelenetünkön gondolkozik. Muszáj lesz jónak lennünk, mert a nézők ekkor szembesülnek a kapcsolatunkkal, és érezniük kell, mennyire működik köztünk a kémia. Rafaelre sandítottam. Kamerák nélkül talán sima ügy lenne.

Nem vagyok normális! Már miért lenne sima ügy?

Elkaptam róla a tekintetem, és inkább a várost szemléltem. Behajtottunk a lezárt részre. A laktanyától nem messze alakították ki a Rafael karakterének szánt lakást. A többiek még javában forgattak, és a rendező sem ért ide. A kamerákat felállították, de mindenki csak téblábolt. Beth is ott rohangált, mint egy mérgezett egér.

Rafael egy papírpoharas kávéval közeledett felém.

– Hogy egy kicsit felpörögj – adta a kezembe.

Ha tudta volna, hogy engem rohadtul nem ez pörgetne fel…

– Ugye nincs… – kérdeztem volna, de közbevágott.

– Mandulatejjel van.

Egészen meghatott ez a gesztus. Nem beszéltem neki arról, hogy vegán vagyok, de ezek szerint, még erre is figyelt.

– Köszönöm – mosolyogtam rá.

Rafael visszamosolygott, méghozzá olyan szépen, hogy a gyomrom megremegett tőle. Kívántam. Bármennyire is tiltakozott ellene minden agysejtem, a testem valami olyasmire vágyott, amire nagyon nem lett volna szabad.

Ez volt az a pillanat, amikor szinte biztosra vettem, hogy képes leszek jól eljátszani a szerepemet.

 5. fejezet