Pf. 37 - novella

 

Rebecca Reed

Pf. 37

Kedves Gábor!

Még mindig nehezen hiszem el, hogy rávettél erre, de iszonyatosan élvezem. Hiába tudom napra pontosan, mikor érkezik a leveled, minden alkalommal ugyanolyan jóleső gyomorremegéssel nézem meg a harminchetes postafiókot. Tök menő ez az egész!

Imádom olvasni a soraidat, és igazad volt, ezerszer izgalmasabb, mint a társkeresőn chatelni. Bár hozzátenném, néha elfog a késztetés, hogy ott is rád írjak, mert azonnal szeretnék választ kapni, mégis azt mondom, piszok jó várakozni. Rád megéri várni. (elpirultam)

Hogy sikerültek a dogák? Mi kettőt írtunk a héten, mindkettő elég könnyű volt. Bárcsak akkora mákom lenne, hogy az érettségin ilyen tételt húzzak. Még március van, de már parázok tőle. Egyelőre elképzelésem sincs, hogyan leszek képes annyi mindent megtanulni. Irigyellek, amiért te olyan okos vagy. Orvos lesz belőled. Durva. Bár, ha jobban belegondolok, csakis egy komoly ember találhat ki olyat, hogy hagyományos módon levelezzünk egymással.

Most így, a hatodik levélváltásunk után beismerem, azt sem tudtam, hol lehet bélyeget venni és levelet feladni. Mármint azt igen, hogy a postán, de korábban nem tűnt fel, hogy vannak utcai postaládák. Érdekes, mennyi apróságra nem figyelünk oda.

Hogy szoktam-e koncertre járni? Naná! Oké, nem gyakran, mert a szüleim eléggé bekorlátoznak. Mindig arra hivatkoznak, hogy először töltsem be a tizennyolcat… Mintha sokat számítana az a pár hónap, ami még hátravan. Akkor sem leszek sokkal felelősségteljesebb. Vagy igen? Mit gondolsz erről? Mondjuk, aki ilyen céltudatos, mint te, azt biztos bárhová el merik engedni. De ugye nem komolyzenei koncertekre szoktál járni? Mert nem tudom, hogyan érezném magam egy olyanon. Na, jó, kicsit megint előreszaladtam… Bocsi!

Hatodik… lassan elérjük a nyolcat. Amikor lefektetted a játékszabályokat, azt gondoltam, ez mekkora baromság, és hogy nem fogom kibírni nyolc héten keresztül. Mégis itt vagyunk. Hatodik hét, hatodik levél. De most őszintén! Tényleg egyszer sem próbáltál rám keresni sehol? Mielőtt visszakérdeznél, közlöm, hogy betartottam a szabályokat, pedig furdal a kíváncsiság, milyen lehetsz. Viszont már csak két hét, és megtudom.

Kicsit kínozni akartalak, ezért szándékosan a legvégére hagytam azt, amire a legjobban várod a választ. Tehát, ha annyira tudni szeretnéd, elárulom, hogy nincs kimondott szemszín vagy hajszín, ami tetszik. Szeretem az „aranyos” fiúkat, akiknek szép a mosolyuk, kedves az arcuk. Nem zavar, ha valaki vékony, az sem, ha alacsony, de túlságosan lányos se legyen, a fiús fiúkat szeretem. A leveleid alapján ilyennek tűnsz, és pont emiatt… szóval, emiatt eléggé kedvellek. Várom már, hogy személyesen is találkozzunk. Istenem, ez olyan fura! Igazán leírhatnád, te mit érzel ezzel kapcsolatban!

Észrevetted, hogy egyre olvashatóbb a kézírásom? Sehol sincs a te gyöngybetűidhez képest, de már én is el tudom olvasni, amit írtam. Ehh, nem vagyok túl poénos, igaz? Azért remélem, néha mosolyogsz az idétlenségemen. Szeretném látni azt a mosolyt… (megint ég az arcom). Elképesztő, miket írok le. Lehet, épp emiatt nem merek majd találkozni veled, mert szégyellni fogom, hogy milyen kis romantikus nyálgép vagyok írásban. Szóban tutira nem mernék ilyeneket mondani.

Inkább be is fejezem, és várom a beszámolódat mindenről. Te mindig olyan érdekes dolgokat szoktál írni, élvezet olvasni a leveleidet.

Üdv (amúgy ehelyett nincs valami más?):

Dávid

Még egyszer átfutom a sorokat, de már most újraírnám, és kivenném belőle azokat a béna mondatokat, csak nincs időm rá. Be fog zárni a posta, ha nem igyekszem. Gyorsan összehajtom a papírt, a lépcsőn lefelé szaladva nyálazom a borítékot. Reggel fel kellett volna adnom, de elaludtam, és totál kiment a fejemből, ezért most imádkozok, hogy odaérjen szerdáig, különben borul a rendszer.

Nincs messze a posta, úgyhogy tíz perc múlva már túl vagyok a feladáson. Rájöttem, hogy előre felbélyegzett borítékok is vannak, ám mivel Gábor mindig olyan szép bélyegeket ragaszt a leveleimre, azóta én is vettem néhányat.

A kezem a zsebembe süllyesztem, baktatok a házunk felé, és a repedezett járdát bámulva mosolygok magam elé. Ha a haverjaim tudnák, hogy mit művelek, kiröhögnének. De nem mondtam el senkinek.

 A társkeresőre poénból regisztráltam. Oké, inkább kíváncsiságból… Lényeg, hogy szinte egyből összeakadtam Gáborral, mert a profilképe pont ugyanaz volt, mint az enyém: egy koponya röntgenképe. Kíváncsi voltam, ő miért azt választotta, és ez jó indoknak tűnt arra, hogy ráírjak. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy egyidősek vagyunk, ő is Pesten lakik, és azért választotta a képet, mert orvos szeretne lenni, méghozzá agysebész. Először azt hittem, csak hülyéskedik, de később kiderült, hogy egyáltalán nem. Ezek után ciki lett volna bevallanom, hogy én csak azért választottam a képet, mert jól néz ki, úgyhogy azt kamuztam, aznap voltam koponyaröntgenen, mert eltaknyoltam a gördeszkával, és bevertem a fejemet. Hazugságok terén roppant kreatív tudok lenni.

Beszélgetni kezdtünk, ám mielőtt rátérhettünk volna a személyes dolgokra, Gábor hirtelen megkérdezte, lenne-e kedvem játszani. Persze, én rögtön másféle játékra gondoltam, és még jó, hogy nem mondtam ki, mert megint égett volna a fejem. Azt találta ki, ne így ismerkedjünk, hanem hagyományos módon levelezzünk egymással. Értetlenkedtem egy sort, mire elég szájbarágósan elmondta, hogy igen: toll, papír, boríték, bélyeg. Percekig bámultam a képernyőt arra gondolva, hogy összeakadtam egy maradi seggfejjel, és már magam elé is képzeltem egy szemüveges okostojást, de valami miatt mégis belementem ebbe a hülyeségbe. Ami persze azóta már kiderült, hogy egyáltalán nem az.

Nem hittem az egészben, és még a postán is vacilláltam, mert piszok sokba került postafiókot bérelni, de érdekelt ez az őrült játék. Még aznap megírtam Gábornak a címet, és amikor ténylegesen megkaptam az első levelét, örömömben hazáig vigyorogtam.

Így kezdtünk el ismerkedni egymással, és nagyon gyorsan rájöttünk, ha hétfő reggel postára adom a levelet, ő már szerdán megkapja, aztán ha még aznap megírja a választ, pénteken eljut hozzám. Szomszédos kerületben laktunk, így gyakorlatilag szinte azonnal a postafiókomban landolt a levél. Mindössze egyszer kellett sürgősségivel feladnia, hogy ne törjön meg a rendszer, mert lekéste a postát, és az orra előtt zárták be, így nem kaptam volna meg azon a héten. Lehet, nekem is úgy kellett volna feladni… Már mindegy.

Szóval, azóta egész sok mindent megtudtam Gáborról, ezáltal a kép teljesen átalakult a fejemben róla, és azt hiszem, kijelenthetem: fülig belezúgtam. Sosem voltam még szerelmes, de egyértelműen tudom, hogy az vagyok. A levélben nem kamuztam, tényleg remegő gyomorral várom az övét, és amikor olvasom a gyönyörűen formált betűit, egyfolytában mosolygok. Még a suliban is állandóan ő jár a fejemben, és az, hogy mit fogok írni neki legközelebb. Elképesztően vágyom rá, hogy végre láthassam.

Csak az a baj, azt sem tudom, hogy néz ki…

Kedves Dávid!

Elárulok egy titkot: te vagy az első, aki idáig kitartott.

Sosem kérdezted, de előtted három fiúval próbáltam ki ezt a játékot. Az elsővel egy levélig jutottam, nem válaszolt az enyémre. A második kétszer írt, de rögtön közölte, hogy szerinte ez hülyeség, inkább chaten folytassuk. A harmadik pedig megszegte a szabályokat, mert küldött magáról egy fotót.

Úgyhogy abszolút csúcstartó vagy, aminek rendkívül örülök, mert én szintén élvezem ezt az egészet. És igen, pont ugyanolyan izgatottan várom a leveleidet, mint te az enyémeket. A „rám megéri várni” sorral megdobogtattad a szívemet. Köszönöm, ez nagyon kedves tőled!

A dolgozatokon túl vagyok. A matekon szó szerint, mert sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, keményen kell gyakorolnom rá, hogy meg tudjam oldani a feladatokat. Maximalista vagyok, ezt már tudod, úgyhogy ezúttal is készültem, mégis rendesen megizzasztott. A többi szerencsére sima ügy volt.

Mindig dicsérsz, pedig szerintem ez csak szorgalom, nem vagyok okosabb az átlagnál. Nálad sem. Te sok olyat tudsz, amit én nem. Jártas vagy a sportokban, a zene világában, a modern technikában, és még a főzésben is remekelsz kicsit. Nekem egyik se megy. Tudom kezelni a telefont, játszottam már videójátékokat, és persze zenét is szoktam hallgatni, de közel sem vagyok olyan profi ezekben, mint te. A konyhát pedig jobb, ha messzire elkerülöm.

És ha már zene, akkor megnyugodhatsz, nem szoktam komolyzenei koncertekre járni, de színházba igen. Imádnám, ha egyszer együtt mehetnénk. Én is előreszaladtam, látod? Ez a levelezés lényege, bátran leírhatjuk, amit érzünk vagy gondolunk. Sok mindent szeretnék csinálni veled, Dávid. De legfőképpen arra vágyom, hogy találkozzunk.

A szüleim engem is korlátoznak, pedig én már betöltöttem a tizennyolcat. Nem túl szigorúak, ellenben megszabják, meddig kell hazaérnem. Ez nem több, mint egészséges féltés, ma már nem igazán szoktam lázadni ellene. Nem tudom, felelősségteljesebb leszel-e, szerintem igen. Ebben a korban a hónapok is számítanak. Látod, hogy milyen bölcs tud lenni egy tizennyolc éves?

Picit ugrálok a témák között, mert szeretnék mindenre reagálni, amit írtál, de később még folytatom az előzőt.

Ne gondold, hogy én annyira otthonosan mozogtam a hagyományos levelezésben. A mai napig nem tudom, honnan jött ez a különös ötlet, de szerettem volna kipróbálni. Az pedig, hogy csak a levelezőpartnerem „lelkét” ismerem meg, plusz izgalmat ad a dolognak. Itt megjegyezném, hogy én is egyre jobban izgulok, és egyben szomorú is vagyok, mert már csak két levelet kaphatok tőled.

Szerinted miért kérdeztem meg, milyen fiúk tetszenek?

Rád akartam keresni, de mivel én fektettem le a szabályokat, nem szeghettem meg őket. Örülök, hogy te sem tetted, és most már bírd ki, kérlek!

Nagyjából tudod, mit gondolok vagy érzek ezzel kapcsolatban. Érdekesnek tartalak, viccesnek, és nagyon cuki, amikor írod, hogy elpirulsz. Ilyenkor mindig arra gondolok, bárcsak láthatnám. Azt pedig ne szégyelld, ha picit romantikus vagy, számomra ez pozitívum, mert időnként én is az vagyok. Sőt, azt hiszem jobb, ha nem látsz a fejembe, mert szerintem sokkal gyakrabban elpirulnék, mint te.

Nekem tetszik a kézírásod, az összes leveled megőrzöm, és nem béna a humorod. Nem csak örömömben szoktam mosolyogni olvasás közben.

Mivel ezt a játékot én találtam ki, ezért mit szólnál, ha a találkozónkat te terveznéd meg? Találd ki, hol és mikor legyen, vagy akár vihetsz bele te is valamilyen játékot. Bármit vállalok, mert te is vállaltad ezt értem.

Válaszodra várva, szeretettel (ilyet is lehet az üdv helyett):

Gábor

Péntek van, ráérek a hétvégén megválaszolni a levelét, de muszáj újra átfutnom, annyira tetszik, amiket írt. Olyan, mintha ő is érezne valamit irántam. Bárcsak így lenne.

Nagyot sóhajtva dőlök el az ágyamon, és a fejem fölé tartva nézegetem a szépen formált betűket. Miért hiszem, hogy ő is ilyen szép? Mi van, ha nem lesz szimpatikus? Ha tényleg szemüveges, pattanásos és esetleg kövér is mellé? Akkor mit fogok csinálni? Nem vagyok túlzottan válogatós, de szeretem a szép arcú fiúkat. Azt mondják, én is helyes vagyok. Vajon nem zavarja, hogy hosszabb a hajam? Igaz, legtöbbször összekötöm, de lehet, neki nem jön be az ilyesmi.

Frusztráltan gördülök a hasamra, a levelet pedig leteszem magam mellé. Miért is kellett ez a szabály? Miért nem láthatjuk egymást? Nem akarok csalódni. Ráadásul most még agyalhatok a találkozón is. Valami tuti hely kellene. Olyan jó lenne, ha előtte titokban megleshetném, hogy fel tudjak készülni.

Hangosan felnyögök. Nem lenne fair ilyet csinálni. Ne csak ő legyen zavarban, vele kell tartanom, aztán legfeljebb valamelyikünk csalódik. Attól még barátok lehetünk, nem?

Anya kiabál, hogy menjek el a boltba tojásért. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs tesóm, mert akkor nem mindig engem ugráltatnának. Mérgesen cammogok le a földszintre, már lassan készülődnöm kellene Márk bulijába. Anya kirakta a pénzt az asztalra, morogva zsebre dugom, és az utcán azon filózok, melyik boltba menjek. Ami a legközelebb van, oda sosem megyek, mert délutánonként ott dolgozik egy srác, aki előtt egyszer rendesen beégtem.

Régebben rendszeresen jártam oda, főleg miatta, mert iszonyú helyes. Annyira elvarázsolódtam a kinézetőtől, hogy elhittem, én is tetszem neki, mert mindig olyan kedvesen mosolygott rám, és állandóan engem figyelt, amíg vásároltam, hiába voltak mások is a boltban.

Egy nap összeszedtem minden bátorságomat, és azzal az elhatározással léptem be az üzlet ajtaján, hogy elhívom valahová. Amikor meglátott, már messziről mosolygott. Le sem vettem róla a szemem. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy közeledtem a pult felé, de amikor odaértem, a raktárból előbukkant egy szőke lány. Mire kettőt pisloghattam volna, a srác nyakába vetette magát, az arcára adott egy cuppanós puszit, majd mindketten felém fordultak, és a srác megkérdezte, miben segíthet.

Annyira zavarba jöttem, hogy oda sem nézve leemeltem egy újságot az állványról. Amikor megláttam, hogy egy férfimagazin legfrissebb számát sikerült kikapnom, a címlapon egy meztelen, bögyös macával, az arcom valószínűleg a vörös legmélyebb árnyalatát vehette fel.

Na, azóta nem jártam az üzletben. Ennek körülbelül fél éve, ezért úgy döntök, kockáztatok. Talán már nem is dolgozik itt, tutira beugrós volt, hisz nagyjából velem egykorú lehet.

Benyitok a boltba. Az első, ami szemet szúr, egy testes nő háta, amint az eladóval beszélget, így nem látom, ki áll a pult mögött. Nem foglalkozok vele, a zöldséges részhez megyek a tojásért. Abban a pillanatban megüti a fülem az ismerős hang. A pult felé pördülök, és a tekintetünk összekapcsolódik. Te jó isten! Ez a fiú azóta még helyesebb lett. A haja is hosszabb, aranyosan kócos. Azonnal elkapom a pillantásom, és visszafordulok a polchoz, mintha még keresnék valamit.

Legszívesebben elmenekülnék, de már kezemben a tojás, és amúgy is látott. Lehet, nem is emlékszik rám, csak megnézte, ki az új vásárló. Jól tudom, hogy hiába áltatom magam. Láttam a szemében, hogy felismert. Aztán máris szidom magam, mert mi van akkor, ha férfimagazint vettem tőle? Egy kamasztól ez teljesen normális. Nem kell tudnia, hogy meleg vagyok. Ő sem az, biztos nem egyszer lapozgatott már ilyesmit.

Mély levegőt veszek, és odamegyek hozzá. A testes asszonyság épp távozik, senki más nincs a boltban.

– Csak ennyi lesz – teszem le a tojást a pultra.

Nem nézek a fiú szemébe, helyette a nyalókákat bámulom a tartóban, és a zsebemben kotorászok a pénzért.

– Régen láttalak erre. Azt hittem, elköltöztetek – mondja.

Elképedek. Mégis csak rápillantok. Bakker, hogy nézhet ki valaki ilyen jól?

– Nem, csak általában anya jár vásárolni – dadogom.

Szép szemét összeszűkítve néz rám, talán érzi, hogy kamuzok, de végül elmosolyodik. Istenem!

– Emlékszem. Ő tényleg szokott ide járni – bólint, és elveszi az ezrest, amit a pultra tettem.

Annyira bénának érzem a helyzetet, hogy képtelen vagyok válaszolni, és nem tudom, erre egyáltalán kellene-e reagálnom valamit.

– Köszi – veszem el a visszajárót, és felé biccentek, mielőtt megfordulnék.

– Én is köszönöm – feleli, és amint hátat fordítok, utánam szól: – Remélem, még találkozunk.

Semmit sem értek. Mégsem a lányok érdeklik? Hátranézek.

– Biztosan – búcsúzok egy félszeg mosollyal, és kiviharzok a boltból.

Ez meg mi volt?

Kedves Gábor!

Szerencsésebb vagyok, mint te, mert egy egész hétvégém van megfogalmazni a választ, míg neked csak néhány óra. Ennek ellenére mindig jobb leveleket hozol össze, mint én.

Tényleg én vagyok a legkitartóbb? Azok a fiúk nem tudják, mit veszítettek. De így legalább kaptam egy esélyt. Kösz, srácok!

Ezzel a szívdobogással nem vagy egyedül. Ugye tizenhét évesen nem lehet infarktust kapni? Mert félek, hogy a találkozásunkkor bekövetkezhet. Addigra tanulj meg újraéleszteni, doktor úr!

Nem csak okos, szerény is vagy. Rendes tőled, hogy az unalmas, hétköznapi tudásomat megpróbálod valami nagyon pozitív dolognak beállítani, de tisztában vagyok a képességeimmel. A kütyükkel már gyerekkoromban is jól elboldogultam, ezért fogok műszaki területen továbbtanulni. Talán ebben az egyben tényleg jó lehetek.

Színházba veled? Simán bevállalnám. Voltam már a sulival, érdekesnek tartottam, egyáltalán nem unalmas. Veled biztosan sokkal jobb élmény lenne, de azért elvinnélek valami szuper koncertre is. Basszus, de szeretném! Tudod, hogy teljesen megbolondítasz? Még én is alig ismerek magamra. A haverjaim gyakran megjegyzik, hogy elkalandozok, még meccs közben is előfordul, mert olyan sok mindenről eszembe jutsz. Nagyon gáz?

Egy kicsit a föld felett lebegek, olyan sok szépet írtál nekem. Inkább nem mondom meg, hányszor olvastam el a leveled. Megkönnyebbültem, hogy nem csak én várom annyira a találkozásunkat. Jó érzés, hogy érdekellek. Azzal viszont megleptél, hogy rám bíztad a helyszínt és az időpontot. Most megint lesz min gondolkoznom, és már előre tudom, hogy nem leszek olyan kreatív, mint te voltál ezzel a levelezéssel. De azért remélem, sikerül majd valami elfogadhatót kitalálnom.

Kérdezhetek valamit? Na, ezt nem tudom, minek írtam le, mert úgysem tudsz rá válaszolni egyből, én pedig képtelen lennék magamban tartani, brrr, mindjárt belegabalyodok ebbe az egészbe. Szóval, te nem idegeskedsz amiatt, hogy mi van, ha nem fogok tetszeni neked? Igazából cikinek érzem ezeket a kérdéseket, mert még azt sem tisztáztuk, milyen céllal levelezünk egymással, de mivel egy társkeresőn ismerkedtünk meg, számomra evidens, hogy… talán összejöhetnénk.

Tehát nem félsz, hogy esetleg nem jövünk be egymásnak? Nem lesz kínos? Vagy mi lesz, ha csak az egyikünknek tetszik a másik? Már csak egy levelet fogok írni… Ne küldjek egy fotót mégis? Vagy hülyeség, és túlparázom az egészet? Talán csak azért, mert annyira szeretném, ha minden tökéletes lenne.

Tudom, már ezerszer írtad, hogy sosem nevetsz ki, de ilyenkor mindig azt képzelem, hogy hangosan felkacagsz, és gyerekesnek tartasz. De hidd el, mindez csak azért van, mert kedvellek. Nagyon kedvellek… khm.

Még van időd meggondolni addig, és nem haragszom meg, ha elveted az ötletet. Mindenhogyan izgalmas lesz, és szerintem így is, úgy is boldog leszek, hogy láthatlak.

A legmélyebb szeretettel (látod, megy ez!):

Dávid

Lehet, tényleg életem legkínosabb találkozója előtt állok. Így főleg, hogy szinte teljesen kitárulkoztam előtte. Szinte remegve várom a pénteket, hogy kezemben tarthassam a levelét.

Kedves Dávid!

Egyből a lényeggel kezdem.

Most igen nagy dilemma elé állítottál. Hasonló félelmekkel küzdök, mint te. Szeretnék tetszeni neked, és boldog lennék, ha te is bejönnél nekem. Egy csomó mindent megszerettem benned, érzések kezdtek el kialakulni (értettem a torokköszörülést), úgyhogy ez már jóval több, mint egyszerű kedvelés. Szerelmes lettem. Beleszerettem abba, aki te vagy. Nem a külsődbe, hanem az érzékeny, de mégis laza és vicces énedbe. Rád zúdíthatnék közhelyeket, hogy a külső csak egy dolog, de butaság lenne. Igenis számít. Kell, hogy minden érzékszervünket jóllakassuk. Szeretnék gyönyörködni benned, érezni az illatodat, ami csak a tiéd, hallani a kedves hangodat. Igen, arra vágyom én is, hogy minden tökéletes legyen. De valószínűleg nem lesz az. Kisebbfajta csoda kellene hozzá.

Szerintem, ha egyikünk se túl nagy elvárással indul el erre a találkozóra, akkor talán nem érhet nagy csalódás. Küldhetnénk képet, de min változtatna? Ha nem tetszenék, nem akarnál találkozni velem? Mert te bárhogy nézel ki, biztos, hogy ugyanúgy szeretnélek látni a valóságban is.

Még egy levél tőled, és egy levél tőlem. Ennyi maradt. Meggondolhatod magad, ha mégsem akarod, de tudom, hogy nem tennél ilyet.

Most nem is reagálok másra, mert hamarosan úgyis megbeszélhetünk mindent személyesen.

Várom a helyszínt és az időpontot. De a legjobban azt, hogy a szemedbe nézhessek!

A miharabbi találkozásra:

Gábor

Csak ülök a parkban a padon, és bámulom a levelet. Szeret. Ő is belém szeretett.  Lehetetlen, hogy ezek után ne tetsszen nekem. Felállok, és hazafelé veszem az irányt. Máris tudom, hogy rongyosra fogom olvasni ezt a levelet. A bolt előtt visz el az utam. Félve sandítok a kirakat felé, bár semmit sem látok bent, mert visszatükröződik az üveg, úgyhogy el is fordulok. Nem mertem elmesélni Gábornak a béna újságos kalandomat, nehogy félreértse, pedig biztosan jót nevetett volna rajta. Ez az ismeretlen srác helyes, de az én szívem Gáborért dobog. Azért a fiúért, akit még soha nem láttam. De hamarosan fogok.

Kedves Gábor!

Nem tudom szavakban kifejezni, mekkorát nőttél most a szememben, amiért ki merted mondani, pontosabban le merted írni, amit érzel. Ha tudnád, hányszor szerettem volna megtenni, de mindannyiszor megakadt a tollam, félve attól, mit szólnál hozzá. Sosem gondoltam, hogy látatlanban is kialakulhat ilyen érzelem. Meg kell, mondjam, most már nem félek, hanem egyenesen rettegek a találkozástól, ám épp annyira várom is. Már csak öt nap. Mert ugye, ráérsz szombaton?

Mint mondtam, nem vagyok túl kreatív. Fejben végigvettem egy csomó helyet, de egyik sem volt az igazi. A parkok unalmasak, kajáldába, étterembe nem szívesen mennék, de szerintem te sem. Moziban nem tudnánk beszélgetni, se korcsolyázás és egyéb tevékenységek közben, ezért arra gondoltam, mi lenne, ha csak úgy bóklásznánk egyet az állatkertben? Én ezer éve nem voltam, és ott mindent lehet. Sétálhatunk, beszélgethetünk, beülhetünk valahová kajálni, és így, kora tavasszal talán még tömeg sem lesz sehol. Mit szólsz? (Pff, máris elbizonytalanodtam, jó helyszínt találtam-e.). Na, mindegy. Szombaton három órakor a bejáratnál foglak várni. Megveszem a jegyeket, azzal ne fáradj. (gyomorgörcs)

A pénteki leveledben írd meg, neked jó-e, bár ha nem, akkor neked kell javasolnod valamit… Kedden lejár a postafiók bérlet. Fura, hogy ezután már nem kell mennem oda, nem lesz mire várnom. Illetve, bízom benne, hogy nagyon is lesz… Istenem! Már értem, miért szoktak a lányok megbolondulni, amikor ilyet éreznek. Annyira boldog vagyok, és annyira izgatott!

Hű, legyen már szombat!

Hamarosan találkozunk!

Dávid

Ez nem én vagyok. A tükörképemet bámulom a fürdőben, és megint azt a hülye, vigyori pofát látom, ami múlthét pénteken telepedett az arcomra. Egy hete mondogatom magamnak, hogy nem vagyok normális, és próbálok lehiggadni, de nem megy. Legszívesebben kitárnám az ablakot, és kiordítanám, hogy szerelmes vagyok. Valószínűleg a kutyát se érdekelné, bár lehet, hogy Marika néni átjönne, és megkérdezné felhívja-e az orvost.

Ma nem kellett suliba menni, így hazafelé nem vehettem ki a postafiókból Gábor levelét. Elmúlt tíz óra, és abban a reményben öltözöm át, hogy már biztosan ott lesz. Letrapplok a lépcsőn, csak úgy zeng az üres ház a lépteimtől. Teló zsebben, tárcám szintén, belebújok a cipőmbe, és kulcsra zárom az ajtót magam mögött.

Szinte szökellek a járdán, egy idős bácsit magam elé engedek a posta bejáratánál, aztán fellépek a három lépcsőfokon, és máris a számozott ládák mellett vagyok. Megkeresem a harminchetest, beleillesztem a kulcsot, és persze hogy vigyorgok. Ott a levél. Kiveszem, megcsodálom a régi autókat ábrázoló bélyegeket rajta, még az ujjaimmal is végigsimítok a sima felületen.

A levelet a kezemben tartva lépek ki az utcára, és átmegyek a zebrán a túloldalra, ott van automata. Pénzt kell kivennem holnapra, hogy meg tudjam venni a jegyeket az állatkertbe. Nem tudom, ott lehet-e kártyával fizetni, úgyhogy inkább biztosra megyek.

Az automatánál a levelet a számban tartom, amíg beütöm a kódot és kiveszem a pénzt. Így fordulok meg, a tárcámba tuszkolva a bankjegyeket, de a kezem megáll a mozdulat közben. A boltos srác bámul rám, úgy egy méterről. Életemben nem láttam még ilyen szép arcot és ilyen gyönyörű mosolyt, mint az övé. Ráadásul a barna hajához kék szem párosul, egyszerűen elbűvöl a megjelenésével. A szeme nagyra nyílik, mintha valami rémséget látna. Még gyorsan körbe is fordítom a fejem, hogy most mi a franc van, közben kiveszem a levelet a számból. Ő követi a tekintetével, és most a kezemet bámulja.

– Helló! – biccentek oda neki, mire ijedten kapja rám a tekintetét.

Mivel csak áll ott, mint egy kőszobor, én meg nem tudom, ez megint mi az isten, így inkább elindulok.

– Dávid! – kiált utánam.

Honnan tudja a nevemet? Megtorpanok, és visszafordulok. Ő néhány lépést tesz felém, újra a kezemben lévő levélre pillant, majd rám.

– Azt hiszem – kezdi bizonytalanul –, akaratlanul is megszegtem a szabályt.

Hogy mi van? A pillanat törtésze alatt esik le minden. Ez nem lehet. Ilyen nincs! Most én nézek le a kezemre, kicsit meg is emelem a levelet, amin ott virít a feladó neve: Romsics-Tóth Gábor. Nyelek egy nagyot, de mire felemelem a fejemet, egy sugárzó mosolyú fiú néz vissza rám.

– Márpedig csodák igenis léteznek! – suttogja úgy, hogy még halljam. – Kétszer szerettem bele ugyanabba a fiúba.

Vége