Te vagy az örökségem - 5. fejezet

5. fejezet: Új otthon 

Liana

Ami a fogadtatást illette, Liana valami hasonlóra számított, de a ház, vagyis inkább kastély, egészen meglepte. Sejtette, hogy a bátyja jól él, de ekkora fényűzésre egyáltalán nem számított. Már amikor megállt az óriási kovácsoltvas kapu előtt, akkor valószínűsítette, hogy ez jóval megdöbbentőbb lesz, mint hitte. Hosszú ideig várakozott, mire rájött, hogy le kell eresztenie az ablakot, akkor fogja meghallani, ahogy a kaputelefonban egy férfihang kérdezgeti ki ő, és mit keres ott. Miután közölte, a kapu azon minutumban kinyílt, és behajthatott a házhoz vezető fenyőkkel szegélyezett útra. Szinte szégyellte magát, amikor kiszállt a vén tragacsából, annyira nem illett abba az elegáns környezetbe.

A házat míves, régi bútorokkal rendezték be. A szekrényeken szobrok, értékes vázák és színes virágcsokrok díszelegtek. A falakat drága, dombormintás tapéta borította, rajta festmények lógtak. Liana kicsit sötétnek találta a helyiségeket, de mégis, az összehatás melegséget sugárzott.

Dylan utálatosan bánt vele, ami egyáltalán nem lepte meg Lianát, hisz szándékosan tette le Brunót az asztalra, mert pontosan tudta, hogy azzal felhergelheti a karót nyelt bátyját. Azonban az rosszul esett neki, hogy Dylan be sem mutatta a barátnőjének. A nő pedig arra sem méltatta, hogy szóba álljon vele. Liana úgy érezte ez sokkal nehezebb lesz, mint gondolta, de ezek még nem tudták kivel állnak szemben. Nem akarta hagyni magát. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek megbarátkozni a jelenlétével.

Lent szerencsére azonnal megtalálta a bordó egyenruhát viselő szobalányt. Liana nem örült volna, ha ebben az ismeretlen házban kell bolyongania, mert bizonytalannak tűnne előttük. Pedig nagyon is az volt, de nekik ezt ne kellett tudniuk.

– Elnézést, hová vitted a cicám? – kérdezte a szobalánytól.

– Edgar kivitte a nyári lakba, amíg nem találunk neki helyet.

Lianának fogalma sem volt róla ki az az Edgar, de most nem foglalkozott ezzel a kérdéssel.

– Adni kell neki enni, mert egész úton nem evett, és akkor képes mindent szétszedni – mondta a lánynak, aki menten rémült arcot vágott. – Nyugi, utána már alszik, és fel sem kel reggelig, mert egy lusta dög. Odavezetsz?

– Természetesen, miss Foster – bólintott a szobalány, miközben idegességében a kezeit tördelte.

– Egy pillanat, csak behozom a kocsiból a kajáját – emelte felé Liana a mutatóujját.

Gyorsan kirohant, és hangosan szidta magát, amiért a csomagok legaljára pakolta be a zacskót. Nagy nehezen kihalászta, és az ajtóban majdnem beütközött Dylanbe, aki épp a barátnőjét kísérte ki. A férfi rávillantotta jeges tekintetét, amit Liana készségesen viszonzott, majd szó nélkül elment mellettük.

– Ezek mindig ilyenek? – kérdezte a szobalánytól, amikor kiléptek a hátsó teraszra.

– Milyenek, miss Foster? – pislogott nagyokat a lány.

– Kérlek, ne miss Fosterezz már! Liana a nevem, és ne is magázz, hiszen nagyjából egyidősek vagyunk.

A lány elmosolyodott, és megrázta a fejét. Kontyba tűzött, világos hajából kihullott egy tincs, melyet mindig igyekezett a füle mögé seperni, de az újra az arca előtt kötött ki.

– Sajnálom, de mi senkit sem tegezhetünk.

– Ne már! Mégis csak a 21. században élünk – tárta szét a karját Liana.

Erre a lány a kezét a szája elé tartva kuncogni kezdett.

– A keresztnevén szólíthatom, ha az megfelel. Engem Harpernek hívnak – mutatkozott be barátságosan.

– Szia, Harper! Szóval, mindig ilyen merevek? – faggatta tovább Liana.

– Azt hiszem, igen. Bár ennyire zavarodottnak még nem láttam őket. Mr. Crawford olyan körökben mozog, ahol elvárás a megfelelő viselkedés – magyarázta Harper.

Megfelelő viselkedés? Valahol leragadhattak a múltban – gondolta Liana, és rögtön a klasszikus romantikus regények jutottak eszébe. Őszintén remélte, hogy a bátyja nem akarja majd rögtön férjhez adni valami pénzes pacákhoz. Na jó, túl élénk a fantáziám – mulatott saját magán.

Egy takaros faházhoz értek. Útközben Lianának feltűnt ugyan a lenyűgöző kert, de most a beszélgetés kötötte le a figyelmét. Azt később is ráér majd megszemlélni. Miután Harper kinyitotta az ajtót, Brunó nyávogva szaladt oda hozzá.

– Na, mit szólsz, micsoda palotát kaptál? – simogatta meg a macskáját Liana.

A kis kerti ház nagyobb és komfortosabb volt, mint a bérelt lakása. A nyersfa semmihez sem fogható illata járta át az egész helyiséget. A recsegős padlójával és a hatalmas kandallóval olyan volt, akárcsak egy hétvégi nyaraló. Liana felettébb hangulatosnak találta. Mivel elfelejtette behozni a macska tányérját, kivette az egyik virág alól az alátétet, és abban adott enni Brunónak.

– És azt tudod, hogy én ki vagyok, Harper? – fordult újra a lány felé.

– Igen, Liana. Mr. Crawford már tájékoztatott bennünket, hogy majd valamikor érkezni fog.

Liana tekintetét az égnek emelte, és nagyot sóhajtott.

– Ne hívd már így, könyörgöm! Dylan. Ez a neve. Előttem nem kell Mr. Crawfordnak szólítanod.

Harper szája a füléig szaladt. Nem lehetett sokkal több, mint Liana, és olybá tűnt, ők nagyon jó barátnők lesznek majd.

– Majd próbálom megszokni – biccentett Harper.

Liana elképesztőnek tartotta, hogy ezek így élnek. Dylan úgy viselkedett, mint valami arisztokrata vénember, pedig tökre fiatal még, és hozzá iszonyatosan jóképű is. Biztosan ilyen neveltetést kapott, vagy csak a környezete tette ilyenné, ahogy Harper is említette.

– Segíts nekem, kérlek, mert amint láthattad, engem itt mindenki utálni fog – pislogott Harperre. – Mondj el mindent, amit fontos tudnom róluk, vagy a szokásaikról!

– Jól van, akkor üljünk le!

Lianának máris jólesett, hogy legalább egy valaki nem elutasító vele.

– Először is a személyzet. Van egy szakácsnő és három szobalány – kezdte a beszámolóját Harper, miután leült vele szemben az asztalhoz.

– Minek három szobalány egy embernek? – vágott közbe Liana.

– Nem vagyunk egyszerre itt mindannyian. Egy délelőtt, egy délután, egy pedig este, ha esetleg szükség lenne rá, de általában nincs, úgyhogy takarítani szokott – sorolta Harper.

– Inkább nem mondom, mit gondolok – húzta el a száját Liana. – Folytasd!

– Ezenkívül van egy kertész, egy sofőr és néhány lovász. Az egész személyzetet Edgar felügyeli, ő a birtok intézője – számolta az ujjain.

– Akkor ezek szerint lovak is vannak a birtokon… – nyugtázta Liana fülig érő szájjal a számára legérdekesebb információt.

– Igen. Mr. Crawford, vagyis Dylan szeret lovagolni – bólintott a lány.

Liana az asztalra könyökölve elmerengett egy pillanatra.

– Ki sem nézném belőle, hogy szereti az állatokat.

Harper picit fészkelődni kezdett.

– Igazából nem rossz ember ő. Kissé hűvös, de nagy szíve van – vette védelmébe a munkaadóját.

– Nekem inkább úgy tűnik, hogy egyáltalán nincs szíve, de hagyjuk Dylant. Mesélj nekem az apámról! Ugye őt is ismerted?

– Ó, igen! Az apja rendkívül kedves ember volt. Mindannyian rettenetesen sajnáltuk, mikor elhagyták a birtokot, amikor pedig elhunyt, mindenki megsiratta szegényt – mesélte Harper szomorúan.

Liana most még inkább sajnálta, hogy nem ismerhette meg, és újra elkezdték foglalkoztatni a megválaszolatlan kérdések.

– És mi van Dylan anyjával?

– Ő a városban él, de gyakran ellátogat ide.

– Mondd, hogy Dylan nem rá hasonlít! Mert épp elég lesz egy utálatos emberrel kibírnom – sandított reménykedve a lányra.

Harper most még inkább mocorogni kezdett a helyén, és mintha kerülné a tekintetét.

– Kérem, Liana, ne várja tőlem, hogy rosszat mondjak a munkaadóimról. Inkább majd döntse el ön, hogy milyennek látja őt.

Ebből persze Liana rögtön sejtette, hogy Dylan anyja épp olyan, mint a fia. Nem volt boldog attól, hogy még egy ellenséggel többet tudhat a magáénak. A macskájára nézett, aki jóllakottan elterült a szőnyegen.

– Úgy látom, Bruno jóllakott. Most már nyugodtan itt hagyhatjuk – állt fel, majd búcsúzóul újra megsimogatta a cicáját.

Ahogy kiléptek, tekintetét végigfuttatta a meseszép kerten.

– Gyönyörű itt minden!

– Igen. Dylan büszke is rá. Sokat szokott a parkban tartózkodni – árulta el Harper.

– Az baj, mert én is szeretek a szabadban lenni – sóhajtotta Liana, majd elindult a rózsákkal szegélyezett, illatfelhőben úszó ösvényen.

A parkban több út is futott, de mindegyik a középen lévő szökőkútnál találkozott, ahonnan egyetlen egy haladt tovább, amit végig tujákkal ültettek be.

– Hová vezet az út?

Harper Liana mellé lépett.

– A kerti tóhoz, onnan pedig tovább lehet menni az erdő irányába. Illetve, ott a villa mellett… – mutatott el a másik irányba – az az út visz az istállókhoz. Általában autóval mennek le, de gyalogosan sincs messze.

– Alig várom, hogy láthassam, és a házat is. Esetleg majd, ha nem lesz itthon senki, körbevezethetnél – kérte Liana, aztán elindultak vissza a házhoz.

– Délelőtt nem én leszek, de ebéd után szívesen megmutatok mindent – bólintott a lány, és kinyitotta Liana előtt az ajtót.

Liana sehol nem látott senkit, ezért felment, hogy végre szemügyre vehesse a lakosztályát. Ahogy kitárta a kétszárnyú ajtót, elképedve járta körbe az új otthonát.

Egy kis folyosószerű előtérbe lépett, melyben faragott konzolasztal állt, mellette világos színűre pácolt beépített szekrény süllyesztettek a falba. Tovább haladva, egy hatalmas nappali fogadta, ahol kényelmes kanapék és fotelek terebélyesedek, a falban kandalló, mellette a sarokban kis bárszekrény tele kristállyal és különféle italokkal. A szemközti falon óriás képernyős tévé, alatta gondosan elrendezett műszaki cikkek sorakoztak. Baloldalon, a főbejáratra néző méretes ablakok tükrözték vissza Liana alakját, míg jobbra két ajtó egy-egy szobát rejtett maga mögött. Mindkét szoba igen tágas és világos volt. Közülük az egyik külön fürdővel és gardróbbal, valamint erkéllyel rendelkezett. A bejárattal szemben volt még egy másik gardrób, és egy minikonyhának nevezhető helyiség. Az egész lakosztályt a halvány rózsaszín, a bézs és világos olajzöld színek uralták. Minden tökéletes összhangban volt egymással, és jó érzést keltett az emberben.

Liana soha életében nem volt még ennyire gyönyörű környezetben. Könnyezve nézett szét újra, és közben meg-megállt, hogy a falon függő festményeket is megcsodálhassa. Nem akarta elhinni, hogy ez most már az övé, és ezentúl itt fog élni. Mától kezdve teljesen megváltozik az élete.

A bőröndjei a nappali közepén hevertek. Egyenként ürítette ki őket, és utána szomorúan szemrevételezte szegényes ruhatárát. Rögtön tudta, másnap mit fog csinálni. El kell mennie vásárolni, mert bizony itt nem jelenhet meg ezekben a kopott, kifakult, kinyúlt holmikban.

Liana már igen megéhezett, ezért nekivágott felfedezni a konyhát. Az étkezőt már tudta merre találja, ezért úgy gondolta, valahol arra kell lennie a konyhának is. Meglepetésére Dylant találta ott, ahogy Harperrel beszélgetett. Amint Liana belépett, mindketten rászegezték a tekintetüket, ám míg Harper kedvesen mosolygott, addig Dylan egyetlen pillantásával is meg tudta volna ölni.

– Ne nézzen már úgy rám, mintha valamiféle betolakodó lennék! – szólt rá undokul Liana, és megállt az asztal túloldalán, velük szemben.

Csak a saját bizonytalanságát akarta elrejteni ezzel a megjátszott szemtelenséggel, és remélte, hogy ezt Dylan nem fogja kiszúrni.

– Megéhezett, miss Foster? – kérdezte nyugodt hangon a férfi.

Dylan is színészkedett, mert Liana biztos volt abban, hogy majd felrobbanhat az idegességtől.

– És az miért érdekli magát? – feleselt vele.

Lianát máris megőrjítette ez a kimért távolságtartás. Hogy lehet így létezni?

– Harper, lenne szíves vacsorát adni miss Fosternek? – fordult el tőle Dylan, mintha meg sem hallotta volna a kötekedő kérdését.

– Köszönöm, de feltalálom magam, csak valaki mutassa meg, merre találom a konyhát – ellenkezett Liana.

– Nem kétlem, de most beszélni akarok magával – közölte a férfi arrogánsan.

Az akarok szó nem annyira tetszett Liana fülének, de inkább nem tette szóvá.

– Jó, akkor jöjjön a konyhába, és közben is elmondhatja, amit akar – hangsúlyozta ki erőteljesen az utolsó szót, majd a szobalányhoz fordult. – Harper, merre találom a konyhát?

A lány zavartan pislogott először rá, majd Dylanre.

– Erre, itt – mutatott maga mögé.

– Köszönöm. Nyugodtan menj csak, majd kiszolgálom magam – mosolygott Liana a lányra, és elvonult a meghökkent férfi előtt.

A beugróból nyílt egy dupla ajtó, amely mögött valóban ott volt a konyha. Mivel Dylan követte, ezért Liana nem állt le csodálkozni, pedig bőven volt min. A konyha elképesztő méretekkel rendelkezett, és minden volt benne, amit az ember csak el tudott képzelni.

Liana az óriási hűtőszekrényhez lépett, amiben akkora választék fogadta, hogy zavarában azt sem tudta mihez nyúljon. Közben fél szemmel érzékelte, ahogy Dylan leül a helyiség közepén található asztalhoz.

– Miről akar velem beszélni? – kérdezte Liana, és kivett egy tányért, amelyen felszeletelt húsféleségek sorakoztak.

Dylan felkarját az asztalra támasztva összekulcsolta a kezeit, és szigorú tekintettel nézett rá.

– Nagyjából mindenről, de egyelőre elég lesz, ha csak a leglényegesebb dolgokat futjuk át – közölte.

Liana szomorúan vette tudomásul, hogy Dylan tényleg úgy méregette, mint egy betolakodót. Végtére is az volt. Betolakodott az életébe, és úgy járkál fel-alá a konyhájában, mintha csak otthon lenne. Ez bizonyára elég fura érzés lehet. Valószínűleg fordított helyzetben őt is bosszantaná.

– Nézze – ült le vele szemben a megrakott tányérral a kezében. –, tudom, hogy haragszik rám, és legszívesebben kitenné a szűröm, de nem én tehetek a kialakult helyzetről.

Dylan arca rezzenéstelen maradt.

– Talán azért kicsit mégis. Itt van, pedig pontosan tudja, hogy nem kellene itt lennie. Ez nem a maga háza, és nem a maga élete – felelte hűvösen.

Liana még alig evett két falatot, de máris elment az étvágya. Félretolta a tányérját, ugyanolyan pózba vágta magát, mint a férfi, és kissé előrehajolva dühösen nézett a szemébe.

– Azért, mert te éltél az apánkkal még nem jogosít fel arra, hogy mindent kisajátíts! – sziszegte.

A férfi állta Liana gyilkos tekintetét.

– Mióta tegeződünk? – ragadta meg azonnal a lényeget.

Liana hátrébb húzódott.

– A bátyám vagy, nem? Testvérek mióta magázódnak?

– Nem… Vagyis igen – hebegte Dylan. Zavartan elnézett más irányba, majd újra megkereste a tekintetét. – De ez nem jelent semmit. Nem ismerjük egymást, úgyhogy ne is tegyünk úgy!

– Te tényleg ilyen vagy? – Liana felállt, hogy távolabb menjen tőle, mert valamiért zavarta a közelsége.

– Milyen? – rázta értetlenül a fejét a férfi.

Liana egészen a pultig hátrált, ahol összefonta maga előtt a karját.

– Ilyen… Nem is tudom, mi erre a legjobb szó. Sznob. Az vagy. Egy igazi nagyképű sznob vagy, Dylan.

A férfi felhorkantott, majd hátradőlt.

– Nem érdekel a véleményed – vonta meg a vállát.

– Ó, mégis csak képes vagy kicsit emberibb is lenni! – nevetett fel gúnyosan.

Dylan idegesen felpattant, és két hatalmas lépéssel a lány előtt termett.

– Ide figyelj, Liana! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját. – Itt fogsz élni, én pedig kénytelen leszek elviselni téged. De ez nem jelenti azt, hogy nem kellene alkalmazkodnod bizonyos szabályokhoz.

– A te szabályaidhoz? – méregette Liana résnyire összehúzott szemekkel.

– Nem. Az alapvető udvariassági szabályokhoz. Például, hogy nem teszünk egy macskát az asztalra – dörögte a férfi.

Liana elnevette magát.

– Úristen! Mit tettem?! Csak nem azért távozott olyan gyorsan a barátnőd? Talán talált egy szőrszálat az ételében?

Dylan dühösen bámult rá. Liana mérgesen is ugyanolyan helyesnek találta őt. Beszédes barna szemek, szögletes áll, sűrű, sötét haj, amely olyannak hatott, mintha csak lazán beletúrt volna, pedig biztosan minden egyes szálát gondosan beállított a helyére.

– Fejezd ezt be! – rivallt rá újra Dylan. – Szeretném, ha nem bolygatnád fel az életünket. Viszont, ha már itt vagy, akkor tanulj meg viselkedni.

Lianát már-már szórakoztatta ez a szóváltásuk. Dylan irtó helyes volt, amikor így kiakad, de hiába is erőlködik, nem fogja hagyni magát. Senki sem félemlítheti meg.

– Tényleg azt képzeled, hogy nem tudok viselkedni? Igenis tudok, ha akarok. De egyelőre nem akarok – szegte fel makacsul a fejét.

– Hát, jól van! Szerintem inkább aludj egyet, és holnap beszéljük meg a dolgokat – fújtatott villogó szemekkel a férfi.

– Nem szeretem, ha utasítgatnak. Majd alszok, ha akarok! – szólt vissza Liana, de már halkabban, mert kezdte fárasztani ez az egész.

Dylan csak a fejét csóválta, majd elindult a kijárat felé.

– Reggel hét és nyolc között van reggeli, ebéd általában fél egykor, a vacsora hat-hét körül – közölte hátra sem nézve, és kirontott a konyhából.

6. fejezet