Te vagy az örökségem - 6. fejezet

6. fejezet: Új feladatok 

Dylan

Dylan dübörgő léptekkel ment fel a lakosztályába. Egyszerűen elviselhetetlennek tartotta Lianát. A lány másra sem képes csak, hogy vele feleseljen és szándékosan bosszantsa. Még Carment is haza kellett küldeni, mert Liana annyira felhergelte, hogy képtelen lett volna a barátnőjére koncentrálni.

Ahogy várható volt, Carmen egyből kiborult Liana közönséges viselkedésén. Annyira felháborodott, hogy arra kérte Dylant, rövid időn belül szabaduljon meg Lianától, különben addig nem hajlandó betenni a lábát a birtokra. Dylannek újra el kellett magyaráznia, muszáj elviselniük a lányt, és arról győzködte Carment, hogy a jelenlétével felerősítheti Liana kisebbségi érzését, ezért még jobb is, ha minél gyakrabban ellátogat hozzá. Ez némileg meggyőzte Carment, de így is dúlt-fúlt, amikor távozott.

Dylan az anyját még nem akarta tájékoztatni Liana érkezéséről, mert pontosan tudta, hogy az rögtön a birtokra rohanna. Először a lánnyal szerette volna elrendezni a dolgokat, amire az apja kényszerítette.

Egész éjszaka azon törte a fejét, hogyan vonhatná be Lianát az üzleti ügyekbe, de mindig arra a következtetésre jutott, hogy sehogyan. Nem ismerte, nem tudta milyen képességei vannak – ha vannak egyáltalán –, és egyébként sem hitte, hogy Lianát érdekli az ilyesmi. A lány nem olyan volt, mint Carmen, akire nyugodt szívvel rábízhatott volna bármit. Liana sokkal inkább tűnt gyereknek, mint felnőtt nőnek. Persze lehet csak azért, mert tényleg fiatal volt, és egészen más környezetben nevelkedett.

Azt az egyet viszont kelletlenül ismerte el, hogy Liana nem csak figyelemreméltóan szép, de igen bátor is. Nem egykönnyen adja meg magát, és mindig mindenre megvolt a megfelelő válasza. Dylan már alig várta, hogy betörhesse, mert bizony be fogja törni, és önként hagyja majd el a házát.

Reggel nagyjából tizenöt percet várt, mire Liana megjelent az étkezőben. Persze nem lett volna köteles megvárni a reggelivel, de mivel úgyis beszélniük kellett egymással, így addig inkább nem kezdett hozzá ő sem.

A lány komoly ábrázattal közeledett felé. Egyszerű fehér nyári ruhát viselt, szintén fehér lapos talpú szandállal, frissen mosott haját pedig kiengedte. A férfi rövid ideig rajta is felejtette a tekintetét, annyira megkapónak találta a látványt. Liana göndör haja szabályos csigákban hullott a vállára, és Dylannek kedve támadt volna beletúrni. Mi a fene?

– Jó reggelt! – üdvözölte, majd megköszörülte meg a torkát.

– Jó reggelt! Hová ülhetek? Mert gondolom ez is meg van szabva – villantotta rá incselkedő tekintetét a lány.

Már korán reggel csipkelődik, és még jól is áll neki – morgolódott magában Dylan.

– Ahová tetszik – felelte, és Liana azon nyomban helyet foglalt a másik asztalfőn, vele szemben.

Dylan legszívesebben szólt volna neki, hogy az az apja helye, de nem volt jelentősége. Az apja már nincs, helyette viszont megkapta Lianát.

– Ez tetszik – jelentette ki pimaszul mosolyogva.

A szobalány mindkettőjük elé letette a tojásból, sonkából, friss zöldségekből és pirítósból álló reggelit. Liana udvariasan megköszönte, majd őt meg sem várva, nyomban nekilátott.

– Mondd csak! Mi az, amihez értesz? – kérdezte Dylan. – Az emberek bosszantásán kívül – tette hozzá, és rögtön meg is haragudott magára, amiért átvette a lány stílusát.

– Rohadt vicces – húzta el a száját Liana. – Miért érdekel?

– Te is tudod, hogy apánk azt kérte vonjalak be az üzletbe.

Liana letette a kezéből a pirítóst, majd felkönyökölt az asztalra.

– Nos, lássuk csak… – tett úgy, mint aki erősen gondolkozik. – Semmihez – vigyorodott el. – Azt hiszem, a virágokon kívül semmihez sem értek… De talán a főzéshez kicsit, meg az informatikához is konyítok valamicskét. Ezenkívül meg tudom szerelni az autómat, ha lerobban, össze tudok állítani egy szekrényt, ki tudok cserélni egy égőt, duguláselhárításban is menő vagyok…

– Nem ilyesmikre gondoltam – vágott közbe Dylan, és majdnem elnevette magát, ugyanis szórakoztatta, amiket Liana felsorolt. Csupa olyan dolgokat tudott, amiket ő nem, de hát soha nem is volt rájuk szüksége.

– Nem szándékozok üzletasszony lenni, ha ez érdekel.

Dylan nem siette el a választ. Evés közben időnként a lányra sandított, aki szintén fel-fel nézett rá, de nem szólt egy szót sem.

– Akkor mit akarsz csinálni? – tolta félre a tányérját.

Liana letette az evőeszközt a kezéből, és hátradőlt.

– Egyetemre szeretnék menni – felelte határozottan.

Ez meglepte Dylant. Nem is nézte volna ki belőle, hogy ilyen jellegű tervei vannak.

– És mit szeretnél tanulni?

– Még nem döntöttem el, de mindenképpen kertészettel kapcsolatos lesz. Szeretem a növényeket, a fákat, a virágokat. Talán tájépítészet, kerttervezés, ilyesmi… – forgatta Liana a poharát a kezében.

Dylan azon vette észre magát, hogy elmosolyodott, de rögtön próbált újra komolynak mutatkozni.

– Mit szólnál, ha rád bíznám a birtokot? – vetette fel, mire Liana szemei elkerekedtek. – Remélem, ez is elfogadható lesz Ronald számára. Bevonlak valamibe. Te fogod intézni a birtok ügyeit.

Dylan kényelmesen hátradőlt, és élvezettel szemlélte Liana ijedt arcát. Ha már ennyitől is megfutamodik, akkor végképp nem gondolkodhat abban, hogy az üzletbe is bevonja.

– Ez egész pontosan mit jelent? – kérdezte óvatosan Liana.

– Semmi bonyolult, de azért felelősséggel jár. Te fogod irányítani a személyzetet, összeállítod a menüt az étkezésekhez, figyelsz arra, hogy a park és a villa mindig rendezett legyen. Az alkalmazottak értik a dolgukat, többnyire csak felügyelned kell őket, illetve utasításokat adni, ha azt várják el tőled – magyarázta el Dylan nagy vonalakban a teendőket.

Liana gyanakodva méregette. Nem bízott benne, ami teljesen érthető.

– Miért bíznád mindezt rám? Nem is ismersz.

Dylan nagyot sóhajtva dőlt előre.

– Csak azért, mert nincs más választásom. Ez az egyetlen, amivel talán még te is megbirkózol – felelte őszintén. Liana arcára volt írva, hogy megsértődött, és szóra nyitotta a száját. – Tudom, mit akarsz mondani, de bele se kezdj! – szólt rá Dylan mielőtt vitatkozni kezdett volna vele, majd felállt. – Gyere be az irodámba!

Dylan elindult, Liana pedig mérgesen nézett rá, amikor elsétált mellette.

– Az úri népek szótárából hiányzik a kérem, köszönöm és társaik? – szúrt oda neki mégis.

Dylan mosolyogva haladt tovább, Liana pedig követte. Átmentek a könyvtárba, amiből a dolgozószobája nyílt, de ott Liana megtorpant, és ámuldozva nézett körbe.

– Ugye csak álmodom? – kérdezte.

Dylan megállt az irodája előtt.

– Szeretsz olvasni?

– Nem nézted volna ki belőlem, igaz? – húzta el Liana a száját.

– Na, gyere! Bámészkodni ráérsz később is – intett a fejével, és az asztalához sétált. Íróasztala fiókjából elővett egy telefont, és a lány kezébe nyomta. – Benne van az összes név, és telefonszám, akit hívhatsz, ha gondod lenne. Többek között az enyém is, de nem szeretem, ha felesleges dolgok miatt hívogatnak.

– Szerintem te lennél az utolsó, akit hívnék, ha bajom van, de köszönöm – forgatta a kezében Liana a készüléket.

Dylan már fel sem vette az ilyen jellegű megjegyzéseit.

– Mindenki neve mellé oda van írva, hogy kicsoda – tette hozzá, hiszen tegnap este ezzel foglalatoskodott, amíg nem tudott elaludni.

Néhány másodpercig szótlanul álltak egymással szemben, aztán Liana láthatóan feszengeni kezdett. Dylan felvont szemöldökkel várta, mit akar neki mondani.

– Mr. Belltől kaptam egy bankkártyát – bökte ki Liana.

– Igen, tudok róla. – Dylan zsebre dugott kézzel élvezte, hogy Liana végre zavarban van előtte.

– Honnan fogom tudni, hogy mennyi a limitem, és egyáltalán mennyi pénz van a számlámon? – kérdezte halkan.

– A napi vásárlási limited elég magas, úgyhogy ha lehet, ne veszítsd el a kártyát. Ha mégis elhagynád, haladéktalanul tiltsd le, de gondolom, ezt nem kell mondanom. – Miután Liana bólintott, Dylan folytatta. – A telefonodban van a személyi bankárunk száma. Mindkettőnk pénzügyeit ő kezeli. Nem szükséges hívogatnod, ő azonnal szólni fog, ha csökkenne, nem pedig növekedne a számládon lévő összeg.

– Értem. Mi van még? – nézett Liana a szemébe.

Dylan magabiztossága hirtelen megingott. Hihetetlenül igéző volt a lány tekintete, és hozzá az a bájos arc… Sietősen elfordult, és visszament az asztalához.

– Időnként el kell kísérned engem szerződéskötésekre, vagy olyan helyekre, ahová a te aláírásodra is szükség lesz. Soha nem kell mondanod semmit, csak aláírsz, és kész, de a legtöbbet majd el tudjuk intézni innen is.

Liana kis grimaszt vágott, és Dylan arra számított, hogy megint akadékoskodni kezd, de nem így történt. A lány egyik kezéből a másikba vette a telefonját, és közben édesen a szája szélét harapdálta.

– Én nem értek az üzleti ügyekhez, és ne nevess ki, ha butaságokat kérdezek, de tulajdonképpen nekem miből lesz pénzem, ha nem dolgozok?

Dylan egy elfojtott sóhajjal dőlt neki az asztalának.

– Abból, hogy én kezelem a te befektetéseidet is.

– De miért? – értetlenkedett Liana.

– Azért, mert bármennyire is nem örülök neki, de össze vagyunk kötve. Ugyanabban vagyunk érdekeltek, és így a te részed is úgy kell kezelnem, mintha a sajátom volna. Persze, ki is szállhatnál, de az egyikünknek sem lenne jó. Szóval, nem kell aggódnod. Vigyázok a pénzedre – hadarta türelmetlenül.

Az eddig mindig dacos lány most kissé meghunyászkodott előtte.

– De akkor te dolgozol helyettem – suttogta halkan.

Dylan megvonta a vállát.

– Igen, így is mondhatjuk, de semmivel sem jelent több munkát nekem.

Liana végigsimított a ruháján, Dylan pedig akaratlanul is követte a tekintetével a mozdulatot.

– Szeretnék elmenni vásárolni. Ahhoz ugye nem kell engedélyt kérnem? – kérdezte Liana, de a hangjából ítélve ezt most nem kötekedésnek szánta.

– Már miért kellene? Oda mégy, ahová csak akarsz. Szólok a sofőrnek, hogy álljon ki – nyúlt a telefonja után Dylan, de meggondolta magát. – Tudod mit? Szólj neki te, már úgyis megvan a száma – felelte, és leült az asztala mögé, mert most újra túl kicsinek érezte a köztük lévő távolságot.

Liana megrázta a fejét.

– Nem kell sofőr. Van kocsim.

– Már nincs. Bár azt egyébként sem lehetett annak nevezni. Ma reggel elvitték a bontóba – közölte vele Dylan, miközben kényelmesen hátradőlt a székében.

Ilyen távolságból sokkal magabiztosabbnak érezte magát. Valójában nem is értette mivel bizonytalanította el ennyire. Talán a tudat, hogy mégis csak az apja lánya… Erre viszont gondolni sem szeretett.

– Hogy mi? Eszedbe sem jutott engem megkérdezni róla? – csattant fel Liana.

– Ha itt élsz, nem járhatsz ilyen tragacsokkal. A sofőr majd elvisz, később pedig vehetsz magadnak egyet, ha annyira akarod.

– Nem értek a modern kocsikhoz – dobta le magát duzzogva a fotelbe.

– Akkor majd segítek választani – csúszott ki Dylan száján, amit legszívesebben menten visszaszívott volna.

Nem állt szándékában barátságosnak lenni vele, segíteni pedig főleg nem akart neki. Azonban Liana olyan hálás szemekkel pislogott rá, ami ismét megingatta.

– Köszönöm, Dylan! – szólt hozzá most először őszinte kedvességgel.

– Nem gond. Akkor jó vásárlást! – keményítette meg újra a vonásait.

Mivel már nem volt több mondanivalójuk egymásnak, Liana felállt, és távozott.

 

Liana

Liana felhívta Jacket, a sofőrt, aki azt ígérte öt perc múlva várja a főbejáratnál. A lány csak annyira szaladt fel, hogy magához vegye a táskáját, és megkeresse a délelőttös szobalányt, aki éppen a nappalijában törölte a port, és szellőztetett.

– Még nem ismerjük egymást, de most rohannom kell. Megtennél annyit, hogy enni adsz a cicámnak? A nyári lakban van, ott hagytam az ablakban a macskaeledelt – hadarta.

– Igen, természetesen – bólintott megszeppenve a lány.

– Szuper! Köszönöm! – mosolygott rá Liana, majd szaladt is le.

A főbejáratnál egy elegáns, sötétkék autó várta, és persze a sofőr.

– Üdvözlöm, Jack, Liana vagyok! – mutatkozott be a középkorú férfinak.

– Miss Foster – biccentett felé Jack. – Örülök, hogy megismerhetem. Hová lesz a fuvar? – nyitotta ki előtte az ajtót.

Liana úgy érezte magát, mintha csak egy filmben lenne.

– Vásárolni megyünk – felelte vidáman, és bepattant a hátsó ülésre.

Jack nem kérdezte meg hová vigye. Egyenesen a belvárosba hajtott, és leparkolt a sétálóutca közelében. Liana el sem akarta hinni, hogy mindez vele történik. Sofőr, luxusautó, belváros. Ez nem csak egy álom?

– Sokat akar vásárolni, miss Foster? Mert akkor elkísérem, hogy ne kelljen cipekednie – kérdezte Jack, miután a kezét felkínálva kisegítette az autóból.

– Néhány ruhát szeretnék venni – Liana végigvezette a tekintetét a pazar üzletsoron.

– Akkor elkísérem – biccentett a férfi.

A sofőr nagyjából a negyvenes évei közepén járhatott. Jól megtermett pasas volt, és teljesen kopasz. Fekete nadrágot és világoskék inget viselt, de csak lazán. Semmi nyakkendő, zakó, vagy sapka. Akárcsak egy igazi maffiózó, de az udvariassága szimpatikussá tette.

A bevásárlóutcában csak úgy nyüzsögtek az emberek. Liana tanácstalanul nézett körbe.

– Nem ismerem ezeket az üzleteket. Nem tudom, hol kezdjünk – állt meg tétován.

– Nem értek a divathoz, de azt meg tudom mutatni, hogy Mrs. Crawford hol szokott vásárolni – ajánlotta fel a segítségét Jack.

Liana bólintott, a férfi pedig mutatta merre induljanak.

– Dylan édesanyja? – kérdezte tőle Liana, miközben sietősen követte a férfit.

– Igen. Mrs. Crawford tökéletes megjelenésű nő. Biztos lehet benne, hogy a legjobb helyeken szerzi be a ruháit – biztatta Jack, majd megálltak egy hatalmas üzlet előtt.

Amikor beléptek, Liana kimondottan rosszul érezte magát. Azonnal minden szem rászegeződött, és az egyik eladónő, akinek a munkaruhája is jóval többe kerülhetett, mint az ő komplett ruhatára, rögtön hozzájuk sietett.

– Üdvözlöm, segíthetek valamiben? – kérdezte készségesen.

– Köszönöm, szükségem lenne néhány ruhára – felelte Liana zavartan.

– Milyen jellegűekre gondolt? Valami elegánsabbra, esetleg sportosabbra, netán hétköznapi viseletre?

– Kicsit mindegyikre.

– Erre fáradjon, körbevezetem! – indult el előtte a nő.

Liana jobban szeretett volna egyedül nézelődni, de úgy tűnt ez nem fog menni. Itt kiszolgálják az embert, akár akarja, akár nem. A nő először a sportruházatoknál állt meg.

– Nyugodtan válogasson. Ott találja a próbafülkét, és ha végzett, akkor átkísérem másik osztályra. Ha bármiben segítségre lenne szüksége, itt leszek a közelben – hagyta mégis magára, amiért Liana fenemód hálás volt.

Jack a bejárat közelében maradt, de szemével végig követte őt, mintha csak a testőre lenne. Liana kiválasztott néhány nadrágot, sortot, pólót, de egyiket sem próbálta fel, mert pontosan ismerte a méretét. Azonban amikor az árukra pillantott, egészen elképedt. Ezt még szoknia kellett. Van pénze, nem kell nézni az árakat. Vagy mégis? Újra elbizonytalanodott. Dylan fogja megkeresni számára a pénzt. Ettől nem érezte túl jól magát, főleg úgy nem, hogy nincsenek is jó viszonyban. Azzal vigasztalta magát, hogy nem ő akarta ezt az egészet. Nem tehet róla, hogy ugyanaz az apjuk, és kénytelenek osztozkodni. Bár attól még a testvére. Egy testvér pedig segíthet a húgának. Ez a gondolat ismét megmelengette a szívét. Jó érzés volt a tudat, hogy van egy bátyja.

A nő elvette tőle a kiválasztott ruhákat, odavitte a pénztárhoz, majd átkísérte a szerinte hétköznapi viseletekhez. Liana számára azok a ruhák egyáltalán nem számítottak hétköznapinak. Divatosabbnál divatosabb kosztümök, ingek, nyári ruhák, blézerek sokasága lógott színek szerint rendezve az állványokon. Távol állt tőle minden ilyen viselet, de szüksége lesz rá, főleg, ha Dylan tényleg magával fogja vinni szerződéseket kötni. Liana itt hosszabban elidőzött, mert alig tudott dönteni, és kénytelen volt Jack segítségét kérni.

– Nem tudom, mennyire számít az én véleményem, de szerintem a fehér és a piros határozottan jól áll önnek, miss Foster – mondta a férfi.

– Már hogyne számítana. Nekem is azok tetszettek, úgyhogy ezer köszönet, és persze a türelméért is. Ígérem, mindjárt végzek – mosolygott rá kedvesen.

Ezután Liana már gyorsabbra fogta a tempót, mert untatta ez az egész, és nem érezte magát komfortosan. Valahogy nem az ő világa volt, és most is csak kényszerűségből jött el.

– Mondja, Jack, véletlenül nem tudja, hol tudnék beszerezni lovagláshoz való holmikat? Úgy hallottam, hogy a birtokon vannak lovak, és én nagyon szeretnék lovagolni.

– Hogyne tudnám, miss Foster. Ha végzett, akkor elviszem oda is.

7. fejezet