Szollár Bence: A boszorkány jele

 

Szollár Bence:

A BOSZORKÁNY JELE

Licoya, Connecticut

– Az eltűnt személy neve Peter Murphy.

Egyenruhás rendőrök és láthatósági mellényt viselő civilek sorakoztak a főutat az erdőtől elválasztó füves területen. Néhányan kutyákat is hoztak magukkal. Az út mellett féltucat rendőrautó és a helyi televízió furgonja parkolt. A szitáló eső, valamint az egyre sűrűbben kavargó köd misztikus félhomályba borította az erdőt.

– Tizenegy éves – folytatta dörgő hangján az öreg seriff. – Utoljára ennek az átkozott rengetegnek a közelében látták – bökött hüvelykujjával a fák irányába –, így okunk van feltételezni, hogy Peter valahol az erdőben kolbászol. Eltűnése idején piros baseball sapkát, fehér pólót és világoskék farmernadrágot viselt.

A seriff hátat fordított az embereknek, tekintetét a vészjósló árnyakként meredező fákra tapasztotta.

– Rendben, kezdhetjük! Alkossanak láncot, egymástól öt méter távolságot tartva! Csipkedjék magukat, mert hamar besötétedik az évnek ebben a szakában!

A tömeg szó nélkül láncba rendeződött. A kutyák idegesen csaholtak.

– Nagyon fontos – tette hozzá a seriff –, ha bármit, ismétlem, bármit találnak, ott nyomban álljanak meg, és emeljék a magasba a jobb karjukat! – Szemléltetésként az öreg meglendítette a jobb karját. – Ha nincs kérdés, akkor induljunk, és találjuk meg mihamarabb a kiskölyköt!

***

– Ez egy nagyon rossz ötlet, Roy!

Aidennek egyáltalán nem volt ínyére, hogy éjszaka botorkáljon a Licoya melletti erdőségben, még annak ellenére sem, hogy rendőr volt, és ott lógott a csípőjén a szolgálati fegyvere.

Idősebb társa, Roy határozott lépésekkel haladt az ösvényen. Karimás kalapot és bundás, sötétbarna kabátot viseltek, zseblámpáik fénye szédítő táncot lejtett az erdőre telepedett feketeségben. Körülöttük baglyok huhogtak, a göcsörtös fák törzsei között pedig természetfeletti köd úszott.

– Miért nem maradtunk a csapattal? – kérdezte Aiden.

– Mert rossz helyen keresték a kölyköt – érkezett a válasz Roy részéről.

– Tényleg? – A fiatalabb rendőr gúnyos kacagást hallatott. – Persze, te már csak tudod, hol bukkanhatunk a fiúra, igaz?

– Remélem, hogy tévedek.

Aiden megtorpant.

– Mi a fenéről beszélsz, Roy? – Csípőre tette a kezét, és ingerülten így folytatta: – Késő éjszaka van! Elváltunk a többiektől, valószínűleg el is tévedtünk, te meg jössz itt nekem a sejtelmes szövegeléseddel?

Roy is megállt. Sóhajtott, aztán társa felé fordult.

– Még új vagy itt, Aiden, ezért nem tudhatod.

– Micsodát, öreg?

Roy nem válaszolt azonnal.

– Negyven évvel ezelőtt az öcsémnek is nyoma veszett ebben az erdőben.

Megfagyott köztük a levegő. Aiden mondani akart valamit, de Roy közbevágott:

– Még csak kamasz voltam akkoriban. Emlékszem, anyámmal és a rokonokkal tűvé tettük a rengeteget a testvérem után. Napokig, sőt, hetekig kerestük őt, de hiába. Aztán anyám, aki ekkorra már teljesen eszét vesztette az aggodalomtól, egy átkot kezdett emlegetni. Egy ősi átkot, ami Licoya erdején ül.

Egy bagoly szelte át fülsértő huhogással a levegőt, közvetlenül Aiden feje fölött. A fiatal rendőr összerezzent ijedtében.

– A rohadt életbe!

– Anyám mesélt egy lányról – folytatta Roy. – A telepesekkel érkezett a városba, az 1600-as években. Gyönyörű teremtés volt, jólelkű és kedves. Ám Licoya asszonyai, megirigyelve a lány szépségét, boszorkánysággal vádolták meg. Hogy elkerülje a máglyát, a leány bevette magát az erdőbe, és egy odvas fában keresett menedéket üldözői elől. A legenda szerint nem maradt ereje ahhoz, hogy kimásszon abból a fából, így napok múltán éhen halt.

– Jézusom, Roy! – kiáltott Aiden. – Te hallod magadat, öreg?

– Negyvenévente felbukkan a szelleme, hogy bosszúból embereket raboljon el. A fák törzsébe zárja őket, hogy később ehessen a húsukból.

Aiden sarkon perdült, és hátat fordított társának.

– Ezt az ostobaságot nem hallgatom tovább! – dühöngött. – Te begolyóztál, Roy! Kísértettel riogatsz, ahelyett, hogy a munkádat végeznéd, és segítenél annak a szerencsétlen gyereknek!

– Végül megtaláltuk az öcsémet – közölte Roy. – Nem messze innen, ahol most vagyunk.

Aiden megállt.

– A bűzre lettünk figyelmesek, amit az egyik fa árasztott magából. Amikor kiszedtük onnan, már rég oszlásnak indult a teste. Harapásnyomok borították, a tenyerén pedig felfedeztük a jelet.

– Miféle jelet?

– Mielőtt lecsap, a démon megjelöli leendő áldozatát. – Roy az arca magasságába emelte a jobb kezét, kinyújtott ujjakkal. – Az öcsém a licoya-i boszorkány jelét viselte a tenyerén.

***

– Az fel sem merült benned, hogy a túlvilági boszi helyett egy nagyon is élő valaki gyilkolta meg a testvéredet?

Fél óra gyaloglás után egy sziklákkal szegélyezett területre értek. Vastag kérgű, öreg tölgyfa állt középen, mellette egy emberi alakra emlékeztető kisebb fa. A köd nyughatatlanul hömpölygött.

– Itt találtunk rá – mondta alig hallhatóan Roy. – Aznap nem csak az öcsémet, de az édesanyámat is elvesztettem.

– Nagyon sajnálom, tényleg, viszont kérdeztem valamit. – Aiden megtorpant a társa mellett. – Miért vagy ennyire biztos a szellemes-démonos baromságban?

– Nem vagyok. A végére akarok járni annak, ami negyven éve kísért.

Roy habozás nélkül a tölgyfa felé indult. Aiden óvatos mozdulatokkal a nyomába eredt.

Ahogy közelebb értek, a köves talajon észrevettek egy rikító színű tárgyat; egy piros baseball sapkát.

– A francba! – Aiden megnyomta a vállára erősített rádió adó-vevő gombját. – Seriff! Találtunk valamit! – Az adó-vevőből csupán sistergés érkezett válaszként. – Seriff! Hall engem? Vétel. – Újabb sistergés. Aiden ingerülten a készülékre csapott. – Nem működik a rádió!

– A hely miatt – felelte Roy. – Ez a boszorkány fészke.

– Hagyd már ezt a hülyeséget! Valahol itt kell lennie Peternek. A sapka egyértelműen az övé!

Roy baljós tekintettel a sötét tölgyfára nézett. Aident a guta kerülgette.

– Na ne…

Közelebb mentek a tölgyhöz. Amikor megálltak a földből kikandikáló, vaskos gyökerek mellett, elborzadva látták, hogy friss vér szivárog a fa törzséből. Roy kopogtatni kezdte a kérges felülelet. Addig kopogott rajta, amíg üreges visszhang nem hallatszott.

– Nem tetszik ez nekem, öreg! – Aiden lassan elővette szolgálati pisztolyát, és kibiztosította. Roy a hóna alá csapta zseblámpáját, majd felkapott egy követ, és lesújtott vele a tölgyre.

Fa- és kéregdarabok repkedtek szanaszét a levegőben, ahogy a rendőr ütései valósággal szétforgácsolták a törzset. Aiden feszülten kémlelte az erdőt, előre szegezett fegyverrel forgolódott jobbra-balra. Árnyakat látott mozogni a rengeteg mélyén, a köd leplében. Árnyakat, melyek talán nem is voltak ott.

Amikor már elég széles hasadékot vágott a tölgybe, Roy elhajította a követ, és puszta kézzel kezdte morzsolni a fát. Egy utolsó reccsenést követően az öreg, korhadt törzs megadta magát, és jókora darab hullott le belőle.

Ekkor egy test zuhant ki a hasadékból. Roy hátrahőkölt. Aiden felkiáltott.

Peter Murphy lemeztelenített, hamuszürke holtteste csüngött ki a tölgy belsejéből. Karja a földön nyugodott, a szeme fennakadt. Tátott szája ébenfekete lyuknak tűnt. Arcát és felkarját, valamint a hátát harapások és karmolásnyomok csúfították.

Roy talpra ugrott, majd ő is előkapta forgótáras pisztolyát. Aiden a könyökhajlatába nyomta a száját, hogy csillapítsa öklendezését.

Az idősebbik rendőr leguggolt a hulla mellé. A zseblámpát a földre ejtette, így megvilágítva az élettelen testet, és, miközben az erdőre célzott a pisztollyal, vakon kitapogatta a gyerek jobb csuklóját. Kíméletesen, de határozottan megragadta, és kissé megemelte.

Egy szempillantásnyi idő is elég volt ahhoz, hogy felismerje a Peter tenyerébe vésett jelet; egy nyílegyenes vonal, amiből négy kisebb vonalka indul lefelé, körülbelül negyvenöt fokos szögben.

A boszorkány jele…

– Jézusom, Roy, mi a fene folyik itt?

Roy válaszolni akart, de ekkor beléfagyott a szó. Szeme sarkából látta, hogy az emberszerű fa, ami eddig a tölgy mellett állt, megmozdult…

A férfi felpattant, és lőtt. A torkolattűz egy villanásnyi időre egy szélsebesen elsuhanó, a fák közé olvadó kreatúrát világított meg.

Aiden pánikba esve tüzelt az erdőre. A lövések közötti szünetekben kerepelő és recsegő-ropogó hangok hallatszódtak a fák közül. A két rendőr kifogyott a lőszerből, fegyvereik üresen kattogtak. Riasztó csend és nyugtalanság ült az erdőre, amit a rémes kerepelés, valamint ágak és gallyak zörgése-roppanása zavart meg.

– Mi ez? – kiabált Aiden. – Mi a franc ez?

A zaj, úgy tűnt, minden irányból árad. Az egész erdőt beterítette, és befurakodott a férfiak fülébe, agyába.

Ekkor Aiden felsikoltott, kezéből kiesett a pisztoly.

Széttárta jobb kézfejének ujjait, és szeme elé emelte a kezét. Tenyerén vágások jelentek meg, mintha láthatatlan pengék szántották volna, a vágások pedig egy démoni jellé álltak össze.

– Roy, segíts… – nyöszörgött Aiden kétségbeesetten.

A teremtmény kirobbant a sötétségből, és Aidenre rontott. A fiatal férfi üvöltött. A lény két méter magas volt, testét mohás, barna fakéreg borította. Ujjai göcsörtös gallyakból álltak. Kéregpáncél fedte a fejét is, egyedül hatalmasra nyitott száját nem takarta semmi. Szénfekete ínyéből hegyes fűrészfogak meredeztek, torkából hörgés és csattogás tört fel.

A démon megragadta Aiden nyakát, felemelte, és az arcába harapott. Aiden lába a föld felett kalimpált. A kalapja leesett. Vér fröccsent szanaszét, ahogy a fogak a nyers húst marcangolták.

Roy tartalék töltényeket rakott a tárba, célzott, aztán leadott három lövést. A golyókat megállította a vastag kéreg, ami sebezhetetlenné tette a lényt. A boszorkány Roy felé fordította a fejét, vicsorgott, majd ágak reccsenéséhez hasonlító hangok kíséretében, bevette magát a fák közé, Aiden testével együtt.

Roy zihálva kihajtotta a tárat, és belenézett; három tölténye maradt. Fintorogva visszacsapta a tárat, aztán körülnézett, és futásnak eredt.

Lépteit megállította egy hang. Egy suttogó hang a tölgyfa felől:

– Roy…

A férfi sarkon fordult.

Peter Murphy holtteste megrándult, majd behajlította a karját. Ujjai a földbe vájtak. Felsőteste fölemelkedett, a feje iszonytató reccsenéssel Roy felé fordult. A halott  arcon széles vigyor terült szét.

– Már közel van hozzád, Roy – súgta Peter torz, síron túli hangja. – Érted is eljön, ahogy az öcsédért…

Roy háta mögül, a feketeségbe borult erdőből hörgés és kerepelés zengett fel. Pillanatokkal később gallyak fonódtak a vállára. Roy tudta, hogy azok nem egy közönséges fa gallyai.

Szollár Bence - A fal mögött

 

Szollár Bence:

A FAL MÖGÖTT  

Illinois, 1978. augusztus

 

– Csak nem félsz?

Michael képtelen volt válaszolni Ron kérdésére. Vastagkeretes szemüvegén át az épületet bámulta, göndör, fekete haját a forró nyári szellő összeborzolta. Szájtátva csodálkozott rá az öreg, emeletes Bloom-házra, ami romosan, elhagyatottan, mégis tekintélyt parancsolóan állt a pusztaság közepén. Lamellás falai korhadásnak indultak, az ablakai sötétek és koszosak voltak, a tornácon száraz falevelek kergetőztek egymással. Az ódon falak tövében gyomnövények hajtottak ki, az egész épület recsegett és ropogott, mintha a haláltusáját vívná.

A pattanásos arcú, rikító sárga pólót viselő Ron húsos karján verejték csurgott. Ő nem a házat figyelte, hanem a másik fiút.

– Mi legyen? – kérdezte Ron. – Bemenjünk?

– Nem lesz – bizonytalankodott Michael –, nem lesz belőle baj?

– Ha odafigyelsz, hová lépsz, akkor nem. Ez egy nagyon-nagyon régi ház. A padlót már szinte teljesen felzabálta a szú.

– Te jártál odabent?

– Pff! – Ron lazán vállat vont. – Legalább ezerszer. Nem nagy dolog.

– Láttad… őt?

Ron arca egy szempillantásnyi időre merevvé vált, aztán lassan elmosolyodott.

– Persze – válaszolta, mire Michael testét kirázta a hideg.

– Ko-komolyan?

– Az apja ölte meg. – Ron hangjából kiveszett a kamaszokra jellemző komolytalanság, és inkább egy tapasztalt, sokat látott emberre emlékeztetett. – A legenda szerint az ipse rájött, hogy a lánya egy boszorkány, ezért büntetésből befalazta, és hagyta, hogy éhen haljon.

Michael tekintete az emeleti ablakokat fürkészte. A szája keskeny vonallá vált, izzadt tenyerét idegesen a farmernadrágjába törölte.

– Még mindig ott van a teste – folytatta komoly hangon Ron. – A felső szint hálószobájának falába zárva. Azt beszélik, hogy a szelleme beköltözött a falakba. Szomorú, megkínzott lelke átszövi a Bloom-házat, mint a penész.

Michael hirtelen mozgást vett észre az egyik törött ablaküveg mögött; egy sötét, fekete alak mocorgott odafent.

– Ha belépsz a házba, a kísértet elkap, és megeszi a húsodat, hogy végre csillapítsa az évszázadok óta tartó éhhalál gyötrelmeit…

Ebben a pillanatban egy varjú röppent fel a szilánkokra tört ablak mögül, hangosan károgva, vadul csapdosva a szárnyaival. Michael összerezzent, és félelemmel vegyes ámulattal nézte, miként tűnik tova a madár a felhőtlen égen.

Addigra Ron már a tornácon állt, a bejárati ajtó előtt.

– Gyere, Michael! – szólt a barátjának. – Ez csak egy rémmese.

A kisebbik fiú félénken megrázta a fejét.

– Igyekezz már! – rivallt rá Ron. – Vagy szeptemberben, amikor elkezdődik a suli, mindenki rajtad fog nevetni, hogy ilyen gyáva voltál, ezt garantálom!

Michael minden ízében reszketve, bátortalan léptekkel a tornác felé indult. Amikor odaért, és az első lépcsőre helyezte tornacipős lábát, a fok hangosan megnyikordult.

Ron eközben lassan kinyitotta a bejárati ajtót. A rozsdás zsanérok majd’ kiszakadtak a félfából, valósággal sikítottak mozgás közben.

– Felmegyünk az emeletre – közölte Ron. – Szétnézünk a hálószobájában, oké?

Michael bólintott, és a küszöbön ácsorogva a félhomályba borult földszintet kémlelte; odabent ködszerűen kavargott a por, és áporodott szag zúdult kifelé. Bútorok nem voltak, a csupasz falakról foltokban lepergett már a vakolat. Pókháló szőtt be minden zugot, a felső szintre vezető lépcsősor pedig korhadtan várta, hogy valaki ismét használatba vegye. Michael egerek kaparászását vélte hallani a falakból.

Ron enyhén hátba lökte barátját, hogy beljebb tessékelje.

– Bátorság, kishaver, bátorság!

Amint átlépték a küszöböt, a két fiú alakját elnyelte a házban uralkodó, sejtelmes homály.

 

***

 

Benyitottak az emeleti hálószobába, és kővé dermedtek. Egy felborított antik szék, egy darabokban heverő fésülködőasztal, valamint döglött patkányok és varjak maradványai fogadták őket. A legdöbbenetesebb látványt mégis a falon lévő, szabálytalan alakú, hatalmas lyuk nyújtotta.

– Jesszus! – Michael szeme tágra meredt a döbbenettől, reszkető kézzel a falra mutatott. – Te is látod ezt, Ron?

– Az évek során páran megpróbálták felkutatni a lány tetemét. Azt a hasadékot ők csinálták a falba.

– De, de azt mondtad, hogy a lány még mindig ott van.

Ron suttogóra fogta a hangját.

– Csak azok láthatják őt, akiknek engedi. Akiket közel akar engedni magához, hogy aztán lecsaphasson rájuk.

Michael hangosan nyelt egyet.

– Menj oda, és nézz bele a lyukba!

– Nem! – tiltakozott Michael. – Félek!

– Én is belenéztem. Ne legyél már ilyen beszari! – Ron indulatosan betaszította a kisebbik fiút a szobába. – Eredj, különben nagyon megbánod!

Michaelt hisztériás roham kerülgette. Szaporán kapkodta a levegőt, szeméből könny patakzott. Óvatos léptekkel kerülgette a korhadt fapadlón fekvő, csontvázakká aszott állati tetemeket.

Egyre közelebb és közelebb került a hasadékhoz.

A szoba közepén járt, amikor visszafordult, és az ajtóban várakozó Ronra vetette kétségbeesett pillantását.

– Ron, én nagyon félek.

– Vigyázz, hová lépsz! – utasította Ron. – Nehogy begipszelt lábbal kezdd el a tanévet, kishaver!

– Ron, én…

Ahogy tett hátrafelé egy lépést, Michael jobb lába alatt óriási reccsenéssel beszakadt a padló. A fiú felsikított. Egészen a térdéig elsüllyedt a korhadó padlózatban.

– Michael, vigyázz!

– Ron! Segíts, Ron!

Amikor végre kiszabadította a lábát, a térdére támaszkodva, zihálva igyekezett megnyugodni. Szemüvege ferdén állt orrnyergén, ruháját por és törmelék borította.

– Ez durva volt! – Ron hangjából őszinte megdöbbenést lehetett kihallani. – Minden oké, cimbora?

– Haza akarok menni – sírta Michael.

– Persze, persze, haza mehetsz, de előtte nézz már bele abba az átkozott lyukba!

Michael leporolta magát, megigazította szemüvegét, és kínkeserves arccal tovább indult. Minden lépése előtt kitapogatta cipője orrával a padlót, így csigalassúsággal érkezett meg úti céljához.

Amikor végre odaért, Michael megtorpant.

– Nézz bele! – szólt Ron az ajtóból.

Michael a lyuk peremére fonta ujjait, majd óvatosan behajolt a sötét hasadékba.

– Látsz valamit? – érdeklődött Ron.

Michael nem válaszolt. Testének felső része elveszett a falban, feneke és lába groteszk módon meredt ki a lyukból.

– Látod már őt? – jött a kérdés az ajtó irányából.

Amikor szeme végre hozzászokott a benti sötéthez, Michael hunyorogva körbenézett.

A helyiség egyfajta búvóhelynek látszott. Szűk volt, ablaktalan, és iszonyatosan poros. A kisfiú köhögni kezdett.

A befalazott szoba síri csendjét egyszer csak ízület roppanására emlékeztető hang törte meg. Michael lélegzetvisszafojtva fülelt. Kissé balra igazította felsőtestét, a hang irányába, hogy jobban belásson.

Szeme előtt, a sötétség lepléből lassan előrémlett valami.

Michael szapora légzése felkavarta a port.

Először csak a szürke, ritkás hajat pillantotta meg.

Aztán az egész test előbukkant a feketeségből.

A fiú üvölteni sem tudott a rémülettől.

Egy csontsovány, múmiává sorvadt holttest hevert a fal mögött, magzatpózban. Térde a mellkasáig felhúzva, a feje lehorgasztva. Vékony, csápszerű ujjai az arca előtt összekulcsolva, mintha imádkozna. Szája deformált sikolyra nyílt, sötét üregként tátongott. Ruhája foszladozva borította enyészetnek átadott testét.

Michael, bár jeges borzongással töltötte el a látvány, le sem tudta venni róla a szemét.

Ő lenne hát a befalazott Bloom-lány, akiről a kísértethistória szól. Akit az apja kegyetlenül halálra éheztetett, a szerencsétlen lány, akit a környéken élők boszorkánysággal vádoltak. Elképzelhetetlenül sokáig szenvedhetett, egyedül, a sötétben raboskodva egy gyűszűnyi helyen, kihűlve…

Ekkor a holttest feje hátborzongató reccsenéssel oldalra fordult. A halott tekintet egyenesen Michalre esett.

A fiú eltorzult arccal sikított. Hanyatt vágta magát, kiszabadult a hasadékból, és a padlóra zuhant.

– Ron! Rooon!

Talpra ugrott, átvágott a szobán, egyenesen az ajtó felé – ami nagyot csapódva bezárult az orra előtt.

Michael nekicsapódott az ajtónak. Egyik kezével a kilincset rángatta, a másikkal teljes erejéből dörömbölt.

– Ron! Ron! Engedj ki!

Abbahagyta a csapkodást, és mindkét kezét a kilincsre fonta. Megpróbálta maga felé feszíteni, ám az ajtó nem engedett.

– Ron! Kérlek, könyörgök, engedj ki! Ron! Ron! Kérlek, kérlek…

– Kisfiú…

Michael gerincén végigfutott a hideg. A fátyolos hang a háta mögül hallatszott.

– Kisfiú…

Michael lassan, nagyon lassan megfordult.

Az erőtlen, beteges hang a lyuk mélyéről kúszott fel.

– Segíts rajtam, kisfiú…

Michael jéggé dermedve bámulta a hasadékot. Nem volt biztos abban, hogy nem csupán a rémület torzította képzelete űzik-e gonosz tréfát vele, vagy valóban a rég halott lány szólította.

– Olyan régóta éhezek. – A suttogva kimondott szavakat egy kéz követte, ami a lyuk peremére markolt csontos ujjaival. – Nagyon régóta nem ettem…

Michael visszafordult az ajtó felé.

– Ron, kérlek, nyisd ki! Nyisd ki az ajtót!

Önkívületbe esve ráncigálta a kilincset, ököllel verte az ajtót, ám szabadulásra esély sem mutatkozott.

A válla fölött hátra nézett.

A rémség már félig kilógott a falból, és egyenesen őt figyelte.

– Adj nekem enni, kisfiú…

Michael még erősebben dörömbölt.

– Ron! Ron! Rooon!

Kétségbeesett vergődése kiszipolyozta minden erejét. Az ájulás szélére került, fájtak az izmai, látása homályossá vált. Szíve vad ütemben kalapált, dobogása a fülében visszhangzott.

Ekkor csoszogó lépéseket hallott, amik felé közeledtek.

Michael megfordult.

A Bloom-lány feléje tartott, bizonytalan léptekkel, botladozva. Karja olyan pózban állt, mintha görcs rántotta volna össze, ujjai meggörbültek. Koponyája jobbra-balra lifegett, hamuszürke, ritkás haja ijesztő függönyként táncolt arca előtt.

– Adj nekem enni. Adj enni…

Kinyújtotta karját, hogy elérhesse a fiút.

Michael visított.

A halott ujjak mereven nyújtóztak felé.

Ekkor az ajtó végre engedett. Michael feltépte, és ki akart rohanni a szobából.

A befalazott lány ott állt előtte.

Üres, fekete szemgödrei kárörvendőn bámultak. Elkerekedett szája sötét lyukként meredezett, száraz, megbarnult bőréről por hullt alá.

Michael végső sikolya még sokáig visszhangzott a házban.

 

***

 

Ron fel-alá járkált a Bloom-ház előtt. Zavarodott tekintete hol az épületre, hol pedig a lába elé kerülő kavicsokra esett.

– Te átkozott! – köpte a fiú a szavakat.

Dühében felkapott egy követ, és a ház felé hajította. A kő lepattant a falról, és a tornácra zuhant.

– Te átkozott! – ismételte Ron ingerülten. – Hoztam neked ennivalót. Most már szállj le rólam! Hallod? Hagyj békén, menj ki a fejemből!

Ron térdre esett, tenyerét hisztérikusan a fülére tapasztotta.

– Hiba volt idejönnöm. Nagy hiba volt, tudom. Én ostoba hülye! – Előtört belőle a zokogás. – Csak kíváncsi voltam, igaz-e, amit rólad mesélnek. Nem… nem akartam, hogy ez történjen. Most már hagyj békén! Hallod? Hagyj békén!

Felnézett az emeleti ablakokra.

Könyörögni akart.

Rimánkodni.

A házhoz.

Ahhoz, ami a házban lakozik.

Még úgy is tisztán látta a mosolygó, halott arcot az emeleti hálószoba ablakában, hogy a napfény vakítóan csillogott az üvegen.

Még úgy is látható volt a kárörvendő mosoly azon a múmiaszerű arcon, hogy a koszos ablak eltorzította.

Szollár Bence - A zsákos ember

 

Szollár Bence:

 

A ZSÁKOS EMBER 

 

Mahahual, Mexikó, 2019.

– Nagyon mérges vagyok rád, Carlos!

Isabella hagymát és répát darabolt egy nagy késsel, a konyhapultnál állva. Mezítláb volt, éjfekete haja zuhatagként omlott vállára, sötétbarna szeme szikrákat szórt a dühtől.

– De anya! – Carlos megszeppenve ácsorgott a konyha ajtajában, egyik lábáról a másikra dőlve, mint egy ingaóra.

– A rossz jegyek csak egy dolog! – csapta ingerülten a kést a pultra Isabella. Fortyogása közben észre sem vette, hogy egy répakarika a csillogó járólapra zuhant. – A verekedés viszont már nem fér bele, kisfiam!

– Manuel kezdte! – ellenkezett Carlos.

– Nem érdekel, ki kezdte! – A nő a pultra ütött a tenyerével. – Erre neveltünk titeket apáddal, mondd?

– Manuel rám támadt. Azt mondta, úgysem merek visszaütni, mert gyáva vagyok. Meg akartam mutatni neki, hogy nem félek tőle.

– Elég legyen! – Isabella keresztbe fonta a karját, fenekével nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Büntetést érdemelsz.

Carlos szótlanul lehajtotta a fejét.

– Még nem tudom, mi lesz a büntetésed – folytatta az asszony –, de amit csináltál, az nem maradhat következmény nélkül. És most – az emeletre vezető lépcső irányába mutatott –, menj a szobátokba!

– De anya!

– Azt mondtam, indíts fel a szobátokba!

Carlos sarkon fordult, és gyors léptekkel felszaladt a lépcsőn. Isabella a tenyerébe temette az arcát, sóhajtott egy nagyot, aztán folytatta a zöldségek aprítását.

***

Carlos benyitott a gyerekszobába, becsukta maga mögött az ajtót, és az ágy felé indult. Amikor meglátta, hogy Mateo a feje búbjáig be van takarózva, elmosolyodott.

– Ki elől bujkálsz? – kérdezte öccsét, miközben közelebb lépett közös ágyukhoz.

– Rossz voltál – felelte a vékony hang a takaró alól.

Carlos csettintett a nyelvével, aztán felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát. A gyerekszobát halvány fény töltötte be, gyéren megvilágítva a földön hagyott, gyűrött ruhákat, iskolatáskákat, füzeteket, tankönyveket, és a szoba túlsó oldalán álló, kétajtós szekrényt.

– És akkor mi van? – kérdezte flegmán Carlos, majd egy gyors mozdulattal lehúzta öccséről a takarót. Mateo kiköpött mása volt Carlosnak; fekete göndör haj, gesztenyebarna szem és szép arc.

– Te is tudod – válaszolta remegő hangon a kisebbik fiú.

Carlos nevetett, majd megvonta a vállát, és az ablakhoz lépett. Odakint szakadt az eső, a víz vastag patakokban csorgott le az üvegen.

– Miről beszélsz, Mateo?

– Hallottam, hogy veszekedtél anyával a konyhában. Tudom, hogy megvertél valakit a suliban.

– Anyának is mondtam, hogy az a szarfejű Manuel kezdte! Hányszor kell még elmondanom?

Mateo felült az ágyban. Sötét tekintete a bátyját fürkészte.

– Ő is tudja, hogy rossz gyerek vagy.

Carlos a testvére felé fordult.

– Kicsoda?

Mateo nem felelt azonnal.

– El Coco.

A nagyobbik fiú arcáról egy pillanatra lefagyott a mosoly, aztán hangos nevetésben tört ki.

– Milyen kis beszari vagy, Mateo!

– Nem emlékszel, miket mesélt róla a nagymama?

– Azok csak ostobaságok, amikkel a felnőttek ijesztgetik az olyan kis pisiseket, mint te!

Carlos odaült a testvére mellé.

– Nem ostobaság! – durcáskodott Mateo. – A zsákos ember igenis létezik.

– Fejezd be, öcsi, mert ennek az lesz a vége, hogy egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem alszol!

– A nagymama elmondta – kezdte fátyolos hangon a kisfiú –, hogy a zsákos ember olyan gyerekekre vadászik, akik rosszul viselkednek. Eljön értük, elkapja, és berakja őket a zsákjába. Átviszi őket a saját világába, hogy megegye a húsukat.

– Komolyan elhiszed a mumusról szóló mendemondákat? Nem csoda, hogy a suliban mindenki téged piszkál, annyira besza…

Carlos elharapta a mondatot. Rémült tekintete az ablakra tapadt. Lassan felemelte a kezét, és remegő ujjal a szomszédos ház tetejére mutatott.

– Mi az, Carlos? – kérdezte az öccse.

– Valaki van odakint.

– Hol? – Mateo riadtan az ablak felé fordult. – Hol, Carlos?

– A szomszéd háztetőn. Látod?

– Nem, semmit sem látok!

– Pedig ott van – súgta Carlos. – És figyel. Minket néz.

Mateo szeme kitágult az izgalomtól. Lassan közelebb mászott az ablakhoz, és kibámult rajta. Csak az eső torzította sötétséget látta. Olykor fel-felvillant egy árva utcai lámpa fénye, de ezen kívül semmi.

Csupán a makacs, áthatolhatatlan sötétség.

Hirtelen egy sápadt, eltorzult arc tükröződött vissza az ablak üvegéről. Amikor Mateo megpillantotta, felsikoltott.

Carlos volt az. Aki, miután halálra rémítette öccsét, az ágyon fetrengve nyüszített a röhögéstől.

– Jézus Krisztus, nem hiszem el, hogy ennyire betojtál!

– Gonosz vagy, Carlos! – dohogott Mateo mellkasára szorított kézzel. – Rettentően gonosz!

– Te meg egy kis pisis! – hahotázott a fivére. – Csak egy beszari kis pisis!

***

Éjfél körül Mateo egy éles, csikorgó hangra riadt. Felült az ágyban, megdörzsölte álmos szemét, majd felkattintotta az éjjeli lámpát.

Körülnézett. A szoba pontosan úgy festett, mint amikor lefeküdtek a bátyjával aludni. Semmi furcsa, vagy szokatlan. Ugyanaz a rendetlenség.  Carlos szorosan mellette hevert, takarója fel-alá mozgott, a fiú nyugodt légzésének ütemére.

Mateo már azon volt, hogy visszafekszik, amikor tekintete az ablakra tévedt.

A látványtól szíve gyorsabban kezdett verni, gyomra görcsbe rándult. Résnyire nyílt ajkai között szaporán kapkodta a levegőt.

Az ablaküveget négy hosszú, szabálytalan vonal csúfította. Karmolásnyomok.

Mateo a testvére felé fordult.

– Carlos! Carlos, ébredj!

Ekkor kaparászás és dübörgés zaja hallatszott az ágy alól.

Mateo reszketni kezdett.

A zaj egyre erősödött.

A kisfiú félénken kibújt a takaró alól, és lenézett a padlóra.

Egy régi, foszladozott anyagú, világosbarna zsák hevert a földön. Mateo érezte, hogy jeges borzongás fut végig a gerincén, a gyomra pedig tűhegynyire zsugorodik.

– Carlos! – suttogta, le sem véve tekintetét a zsákról. – Carlos, ébredj már fel! Valaki van az…

Hirtelen egy holtsápadt, oszlásnak indult karmos kéz nyúlt ki az ágy alatti sötétségből. A csontos ujjak belemarkoltak a zsákba.

Mateo sikított.

– Carlooos!

A nagyobbik gyerek felriadt, kiugrott az ágyból, és ijedten nézett körül a szobában.

– Mateo, mi a fenéért sikoltozol az éjszaka közepén?

– Itt van! Itt van!

– Ki? – dörzsölte bágyadtan a szemét Carlos. – Ki van itt, öcsi?

– El Coco! A zsákos ember! Eljött értünk!

– Mateo – fújtatott a bátyja. – Mi a franc…

Dobhártyaszaggató dübögés zengett fel. Mintha valaki a ruhásszekrény ajtaját verte volna belülről. A fiúk a fülükre szorították a tenyerüket.

– Ki az? – kiabálta Carlos, és odarohant a szekrényhez. – Ki van odabent?

Amikor kinyitotta a szekrény ajtaját, a zaj megszűnt. Carlos turkálni kezdett a fogasokon lógó, felakasztott ruhák között.

Mateo az ágyon kuporgott. Ijedt arcán könnyek csorogtak, szaggatottan vette a levegőt.

– Carlos…

Bátyja egy pillanatra abbahagyta a ruhák feltúrását, és feléje fordult.

– Semmi baj, öcsi! Valaki szórakozik velünk, de ne aggódj, megtalálom!

Pár pillanattal később folytatta a szekrény átkutatását. A fogasokon lógó göncöket egyik oldalról a másikra tolta.

– Carlos, én félek.

– Nyugi, nincs semmi baj.

– De én – sírta Mateo –, én nagyon félek!

Carlos türelmetlenül fordult ismét az öccse felé.

– Miért nem vagy képes megnyugodni egy kicsit? Megmondtam, hogy valaki csak szívat minket. Hidd el, semmi…

A ruhadarabok közül egy kéz bukkant elő. Karmos ujjak, amik nem sokkal korábban még a zsákot szorongatták, most Carlos haját tépték.

Mateo visított. Carlos is.

A szekrény félhomályában felsejlett egy csuklyás, mumifikált arc. Groteszk vigyora felfedte rothadó fogait. Szeme fényes érmeként villogott. Bűzös lehelete forró páraként csapódott Carlos sikolytól torzult arcába.

***

Isabella a kedvenc főzőműsorát nézte, egy pohár bor társaságában, amikor meghallotta az üvöltözést az emeleten.

– Gyerekek?

Felpattant a fotelból, szaladni kezdett felfelé a lépcsőn. Meztelen talpa hangosan csattogott a lakkozott fokokon. Rámarkolt a kilincsre, és berontott a gyerekszobába.

Döbbenten kapta kezét a szája elé. Mateo az ágyon kuporgott, magzatpózban. Apró kezével a feje két oldalát szorongatta. Megállás nélkül ordibált.

A szekrényajtó nyikorogva csukódott be, és amikor a nő odapillantott, látott egy régi anyagból készült, szakadozott gúnyát viselő alakot eltűnni a ruhák között. Valamit cipelt a hátán – talán egy zsákot?

Mire Isabella odaért, a szekrényajtó már becsukódott. Az asszony feltépte a bútor ajtaját, majd kutakodni kezdett a belsejében.

– Mateo! – A ruhákat hisztérikus mozdulatokkal a szoba közepére hajigálta. – Mateo, hová tűnt a testvéred?

– Elvitte! Elvitte!

Isabella kétségbeesetten tépkedte le a fogasokról a ruhákat. Amikor elegendő hely szabadult fel, a szekrény falát kezdte ököllel ütni.

– Carlos! Carlos!

– Eljött érte, anya!

– De kicsoda? Ki rabolta el?

– Figyelmeztettem – sírta a kisfiú –, de nem hitt nekem. Csak nevetett, amikor azt mondtam, hogy eljön érte a zsákos ember!

Tizennyolc Plusz 2. - beleolvasó

 

(a szöveg nyers, még nem volt sem szerkesztve, sem korrektúrázva)

Vexor Overlord Volcano

a titokzatos calrosi

 

1. fejezet: Viszlát, Dossri!

 

A hajótest megrázkódik. Nyugtalanul kapom fel a fejem az ölemben tartott digitális magazinból. A legtöbb utas békésen üldögél a helyén, csupán néhányan figyelnek fel a szokatlan mozgásra.

Nincs tele a hajó, kényelmesen elférünk. Manapság a Dossri kevésbé felkapott a viharok miatt, éppen ezért olcsón tudtam jegyet szerezni. Még sosem jártam azon a bolygón, állítólag páratlan szépségű a színes szikláival. Nem mellesleg, a legtöbb kereskedő ott raktározza a portékáit, ezért jó áron lehet hozzájutni különlegességekhez.

Ismét megrázkódik a hajó, ezúttal sokkal erőteljesebben. Az utasok egyszerre zúgnak fel. Az előttem lévő üléstámla puha bőrborításába mélyednek az ujjaim, és fülelek. Meteor- és viharmentes övezetben járunk, tehát elviekben azt kizárhatom. Halk koppanás, egymás után kétszer, a hajótest enyhén balra billen. A vér meghűl az ereimben.

Ne! Csak ezt ne!

Ijedten pillantok a felvillanó kijelzőre az utastér végében. A kapitány arca jelenik meg a képernyőn.

– Kedves utasaink! Úgy tűnik, kellemetlen társaságra számíthatunk. Kérjük, helyezzék értékeiket biztonságba, és őrizzék meg nyugalmukat. Űrkalózok csatlakoztak a hajónkra, és mindjárt…

Az adás megszakad, ezzel egyidőben kitör a pánik. Mindenki próbálja elrejteni a pénzét és az ékszereit. Hiábavaló kapkodás. A kalózok keresődrónjai úgyis megtalálják.

Behunyom a szemem, és az ülésbe préselődve fojtott hangon szitkozódok. Miért pont most? Miért ezt a hajót? Az összes megtakarított pénzem magammal hoztam, hiszen a Dossrin csak készpénzzel lehet fizetni. De ezek után anélkül keresztet vethetek rá, hogy egy vacak zuborkőből faragott karperecet vettem volna magamnak belőle.

Az utóbbi időben megszaporodtak a kalóztámadások, de főleg a gazdag utasokat szállító üzleti- és kereskedőhajók a fő célpontok, turistákat ritkán fosztanak ki, ezért az ilyenek, mint a HWSS Tourist, nincsenek felkészülve a védekezésre. Habár az utasok és a hajó biztonsága érdekében amúgy sem keveredne tűzharcba a személyzet, úgyhogy nem lesz más választásunk, mint átadni a rablóknak az értékeinket.

Az esélytelenek nyugalmával várom, hogy a kalózok behatoljanak az utastérbe, ami eléggé látványosan történik. Az ajtó nagy robajjal kivágódik, és több érdekes alak bukkan fel mögötte. Egyik sem ember, ezt elsőre kiszúrom. Különböző bolygóról származó, összeverbuválódott rosszfiúk gyülekezete.

Az idősebb hölgyek felsikítanak, és a mellkasukhoz szorítják a táskájukat. Egy férfi felugrik, aztán rögtön elterül a földön. Minek hősködik, aki nem bírja az áramot?

– Hölgyeim és uraim! Mily öröm látni önöket! – dugja a nadrágszíjába a sokkolót a kalapácsfejű hork, aki valószínűleg a vezérük lehet.

Oldalra lép, utat enged az embereinek, akik elözönlik a folyosót. Mellettem is megáll egy ronda, szürkebőrű gill, és gyíkfarka hozzám dörgölőzik, ahogy ide-oda mozgatja. Mindig is undorodtam tőlük, mert mocsárszaguk van. Lenéz rám, elvigyorodik, és kivillannak hegyes fogai. Elfordítom a fejem.

– Nos, lássuk, mit tartogatnak számunkra! – csapja össze derűsen a tenyerét a hork vezér. – Készpénzt és ékszereket elő!

Az emberei vázsonzsákot tartanak az utasok elé, és két ezüstszínű, szivaralakú drón zúg el a sorok fölött. Az utasok elkezdik a zsákba dobálni az értékeiket. Benyúlok a táskámba, és ott tartom a kezem. Nem akaródzik odaadni ezeknek a vadembereknek mindenemet, de nem tudom, mit tehetnék.

– Mi lesz? – sürget a gill, és megrázza a zsákot, amiben már csörög ez az.

Összeszorítom a számat, előhúzom a pénztárcámat, és mérgesen a zsákba hajítom, de ő elkapja a kezem. Rémülten nézek fel rá.

– Velünk jössz! – közli, és mielőtt tiltakozhatnék, felrángat a helyemről.

– Micsoda? Nem! – kiabálom miközben majdnem orra esek a saját lábamban. Ahogy cibál magával, a táskám kiesik a kezemből.

Fél szemmel látom, hogy még két lányt és pár fiút is kirángatnak a helyükről.

Mi a fene folyik itt?

– Édes cukorfalat! – villantja rám sárga fogsorát a kalapácsfejű. – Sokat fog érni, vigyétek!

– Nem, ne! – Rúgkapálok, a karomat rángatom, szabadulni próbálok. – Mit akarnak? Ezt nem tehetik! Eresszenek el!

A hasamnál fogva ragad meg a gill, és felemel. Úgy lök a vállára, mintha én is könnyű vászonzsák lennék. Azonnal megcsapja az orromat a bűze, amitől már öklendeznem is kell, nem csak a sírás fojtogat.

Óriási a káosz: sikítások, kiabálások, lökdösések, fények villognak a sérült hajón, ahol megrongálták az ajtót. Ahogy billegek a gill vállán, látom, hogy a többiek is próbálnak ellenállni. Aztán észreveszek a földön egy vérző fejű embert. Az űrhajó személyzete közül való. A gill egyszerűen átlépi az útjába akadó testet, és halad tovább velem, mögöttünk pedig a többiek.

Teljesen eltávolodtunk az utastértől, de a hangzavar semmit sem csökkent, hátrébb még mindig dulakodnak. Én már teljes sokkban várok a sorsomra, és a könnyeim megállíthatatlanul potyognak az űrhajó szürke padlójára.

Az átjáróhoz érünk, ahol a hajóhoz csatlakoztak. A gill nagy léptekkel csattog át velem. Kíváncsi szemek kísérnek utunkon, és számomra ismeretlen nyelven beszélnek, röhögcsélnek az idegenek, majd hirtelen talpra állítanak. Alig látok a könnyeimtől, de a rácsokat tisztán felismerem.

– Maradj veszteg! – förmed rám a gill, holott meg se moccantam, és rám zárja a ketrecet.

Gyors mozdulatokkal megtörlöm a szemem, hogy lássam, mi történik, pedig a hangokból egyértelmű. A többieket is bezárják egy-egy cellába. Néhány lányt látok és két-három fiút. Az egyik lány megállás nélkül sikítozik és ordít, hogy engedjék el. Megjelenik a kalapácsfejű, egy maszkot emel le falról. A hajó rázkódik, biztosan most csatlakozunk le. Gyanakodva kapkodom a fejem ide-oda, mert a többi kétes alak is maszkot húz.

– Itt az ideje elhallgattatni őket – nevet a hork a maszk mögött.

Megpillantom a palackot az egyik embere kezében, de akkor már késő. Végigfújja az altatógázt a soron, és a többiekkel egyetemben, tehetetlenül esek össze.

­­­­* * *

Valami csattan az arcomon. A fejemben ezer kalapács dübörög. Megint csattanás. Ez már éget.

– Gyerünk! Ébresztő! – Meglöknek.

A pilláim megremegnek, nehezen tudom kinyitni a szemem. Bánt a fény és rettenetesen fáj a fejem.

– Hol vagyok? – A hangom csak suttogás. Teljesen be vagyok rekedve.

– A legjobb helyen – nevet rajtam.

A látásom kitisztul. Egy divör magasodik fölém. Talán ők az egyik legemberibb lények, kivéve a három ujjukat. Lassan tudatosul bennem, hogy elraboltak.

A divör egy poharat tart felém, ezért felülök, és elveszem. Mielőtt innék beleszagolok, és realizálom, hogy egy kemény ágy van alattam. Meleg, állott szag terjeng a levegőben.

– Ha végeztél, őt is ébreszd fel! – parancsol rá a divör valakire.

Arra fordítom a fejem, amerre ő is, és majdnem elejtem a poharat. Nem messze tőlem az egyik szőke lány fekszik az ágyon, akit velem együtt hurcoltak el. A gill fekszik rajta, és a csípőmozgásából ítélve, épp közösül vele.

Azonnal végignézek magamon, de nem látom nyomát, hogy hozzám értek volna. Újra az erőszaktevő felé pillantok. Hevesen mozog, már-már lehetetlen sebességgel. A szőke lány feje minden lökésnél tehetetlenül billeg, mintha halott lenne.

– Csak nem tetszik a látvány? – röhög a divör. – Szívesen kipróbáltalak volna, de a főnök megtiltotta. Túl sokat érsz.

Önkéntelenül is felhúzom a lábam, és teljesen a falhoz húzódok. A gill ekkor élvez el, mert különös, nyöszörgő hangot ad. Még épp látom, amikor kihúzódik a kígyószerű, hosszú, szürke pénisze a lányból. Aztán felém fordul, és miközben visszarendezi magát a nadrágjába, ijesztő mosolyt villant felém.

A sírás fojtogat. Elképzelni sem akarom, milyen sors vár rám. Emberkereskedők? Nem hallottam ilyesmiről a hírekben.

Tekintetem végigfuttatom a helyiségen. A kijelzők nem világítanak a falakon, a hajó sem mozog, biztos, hogy leszálltunk. Nem látok mást rajtunk kívül, a rácsok elhúzva, a cellák üresek. Nem merem megkérdezni, hol vannak a többiek.

A gill a szőke lányt pofozza, a divör a saját cuccait pakolja össze. Kezdek teljesen éber lenni.

Nyílik az ajtó, a kalapácsfejű jelenik meg.

– Látom, felébredt – vet egy pillantást rám, és int a fejével a divörnek. –Viheted.

A divör mellém lép, és megragadja a karomat.

– Vele mi lesz? – csúszik ki a számon a kérdés a szőke lánnyal kapcsolatban, aki már felébredt, és kábán forgatja a fejét.

– Kell valaki, aki elszórakoztatja a fiúkat az úton. De ne aggódj, rád is változatos élvezetek várnak – kacsint a vezér.

A divör ránt egyet rajtam, és elindulunk. Élvezetek várnak rám, dübörögnek a fejemben a szavak. Halálra rémiszt a gondolat, hogy egy gill vagy bármelyikük ezt művelje velem. Szeretnék elmenekülni innen, de azt sem tudom, hol vagyok.

Kinyílik a zsilipajtó, vakító fény áramlik be a hajótestbe. Megint kell egy kis idő, amíg a szemem hozzászokik. Egy nyitott hangárban vagyunk, ahol két sorban különböző hajók várakoznak. Mindenféle fajok mászkálnak összevissza, látszólag céltalanul, mások pedig árut rakodnak a hajótestekbe. Ez egy szabadkikötő lehet.

A divör levezet a lépcsőn, forró levegő borzolja a karomon a pihéket. Arrébb megpillantok a korábbi fogolytársaim közül párat. Fegyveres őrök veszik körül őket. Úgy tűnik, rám vártak, mert a divör odavezet hozzájuk, és átad egy bőrruhás, magas alaknak.

Ismerős a testfelépítése, de hirtelen nem tudom beazonosítani, melyik fajhoz tartozhat. Aztán a karjára pillantok, melyen smaragdszínű bőr csillan.

Calrosi.

Mégis mennyit aludtam? A Lunaris-öv rettenetesen messze van. Csak néhány bolygót ismerek innen, azt is csupán hallomásból. Calrosit meg csak képen láttam eddig.

Karperec kattan a csuklómon.

– Mozgás! – indít útnak az egyik őr.

A fiúk mennek elől, három lánnyal követjük őket. A karperec a szökést akadályozza meg, ezt használják a rend őrei is a Földön. Ha kilépek a megadott hatósugárból, megcsap az áram, és úgy járok, mint az a férfi az űrhajón.

Egyszerre próbálom felmérni a környezetem és felidézni a csekély tudást a calrosiakról. Kevesen vannak. Ez ugrik be először. Kiérünk a hangárból, ahol egy kisebb jármű vár ránk. A távolban csúcsos toronyházakat látok, sok zöld felülettel, amit vékony ködréteg fed. Párás a levegő.

A négy kísérőnkből egy-egy megáll az ajtó mellett, kettő pedig hátulról terel minket, hogy gond nélkül beszálljunk a járműbe. Helyet foglalunk a bőrüléseken, aztán ők is beszállnak. Nagy sebességgel indulunk el, és hangtalanul siklunk a fogalmam sincs, milyen város utcáin.

Utastársaim szemében rettegést látok. Nem csodálom, én magam is félek. Az egyik lány halkan pityereg, a másik maga elé mered. A fiúk izgatottan kapkodják a tekintetüket egyik oldalról a másikra. A várost szemlélik.

– Hol vagyunk? – kérdezi egyikük.

Az őrök nem méltatják válaszra. Nem tudom, egyáltalán beszélik-e a nyelvünket.

– A Calroson – feleli a mellette ülő.

Most először nézek a fiúra hosszabban. Talán huszonhárom év körül lehet. Barna haja kissé kócos, vékony arcát karakteressé teszi a szögletes álla. Igazi szépséges modelltípus, akikkel mindenféle termékeket szoktak reklámozni a Földön.

– Az meg mi? – kérdezi fojtott hangon az első.

Az egyik őr rúd alakú fegyvere hangosan csattan a fiúk között lévő üres széken. Nemcsak a két fiú, de én is megugrom ijedtemben, a pityergő lány pedig még hangosabban sír. Eléggé egyértelműen csendre lett intve a társaság.

Kinézek az ablakon. Rendezett, tiszta utcákat látok, fákkal és járókelőkkel. A calrosiak divatosan öltöznek, szinte mindegyikük bőrruhát hord. Azok viszont rendkívül elegáns szabásúak. Vagy éppen lazák, amitől úgy festenek, mint valami harcosok. Rá kell jönnöm, hogy nem a divörök hasonlítanak a legjobban az emberekre, hanem ők. Ha nem játszana zöldes színben a bőrük, akár össze is keverhetném őket. Igaz, jóval magasabbak és izmosabbak, mint egy átlagember.

A jármű lassít, majd megáll. Az ajtó halk szisszenéssel kitárul. Az előbbi őr int a lánynak, aki eddig maga elé meredt, és még két fiúnak, hogy szálljanak ki. Az ablakból látom, hogy más őrök átveszik és elvezetik őket. Tekintetem villámgyorsan cikázik végig az épületen, de fogalmam sincs, mit látok, mert a homlokzaton található feliratot nem tudom elolvasni. Szállodának tűnik, de valószínűleg nem az.

A jármű ismét elindul, hátradőlök és tekintetem összeakad a széparcú fiúéval. A nyugtalanságából ítélve, ő tudja, mi vár ránk. Nyitom a szám, hogy megkérdezzem, de az őrök miatt nem merek megszólalni. A másik lányra sandítok, még mindig sír.

Aztán ismét megállunk, és kiszállítanak minket. Egy fehéroszlopos épületbe vezetnek be. Modern, elegánsan berendezett, tágas előtérbe érkezünk. Egy idősebb calrosi fordul felénk, végigmér bennünket, majd elégedetten biccent. Kezével int, és meglepetésemre egy földi lány jelenik meg lenge ruhában. Haja gyűrűgöndör, olyan, akár egy puha szivacs, amibe az ember szeretne belemarkolni. Egzotikus szépség.

– Vidd fel a szobájába, és tedd rendbe! – utasítja az idős calrosi a nyelvünkön.

A kreolbőrű lány biccent, odalép hozzám, és megszólal:

– Kövess!

Futó pillantást vetek az egykori utastársaimra, aztán szedem a lábamat az új kísérőm után. Ő legalább az én fajtám, és kikérdezhetem.

Keskeny folyosóra vezet, ahol egy teremtett lélek sincs. Lépteink hangja kísérteties a szűk térben.

– Hol vagyunk? Miért hoztak ide? Mit fognak velem csinálni? – zúdítom rá a kérdéseimet.

A lány nem válaszol, továbbhalad, majd egy csillogó, aranyszínű lifthez visz. Az ajtó nyitva, int, hogy lépjek be. Megteszem.

– Mit fognak csinálni velem? – ismétlem a kérdést, miközben az ajtó nesztelenül bezáródik.

A lány a szemembe néz.

– Megbasznak. Méghozzá jó sokan.

 

2. fejezet: A legértékesebb árucikk

A kísérőm harsányan felkacag. Fejét hátraveti, éles hangja visszapattan a lift faláról. Zavartan, és még mindig idegesen topogok.

– Csak vicceltél, ugye? – A kérdésben benne van a remény is.

A lány elkomorodik, és újra rám néz, de az arca már nem annyira merev, mint korábban.

– A legkevésbé sem. – Elfordul, mert nyílik az ajtó.

Halálra váltan meredek utána, nem moccanok. Visszanéz rám, megáll, és sóhajt.

– Gyere, különben büntetést kapunk! És ne pánikolj, annyira azért nem lesz rossz. A calrosiak remek szeretők.

Csak a büntetés szó hallatán lódul meg a lábam, és kilépek a bronzszínű panelekkel borított folyosóra. Félhomály van, csak néhol ég egy falilámpa. Semmi díszítés, semmi pompa, csupán üres falak és fémajtók mellett sétálunk el.

– Ez egy bordély? – Félek a választól, de muszáj tudnom.

– Nem, ez amolyan vásárközpont, amit Gioro vezet. – A harmadik ajtónál megáll, és rám néz. – Ahol most te leszel a legértékesebb árucikk.

Nyelek egyet. Nem akarom elhinni, amiket mond.

– Egyébként Lolas vagyok – nyújtja felém a kezét.

– Naira – rázok vele kezet.

Lolas egy kóddal kinyitja az ajtót, és belép a helyiségbe. Oda is követem.

– Ez lesz a szobád. Kényelmes és mindennel felszerelt. Ruhákat is találsz, habár nem biztos, hogy mind a méreted – néz végig rajtam. – De úgyse nagyon lesz szükséged rájuk. Amott van…

– Várj! – intem le, mielőtt tovább diskurálna az amúgy egyszerűen berendezett szobáról. – Pontosan miért raboltak el?

Lolas félredöntött fejjel néz rám.

– Semmit sem tudsz a calrosiakról, igaz?

– Ami azt illeti, elég keveset – vallom be.

– Oké, akkor helyezd magad kényelembe – mutat a széles ágyra, ő pedig leül a sárga fotelbe.

Lerogyok az ágy szélére, izgatottan törlöm a tenyerem a nadrágomba. Rossz szokás.

– Rövid leszek – kezd bele Lolas. – A calrosiak kóros nőhiányban szenvednek, ugyanis évtizedek óta szinte csak fiúutódok születnek, így mára már jelentős túlsúlyban van a hímnemű egyedek száma. Mindössze csak egy fajt tudnak még megtermékenyíteni.

– Mi vagyunk azok – mondom ki döbbenten. Sosem hallottam még erről. És egyáltalán hogyan lehetséges ez?

– Így van – bólint Lolas. – De nem elsősorban tenyészkancának kellünk nekik. A calrosiak szeretik a szexet, és manapság egy feleség státuszszimbólumnak számít.

Nem tudom, miért, de valahogy megkönnyebbülök ettől az információtól, pedig eszemben sincs hozzámenni egy calrosihoz, az ágyába bújni pedig végképp nem akarok.

– Ne folytasd! – pattanok fel. – Nem kényszeríthetnek ilyesmire.

Lolas szemöldöke magasba szalad a homlokán.

–  A saját érdeked, hogy ne ellenkezz.

– Mert mégis mit csinálnak? Bántalmaznak? Megölnek? Te mondtad, hogy értékes vagyok.

Ő is feláll, nyugtalanul pislog rám.

– Túlreagálod. Ez nem olyan…

– Mi? – vágok a szavába. – Elraboltak, és te azt mondod, túlreagálom? Beszélni akarok a főnökkel!

Meg sem várom a válaszát, az ajtó felé indulok. Feltépem, és elindulnék a folyosón, ám egy szélesvállú calrosi az utam állja. Megfogja a karom, és sehová nem enged. Kérdőn pillant a nyomomban lihegő Lolasra. Váltanak pár szót a nyelvükön, aztán a calrosi magával rángat.

– Engedjen el! Hová visz? – nézek vissza kétségbeesetten Lolasra.

– Itt nem szokás hisztizni. Nem veszik jó néven.

– De… – tiltakoznék, de az őr lefordul velem az egyik sarkon, és bedob egy nyitott ajtón, majd rám zárja.

Sötét van. A talpam alatt apró kitüremkedéseket érzek, mintha betonba ágyazott kavicsdarabok lennének, és lejt is az egész. Kinyújtom a kezem, vakon tapogatózva elérem a falat. Hideg és szintén egyenetlen a felülete. Kisebb-nagyobb tompa kiszögellésekből áll. Körbetapogatom az egész helyiséget, ami nem nagy, mert hamar végzek, és mindenhol ugyanazt érzem. Sehol egy sima felület. Még az ajtó sem az.

Dörömbölök, kiabálok, de semmi sem történik. Elsírom magam dühömben. Zsebkendőm sincs, az alkarommal törölgetem a könnyeimet. Nem értem, hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe.

Hátam a falnak vetem, de csak pár percig bírom, mert a bordáimat nyomják a kiálló részek. A lábam is kezd fájni, mert nem tudom a talpam egyenesen rátenni a talajra.

Aztán hirtelen megvilágosodom. Ez a büntetés. Ezzel kínoznak. Nem fognak bántani, de ez valószínűleg rosszabb lesz, mintha kapnék pár tisztességes pofont.

Szó szerint halálra rémülök, mert még alig telt el egy kis idő, és máris kényelmetlen. Ráadásul a vaksötétben összezavarodom, nem tudom, melyik az ajtó és melyik a fal, hiszen ugyanolyan a felülete. Próbálok leülni, de sehogy se jó. Nem lehet megfelelő pozícióba helyezkedni. Olyan, mintha az ember egy kopár sziklán próbálna kényelmes fekvőhelyet találni. Lehetetlen.

Elhagy az időérzékem. Csupán a testem minden pontjába sugárzó fájdalmat érzem. Görcsöl a vádlim, feszül a vállam az állandó rossz pózban állástól, és bármily fura, a hasizmom is kezd beállni. Ha percekig nem mozdulok, zsibbad mindenem. Mennyi ideje lehetek itt? Legalább két órája, vagy talán több. Hihetetlen, hogy csak ennyit bírok. Valószínűsítem, ennek az egész bezártságnak a pszichikai terhelése pont ugyanakkora, mint a fizikai. Kétszer olyan gyorsan fáradok, mint normál esetben.

– Engedjenek ki! Hahó! – dörömbölök az ajtón vagy a falon. – Elég volt! Kérem!

Megint hullnak a könnyeim. Egész testemben reszketek. Fázósan karolom át magam. A bokám kicsavarodva lüktet, mert két különböző magasságú kitüremkedésre nehezedek, és habár ez a pozíció sem jó, de tűrhetőbb, mint az előbb, amikor a hátamba állt bele a fájdalom.

Később le kell hajolnom, a térdemet és a vádlimat masszírozom felváltva. Most már rettenetesen fájnak. Lerogyok a földre, azonban csak kevés ideig bírom. Már olyan, mintha egyenesen át akarnák döfni a testemet a kiszögellések.

– Engedjenek ki, kérem! – könyörgök zokogva. Már az sem érdekel, mit kell csinálnom, csak hadd mehessek ki innen.

Legalább tíz újabb kínkeserves perc telik el, amikor végre kinyílik az ajtó. Elvakít a fény, a szemem elé kapom a karomat, de legalább az őr nem látja a sírás nyomait. Lehajtott fejjel lépek ki, és hirtelen meginog az egyensúlyom a sima felületem. A fáradt izmaim azonnal megpihennek.

Az őr visszavezet a szobámba, rám csukja az ajtót. Egyedül vagyok. Elterülök az ágyon, kinyújtom kezem lábam, és behunyt szemmel élvezem, ahogy mindenem a helyére mozdul. A könnyem most is kicsordul a lezárt szemhéjam mögül, de gyorsan letörlöm. Elég volt az önsajnálatból.

Lolas lép be a szobába. Végigmér, de nem szól semmit, hanem leül újra a fotelbe. Én is felülök. Pár pillanatig csendben vagyunk.

– Feleségnek adnak el? – kérdezem halkan a nyilvánvalót.

Bólint.

– Igen, de előtte kipróbálják az árut.

– Hogy érted? – Az ajkaim megremegnek, nem tudom szabályozni.

Lolas halványan elmosolyodik.

– Így verik fel az áradat. Szeretkezni fognak veled, mindegyik, amelyik meg akar vásárolni. És készülj fel, mert sokan lesznek. De jól bánnak majd veled, emiatt nem kell aggódnod.

A legkevésbé sem nyugtat meg ezzel. Miféle eltorzult gondolkásmódjuk van ezeknek? Úristen! Nem akarom kitenni magam a ki tudja, miféle perverziójuknak. Csakhogy nincs választásom. Nem akarok visszamenni oda, ahol az előbb voltam.

– És mi miatt kell aggódnom?

Lolas lebiggyeszti az alsó ajkát.

– Lényegében csak amiatt, hogy többé nem jutsz haza. Én már három éve itt vagyok. Meg lehet szokni.

– Nem akarom megszokni – csattanok fel. Aztán felfogom a szavai jelentését, és értetlenül pislogok rá. – Három éve nem vásároltak meg feleségnek?

Lolas nemtörődöm mozdulattal megrántja a vállát.

– Dehogynem. Az első héten megvettek, de ez egy hosszú történet, most veled kell foglalkoznunk.

A falhoz lép, ami halk zúgással elhúzódik, mögötte vállfákon ruhák lógnak. Már nem is figyelem, mit csinál, mert a gondolataim elhomályosítják a látásomat. Próbálom felfogni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Elrabolnak és szexrabszolgát csinálnak belőlem.

– Miért értékesebb egy nő, ha mindenkivel… – emelem fel a fejem.

Lolas épp letesz egy fehér, áttetsző tüllruhát az ágyra.

– Ez Calros, szívem. Ne földi fejjel gondolkozz. Itt a szex nem tabu, és mivel kevés a nő, megosztják egymás között az örömöket. Ha el is vesz valaki, szinte biztos, hogy nem csak az övé leszel. Azzal oszt meg, akivel akar, de ennek is megvannak a szabályai. Majd mindent megtudsz idejében.

– Használati tárgy leszek – motyogom, és megint kezd forrni bennem a tehetetlen düh.

– Ez csakis attól függ, hogyan tekintesz magadra. – Lolas leül mellém, és megfogja a kezem. Az ujjai melegek. – Fontos leszel számukra, bármit megkaphatsz tőlük, amit csak akarsz. Cserébe csak egy valamit kell adnod: a testedet. Ha szerencsés leszel, beleszeretsz a férjedbe. De a vonzalom biztosan meglesz, mert a calrosiak általában szépek. Még az öregek is.

– Öregek? – Nem tudom, hányadik alkalommal döbbenek meg.

Lolas elnézően bólint.

– Nem kizárt, hogy a férjed a saját családjával fog megosztani, ebbe az apja is beletartozik. De lehet, hogy csupán a barátaival vagy üzlettársaival kell lefeküdnöd. Ez itt természetes. Ahogy a homoszexualitás is.

Ez már túl sok. Felállok, és az ablakhoz sietek. Csalódottan veszem tudomásul, hogy nem is valódi ablak, csupán vetített kép van mögötte, de mégsem mozdulok. A nem valóságos fákat bámulom, ahogy lengedeznek a szélben, a karomon érzem a fuvallatot, ami valószínűleg a beépített fúvókákból jön.

Egyre csak az zakatol a fejemben, hogy ezt nem fogom megúszni. Meg kell szöknöm innen, de ahhoz időre van szükségem. Talán napok kellenek hozzá, amíg kitervelhetek valamit, és addig… Szentséges ég! Addig oda kell adnom magam ezeknek a zöld izéknek. A gill és a gusztustalan, szürke pénisze rémlik fel előttem, ahogy kihúzódott a szőke lányból. Ugyanúgy megborzongok, mint akkor.

A calrosiak nem olyanok, ezzel vigasztalom magam.

– Fel kell, készítselek – szólal meg újra Lolas.

Ránézek. Igazi egzotikus szépség a kreol bőrével és a világoskék szemével. Nem fér a fejembe, hogyan lehet ő még itt, és nem valamelyik gazdag calrosi felesége.

– Mit kell tudnom? – érdeklődök szárazon. Ha már muszáj végigcsinálnom, akkor legalább legyek felkészült.

Lolas könnyedén felkacag, és kezébe veszi a ruhát.

– Nem úgy értettem. – Feláll, és az ajtó mellett megnyom egy gombot. Fürdő rejlik mögötte. – Meg kell tisztulnod és szépen felöltöznöd. Kívánatossá kell tenni magad, habár veled nem lesz nehéz dolgom.

Úgy mér végig, mintha az ő prédája lennék. Majdnem belepirulok ebbe a nézésbe. Zavartan lesütöm a szemem, a barna szőnyegre szegezem a tekintetem, amíg odaérek hozzá. Kuncog rajtam, miközben belép velem a fürdőhelyiségbe.

Bent minden hófehér. Lolas valamit bepötyög egy panelen, és a helyiség túlsó végében mindenfelől vékony sugárban kezd folyni a víz a falakból.

– Vetkőzz, és add ide azokat – bök a ruhámra.

Kelletlenül húzom át a fejemen a pólómat, és a kezébe adom. Aztán kigombolom a vászonnadrágomat, és letolom a csípőmön. Amikor a melltartó és a bugyi jön, elfordulok, és amint Lolas elveszi tőlem azokat is, azonnal beállok a vízsugár alá, hogy elrejtőzzek a gőzben.

Felemelem a fejem, becsukott szemmel élvezem, ahogy a melegvíz cirógatja a bőrömet. Még mindig nehéz elhinnem, hogy mibe keveredtem. Hogyan fogom túlélni?

– Szép vagy.

Ijedten pattan ki a szemem Lolas hangjára. Velem szemben áll a vízsugár alatt, és meztelen, akárcsak én. Hibátlan bőrén csillognak a vízcseppek, melyek patakká egyesülve folynak le kerek mellén.

– Ne rémüldözz, segíteni vagyok itt – kacag rajtam, és megfordít. – Megmosom a hajad.

Ahogy ezt kimondja, máris dörzsölni kezdi a fejbőrömet, és illatos hab csorog végig a vállamon. Nem is láttam flakont sehol. Ez a bolygó sokkal modernebbnek tűnik a mienknél.

– Mégis mennyien lesznek? – suttogom a kérdésem, miközben Lolas kellemesen masszírozza a fejbőrömet.

– Ez csupán tőled függ. Nem fognak megerőszakolni. Ha már nem esik jól, abbahagyhatod – magyarázza türelmesen, majd a fülemhez hajol. – Szereted a szexet, Naira?

Nyelek egyet, mert Lolas melle a hátamhoz ér, hegyes mellbimbói a lapockámhoz nyomódnak.

– Igen, azt hiszem – válaszolom mereven.

Tenyere végigsimít a vállamon, le a karomon, majd szép lassan visszafelé halad, de akkor már csak az ujjával becézget.

– Akkor élvezni fogod, mert ezek a férfiak… – Elhallgat, áttér a hátamra, és most a gerincemen húzza végig az ujját. – A legnagyobb élvezetet fogják nyújtani számodra. De el kell lazulnod, túlságosan merev vagy, szívem.

Lúdbőrös leszek az érzéki hangjától és attól, hogy közben még mindig simogat.

– Elraboltak. Hogyan lazulhatnék el? – ellenkezem erőtlenül.

Visszafordít. Szemében kacér fény csillog, csábosan mosolyog, és hirtelen becsúsztatja a kezét a combjaim közé.

– Ebben is tudok segíteni.

Felnyikkanok, kicsit meg is ugrok, ahogy hozzám ér, de a következő pillanatban Lolas már előttem térdel, és belecsókol a lábam közé.

Az egész annyira váratlan, hogy moccanni sem tudok. Tenyerét a fenekemre helyezi, közelebb húz magához, és olyan kiéhezve nyalogat, mintha mindvégig erre várt volna. A kéj akaratlanul is végigkúszik a testemen. Baromi jól csinálja.

– Ez az, csak élvezd! – mosolyog fel rám csillogó szemmel, és máris folytatja, amit elkezdett.

Szeretném eltolni magamtól, közben meg tetszik, amit csinál. Annyiszor fantáziáltam már lányokról… Sosem hittem, hogy pont egy ilyen helyen válik valóra…

Lolas megszívja a csiklómat. Hangosan felnyögök, és a hajába tépek. Nyelvét rátapasztja az érzékeny pontra, és fejét ide-oda rázva izgat. Végem van, azonnal el fogok élvezni… Ám akkor Lolas hirtelen abbahagyja, és feláll.

Értetlenül és egyben felháborodva nézek rá.

– Majd ők befejezik – kuncog, és megmossa az arcát.

– Ezt nem teheted! – bukik ki belőlem csalódottan.

– Később még hálás leszel érte. – Lolas rám kacsint, és kilép a vízsugár alól.

Frusztráltan fújtatok. Legszívesebben magamnak fejezném be, de azért azt már mégsem. Helyette lemosom a testemről a maradék habot, és kilépek a puha szőnyegre. Lolas törölközőt nyújt felém.

– Ne nézz így rám! Hidd el, szívesen befejeztem volna.

Nem válaszolok. Nem érdekel. Haza akarok menni. Ezt az estét végigcsinálom valahogy, aztán meglépek.

Lolas valamiféle illatos olajjal kezdi el dörzsölni a bőrömet. Szándékosan a szökésemen gondolkozom, mert a testem még mindig lángol az előbbi mutatványa miatt. Ő lehet, hogy beletörődött a sorsába, de én nem fogok. Vissza kell jutnom abba a szabadkikötőbe. Elrejtőzök egy hajón, és bárhová megy, onnan már könnyűszerrel hazajutok.

– Au! – jajdulok fel, amikor a hajam fésüli. – Óvatosabban!

– Hosszú és kócos, bocsi. Nem tett jót neki az űrutazás, de az itteni kencék igazi csodaszerek. Imádni fogod őket – csacsogja vidáman.

Ezzel kis reménysugár csillan fel bennem.

– Szabadon eljárhatsz vásárolni? – nézek rá a tükörben.

– Innen csak kísérővel, de ha feleség leszel, akkor szabadon közlekedhetsz bárhová.

Bólintok. Jó tudni. Tehát, ha nem sikerül egyből megszökni, akkor arra kell törekednem, hogy minél hamarabb elvegyen valaki. Oda kell tennem magam ma este.

Lolas megszárítja a hajam, mely tényleg fényesebben csillog, mint valaha. Borostyánként ragyognak a tincseim, a bőröm kellemes illatú, de semmilyen sminket nem kapok.

– Szeretik a természetes szépséget – magyarázza, és segít belebújni a ruhába.

– Ez semmit sem takar – állapítom meg, hiszen teljesen áttetsző.

– Az árut nem szokás rejtegetni. Szomorú, de elsősorban a testedre kíváncsiak, az másodlagos, mennyi értelem szorult a gyönyörű kobakodba – kocogtatja meg Lolas a saját halántékát. – De anélkül is egy istennőnek fogod érezni magad.

Olyan érzésem van, szándékosan túloz azért, hogy ne idegeskedjem magam halálra. Mégis meggyőz, amiket mond, mert máris úgy feszítek, mintha én nyertem volna az Univerzum Szépe díjat. Közben meg csak egy értékes tárgy leszek, amit akkor vesznek elő, amikor akarnak, és még kölcsön is adhatnak. Elképesztő, ha az tényleg így működik.

Kopogtatásra rezzenek össze.

– Érted jöttek. Ne izgulj, minden rendben lesz! – szorítja meg Lolas mindkét karom. – Megyek, én is készülődök. Lent találkozunk.

Kinyitja az ajtót, ami mögött ugyanaz a calrosi áll. Lolas vált vele néhány szót a pörgős nyelvükön, majd távozik. A férfi végigmér, aztán int. Bizonytalan léptekkel közelítem, zavar, hogy szinte teljesen meztelen vagyok, de úgy tűnik, őt nem, mert elindul. Megyek utána.

Lolas már eltűnt, nem látom a folyosón. Ebből arra következtetek, a szobája nem lehet messze az enyémtől. Az őr a lifthez vezet. Amikor belépünk, megcsapja az orromat a ruhája bőr illata. Óvatosan végignézek rajta. Tényleg jóképű, ahogy Lolas is mondta. Sötétbordó velúr bőrnadrágot és mellényt visel. Az övébe csatolva sokkolót látok.

Nem a földszintre megyünk, az első emeleten nyílik ki a liftajtó. Az őr ismét egy folyosón vezet, de ez már nem kihalt, mint az előző. A félhomályban alakokat látok jönni-menni.

Egy ajtót nyit ki előttem, és valamit mond. Úgy sejtem, arra céloz, menjek be, mert várakozóan néz rám. Belépek, és bent azt a lányt pillantom meg, aki végigsírta az utat. Egy széken ül, de most nem bőg, hanem mosolyog.

Mi a fene?

 

3. fejezet: Kéjfürdő

 

Az őr ránk csukja az ajtót. Egy pillanatra visszanézek, majd újra a sírós, illetve már mosolygós lány felé fordítom a figyelmemet.

– Jól vagy? – kérdezem, bár láthatóan nagyon is jól érzi magát. De épp ez a furcsa benne.

– Csodásan – sóhajtja, és elégedetten hátradől a székben. – Tudtad, hogy ez a hely egy igazi kéjfürdő? Mi leszünk az éjszaka királynői. Én már most annak érzem magam.

Elképedve bámulok rá. Olyan, mintha nem is ő lenne, habár egyáltalán nem ismerem. Barna, vállig érő haja szépen kifésülve, ő is hasonló ruhát visel, mint én, csak rózsaszínben. De a fehér bőre és minden egyéb testrésze ugyanúgy áttetszik az anyagon, mint nekem.

– Ezek szerint tudod, mi vár ránk. – Én is helyet foglalok az egyik széken. Előttünk tükrös asztal van, talán valamiféle öltözőben lehetünk.

– Hogyne tudnám. Mindenki meg fog kúrni. – Hisztérikusan felkacag. – Velem már megtették.

Megrökönyödve nézek rá. Nem tudom eldönteni, igazat mond-e.

– Kicsoda? – kérdezem végül.

– A tulaj. Annyira jól érzem magam – nyújtózik el még jobban. – Alig várom, hogy a többiek is megmártózzanak bennem.

Nyílik az ajtó, Lolas lép be rajta, és egyik ámulatból a másikba esek. Nem elég, hogy ennek a lánynak a viselkedését nem tudom hová tenni, Lolas meztelensége is megdöbbent. Csupán egy tenyérnyi fekete bőrszoknya van rajta, és lábán saru, aminek bőrpántjai egészen a térdéig tekeregnek. Bőre aranyozottan csillog, a haja is olyan, mintha olajjal lenne bekenve, ami bizonyára nem igaz, hiszen ugyanolyan gyűrűgöndör, mint korábban.

Felpattanok, és odalépek hozzá.

– Én is kérek abból, amit ő kapott – suttogom a lányra mutatva.

Lolas pillantása mögém siklik, majd újra rám.

– Azt hittem, elég lesz, ha a nyelvemmel felkészítelek. – Pimaszul vigyorog. – Tudok szerezni, de nem árt, ha tisztában vagy a hatásával.

– Ha ellazít, nekem az már elég.

– Kívánni fogod a szexet.

– Úgyis szexelnem kell, nem? – vonom fel a szemöldököm.

– De, szexeljünk! – A lány belémcsimpaszkodik.

Lolas megforgatja a szemét.

– Mindjárt jövök.

Kimegy, én pedig próbálom magamról lerázni a koloncomat.

– Hogy hívnak? – Visszaültetem a székre.

– Erinának.

– Oké, Erina – beszélek hozzá türelmesen. – Hamarosan jól érezhetjük magunkat. Csak kicsit várni kell.

Bólint, és megint nevet. Olyan, mintha részeg lenne, pedig biztosan nem az.

– A calrosiaknak kókusz ízük van – közli kacagva. – Jóízű a farkuk.

– Tessék?

– Kókusz. Sosem ettél még kókuszt? – pislog rám kábán.

– De, kóstoltam már.

– Akkor jó. Csak vigyázz, le ne harapd! – Idióta hangon kacag magán.

Szerencsére nyílik az ajtó, és Lolas oson be rajta. Egy kis ampullát nyom a kezembe.

– Tíz percen belül kiüt, de kb. annyi idő lesz, amíg bemutatnak. – Megfogja Erina karját, és felállítja. Abban a pillanatban kopogtatnak. Lolas megsürget: – Indulunk, úgyhogy, ha szükséged van rá, vedd be most.

Tanácstalanul forgatom a kezemben az ampullát, végül kipattintom a műanyag kupakot, és a számba csorgatom a sűrű, sárgás színű folyadékot. Nem akarok olyan állapotba kerülni, mint Erina, fele is elég lesz. Fanyar, enyhén kesernyés íz terjed szét a számban, majd nyomban édesre vált. Nyelek egyet.

Lolas kinyitja az ajtót, kivezeti rajta Erinát. Mielőtt én is kilépnék, a fal melletti szekrényen lévő vázába dobom az ampullát.

Most két őr vár ránk. Az egyik előttünk sétál, mutatja az utat, a másik mögöttünk lépked. Rettenetesen izgulok.

Elhaladunk a lift mellett, ahol egy kis beugró után rögtön egy kitárt duplaajtóhoz érünk. Morajlás hallatszik. Egyértelműen sokan vannak bent, de a nagydarab őrtől nem sok mindent látok. Ahogy bemegyünk, a moraj jóval hangosabb lesz.

Egy nagy helyiségbe lépünk, amely tele van calrosi férfiakkal. Élénkzöld felsőtestük ragyog az apró lámpatestek csillagszerű fényében. Puha babzsákfotelekben ülnek, vagy egyesek a vastag, sötétszürke szőnyeggel borított földön heverésznek. Itt-ott alacsony asztalokon italok és poharak sorakoznak. Szemközt egy emelvény húzódik, három meztelen lány vonaglik rajta, erotikus táncukkal szórakoztatva a társaságot. A háttérben lángnyelvek csapnak fel a kivetített képen. A zene halk, a ritmus vérpezsdítő, a levegőben érezni a bujaság édes illatát.

Kíváncsi tekintetek kísérnek utunkon. Az őrök egyenesen a színpadhoz vezetnek bennünket, ahol ott vár ránk az az idős calrosi, aki Gioro lehet. Azonnal arra gondolok, amit Erina állított. Nem tudom, igaz-e, mert a férfi most egy pillantásra sem méltatja őt, csak int, és a táncoló lányok lejönnek az emelvényről.

– Menjeket! – súgja Lolas, és enyhén megtol.

Fellépünk a lépcsőfokon. Erina bárgyú vigyorral az arcán, én pedig megszeppenve nézek szét a teremben. Legalább harminc férfi lehet bent, a korukat nehéz megállapítani. Szinte mindegyiknek hosszú a haja, felkötve, vagy befonva hordják. Csupán egy vékony, hosszított bőrmellényt viselnek, egy övvel összefogva, és… A levegő bennem reked, ugyanis egyeseknél látom, hogy alatta nem viselnek semmit, merthogy magukat simogatják, miközben rajtunk legeltetik a tekintetüket.

A főnök megszólal, és az általam nem ismert nyelven beszélni kezd a jelenlévőkhöz. Tekintetemmel rémülten Lolast keresem. A fal mellett áll, kacéran mosolyog a férfiakra, és akkor észreveszem, hogy már nem csupán ő és az a pár táncoslány van, hanem legalább még három másik csatlakozott hozzájuk.

Egyértelműen Lolas a legszebb közülük, és sehogy sem értem, miért van ő még itt. Bevillan, ahogy nemrég hozzám ért a zuhany alatt. A nyelve játékát a lábam között… Elfojtok egy sóhajt. Tekintetem újra a calrosi férfiakra siklik. Éhes pillantásuk égeti a bőröm, a halk zene ritmusa lüktet az ereimben. Tényleg hozzám fognak érni? Fura mód vágyok rá, hogy megtegyék. Ez a szer hatása lehet.

Gioro a kezem után nyúl. Egyet előre lépek, körbeforgat, nagy hangzavar támad. Végigsimít a hajamon. Még hangosabbak. Fogalmam sincs, miket mondhat rólam, de szeretném tudni. Aztán Erinával teszi ugyanezt, és útjára engedi.

A lány boldog mosollyal az arcán lép le az emelvényről. Kezek nyúlnak érte, a calrosiak egy része feláll, így kitakarják előlem Erinát, nem látom, mi történik. A főnök még mindig ott áll mellettem, egy kijelzőt figyel szemközt, melyen ábrák futnak. Lehetséges, hogy az mutatja, mennyit licitáltak ránk?

A tömeg oszlik előttem, előbukkan Erina hófehér teste. Már nincs rajta a ruhája. Férfiak veszik körbe, csókolgatják, aztán a földre fektetik. Lolas is eltűnt a szemem elől. Egy másik lányt pillantok meg nem messze, az egyik férfi ölében ül, és a csípőmozgásából ítélve, szeretkeznek.

Gioro húsos ujjai a csuklómra szorulnak, és levezet a színpadról. Kábán lépkedek utána. Kusza összevisszaságban folynak elém a buja képek, hangok és illatok. Zöld szín vibrál a szemem előtt, egy széles váll, érintések, nyálas csókok. Megrázom a fejem, és kitisztul a kép. Férfiak vesznek körbe, erős karok ölelnek, forró ajkak tapadnak a bőrömre. Hol a ruhám? Kéjesen felnyögök. Lolas a lábam között… Lenézek. Nem Lolas az, hanem egy carlosi férfi. Nyelve szorgalmasan ingerel. Jóleső borzongás fut végig a gerincemen. Mindenhol kezeket és ajkakat érzek magamon. Rettenetesen sok az inger.

Hagyom, hogy lefektessenek. A bőrmellények alól kemény péniszek meredeznek felém. Guszták, mint egy csavaros fagylalt. Az alakjuk is pont olyan. Tényleg kókusz ízük van? Nyelek és nyögdécselek. Valamelyik továbbra is a nedves puncimat ízlelgeti. Hátam ívben megfeszül, ösztönösen nyúlok feléjük, kezembe veszem, amelyiket elérem. Érdekesen selymes a tapintásuk, és tényleg csavart a formájuk, színük pedig a piszkosszürkétől a haragozöldig terjed.

Az első behatolás váratlanul ér. Csak akkor érzem igazán, amikor tövig bennem van. Felnézek rá. Fiatal, jóképű calrosi az. Barna haja kontyba van kötve, de a heves mozgástól pár tincs már az arcába lóg. Meztelen vállán neonzölden vibrál a bőre, mellkasát különös motívumok díszítik.

Az érzékeim túl tompák, mintha kívülállóként szemlélném az aktust. Nem tapasztaltam még ilyet. Simogatom őket, és ők is egymást. Mindenki élvezetéről egyformán gondoskodnak. Soha életemben nem volt részem hasonlóban. Igaz, orgiákra nem jártam, és drogot sem fogyasztottam soha.

Az első férfi bennem élvez el, és rögtön átveszi a helyét egy másik. A mellem már érzékeny a sok szívogatástól és csóktól, mégis akarom, hogy folytassák. Tetszik, hogy én vagyok a középpontban. Az éjszaka királynője, jut eszembe Erina. Ez tényleg igazi kéjfürdő, hiszen egyik orgazmustól a másikig sodródok.

Hasra fordítanak. Ebben a pozícióban is közösülnek velem. Két férfi térdel előttem, magukat simogatják, az arcom előtt teszik, mégsem erőszakoskodnak, hogy vegyem a számba őket. Én magam akarom megtenni. Érezni szeretném az ízüket.

A jobboldalit veszem a kezembe, és az ajkamhoz irányítom. Közelebb helyezkedik hozzám, így az első lökésnél, amit hátulról kapok, egészen mélyre csúszik a számban. Tényleg édeskés az íze, de engem nem a kókuszra emlékeztet, ám határozottan kellemes.

Nem tudom, hány férfit elégítek ki az éjszaka folyamán, de a testem egy idő után érzi, hogy elég. Fáradtan és kielégülten fekszem, bőröm ragad a különböző testnedvektől. Egy nagy tenyér simogat, lassan jár fel-le a hátamon. Körülöttem még mindig kéjes sóhajokat hallok. Kinyitom a szemem. A fejem már sokkal tisztább, mint korábban.

Egy lány térdel nem messze tőlem, mögötte férfiak sorakoznak. Lustán pislogva figyelem, ahogy váltják egymást benne. Ugyanúgy, ahogy korábban velem is tették. Ám valahogy ez mégis más. Ezt a lányt nem simogatják, nem érnek hozzá úgy, mintha törékeny kincs lenne, hanem csupán keményen megbasszák egymás után.

Behunyom a szemem. Lehet, velem is ezt csinálták, és csak a drog miatt éreztem másnak?

– Jól vagy?

Ismét kinyitom a szemem. Lolas fekszik mellettem meztelenül, fejét a könyökén támasztva.

– Nem tudom – vallom be. – Rettenetesen fáradtnak érzem magam.

– A szer miatt van – mondja, és felkuncog. – Meg valószínűleg a hat farok is eléggé leterhelt, ami benned járt az éjszaka folyamán.

Érzem, ahogy az arcomba szökik a vér. Hat? Az nem lehet.

– Menjünk, pihenned kell. – Lolas feláll, és a kezét nyújtja.

Felállok, egy köntös terít a vállamra. Megkötöm magamon, és amikor felemelem a fejem, egy vakítóan kék szempár vonja el a figyelmem. Egy calrosi férfi áll a bejáratnál. Normál öltözéket visel, inget és nadrágot. Mereven engem bámul, majd fogja magát, és kifordul az ajtón.

– Várj, összeszedem Erinát is – mondja Lolas, és otthagy.

Szétnézek magam körül. A földön mindenfelé ruhadarabok hevernek. Néhány férfi a fotelekben heverészik. Isznak és beszélgetnek. Arrébb az egyik lányon még rajta fekszenek. Lustán szeretkeznek, mozgásuk lassú és darabos. Már alig vannak a helyiségben. Fáradt vagyok, állva el tudnék aludni.

Feláll az a férfi is, aki még az előbb a hátam simogatta. Kedvesen rám mosolyog, aztán távozik.

Lolas szólal meg mögöttem:

– Megvagyunk.

Megfordulok. Már rajta is köntös van.

– Mi történt? – kérdezem, mert Erina megint bőg.

Lolas megvonja a vállát.

– Elmúlt a szer hatása. Vigyük a szobájába.

A szipogó Erina másik oldalára lépek, és belekarolok. Így vezetjük el a lifthez, majd a szobájához. Segítek ágyba dugni, pedig már én is alig állok a lábamon.

– Ne aggódj, holnapra elmúlik – mondja Lolas, miután halkan becsukja Erinára az ajtót. – Az első két hétben folyamatosan használtam, aztán letettem.

A szobám felé tartunk.

– Miért? – kérdezem erőtlenül.

– Azért, mert tompítja az érzékeket. Adott pillanatban jó, de másnap menni is alig bírtam. Túl sok calrosival feküdtem le egy éjszaka alatt.

– Remek – sóhajtom, mert ezek szerint rám is ez vár. Hat férfival voltam. Az ijesztően soknak tűnik.

Lolas megáll az ajtóm előtt.

– Holnap pihenhetsz, ha akarsz. Nem kötelező mindennap, beiktathatsz egy-egy pihenőnapot…

– Nem – vágok közbe hevesen, aztán rögtön visszafogom a hangerőt. – Jobb szeretnék hamar férjet találni.

– Nahát, csajszi! – neveti el magát. – Nem hittem, hogy ilyen hamar alkalmazkodni fogsz. Nem adok három napot, és elvisznek innen. Most pedig aludj jól!

Megsimogatja a karomat, és visszamegy a saját szobájába. Elgondolkozva nézek utána. Mennyire ostoba voltam, hogy bevettem azt a szert. Így meg sem figyelhettem rendesen a helyet. Elpazaroltam egy éjszakát, pedig, ha meg akarok szökni, nem tétlenkedhetek. Fel kell térképeznem a helyet.

Egy őr közeledik felém, ezért gyorsan belibbenek a szobámba. A falipanelre nézek. Nem ismerem a kódot, nem tudom bezárni, de lehet, nem is engednék. Ólomlábakkal vánszorgok be a fürdőbe, és lemosom magamról az elmúlt órák mocskát. Mindenem túlérzékeny. Lehet, hogy mégis kellene az az egy nap pihenő.

Folytatás a könyvben...

Titan Shoro

a bosszantó calrosi

 

1. fejezet: Ragadozók

Gioro üzenetet küldött: új szállítmány érkezett, este megtekinthető. Kajánul elmosolyodom. Friss hús a piacon. Ideje volt már.

– Nézzétek át a rendszert, nekem dolgom van. – Zsebre dugom a telefonomat, és az alkalmazottaim döbbent tekintetével mit sem törődve, kisétálok az irodából.

Leszarom. Azért fizetem őket, hogy oldják meg. Nélkülem is boldogulniuk kell, és különben sincs kedvem éjszakába nyúlóan kutatni az okát, mi okozta a PRIME legutóbbi leállását.

Otthon kényelmesen megvacsorázom, a kádból nézem a hoop közvetítést, de a csapatunk vesztésre áll, ezért inkább kikapcsolom a készüléket, és felöltözöm.

Kilépek az utcára. Kellemes az idő, ezért úgy döntök, inkább sétálok. Amúgy sincs messze Gioro kuplerája. Bocsánat, a háza, mert nem szereti, hogy ilyen szóval illetjük az intézményét, ahol tulajdonképpen a leggusztustalanabb dolgok zajlanak, teljesen legálisan. Emberkereskedelem és prostitúció.

Alapvetően nincs bajom vele, én sem vagyok egy szent, méghozzá nagyon nem, de utálom, amiért egyesek úgy kezelik mindezt, mintha megilletné őket, és nem követnének el semmiféle bűnt. De igen. Valakit szexre kényszeríteni – bármilyen módon – bűn. És én imádok bűnözni. Viszont nem játszom meg magam. Tisztában vagyok azzal, mennyire romlott vagyok. Azok meg főleg, akik alám fekszenek. Ám a döntés mindig az övék.

Sorban parkolnak le a codierek Gioro háza előtt. A legújabb típusok. A tehetősebbek járnak ide, mert a kapzsi Gioro jól megkéri a lányok árát. Ha pedig feleséget akarsz, akkor egy flancos codier ára nem is lenne elég rá. Még szerencse, hogy nekem nincsenek nősülési szándékaim.

Otthonosan lépek be az aulába. Sokszor jártam már itt, de nem annyiszor, mint az idelátogatók nagy része. Az őrök felém biccentenek, egy droid nyomban itallal kínál, de csak elsétálok mellette a lépcső irányába. Felmegyek az elsőre, és megkeresem a termet, ahol az orgiákat szokták tartani.

Nem lep meg, hogy a hely tele van. Amikor új áru érkezik, mindenki kíváncsi. Azok is, akik amúgy nem vásárlási szándékkal jöttek. Ám az élvezetekből nekik is csurran-cseppen, hiszen mindig akad egy két kiéhezett száj vagy segg. Merthogy vannak itt calrosi férfi prostituáltak is, bár vérig sértődnének, ha valaki így nevezné őket. Ők egyszerűen szeretik a szexet, meg a dagadó bankszámlákat.

– Titan! Nem hittem, hogy itt látlak – áll meg mellettem egy az említettek közül.

– Én meg akkor lepődnék meg, ha nem látnálak itt. Mire számíthatok ma este?

Az illető elhúzza a száját. Nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy mennyit kért. A rohadék. Kihasználta, hogy részeg voltam.

– Úgy értesültem, két lány és egy fiú érkezett. Állítólag különlegesek.

A hír kevésbé villanyoz fel, mert többet vártam. Így nehéz lesz válogatni, és az sem biztos, hogy szerencsém lesz.

Nagy hangzavar támad. A babzsákokon és a földön tespedők mind a bejárat felé pillantanak, így én is. Lolas tűnik fel először. Az egzotikus szépség régóta itt szolgál. Annak idején elbaszta a szerencséjét, méghozzá szó szerint, így most boldog-boldogtalan megfordul benne. A takarásában két másik lányt látok meg. Az egyik szőke, idétlenül vigyorog, míg a másik tekintete rémülten cikázik ide-oda a teremben. Vörös hajzuhatag takarja a vállát, karcsú, formás mellekkel és kecses járással. Már értem, miért nevezte a prosti különlegesnek. Ekkor veszem észre, hogy már nincs is mellettem. Arrébb egy másik calrosi farkát simogatja, miközben az a nyálát csorgatja a lányokra. Undorító.

Elfordítom a fejem, a falnak dőlve, a legsötétebb sarokban várom ki, amíg Gioro bemutatja az új szerzeményeket. Ódákat zeng a lányokról, melyek közül a szőke totál be van állva, de a vörös tekintete is kezd egyre tompább lenni. Nem csodálom. Így a legkönnyebb ellazítani őket.

Máris megindulnak a licitek, majd Gioro beengedi a szőkét a tömegbe. Éhező ragadozóként vetik rá magukat a férfiak, ám ők csak az előkóstolók, a két igazi ragadozó még kivár. Merthogy Vexor is itt van. Diszkréten meghúzódott a bejárat közelében. Mosolyogva nyugtázom a jelenlétét, majd visszafordulok a színpad felé.

A vöröshajú csaj is zsákmánnyá válik, szinte felfalják a kiéhezett hiénák, de élvezni fogja, az biztos. Amire én várok, az viszont nem érkezik. A fiúkat nehezebb betörni. Én már csak tudom.

Sóhajtok egy mélyet, és a párzó csoportokat kerülgetve, a fal mellett eloldalazok Vexorhoz, aki olyan mereven figyeli a történéseket, hogy észre sem vesz.

– Hadd tippeljek! A vörös lesz a befutó.

Vexor megvető pillantással jutalmaz.

– Miért nem csatlakozol? Úgy látom, sok magadfajta gyűlt össze ma este.

Mindig ezt csinálja. Sérteget. Ezzel leplezi, hogy bejövök neki. De imádom, hogy ennyire átlátszó.

– Szeretnéd nézni, hogy meghúzok valakit? Vagy inkább te kerülnél mögém?

– Kopj le, Titan! – veti oda gorombán, és a karját összefonja a mellkasa előtt. A vörös csajt bámulja, akit már javában döngetnek.

– Neked is kijár az élvezet. Mikor is volt utoljára? Hónapokkal ezelőtt…

Nem válaszol. Ilyenkor forrong magában, és próbálja elnyomni a vágyait, pedig a nyakamat rá, hogy legalább annyira ki van már éhezve, mint én. Egyformán elcseszettek vagyunk. Ő is ugyanúgy rá van kattanva a földiekre. Csakhogy Vexor a lányokra bukik, míg én a fiúkat preferálom. Ám Vexor sem tagadhatja meg önmagát. Calrosi. És nincs olyan calrosi, aki még ne hált volna a saját nemével. És én voltam az a szerencsés, aki ágyba csábíthatta a város legnagyobb rangú csődörét. Oké, kellett hozzá némi alkohol, hogy feloldódjon, de csak annyi, amitől még pontosan tudta, mit csinál. És milyen jól csinálta. Életem egyik legszebb emlékeként tartom számon azt az éjszakát. Csak az a baj, hogy ennek már két éve…

– Lásd, milyen nagyvonalú vagyok. Beáldozom magam. Tudom, hogy nincs gusztusod olyan helyre dugni a farkad, ahol már sokan jártak. – Közelebb hajolok hozzá, és a fülébe súgok. – Az én hátsóm, kizárólag a tiéd.

Felém fordul. Mivel nem húztam vissza a fejem, a szánk majdnem összeér. Szívesen megkóstolnám…

– Legalább ne hazudj! – morogja, és visszafordul, hogy tovább bámulja az orgiát.

Nem értem, hogy nem durran szét a farka, az enyém már azóta áll, mióta megéreztem az illatát. Bakker, túlságosan rá vagyok gyógyulva.

– Kivételesen nem hazudok – vonom meg a vállam. – Te jártál bennem utoljára.

Meglepem, mert megint rám pillant. Egy másodpercig elhiszem, hogy meggondolja magát, és berángat valamelyik privát szobába, aztán úgy meghág, hogy a nevem is elfelejtem. De az nem Vexor lenne. Érte meg kell küzdeni. Én meg pont az a fajta vagyok, aki szereti a kihívásokat. Azt viszont kevésbé, ha a másik oldalra kerülök, de vele megéri.

– Mit akarsz? – kérdezi félvállról.

– Azt hittem, elég egyértelmű.

– Feleslegesen strapálod magad.

– Áll a farkad. Az enyém is. Nincs itt senki, akibe szívesen ürítenél. Akkor meg? – Azt nem teszem hozzá, hogy a vörös ribit kivéve, mert ismerem az ízlését. Tudom, hogy megvásárolja, de kénytelen kivárni, mert Gioro először jól felveri az árat. A csaj meg addig jól kiveri pár calrosinak.

Istenem, imádok gonosz lenni!

– Miből gondolod, hogy rád fanyalodnék? – Vexor díjat nyerne, ha a megvető pillantásban versenyszámot indítanának.

– Oké, akkor jó szórakozást a bal kezednek. – Megint közel hajolok a füléhez. – Mert ezt is megjegyeztem.

Vidáman hagyom ott. Egyáltalán nem vagyok csalódott. Akkor lennék az, ha azonnal adta volna magát. Viszont így kellően begerjedtem ahhoz, hogy elgondolkozzak, igénybe vegyem-e valamelyik könnyen kapható prédát. Több éhes szem tapad rám. Elég lenne csak intenem, és bármelyik térdre vetné magát előttem.

Kezembe veszek egy italt. Biztos, hogy valami baj van velem, amiért nem kívánom a saját fajtámat. Kivéve azt az elérhetetlen dögöt ott a bejáratnál. Odanézek. Vexor már nincs is ott. Igaza van, jobb lesz lelépni, mielőtt valami olyat teszek, amit később megbánnék.

Nem hazafelé veszem az irányt. Nessa Obyss épp olyan bűnös város, mint bármelyik más. Itt is megkaphatsz mindent, ha van elég pénzed. Helyes földi fiúkat is. Olyanokat, akikkel csak titokban szexelnek, ugyanis ezen a bolygón ez szégyennek számít. Bezzeg, ha nőt kúrogatsz, akkor marha menő vagy. Ha meg feleségül is veszel egyet, akkor neked fizetnek, hogy ők is kúrogathassák. Így megy ez.

Megállok a szkenner előtt. Lilás fény fut végig az arcomon, majd az ajtó három kattanás után kinyílik. Fülledt, meleg levegő csapja meg az orromat, a hangszórókból halk zene szól.

– Üdv, Titan! Rég jártál erre – lép elém a sötétből Reos, a tulajdonos.

Az ő háza is egy bordély, csak ez tényleg tiltott.

– Most sem sokáig akarok maradni. Van szabad fiúd? – Körbenézek. Elég kevesen vannak a bárban, ami azt jelenti, hogy a legtöbb fiút már szobára vitték.

– Akad. Kövess!

Reos elindul, kopasz feje zölden csillog a lámpák fénye alatt. Ritka, amikor valakinek az egész teste színes, ő ilyen. Számomra visszataszító.

Benyit egy sötét helyiségbe, ahol mindössze egy vörös fénycsík fut a falon.

– Helyezd magad kényelembe. Azonnal küldöm.

– Kösz!

Reos távozik, én pedig leülök a kényelmes fotelbe. Itt nincs ágy, de tökéletesen le lehet zavarni akár egy gyors numerát is. Vagy egy szopást, amire most én vágyok.

Nyílik az ajtó, egy sötéthajú, vágott szemű fiú lép be rajta. Fekete latex rövidnadrágot visel, a mellkasán vékony láncok lógnak.

– Rendelkezz velem! – hajol meg illedelmesen.

Gyűlölöm, amiért Reos beléjük nevelte ezt. Sokkal izgalmasabb lenne, ha önálló akarattal rendelkeznének. Egyedül az vigasztal, hogy ők tényleg passzív homoszexuális fiúk, úgyhogy a rabságuktól eltekintve, élvezik a szexet.

– Csak a szádat akarom, de kiverheted magadnak közben, ha úgy van – közlöm, és lejjebb csúszok a fotelben, hogy kényelmesen hozzám férjen.

Igen, ilyen gáláns vagyok. Én nem fogok az élvezetéről gondoskodni, de nem tiltom meg neki, hogy magának megtegye.

Engedelmesen letérdel előttem, és teszi a dolgát. Egész végig őt nézem, mert az, hogy egy földi fiú nyeli tövig a farkam, elképesztően felizgat, és jól csinálja. Sokkal kifinomultabb érzékkel rendelkeznek, mint mi.

A kellemes látvány ellenére is nehezen élvezek el, mert nem tudom teljesen kizárni, hogy előttem talán mással művelte ugyanezt, és utánam még ki tudja, hánnyal fogja. Szeretek uralkodni. Szeretem, ha valaki a tulajdonom. És kizárólag csak az enyém.

– Elmehetsz – vetem oda neki.

Nem köszönöm meg, pedig azért annyira nem volt rossz. Visszarendezem magam a nadrágomba, majd előkotrok a zsebemből egy cigarettát, és rágyújtok. Az elszívó nyomban bekapcsol. Nem dohányzom, ez nem is kimondottan dohány, olyasmit már régóta nem kapni errefelé. Ez egyszerű temescafű, a legenyhébb. Ellazít. Szükségem van rá, mert nem vagyok most túl jó passzban.

Hazafelé felhívom az asszisztensemet, mert az adatlapja kerete zölden világít, tehát még nem alszik.

– Mi a helyzet? Megoldottátok a problémát?

– Még nem. A programozók többször is lefuttatták a teszteket, nem találtak semmit. És azóta sem produkálta újra a hibát – tájékoztat Hackles.

Biztonságtechnikában utazom. A PRIME a legújabb fejlesztésünk. Már piacra dobtuk, pár napon belül kell beélesítenünk a megrendelőknél, ám az utolsó tesztelés során egyszerűen csak fogta magát, és leállt. Bízom benne, hogy a programozóim rájönnek a hiba okára, mert kínos lenne, ha élesben vallana kudarcot. Az rendkívül fájna a pénztárcámnak.

– Pihenjetek! Reggel folytatjuk. Mindenkire számítok, és vessük be a mesterséges intelligenciát is – adom az utasításaimat.

– De azt utálod – hitetlenkedik Hackles.

– Azt jobban utálnám, ha sokat buknék az üzleten. Hátha ezúttal hasznát is vesszük.

– Rendben, akkor holnap – búcsúzik.

Én is épp hazaértem.

 

2. fejezet: Az élet egy játék

Az egész napomat a cégnél töltöm. A szemem már elfáradt a koncentrálásban, és kezdem unni, hogy nem jutunk eredményre.

– Jó, elegem van, vessük be a mindentudót – adom fel a dolgot.

Nem bízom a mesterséges intelligenciában. Ahhoz már túl sok „véletlen” baleset történt az irányítása alá kerülő folyamatokban. Olyan is, ami áldozatokat követelt. Mégsem tiltották be, mert túl sok pénz van benne, és mindig kimagyarázzák magukat, hogy ne a MI-t hibáztassuk.

– Már betápláltam. Indíthatjuk? – néz rám Huckles várakozóan. Ő a legalacsonyabb calrosi, akit ismerek. A harmincas évei elején jár, de már most negyvennek néz ki. És nem azért, mert túlhajtom, önkéntesen munkamániás.

Bólintok, majd felállok, és kimegyek az aprócska teraszra inni egy huanát. Utálom ezt, de tudni kell, mikor győz le a technika. Ha a makacsságomra hallgatnék, nem tartanék ott, ahol. Szinte az összes valamirevaló cég az én termékeimet használja: beléptetőrendszerek, mágneskártyák, retinaleolvasók, biztonsági szoftverek. Csak pár dolog, a sok közül, amivel foglalkozunk.

Szeretem a munkámat, érdekes kihívások elé állít, mint ez a mostani is. És szeretem ezt a várost. Nessa élettel teli, folyamatosan pezseg, és habár a polgárok jó része képmutató, magasról teszek rájuk. Magányos farkas vagyok, így elkerül a csalódás.

– Azt hiszem, megvan – szól ki az egyik programozó jó negyedóra után.

– Ez gyors volt – állapítom meg, és felállok. – Mit talált?

Visszamegyek a kijelzőkhöz. Üvegpanelen futnak az adatok, három programozóm, plusz Huckles bőszen jegyzetel.

– Banális hiba – kezd el magyarázni az egyik programozó. – Beállítottunk egy memóriaértéket, amit, ha elér a rendszer, biztonságosan kimenti a legrégebbi adatokat, majd törli azokat. Viszont a program valamiért megteltnek érzékeli a memóriaértéket, így leállítja önmagát.

– És még nem értük el azt a szintet, ezért nem produkálta a hibát – egészítem ki, és bólintok. – Milyen gyorsan tudjátok javítani?

– Már kész van – mondja Huckles. – Csupán egy kódot kellett átírni.

– Remek. Akkor terheljétek meg, hogy elérje a kívánt szintet, és ha nem áll le a program, végeztünk. Egy nap pihenőt kaptok.

Vigyorogva bólintanak, én pedig kezembe veszem a táskámat.

– Hívjatok, ha bármi van. De jobban örülnék, ha nem keresnétek – kacsintok, és otthagyom őket.

Késő van, készülnöm kell az estére. Most aztán tényleg rám fér a lazítás. A tegnapi nem volt az igazi, úgyhogy remélem, ma kellemesebb estére számíthatok. Rettenetesen kíváncsi vagyok az új fiúra. Ez egyszer lehetne szerencsém, és kifoghatnék egy meleg szépséget. Egy igazi kis betörni való csillagot.

Már a gondolatra is felpezsdül a vérem.

Ezúttal elvitetem magam Gioro házához, és nem újdonság, hogy a tömeg épp olyan nagy, mint előző este. Calros egyszer a saját testnedveibe fog belefulladni.

Kicsit késtem, a lányok bent vannak. Pontosabban a legtöbbjükben már benne vannak. Villámgyorsan járatom körbe a tekintetem az izzadt testek között.

– Még nem hozták, ne keresd!

Megfordulok az ismerős hangra. Vexor önelégült arca tűnik fel előttem. Baromi jóképű, hogy fulladna meg.

– Hozzám szóltál? Még a végén azt hiszem, akarsz valamit.

Elnéz mellettem. Nem nehéz kitalálni, mit bámul, de azért hátrafordulok. A vöröshajú csaj a babzsákon van elterülve, négy kanos calrosi rajongja körbe. Úgy tűnik, Vexor szereti kínozni magát.

– Tettél már ajánlatot? Nehogy valaki elhappolja előled – jegyzem meg, és visszafordulok hozzá. – Nem kellene nézned.

Figyelemreméltó kék íriszei ingerülten villannak.

– Mióta érdekel a lelkivilágom?

Elnevetem magam.

– Neked olyan nincs. De vágyaid vannak. Éld ki őket!

Megint megtalál az ideges pillantása, ám ezúttal hosszabban néz a szemembe. Hezitál, látom rajta. Marhára be lehet gerjedve.

– Gyerünk Vexor! Nem ajánlom fel újra! – sürgetem, mert én épp annyira szeretnék már a tettek mezejére lépni, mint ő. Csakhogy ő büszke. Én meg kefélni akarok, úgyhogy nem adom fel. – Forró, nedves puncim nincs, de szopásban tutira lekörözöm a leendő nejedet.

Elkerekedik a szeme, nyel egyet, és elindul. Meglök a vállával. Nála ez a jel arra, hogy kövessem. Naná, hogy követem, és közben arra gondolok, a vöröshajú bige már attól el fog élvezni, ha Vexor beindulva felkeni a falra.

A legközelebbi privát szobát választja. Épp csak, hogy belépek, én találom magamat az ajtólapra felkenve. De csak azért, mert engedem neki, hogy megtegye. Ha birkóznunk kellene a dominanciáért, eléggé elhúzódna a dolog, de valószínűleg akkor is ő kerülne ki győztesen.

A nyakam veszi célba, és a rohadék jól belém harap, aztán a nyelvét végighúzza a fájó ponton. Csak azért, hogy kikészítsen vele. Ágyéka nekem feszül, kemény, akárcsak én. Erősebben hozzádörgölőzöm, ám a kezemet lefogja, nem tudok egészen közel kerülni hozzá.

Nehéz átadnom a gyeplőt neki, nem is megy könnyen. A szája után kapok, de ő hátrahúzza a fejét, és a szemembe néz.

– Ugyan! Nem kell feleségül venned, ha megcsókolsz – húzom vigyorogva. Nem olyan hagyománytisztelő ő, mint ahogy mutatja magát mások előtt.

– Idióta! – morogja, és mohón a szám után kap.

Biztosan azért vonzódom hozzá ennyire, mert bizonyos dolgokban pont olyan, mint én, minden másban viszont a totális ellentétem. Nem is sejti, mennyi mindent tudok róla.

Kifulladva válunk szét. Lazít a szorításán, amit arra használok, hogy fordítsak a helyzetünkön. Vexor nem tart tőlem, kényelmesen nekifeszíti a hátát az ajtólapnak, és szapora légvétellel figyeli, ahogy végigvezetem az ajkam a szétnyitott inge alatt a felhevült bőrén. Le, egészen a kidolgozott hasizmain, majd miután a térdemre ereszkedtem, kibontom a nadrágjából. Ideje emlékeztetőt adnom neki abból, hogy tényleg jól szopok.

Megremeg a szorgos ügyeskedésem alatt, tényleg állatira ki lehetett már éhezve, ha ennyire nem tudja kordában tartani a teste reakcióit. Merthogy Vexor az önuralmáról híres. Képes lenne fapofával megdugni valakit. De nem most. Mert ezúttal csak úgy árad belőle az őrjítő szexuális vágy.

Két kézzel fogja a fejem, csípőjét előrelendíti és hangos sóhajokkal kísérve dugja a számat. Ez rohadtul dögös. Ha nem hagyja abba, bele fogok élvezni a gatyámba.

– Az ágyra! – parancsolja zihálva, miután hirtelen elhúzódik tőlem.

Le kell küzdenem a késztetést, hogy ellenálljak. Én szoktam parancsolgatni másoknak, és bántja a fülem a hangnem. Mégis engedelmesen leülök az ágyra. Kérés nélkül dobom le a ruháimat, amit ő elégedetten szemlél, miközben ő is kibújik a sajátjából.

– Elpuhultál, mióta legutóbb pucérkodtál előttem – hazudom csak azért, hogy kompenzáljak valamivel, mert egyébként olyan tökéletesen kidolgozottak az izmai, mintha vonalzóval rajzolták volna őket.

– Fogd be! – mordul, és befészkeli magát a lábam közé. – Neked sem ártana néha felállnod az asztal mögül.

Rohadj meg!

A kezébe adom az illatos síkosítót, ami ennek az épületnek minden szegletében megtalálható. Szerintem a pókoknak is jut, azért szaporodnak ennyire ezen a bolygón.

Vexor úgy fog az előkészítésemhez, mintha világéletében ezt csinálta volna. Ám a legjobban azzal lep meg, hogy váratlanul lehajol, és a szájába vesz. Ezt legutóbb nem csinálta. De most…

– Baszki! – káromkodom el magam.

Ha nő lennék, most bizonyára magamon kívül sikoltoznék, ahogy a feszes szája rajtam dolgozok, közben meg két ujja ki-be jár bennem. A harmadik már csak grátisz, és bár feszít, mint a fene, mégis az orgazmus határán billegek.

– Elég! – állítom le, mielőtt megtörténik a baj.

– Fordulj hasra! –  főnökösködik megint.

Persze, hogy végrehajtom az utasítását. Rám hajol, és a fülembe súg.

– Be vagy feszülve. – Végigsimít a hátsómon.

– Tudod, miért.

– Te ajánlottad. – Egyből két ujja csúszik belém.

Felszisszenek.

– Nem kell kímélned.

Halkan felnevet. Kihúzódik belőlem, megragadja a csípőmet, és négykézlábra állít. Érzem, ahogy a makkját beilleszti. Arra számítok, hogy hallgat rám, és nem kímél, így meglepetésként ér, hogy lassan, fokozatosan merül el bennem. Aztán újra rám hajol, és csókot hint a hátamra.

Ez az apró gesztus elárulja, Vexor mennyire figyelmes szerető. Ha velem ezt csinálja, amikor nyilvánosan utáljuk egymást, akkor milyen lehet azzal, akit szeret? Mert biztosan van szíve, csak kedvenc elfoglaltsága elrejteni.

Aztán megint vált, mert amint látja, hogy ellazultam, keményen megdug. Beletelik egy kis időbe, amíg teljes mértékben az élvezetre tudok koncentrálni, ám onnantól kezdve nincs semmi, ami megállítana. A végén még én követelem, hogy gyorsabban és mélyebbre, aztán elég csak megérinteni a túlérzékeny farkam, és majdnem nyüszítve élvezek el. De Vexor is.

Két percet sem szusszan, máris öltözködni kezd. Semmit sem változott a két év alatt. Menekül, mintha megbocsáthatatlan bűnt követett volna el azzal, hogy egy férfihoz nyúlt. Talán ellenkezik az elveivel, mert annyira azért nem vagyok ronda, hogy szégyellnie kellene. Sőt, igazából valószínűleg nagyon is bejövök neki, mert tudtommal rajtam kívül még nem volt más férfival. Úgyhogy ezt most megint inkább sikerként könyvelem el.

– Vele is az a terved? – Én is a ruhámért nyúlok.

Vexor megáll a nadrágja gombolása közben, és meglepetten pillant rám.

– Nem tudom, miről beszélsz – játssza a hülyét.

– Ennyire nem bízol bennem? Biztonságtechnikával foglalkozom – emlékeztetem, bár semmi szükség rá, hisz pontosan tudja, ugyanis úgy ismerkedtünk meg egymással. Vexor rám bízta a kórháza beléptetőrendszerének és biztonságának megtervezését.

– A programjaidban bízom, nem benned – veti oda, és magára kapja az inget.

– Oké, akkor tegyünk úgy, mintha nem tudnám, hogy hazajuttatod a csajokat. Miért csinálod?

Mindig is érdekelt, hiszen már rég rájöttem a mesterkedéseire. Na jó, igazából kinyomoztam, mert érdekelt, hová tűntek a lányok, akiket megvásárolt. A legtöbben azt állították, túladott rajtuk emberkereskedőknek, mert rájuk unt. Az elvetemültebbek egyenesen azt állították, hogy halálra baszta őket, amin én csak jót nevettem, viszont ez a pletyka terjedt el jobban, mert sokkal szaftosabbnak hangzott mindegyik verziónál. Én meg csak fogtam magam, és kihasználtam, hogy hozzáférhetek bizonyos adatokhoz… És így nem volt nehéz rájönnöm, hogy Vexor miben mesterkedik. Csak az okára nem jöttem még rá.

– Nem tartoznak rád a dolgaim. – Leül az ágy szélére, hogy a cipőjét is magára vegye. Hosszú, sötét hajfonata előrebukik.

– Ebben igazad van – értek egyet vele.

Feláll, és a szemembe néz. Én is az ingem gombolom. Megint töprengeni látszik, de végül megszólal:

– Nem értek egyet azzal, hogy kényszerítenünk kellene őket bármire is.

– A fajfenntartás a tét – vonom meg a vállam, amiből pontosan tudja, hogy magasan teszek az egészre. Főleg úgy, hogy én egyébként sem járulnék hozzá a calrosi nép gyarapodásához.

– Az okot kell megtalálni, nem pedig betömni a rést.

– Szó szerint – vágok közbe vigyorogva.

Vexor grimaszol.

– Komolytalan vagy. Mindenesetre hálás lennék, ha nem beszélnél…

– Nyugi! –  állítom le egy kézmozdulattal. – Te is ismered az én titkomat.

– Azzal nem szegsz törvényt, hogy földi fiúkkal dugsz.

– Nem, de megvetnek miatta, te is tudod.

– És mióta érdekel ez téged? – vonja fel a szemöldökét, majd a tükörhöz lép, hogy megigazítsa haját. – Azóta már biztosan szolgálatba állt az új fiú. Nem vagy kíváncsi rá?

Elmosolyodom. Ritka, amikor Vexorral így lehet beszélgetni.

– Most jól vagyok, de természetesen érdekel. Bár elég kicsi az esélye, hogy pont a farkakra bukjon.

– Nem hiszem, hogy van, aki ellen tud állni… – Ahogy ezt kimondja, rögtön elhallgat.

– Te most megdicsértél engem?

Vexor felém fordul, és megforgatja a szemét.

– Raktározd el, mert nem lesz több ilyen. Jó szórakozást! – Azzal fogja magát, és kisétál a szobából.

Totál feldobta a hangulatom az elszólásával. Dagad a mellkasom, és röhejesen menőnek érzem magam, amiért tényleg bejövök neki, pedig ezt eddig is tudtam. Kimondva viszont sokkal jobban fényezi az egómat. Tisztában vagyok vele, hogy a dögös vörössel szemben esélyem se lenne, meg amúgy sem akarok Vexortól többet pár hasonlóan emlékezetes éjszakán kívül, de attól még ezt az estét különleges sikerként könyvelem el.

Én is tükörhöz lépek, a kezemmel helyreigazgatom a fonatomból kibújt tincseket, majd kimegyek a szobából. Az egész házra félhomály telepedik ilyenkor, néhol apró lámpák világítanak, hogy kellően megadják a hely hangulatát. Az őrök a nagyobb közlekedőrészeknél szobroznak, mint a lépcső és a folyosó, meg persze a terem bejárata. Egy utolsó simítást végzek az ingemen, mielőtt belépnék, de amikor felemelem a fejemet, összeütközöm a tálcát cipelő szolgával. A poharak csörömpölve hullanak a földre, követem a tekintetemmel a nagy perpatvart, majd amikor újra felemelem a fejemet, a világ legbájosabb rémült arcát látom magam előtt.

– Bocsánat – mondja, és az ijedtség hirtelen eltűnik a szeméből, helyette valami aprócska szikra lobban. De olyan gyorsan vált megint, hogy magam sem vagyok biztos benne, hogy jól láttam-e.

– Jobban is odafigyelhetnél – vetem oda, mire a szeme elkerekedik, amiért a nyelvén szólaltam meg. – Szedd össze, és hozz valamit inni!

Dacosan összeszorítja a száját, hisz tudja, hogy nem az ő hibája volt, azonban bólint, és azonnal leguggol összeszedni a törött darabokat.

Átlépem a törmelékeket, aztán amint beljebb kerülök, azonnal zihálva a falhoz támaszkodom.

Istenem! Mondd, hogy nem álmodom!

 

3. fejezet: Az új szerzemény

Hirtelen lököm el magam a faltól, és tekintetemmel Giorót keresem. Meg kell vennem ezt a fiút. Kizárt, hogy más vigye el előlem. A színpad mellett találok rá a tulajdonosra, ezért kénytelen vagyok átvergődni az egész termen. Megint a fal mellett oldalgok, hogy ne kelljen a gátlástalanul szexelő csoportosulásokat kerülgetnem.

– Nocsak, Titan! – fordul hozzám Gioro derűsen. – Már azt hittem, elmentél.

Ami azt illeti, tényleg elmentem, de ez nem tartozik rá.

– Az új fiú érdekel – közlöm kertelés nélkül.

– Áh, arról már lekéstél! – legyint megjátszott flegmasággal. – Jó ajánlatot kaptam rá.

Hazudik. Mindig ezt csinálja.

– És ki adta azt a jó ajánlatot? Megegyezek vele…

Elkomorul a tekintete.

– Nem adom ki az ügyfeleimet. De tegyél ajánlatot, és meglátjuk…

Rohadj meg, kapzsi fasz!

– Százezret adok érte.

– Alamizsnával szúrnád ki a szemem? – horkant. – Az a fiú sokat ér.

Nekem. De másnak nem. És ez a szemétláda pontosan tudja.

– Százötven, és ne is próbáld bemagyarázni, hogy más többet ajánlott érte.

Gioro már nyitná a száját, amikor az alkunk tárgya feltűnik, és én elbűvölve figyelem, ahogy felém nyújtja az italt. Olyan kis apró és törékeny. Hozzánk képest, mert a földön valószínűleg egyáltalán nem számít annak. Tekintete ide-oda cikázik kettőnk között, mintha sejtené, hogy a sorsa a tét.

– Menj dolgodra! – int ingerülten Gioro.

Nem hiszem, hogy a fiú beszéli a nyelvünket, de a mozdulatot érti, ezért miután még egy pillantást vet rám, továbbmegy kínálgatni a frissítőt a testmozgásban kimelegedett vendégeknek.

Meleg. Szinte teljesen biztos vagyok benne. A pulzusom az egekbe szökik a gondolatra, hogy magam alá gyűrhetnék egy ilyen kis ártatlan gyöngyszemet. Imádkozom, hogy most az egyszer ne hagyjon cserben a megérzésem. De először is meg kell szereznem.

– Nos? – sürgetem Giorót, és belekortyolok az italba, majd rögtön majdnem kiköpöm. Annyira savanyú, hogy szabályosan marja a számat.

A fiúra nézek. Épp akkor kapja el a fejét másfelé.

Direkt csinálta? A kis…

– Háromszáz – nyögi be Gioro.

– Hogy mi? – Még szerencse, hogy lenyeltem azt a szart, mert most biztos kiköpném. – Ne szórakozz velem! Egy fiúról beszélünk – mutatok az említett irányába.

Gioro pontosan tudja, hogy a fiúknak nincs nagy értékük, de azzal is tisztában van, miért akarom magamnak. Ezt használja fel, csakhogy nagyot téved, ha azt hiszi, palira vehet.

– A fiú kivételesen jó szolga lesz. Gyorsan tanul és szép is. Akár prostituáltnak is eladhatnám – feleli Gioro hanyagul.

Ezzel aztán végképp felmegy bennem a pumpa. Legszívesebben bevernék neki egyet, de ez az ő felségterülete.

– Oké, add el prostinak, ott legalább olcsóbban megkaphatom.

A válaszom után rögtön köhint egyet.

– Mint mondtam, jó ajánlatot kaptam érte.

A szúrós tekintetemmel találja szemben magát.

– A fiúkat mindig nehezebb eladni. Akarod még, hogy vásároljak tőled?

Gioro bal szeme alatt megrándul egy izom, amíg átgondolja a hallottakat. Nem fog kockáztatni, mert igazam van. A fiúkra nincs nagy érdeklődés, hiába is próbálja beadni nekem.

– Jól, van. Mi az utolsó ajánlatod? – adja fel végül a dolgot.

– Szászhúsz, és reggel itt leszek érte. – Vállom verem, és otthagyom.

– De az előbb többet ígértél – kiált utánam.

– Akkor még csak kicsit próbáltál átbaszni – felelem vissza sem nézve, mert a szemem le sem veszem a gyönyörűségemről, ahogy a vendégek között szorgoskodik.

Szeretnék odamenni hozzá, hogy közöljem vele, mostantól az enyém, de meghagyom neki a meglepetést reggelre. Alig várom, hogy lássam az arcát. Remélem, savanyú képet fog majd vágni. A kis merész!

Elégedetten dőlök be az ágyamba. Rég volt már ilyen jó napom, amikor minden összejönni látszik. A PRIME kijavítva, megkaptam a város legdögösebb kandúrját… Jó, ő kapott meg engem, de ez részletkérdés. És ami a legfontosabb, enyém a cuki kiscsillag. A nevét sem tudom. Megkérdezhettem volna.

Annyira izgatott vagyok, hogy alig tudok aludni. Vásároltam már fiúkat. Kettőt. Az elsővel melléfogtam. Kiderült, sosem volt még férfival, és elsírta magát, amikor megtudta, milyen szándékkal vettem magam mellé. Ekkor jöttem rá, hogy a földi fiúknak nem olyan természetes a saját nemükkel huncutkodni, mint nekünk. Korábban csak bordélyokba jártam, és ott fel sem merült bennem ilyesmi.

A másodikra én magam untam rá. Csendes volt, és az ágyban sem remekelt. Egész nap játékokkal kötötte le magát, két értelmes szót nem lehetett vele beszélgetni. Eladtam szolgának, mint az elsőt. Egy ideig bántott a lelkiismeret miattuk, aztán túltettem magam rajta. Élhettek volna a lehetőséggel, hiszen tőlem mindent megkaptak, amire vágytak.

Azóta én is sokat változtam. Tanultam a hibáimból. Ma már nem esne meg a szívem senkin, aki szépen pislog rám. Ezeknek a fiúknak a sorsa akkor megpecsételődik, amikor megteszik az első lépést a Calroson. Attól a pillanattól fogva csak azért léteznek, hogy minket szolgáljanak. Vagy így, vagy úgy…

Kora délelőtt lépek be Gioro háza kapuján. Szokatlan az üres aula látványa. Őrt is csak kettőt látok. Az egyik felém biccent, elsiet, és két perc múlva Gioróval az oldalán tér vissza.

– Ajj, hiába fáradtál, üzenni akartam. – Ezzel a szöveggel lép elém Gioro, és a kezét nyújta.

Elégedetlenül ráncolom a homlokom.

– Mi történt?

Gioro kelletlenül ingatja a fejét.

– A fiú engedetlen volt. Az egyik vendég nyakába öntötte az italát. Büntetést kellett kiszabnom rá.

Majdnem elnevetem magam, de moderálom az arcizmaimat, amit nem nehéz, mert így viszont marhára csalódott vagyok.

– Megvásároltam. Majd én megbüntetem – közlöm mereven.

Gioro leint.

– Tudod, hogy ez nem így működik. Elveszteném a tekintélyem. A fiú ma kitakarítja az összes termünket, de reggel elviheted.

Picsába! De legalább nem zárta be valami sötét helyre, mert úgy hallottam, ilyesmikkel töri meg a problémásabb árut.

– Holnap ilyenkor itt leszek érte, és a haja szála sem görbülhet – emelem fel nyomatékosításul a mutatóujjam.

– Ne aggódj! – mosolyog Gioro nyájasan, és enyhén meghajtja a fejét.

Sarkon fordulok, és csalódottan távozom a házából. Ha már így alakult, akkor az iroda felé veszem az irányt, nem tudnék egész nap otthon heverészni.

Megrázom a fejem. Szóval büntetést kapott a kiscsillag. Máris imádom, élvezet lesz betörni, és talán Gioro megkönnyíti a dolgomat azzal, hogy büntetésből munkára fogta. Azt viszont utálom, amiért megint várnom kell. Ám feleslegesen szálltam volna vitába Gioróval, itt ez a szokás. Ha nála engedetlenkedett a fiú, akkor neki kell megbüntetnie. Mindegy. Kibírom ezt az egy napot.

Tényleg kibírtam, de úgy éreztem, soha nem jön el a reggel. Régen vártam már valamit ennyire.

A Calroson szolgákat vásárolni úri hóbortnak számít, hiszen a droidok sokkal praktikusabbak, mert a szokásos karbantartáson kívül nem kell törődni velük. Ám sokan szeretik kifejezni a társadalomban elfoglalt helyzetüket azzal, hogy emberi szolgát tartanak. Jó körülmények között tartott rabszolgák… Sajnálatos, de a kiscsillag is azzá válik. Ám nem felsegíteni fogja rám a ruháimat, hanem épp ellenkezőleg: vetkőztetni fog. Alig várom.

Kellemes gyomorideggel lépek be újra Gioro házába. A vén kapzsi az aulában tartózkodik, és amint meglát, int az egyik őrnek.

– Már vártalak – vigyorog elégedetten. – Kicsinosítottuk neked. Remélem, örömed leled benne.

Elnéz balra. Követem a tekintetét, és a gyomromban lévő bizsergés felerősödik. A fiú tagadhatatlanul a legszebb, akit valaha láttam. Még így is, hogy Gioro bohócot csinált belőle. Sötét tincsei olajosan hátra vannak simítva, a szeme feketével kihúzva. A nyakában aranycsatos bőr nyakörv, ami kiveri nálam a biztosítékot, ám nem teszem szóvá. Pezsgőszínű, szintén aranycsatos, rövid mellény van rajta, fekete, szűkített fazonú nadrággal. Az anyag tökéletesen simul a testére. A fejét büszkén tartja, ám a tartása megtörtnek látszik. Mit csináltak vele? Tekintete az enyémbe fúródik, és amit látok benne, egy cseppet sem tetszik. Nincs oka gyűlölni.

– Na, hogy tetszik? – kérdezi Gioro a nyelvünkön, miután odavezették hozzám a fiút.

– Megteszi. Mi a neve?

– Zion.

Zion. Micsoda érdekes név. A fiú a neve hallatán felkapja a fejét. A homlokát ráncolva néz rám.

– Megvásároltalak – közlöm vele, bár erre már rég rájöhetett. Visszafordulok Gioróhoz. – Ha bármi kárt tettetek benne, visszafizeted a pénzem.

Azonnal feltartja mindkét kezét.

– Biztosíthatlak, hogy hozzá sem nyúltunk. Még a gyanúsítás is sértő.

Elhúzom a szám, és intek a fejemmel a fiúnak.

– Gyere!

Elindulok. Elsőre nem hallom a lépteit mögöttem, de aztán utánamsiet. Most már utat engedek a mosolynak az arcomon, úgysem látja. Hát az enyém lett. Ennek így kellett lennie.

Megállok a codier oldalánál, ő tanácstalanul néz rám, majd kapcsol, és megnyomja a nyitógombot, amitől az ajtó apró szisszenéssel jobbra felhúzódva kitárul. Nem azért vettem őt, hogy kiszolgáljon, de muszáj adni a látszatra, amikor figyelnek minket.

Beül mellém, kellő távolságban foglalja el a helyét.

– Hány éves vagy? – kérdezem, amint a jármű elindul.

– Huszonhárom.

Tetszik a mély tónusú hangja.

– Bántottak? – Felé fordítom a fejem, hogy lássam az arcát.

Meglep, ugyanis gúnyosan felhorkant.

– Miért? Ha nem tették meg, te pótolod?

Bánt, amiért ilyesmit néz ki belőlem, de nem ismer, úgyhogy megbocsátható. A szemtelensége viszont nem.

– A bántalmazásnak sokféle formája létezik. Soha nem ütnélek meg, ha erre gondolsz. Ám más módszerektől nem riadok vissza, ha szükségét érzem.

Enyhén oldalra billenti a fejét, az arcomat fürkészi bizalmatlanul, majd válasz nélkül elfordul, és kifelé néz az ablakon.

Nem tudom, mire számít, de gyanítom, semmi jóra. Nos, pedig csak tőle függ.

A combján pihentetett kezére nézek. Kecses, hosszú ujjai vannak, a körme ápolt. A bőre túl sápadt, nem sokat lehet a napon. A vékony karperec ott virít a csuklóján, melynek a kódját rögtön megkaptam, miután kifizettem őt. Nincs beélesítve, de otthon pótolni fogom ezt a hiányosságot. A karját zsenge, barna szőrszálak borítják, mintha még csak most kezdene kamaszodni, de azon az időszakán már rég túl van. A szememben törékenynek tűnik, legalábbis hozzám képest mindenképpen az.

Megérkezünk. Zion nyitja az ajtót belülről, kiszáll, és megvár engem, közben felméri az épületet. Egy modern sorház legnagyobb lakása az enyém, emeleti, privát kerttel. Nem hivalkodó, inkább kényelmesnek és praktikusnak mondanám. A rongyrázást meghagyom másoknak. Testőröket sem tartok, mert egyrészt nem érzem, hogy szükségem lenne rájuk, másrészt felesleges kiadás. A város jó ideje biztonságos, de korábban ez nem így volt.

Az érzékelő felismer, kibújik a falból a kis panel, ahol beütöm a kódot, és máris bent vagyunk a lakásban. Zion bizonytalanul követ, majd megáll a nappali és az étkező között.

– A nevem Titan Shoro. – Leülök a kanapéra. – Itt fogsz élni velem. Úgyhogy nézz küröl bátran – adok engedélyt neki.

Nem mozdul, csak körbefordítja a fejét, aztán újra rám néz.

– Mi lesz a feladatom?

Kényes részhez értünk. A térdemre támaszkodok, és összefűzöm az ujjaimat magam előtt. Ezen áll vagy bukik minden. Ha jók a megérzéseim, akkor nem fogok csalódni.

– Nem foglak dolgoztatni, de elvárom, hogy a kedvemre tegyél.

A szeme nagyra nyílik, és a száját is kinyitja egy pillanatra, majd gyorsan összezárja.

– Az ágyban – teszem hozzá az egyértelműség kedvéért.

Mereven bámuljuk egymást. A reakcióit lesem. Nem látok undort vagy szörnyülködést a szemében, de haragot és dacot annál inkább. Jó, eddig tetszik.
– És ha nem teszem meg? – kérdezi felszegett állal.
Megrántom a vállam.

– Akkor továbbadlak másnak, akit szolgálhatsz.
Az arca megenyhülni látszik, ám gyorsan letöröm a kezdődő lelkesedését:

– És ő nem biztos, hogy megadja a választás lehetőségét. De nálam eldöntheted, akarsz-e a szeretőm lenni.

Ahogy kimondom, az arca vérvörössé válik. Nem tudom, hogy a düh vagy az ártatlanság pírját látom rajta, mindenesetre rendkívül édesnek találom a reakcióját.

– Ez zsarolás – mondja ki a nyilvánvaló tényt.

– Igen, eléggé annak hangzik – bólogatok egyetértően, majd felállok. – De adok időt, hogy átgondold. Most pedig mosd le magadról azt a szörnyű olajat, aztán gyere enni. Arra találod a fürdőt – mutatok a folyosó irányába. – És a nyakörv szexi, de még véletlenül se vedd vissza!

Megint felerősödik a pír az arcán. Kezdek teljesen biztos lenne abban, hogy nem tévedek. Zion a fiúkat szereti. Máskülönben már rég tiltakozna.

– Pedig azt hittem, gerjedsz az ilyesmire. Kiláncolva könnyebben megbaszhatsz – veti oda, aztán mire felszedném az államat a padlóról eltűnik a folyosón.

A könyvet IDE KATTINTVA tudod megvásárolni.