Neon Blood 1. - beleolvasó

 A szöveg még a korrektúra nélküli verzió.

Prológus

Bantawa-hegység, Coromor-erdő

húsz évvel ezelőtt

Jefferson Byers füttyentett, és míg várakozott, tekintete az erdő sűrű növényzetét pásztázta. Kisvártatva meghallotta a csörtetést észak felől, és a terebélyes levelek alól előbukkant Kayo, szájában egy nyúllal.

– Jól van, kölyök! – paskolta meg Jefferson a kutyája hátát, és fegyverét a vállára vetve felmarkolta a földre ejtett zsákmányt. – Keressünk valami védett helyet, mert esni fog. Majd ott megsütjük.

A hegycsúcs lábánál kelet felé haladtak, ahol a sűrű lombok között néha felsejlett a völgy ködös párája. Kayo minden második vércseppet megszimatolt, amit az elejtett nyúl hullatott, olykor fel is nyalta a sárgába forduló moháról a vöröslő nedűt, aztán sietve követte gazdáját. Jefferson határozott léptekkel haladt előre, mintha tudta volna, hová tartanak. Két napja vált le a csapatától, mert senkinek sem volt bátorsága belépni a Coromor-erdőbe, csakis neki. A helyiek teletömték a fejüket mindenféle rémtörténettel, és egyedül Jefferson nem volt babonás a hatfős társaságból.

Keserűkövet gyűjteni jöttek, ami csak a Bantawa-hegységben található, de itt is elvétve. Éppen ezért értékes. A kereskedők és ékszerkészítők vagyonokat képesek kifizetni a legkisebb darabokért is. Eddig jóformán semmit sem találtak, Jefferson ezért szánta rá magát, hogy különváljon, és a Coromor-erdőben próbáljon szerencsét.

– Ne maradj le, barátom! – korholta gyengéden a kutyáját, aztán hunyorítva elnézett a távolba. – Talán ott szerencsénk lesz. A kiszögellés alatt meghúzódhatunk.

A kutya, mintha értette volna, lelkesen előreszaladt, továbbra is meg-megszaglászva minden útjába eső növényt, majd, amikor a sötét üreghez ért, csaholva jelzett a gazdájának.

Jefferson felnézett az égre. Sötét felhők kavarogtak a faágak fölött, ezért megszaporázta a lépteit.

– Nocsak! – A fegyveréért nyúlt, és leakasztotta a válláról, ugyanis a kiszögellés alatt egy barlang bejárata sötétlett. – Ez még jobb. Feltéve, ha nincs lakója.

A zsákmányt a földre ejtette, és a fegyvert maga előtt tartva beljebb sétált a tágasnak nem mondható üregbe. Kayo a lába mellett haladt.

– Fáklyát kell gyújtanunk, az orromig sem látok – suttogta Jefferson.

Hátranyúlt, és a zsákja oldalzsebéből előhúzott egy rudat, melyet megtört, és sárgás fény világította be a barlang falát.

Óvatosan haladtak előre. A szűk átjáró hirtelen kiszélesedett, és nem vezetett tovább sehová, csupán néhány beugró tátongott üresen – akárcsak az ő gyomruk – a rideg kőfal oldalában.

– Oké, haver! Azt hiszem, itt tölthetjük az éjszakát. – Jefferson lehajolt, és megsimogatta a kutyáját. – Már éhes vagy te is, igaz?

Kayo a farkát csóválta, és egyetértően megnyalta gazdája tenyerét.

Jefferson felemelkedett, és megfordult. Talpa alatt valami roppant. Ahogy felemelte a lábát, különös, zölden foszforeszkáló folyadék terült szét a poros földön, mellette üvegdarabok. Leguggolt, hogy közelebbről megvizsgálja.

Kayo beleszimatolt a folyadékba, aztán prüszkölt párat, és elhátrált. Jefferson egészen közelhajolt. Émelyítően édes szag kúszott az orrába. Abban a pillanatban Kayo az ég felé emelte az orrát, és vonyítani kezdett, mint a farkasok. Jefferson a homlokát ráncolta.

– Mi ütött beléd? – kérdezte, de hirtelen megszédült. Megrázta a fejét, és kiegyenesedett.

Pislogott párat, mert a látása elhomályosult. A kutya tovább vonyított. Jefferson kiejtette a kezéből a fegyverét és a fejéhez kapott. Hirtelen úgy érezte, mintha teleöntötték volna a koponyáját forró viasszal. Egy pillanatra még látta az egyik beugróban megcsillanó fémládát, miközben a kutyájához lépett. Megragadta a világos bundájánál fogva, felemelte, és gondolkodás nélkül átharapta a hűséges társa torkát. Aztán végre megszűnt a vonyítás.

 

Első fejezet
Dante szerencséje

Wato

napjainkban

 

A kopasz melák erőteljesen lök egyet rajtam. Megbotlok a bordó moherszőnyeg szélében, és majdnem elvágódok. Eléggé megalázó az érkezésem Ramon irodájába, de megérdemlem, mert megint egy eszement idióta voltam.

– Vegyétek le a bilincset – int Ramon az íróasztala mögül, aztán hátradől, és végigsimít a kecskeszakállán, amíg az emberei kiszabadítják a kezemet.

– Nem értem, miért van erre szükség – méltatlankodok. Megdörzsölöm a csuklómat, amint szabaddá válik mindkét kezem. – Még két nap sem telt el…

Ramon megvetően felhorkant, fekete szeme vészjóslóan csillan. A negyvenes évei derekán jár, arca beesett, inkább amolyan szikár, kitartó alkat, akiről nem gondolnád, mekkora erő lakozik benne.

– Talán adott bárki haladékot neked? Veszítettél, így hát fizess.

Nem kell hátranéznem, tudom, hogy az emberei ott állnak mögöttem, és csak arra várnak, mikor törhetik a csontjaimat ripityára, vagy esetleg örömmel megszabadítanának valamelyik ujjamtól, úgyis tíz van belőlük, nincs szükségem mindegyikre. Szerintük. Találkoztam már megcsonkított szerencsejátékosokkal, akik újra és újra kockára tették az életüket Ramon bűnbarlangjaiban.

– Te is tudod, hogy megadom. Még sosem maradtam adósod. – A tőlem telhető legnyugodtabb hangon győzködöm, pedig az az igazság, hogy rendesen majrézok. Ez túl sok pénz. Marha nagyot kellene kaszálnom, hogy meg tudjam adni, csakhogy egy centem sincs. Ergo, nincs mit kockára tenni. Ami baj. Állati nagy baj.

Ramon fáradtan megdörzsöli a homlokát, aztán felkönyököl az asztalra. Gyűrűk csillannak az ujján, miközben megfontoltan összefűzi őket maga előtt.

– Valóban minden alkalommal törlesztettél, és kizárólag emiatt adok időt neked, Dante. Sok pénzről van szó, úgyhogy szeretném viszontlátni.

Lassan fújom ki a levegőt, vele együtt távozik a feszültség jó része belőlem. Már nem húzza a görcs a vállamat, Ramon engedékeny szavai kimasszírozták azt is.

– Három nap… – kezdi.

Ismét megdermedek, mire Ramon unottan felhorkant.

– Na jó, legyen inkább egy hét. Lásd, kivel van dolgod.

Az ajánlata gálánsnak tűnik, azonban ijesztő, sunyi vigyor ül ki az arcára. Nem akarom tudni, mi tervez velem, ha nem adom meg a pénzét.

Az egyik legjobb kártyajátékos vagyok a városban, és az lett a vesztem, hogy el is hittem magamról ezt. Túl magabiztos voltam, le kellett volna állnom, mégsem tettem. Mindent egy lapra… Általában utólag ismerem be, hogy rossz döntéseket hozok. És ez volt az eddigi legrosszabb az összes közül.

– Meglesz a pénzed – ejtem ki mereven a szavakat, ám nem igazán csendül ki meggyőződés a hangomból.

Ramon hosszan méricskél, én meg a falat bámulom mögötte. Fekete kínai betűket mázoltak rá, de fogadni mernék, Ramon sem tudja, mit jelentenek. A hely nemrég még egy kínai bűnbandáé volt, azonban Ramon bekebelezte őket. Remélem, az van odaírva, hogy aki az asztalnál ül, az egy csicskagyász.

Vicces lenne. Majdnem elmosolyodom a gyerekes gondolatra.

– Rendben. Akkor egy hét múlva várlak – int újra, és már oda sem figyel rám, mert a kezébe vesz egy papírt, és azt kezdi el tanulmányozni.

Sarkon fordulok, egy sötét pillantást vetek a tagbaszakadt alakokra, és távozom. Jelenleg taxira sincs pénzem, így gyalog vágok neki Wato keskeny utcáinak. Hol a szám szélét rágom, hol a körmömet, miközben azon töröm a fejem, hogyan húzhatnám ki magam ebből az átkozott slamasztikából.

Egy autó húz el mellettem, térdig beterít a sáros vízzel, ami a reggeli eső után maradt az úton. Hangosan káromkodom, egyhelyben topogok, mintha lerázhatnám magamról a szutykot, aztán zsebre dugom a kezem, és lehajtott fejjel továbbindulok.

Kölcsönkérek valakitől, és játszanom kell. Most utoljára. Így szerezhetek pénzt a leggyorsabban. Utána felhagyok a szerencsejátékkal, egy életre befejezem. Már, ha marad addigra életem…

Feldúltan nyitok be a lépcsőházba, legszívesebben felrúgnék valamit, annyira dühít ez az egész. A postaládából kilóg egy boríték sarka, ezért előhalászom a kulcsomat a zsebemből, és kiveszem. Meleg huzat csap arcon, amikor kézbe veszem a levelet. Amíg felcaplatok a másodikra, megnézem, mi van benne. Újabb felszólításra számítok, mert van egy kis elmaradásom a számlákkal, de a borítékon nincs se címzett, se feladó, és le sincs zárva. Szórólap. Egyszerű, kettéhajtott papírt emelek ki belőle.

 

Jó a megfigyelőképességed?

Vezetőink mellé asszisztenseket keresünk, kiemelten magas bérezéssel. Ha átmész a teszten, tiéd az egyik pozíció.

Tedd próbára magad!

 

Még az ajtóm előtt is a papírt bámulom, mint valami égből pottyant megváltást; talán ez a nagy lehetőség arra, hogy megváltoztassam az életemet. Miért is ne próbálhatnám meg? Jó megfigyelő vagyok, hisz általában ezért nyerek. Le tudom olvasni az emberek arcáról és mozdulatairól, ha blöffölnek.

Kinyitom az ajtót, a lábammal rúgom be magam után, és a nappaliba sietek. A párnák alól előhalászom a telefontöltőmet, bedugom, és elküldöm a jelentkezésemet a megadott e-mail-címre. Nem írok semmi különöset, mivel ők sem részleteztek semmit. Valószínűleg úgyis a teszt fog számítani.

Miután végeztem, bedobom a sütőbe az egyetlen mirelitkajámat, ami a frigómban árválkodik, aztán irány a fürdő, hogy lemossam magamról a nap szennyét. Frissen, tiszta ruhában lépek ki, és már az ajtóból hallom a hangjelzést a telefonomon, hogy e-mailem érkezett. Menet közben a sütőre pillantok, még öt perc. Megnyitom az e-maileket. Egyáltalán nem számítok rá, hogy ilyen hamar reagálnak a jelentkezésemre, pedig ők válaszoltak. Holnap tizenegyre várnak a Intercawn Company épületébe, a portán majd útbaigazítanak.

♟ ♟ ♟

– Nahát, kisfiam! Hová indulsz ilyen elegánsan? – néz végig rajtam Mrs. Mills a lépcső aljáról. Ő a szomszédom és a jótevőm, mert mindig gondoskodik arról, hogy ne haljak éhen.

– Állásinterjúra. – A kijelentésem majdnem kérdésnek hangzik, mert még én magam is nehezen hiszem el, hogy ilyesmi történik velem.

Mrs. Mills megtorpan egy pillanatra, majd elmosolyodik, és fellép mellém.

– Jól van – megpaskolja az arcomat –, aztán csak vigyázz, ne kopaszd meg őket nagyon, mert legközelebb nem ülnek le veled játszani.

– De… – tiltakoznék, csakhogy ő már nyitja a lakása ajtaját.

– Csokis kekszet sütök. Majd teszek félre neked belőle. – Azzal becsukja maga mögött az ajtót.

Milyen dolog már az, amikor a szomszédai sem hisznek az embernek? Ettől függetlenül jókedvűen kocogok le a lépcsőn, és buszra ülök, mert legalább a bérletem nem járt le. Három megálló után át kell szállnom, pedig szívesebben sétálnék, olyan szép az idő, a virágok is nyílnak, jó illat van, és Wato utcái ilyenkor benépesednek. Azonban gyalogosan biztosan elkésnék.

Az Intercawn Company székhelyét el sem lehetne téveszteni, mivel nagy, kék betűk hirdetik a bejáratnál. Többemeletes, modern épület, egyértelműen jól állhat a szénájuk. Orvosi cuccokkal foglalkoznak, legalábbis ez az infó rémlik róluk, mivel úgy voltam vele, ha felvesznek, ráérek utánanézni, kik ők. Addig meg minek strapáljam magam, nem igaz?

Belépek a fotocellás ajtón. Kellemes hűvös fogad, meg marha nagy csend. A portáson kívül egy lélek sem tartózkodik a tágas aulában, aminek a falait sötétszürke márványlapok borítanak. Hirtelen úgy érzem magam, mintha egy krematóriumban lennék. Igaz, sosem jártam még krematóriumban, de valami ilyesminek képzelem el, csak a fejemben a csempék hullanának a falról.

A pulthoz sétálok, a középkorú férfi feláll, és mielőtt megszólalnék, ő kezd el beszélni:

– Üdvözlöm! Már vártuk. Azonnal felkísérjük önt a tárgyalóba.

Már vártak? Talán én vagyok a főnyeremény? Lehetséges, hogy mást nem hívtak tizenegyre. Vagy ez már a teszt része? Lehet, nem is egy vacak papírlapot kell kitölteni.

Gyanakodva fixírozom a pasast, de egy arcizma sem rándul, pontosabban barátságosan rám mosolyog. Nem hazudik, tényleg vártak.

Jobbról egy biztonsági ember tűnik fel, egy szót sem szól, csupán lecövekel a pult végénél.

– Az úr mutatja az utat – mondja a portás.

– Maga hívő? – nézek vissza rá, mire zavarba jön.

– Parancsol?

– Semmi – mosolygok elnézően, majd követem a magas, fekete öltönyös férfit.

Kihalt folyosón haladunk, a falak visszaverik a lépteink zaját. Zöldes fényű lámpák világítják meg az utunkat, nem az Úr. Egészen kísérteties az egész. Fogadni mernék, ennek is van valami pszichológiai oka. A zöld általában nyugtatóan hat ránk, ugyanakkor ez a sivár, modern környezet hatalmat és erőt sugároz. Az ember önkéntelenül kicsire húzza össze magát.

A biztonsági őr kinyit egy ajtót előttem. Megáll kint, én pedig kíváncsian, és enyhe izgatottsággal a gyomromban lépek be.

A helyiség valóban egy tárgyalónak tűnik. Körben asztalok vannak szorosan összetolva, három öltönyös férfi ül a túlsó felén, mindkét oldalon két-két újabb biztonsági ember várakozik. Nem értem az egészet. Csak egy állásinterjúra jöttem… Vagy ennyire gyatra lenne a közbiztonság a városban?

– Foglaljon helyet, Mr. Dalsaw – mutat a hozzám legközelebb eső székre a középső alak.

Dalsaw? Nem így hívnak. Immáron teljesen biztos, hogy ez maga a teszt, ezért nem javítom ki. Kíváncsi vagyok, hová vezet ez a színjáték.

Kihúzom a széket, és leülök. Megfigyelőképesség – ugrik be újra. Villámgyorsan felmérem a környezetem. Mindhárom fickó idős, szemüvegesek, egyforma szürke öltönyben. Csupán a nyakkendőjük különbözik. Az egyik előtt aktatáska fekszik.

– Örülünk, hogy elfogadta az ajánlatunkat – szólal meg a bal szélső.

A biztonságiak ugyanolyan fekete öltönyt viselnek, mint amelyik bekísért. Egyiküket nem látom jól, mert takarja egy méretes pálma levele, de a haja szőke, és fiatalnak tűnik.

– Természetesen számíthat a diszkréciónkra – folytatja ismét a középső, ezért elvonja a figyelmemet a szőke férfiról –, és a segítségünkre is, ha bármi gond adódna.

Gond? Miről beszélnek? Kezdem elveszíteni a fonalat. Mit kellene válaszolnom?

– Ennek örülök – biccentek kimérten.

A jobboldali fickó arrébb tolja az aktatáskát, ami halk súrlódással csúszik az asztalon. Az egyik biztonsági érte nyúl, odahozza nekem, leteszi, és visszalép a helyére. Mereven bámulom a táskát, majd tanácstalanul felpillantok. A három fickó várakozóan néz rám. Nyissam ki? Hát persze.

Kipattintom a zárakat. Remélem, nem valami undi csúszómászókat rejtettek el benne, mert akkor biztos, hogy sikítva szaladok ki. Utálom a kígyókat. De még a gilisztákat is.

Mély levegőt veszek, és felnyitom a táska tetejét. A beszívott levegő bennem reked egy pillanatra. Nem kígyók vannak benne. Méghozzá kurvára nem. Hanem rohadt sok lóvé.

Istenem! Mi történik?

Rémülten emelem rájuk a tekintetem.

– Ahogy megállapodtunk – mondja a középső. Úgy tűnik, ő a főnök. – Ezzel mi teljesítettük a ránk eső részt.

Ez nem egy teszt, nyilall belém a felismerés. Ezek összetévesztenek valakivel.

Újra a pénzre meredek. Annyira ropogósnak tűnik, mintha pár perce nyomtatták volna. És rohadt sok.

Őrülten pörögnek a gondolataim. Először szólni akarok, hogy valami félreértés van, de aztán rájövök, hogy ez a pénz megoldaná minden bajomat. Egyszerűen csak fogom, kisétálok vele, és felszívódok. Ennyiből bárhol új életet kezdhetek. Wato többé nem biztonságos számomra, hiszen máris a fejemet akarják… Csakhogy ez lopás.

Istenem, mit csináljak?

Egyáltalán ki tudnék jutni innen? Mi van, ha közben megérkezik az igazi Dalsaw? Ennyire hasonlítanék rá? Több, mint különös. Ám ez a pénz… Egy esély. Talán egy utolsó esély arra, hogy rendezni tudjam az életemet, és jó útra térjek.

Basszus!

A gondolatmenet végére már el is döntöttem. Nem történhet rosszabb annál, hogy Ramon kibelez.

– Rendben – vágom rá, és lecsapom a táska tetejét. Fogalmam sincs, mibe egyeztem bele, de valószínűleg ezt várták tőlem. És ha őszinte akarok lenni, én is magamtól…

A pálma mögött álló biztonságiember egy másodpercre felém fordul, viszont a levelektől most sem látom tisztán az arcát.

– Nos, ez esetben várni fogjuk, hogy jelentkezzen – mosolyodik el a középső alak, és megigazítja az orrán a szemüvegét. – Egy hét bizonyára elég lesz a művelethez.

Egy hét? Mindenkitől egy hetet kapok? Csakhogy most nem tudom, mit kell csinálnom egy hét múlva.

Lényegtelen, mert biztos, hogy már nem leszek a városban, sem az országban.

– Minden bizonnyal – mosolyodom el én is, és felállok. Kezem a táska fülén pihen. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen.

– Az embereink elkísérik – közli még a fickó, mielőtt kilépnék a teremből.

Legszívesebben futva menekülnék el a zsákmányommal, ehelyett nyugodt léptekkel haladok a folyosón, előttem és mögöttem egy-egy megtermett alakkal. Elképzelésem sincs, mibe keveredtem, de úgy sejtem, csak óráim lehetnek arra, hogy összekapjam a holmimat, és elhúzzak a picsába.

– Erre parancsoljon! – int az előttem haladó pasas, és nem a főbejárat felé terel.

A szívem a torkomban dobog, ahogy áthaladunk egy biztonsági kapun, majd egy kanyar után kiderül, hogy a hátsó kijárathoz igyekszünk, ahol egy fekete autó vár rám. A sofőr nyitja előttem az ajtót. Egyből lefővök, az ingem kényelmetlenül tapad a hátamra.

– Nem szükséges hazavinni, autóval vagyok – hazudom.

– Úgy értesültünk, busszal jött – feleli az egyik kísérőm rezzenéstelen arccal.

Ekkora égést!

– Ó, tényleg, el is felejtettem. Nagyritkán igénybe veszem a tömegközlekedést. Nosztalgia – vigyorgok idétlenül, és inkább gyorsan bepattanok a hátsó ülésre.

Fenébe!

Nem elég, hogy sofőröm van, de még a másik kettő is beül, az egyik természetesen mellém.

Feszülten nyelek egyet, amikor elindulunk.

Izzad a tenyerem a táska fülén. Nem kérdezik a címet, tehát ők pontosan tudják, hol lakik az illető, akivel összekevertek. Jó lenne tudni, hová visznek.

Kifelé bámulok, és azon zakatolok, hogyan vágjam ki magam, ha szorulna a hurok. Mondjuk, hazudhatnám, hogy azt hittem, ez a teszt része. Talán kinézik belőlem, hogy ekkora balfék vagyok. Majd játszom a hülyét, az nekem úgyis könnyen megy.

Egy elegáns sorház előtt parkolunk le. Nem akarom feltűnően bámulni, mert ezek szerint ez lenne Dalsaw háza. Még kulcsom sincs… Meg kell várnom, hogy távozzanak, aztán buszra pattanok.

– Kösz a fuvart – biccentek feléjük kedélyesen, és kiszállok.

Nem indulnak.

Gyerünk már! Húzzatok innen!

Semmi. Azaz de. Valaki kivágja a ház ajtaját, és ordítozni kezd velem.

– Na végre, James! Tudod, hogy délre a masszőrnél kell lennem!

Majdnem tátott szájjal bámulom a szőke, világoskék kosztümbe bújtatott bombázót, aki úgy tűnik, tényleg hozzám beszél.

– Bo-bocsánat! – nyögöm, és döbbenten visszapillantok a kísérőimre.

Az anyósülésen ülő pasas elvigyorodik, és int. Bezzeg ilyenkor lelépnek…

– Bejössz végre vagy hosszan integetni akarsz nekik? – türelmetlenkedik a szőke nő.

Mi a jó fenét csináljak? Már a járókelők is minket bámulnak. Nem kelthetek feltűnést, úgyhogy felsietek a lépcsőn, és követem a dühös démont a házba.

– Rohanok. Etesd meg Charlie-t és rakd tisztába. Későn jövök, mert utána edzésem van és a fodrászhoz is be kell ugranom, hogy kipróbáljuk az új hajápolót – hadarja, miközben ide-oda futkos a házban. – Ja, és hívd fel a bébiszittert a hétvége miatt. Teljesen kiment a fejemből.

Csak állok ott a táskámmal a kezemben, mint egy balfasz, és akkor egyszerre kezd el üvölteni egy gyerek valahol, továbbá megszólal a csengő. Nem tudom, merre kapjam a fejem döbbenetemben. A nő a nappaliból viharzik ki az ajtó felé, karján egy csecsemővel, közben hangosan szid engem:

– Mi a fene van veled, James? Legalább az ajtót kinyithatnád, biztosan nem hozzám jöttek. – Dühösen tépi fel az ajtót újra.

 Langyos szellő csap az arcomba, édeskés illatot hozva magával. Hátranézek, hogy nincs-e nyitva egy másik ajtó, ami huzatot csinált, de semmi, így visszafordulok. Egy szőke, magas férfi áll a bejáratban. A nő sóhajt egy nagyot, majd se szó, se beszéd, a férfi kezébe nyomja a gyereket.

– Add oda az apjának, és ne felejtse el megetetni! Én már itt sem vagyok. – És tényleg lelécel, mi meg egymást bámuljuk a jóképű idegennel.

 

 

Második fejezet
James, aki nem James

 

Néhány feszültségtől terhes légvétel után az idegen férfi megmozdul. Bejön, és felém nyújtja a gyereket.

– Azt hiszem, ez hozzád tartozik.

Most fogjam meg? Bakker, az én fiam. Legalábbis a démon azt rikácsolta, hogy én vagyok az apja. Átveszem a gyerkőcöt, és magamtól messzire tartva beviszem a nappaliba. Biztos ott van a helye.

– Meg kell etetni – emlékeztet az idegen a karcos, mély hangján.

Rögtön irányt váltok, és a gyereket ugyanúgy távol tartva magamtól, bemegyek a konyhába. Sosem fogtam még ilyen tökmagot, ráadásul szagos is. És rám vigyorog. Édes istenem! Csak két foga van alul. Félelmetes.

Meglátok egy párnázott babaszéket, gyorsan belehelyezem, aztán tanácstalanul fordulok körbe. Mit eszik egy ekkora gyerek? És egyáltalán miért vagyok még itt?

– Talán ezt keresed, James – nyomja meg az idegen a nevemet, kezében egy cumisüveg van.

Honnan szerezte? És amúgy ki ő? Vajon ismerem? Ha igen, akkor kínos, hisz a nevét sem tudom.

– Kösz – motyogom.

Átveszem az üveget, és érzem, hogy a benne lévő fehér lötty hideg. A gyerekek melegen isszák, ezt még én is tudom. Mikró? Biztosan megteszi. Bedobom, és amíg melegszik, végigmérem az idegent, aki meg a furcsa hangokat produkáló törpét figyeli. Magas, széles vállú, a haja napszítta szőke, a bőre barna, tehát valahol délen járhatott. Az orra finoman ívelt, a szája keskeny, az álla szögletes és tökéletesen simára borotvált. Szinte az orromban érzem az arcszesze illatát. Elfojtok egy sóhajt, és kiveszem a cumisüveget a mikróból. Ennyi biztosan elég volt neki.

Felrázom, és ösztönösen a kezemre cseppentek egy kicsit, hogy ellenőrizzem, nem lett-e túl forró. Nem szeretném, ha ez az ijesztő kis kobold megégetné magát.

Odaadom neki, de ő csak ügyetlenül hadonászik. Nyögök egyet kínomban, majd bedugom a szájába, és döbbenten bámulom, mekkora hévvel rácuppan. Már csaknem édesnek mondhatóan nyakalja befelé a fehér trutyit.

– Mi a helyzet? – kérdezem a férfitól lazán, hátha megtudok egy-két infót. Közben tekintetem a kanapé mellé helyezett táskára siklik. Hogy a francba tűnhetnék el innen?

– Meg kellene beszélnünk a részleteket, amíg nincs itthon a nejed. – Zsebre dugja mindkét kezét. Fekete öltönynadrág van rajta és fehér ing, nyakkendő nélkül. Dögös. Az a típus, akin rajta felejti az ember a tekintetét.

– Még tisztába kell raknom Charlie-t – vágom rá. Csoda, hogy beugrik a kiskölyök neve. Mindenképpen húznom kell az időt, hogy kideríthessem, ki ez a divatmodell, mert nehéz úgy beszélgetni valakivel, ha gőzöd sincs, kicsoda, és miért van a házadban.

Jesszusom! Tényleg úgy gondolkozom, mintha az enyém lenne itt minden. És ez a kis szaros is, aki máris begyűrte a kajáját.

– Persze, rendezd csak el a fiadat – mondja az idegen, és egy rövid mosoly fut át az arcán.

Egy pillanatra elbizonytalanodom, mert egyrészt ismerősnek tűnik, másrészt olyan érzésem van, mintha tudná, hogy nem James vagyok. Igaz, magam sem akarom elhinni, hogy ennyire hasonlítsak valakire, pedig csakis így lehet, ha már a felesége is azt hiszi, hogy ő vagyok. Kész őrület!

Felemelem a gyereket, és erőt veszek magamon, hogy rendesen tartsam. De ha lehány, nem kizárt, hogy én is le fogom hányni őt. És különben is, miért ilyen büdös?

A lépcső felé veszem az irányt, mert úgy sejtem, arrafelé lehetnek a szobák. Az idegen követ. Ezek szerint nem először jár itt, és biztosan ismerjük egymást. Remek. És az szintén remek, hogy csurom nyál lettem Charlie-tól, mert az ökle a szájában van, és azt harapdálja. Minek csinálnak ilyet a gyerekek?

Szerencsére az ajtók nyitva vannak, így nem nehéz megtalálnom, melyik a gyerekszoba. Minden kék és fehér színű, kivéve a sárga hernyót a falon. Lefektetem Charlie-t a pelenkázóasztalra, mert olyat láttam már a nyilvános mosdókban, így talán nem tűnök totál amatőrnek. A pelenkatartót is kiszúrom, csakhogy fogalmam sincs, hogyan kell egy gyereket tisztába tenni. És ez a szag…

Váratlanul sújt le a felismerés.

Ó, hogy az a…! Biztos, hogy beszart!

– Mi az? – kérdezi az idegen, mivel egy lépést hátráltam a bűzös ördögfiókától.

Halálra váltan fordulok meg. Ő lazán az ajtókeretnek támaszkodva áll, karba tett kézzel bámul, bicepszén megfeszül az anyag. Meglehetősen tetszetős a látvány.

– Semmi, csak azt hiszem, becsinált… – mutatok magam mögé.

– A gyerekek szoktak olyat – bólint kimérten.

– És egyes felnőttek is – pontosítok. – De ez undorító. Vagyis, mindkettő undorító.

– Hét hónap alatt hozzászokhattál már.

A megjegyzésére észbe kapok. A picsába! Az apja vagyok ennek a kis szarógépnek, úgyhogy tisztába kell tennem.

Az is feladja a leckét, hogy egyáltalán ki tudjam bontani a ruhájából. Miután nagy nehezen sikerül, még inkább megcsap a szag. Huhh… Félrefordítom a fejem, hogy az orrom minél távolabb legyen. Az idegen megköszörüli a torkát mögöttem.

Kapd be te is!

Fél szemmel sandítok a kiskölyökre, aki még mindig az öklét falja, néha gagyog is mellé, a lába pedig úgy jár, mintha el akarna futni. Micsoda hurkák vannak a combján! Tényleg ráférne egy kis mozgás.

Kioldom a pelenkát, és amikor meglátom, mit produkált, önkéntelenül öklendezni kezdek.

– Na jó, menj arrébb! – tol félre az idegen.

Azonnal az ablakhoz lépek, kitárom, és jó mélyeket lélegzek, hogy lenyugtassam a háborgó gyomromat. Eddig azt hittem, nem vagyok finnyás, de ez durva. Hogy bírják a szülők?

Mire visszafordulok, a férfi már Charlie lábát bújtatja a ruhájába. Biztosan gyakorlott apuka lehet, holott nekem is annak kéne lennem.

– Kö-kösz. Nem tudom, mi volt ez – dadogom. – Azt hiszem, érzékeny a gyomrom mostanában.

Az idegen nem szól, csak fogja, és átrakja Charlie-t az ágyába, a szájába adja a cumit, aztán int a fejével, hogy menjünk. Nekem így tökéletes, ezért sietősen kimasírozok a szobából. Ám amint kilépek, az idegen durván a falhoz taszít, és a halántékomnak egy pisztoly kemény csöve feszül.

– Halljam, ki vagy te? – dörren rám visszafojtott hangon. A mellkasomat támasztja az alkarjával, mozdulni sem tudok, és a levegőt teljesen kipréseli a tüdőmből.

– Mi a fenét csinálsz? Pontosan, tudod, ki vagyok. – Tényleg el kell játszanom a hülyét.

Kibiztosítja a fegyvert. A fülemben cseng a vészjósló kattanás.

– Csak azt tudom, hogy nem James vagy. Szóval? – Olyan erővel tolja a halántékomhoz a hideg pisztolyt, hogy oldalra billen a fejem.

– Oké, ez csupán egy véletlen. Engedj el! – mocorgok, de nem tudok szabadulni. – Tényleg nem James vagyok. A nevem Dante. Dante Chambers. Azt sem tudom, ki az a James.

Hirtelen fordít egyet rajtam, a karomat hátrafeszíti, és bilincs kattan a csuklómon. Szép! Már megint. Lassan kezdem megszokni, hogy mindenkinek ez a fétise.

– Gyerünk, lefelé! – int a fegyverrel.

– De a gyerek…

Majdnem, hogy derűs tekintettel néz le rám.

– Azt ne mondd, hogy hirtelen feltámadtak az apai ösztöneid. Semmi baja nem lesz, alszik. Mozdulj! – taszít egyet rajtam.

Lelökdös a lépcsőn, és a nappaliban leparancsol az egyik fotelbe, ő pedig leül velem szemben. Közben csörög a telefonja, és előhúzza a zsebéből.

– Meg ne mukkanj! – figyelmeztet, aztán fogadja a hívást.

Nem figyelem, miről beszél, mert a tekintetem újra megtalálja a táskát, és a fejem rögtön megtelik kéretlen gondolatokkal. Nos, a tervem elég gyorsan megbukott, és immáron nem csak Ramon miatt kell aggódnom. Lassan egy fabatkát sem ér az életem.

– Szóval, ki vagy te? – teszi fel a kérdést újra az idegen, miután befejezte a rövid telefonbeszélgetést.

Ránézek.

– Már mondtam. Inkább az a kérdés, te ki vagy? – Úgy sakkozom, hogy ha nem tudja, hogyan kerültem ide, akkor a pénzről sem tud. Még talán van egy kis esélyem…

– Annak a cégnek dolgozom, amelyiktől lenyúltad a pénzt – közli.

Ennyit az esélyről. De legalább már tudom, miért volt ismerős. Ő állt a pálma mögött, ebben teljesen biztos vagyok.

Nem kérdés: óriási pácba kerültem.

– Már akkor tudtad… – sóhajtom, mert nincs értelme tovább szar kibúvókon törni a fejemet.

– Csak gyanítottam.

– Jó, akkor most mi lesz? – rántom meg a vállam sután, mivel kissé fáj, amióta hátrafeszítette. – Ott a pénz, engem pedig eressz el!

Hosszasan néz, látni rajta, hogy töpreng, mihez kezdjen velem.

– Nem engedhetlek el. Végig kell csinálod – mondja végül.

– Mi? – sikítok fel egy cseppet se férfiasan. – Semmit sem kell végigcsinálnom. Miről beszélsz?

– James Dalsaw-t kinyírták. Az előbb emiatt hívtak. Neked kell a helyébe lépned. – Szintúgy megvonja a vállát. – Tulajdonképpen már magadtól megtetted.

– Állj! Ez nem igaz! – tiltakozom hevesen. – Arról volt szó, hogy lesz egy teszt… Az állás miatt mentem oda, és azt hittem, ez is része.

Gúnyosan felnevet, még a fejét is hátraveti közben.

– Az, hogy lenyúlj egy táskányi lóvét? Ugye, nem gondolod, hogy beveszem ezt a dumát? És te se gondold, hogy egy elnézéskéréssel megúsznád a dolgot. Hamarabb ajándékoznának egy golyót a fejedbe, mint ahogy kinyitnád a szád.

Nagyszerű. Ez marha biztatóan hangzik.

– Akkor Charlie-nak nincs apja – ugrik be hirtelen.

– Lehet, jobban jár. James nem volt túl jó ember – feleli közömbösen.

Attól még családos ember volt, de nem állok le vitázni, és így már a feleséget meg sem említem. Pedig talán tudnia kéne, hogy a férje halott. Bár, ha én mondanám el neki, biztosan hangosan kiröhögne, hogy miért szórakozok vele.

– Mit kellene csinálnom? – térnek vissza a gondolataim a saját problémáimra. – És nem vennéd le végre ezt a szart? Fáj a vállam.

Meglepetésemre az idegen feláll, int a fejével, így én is felemelkedem. Hátat fordítok neki, amíg kioldja a kezemet.

– Ne próbálkozz semmivel, mert úgyis megtalálnak – súgja a fülembe.

Lúdbőrös leszek a hangjától, és az illata szintén hatással van rám. Édeskés, fűszeres, mint valami borkülönlegesség. Megkívánom. Mármint a bort, nem őt. Habár…

– Mi a neved? – Megint a csuklómat dörzsölöm, és visszafordulok hozzá. A szőke hajához képest meglepően sötét a szeme, és határozottan tetszik ez az erős kontraszt.

– Valentine. – Pont olyan elegánsan ejti ki, mint ahogy az egy ilyen névhez illik.

Díjaznám, ha nem tűnne ennyire tökéletesnek. Sokadjára mérem végig. Ki lehet ő valójában? Talán katona, vagy képzett testőr, mert az kiderült, hogy nem félne használni a fegyverét.

– Ismertük egymást? Úgy értem, ismerted Jamest?

Visszaülünk a helyünkre.

– Segítettem neki összehozni az üzletet. Most pedig neked fogok segíteni végigcsinálni.

– Mégis mit?

– El kell hoznod valamit James cégétől, a BioSystemstől.

Kétkedve csóválom a fejem. A lopás nem az én asztalom, máris borsódzik a hátam tőle. Gyerekkoromban egy csokoládét csentem el a boltból, és kiszúrta egy vén banya, amikor a zsebembe csúsztattam. Elkezdett hangosan rikácsolni és mutogatni, hogy tolvaj, tolvaj… Soha életemben nem szégyelltem magam annyira, mint akkor. Azóta némileg változott az értékrendem, ellenben a lopáshoz akkor sem füllik a fogam.

Reményvesztetten pislogok Valentine-ra.

– Mit adott el nektek?

– Egy kísérleti gyógyszer adatait. – Hátradől, és rezzenéstelen arccal várja a reakciómat, ami nem marad el.

Idegesen beletúrok a lenőtt hajamba. Ez nem éppen egy szelet csokoládé. Elég meleg sütinek ígérkezik. a BioSystem komoly cég, gyógyszerkutatásokat végeznek, meg ki tudja, még mivel foglalkoznak.

– Nem ezt hívják ipari kémkedésnek? Mert gondolom, az Intercawn nem csak hobbiból vásárolgat illegálisan adatokat.

– Természetesen nem, ám neked azzal nem kell törődnöd. Mindössze annyi a feladatot, hogy hozd ki onnan az aktákat.

Egy cseppet sem tetszik ez nekem. Biztos, hogy nem ennyire egyszerű.

– Mennyire veszélyes?

– Közepesen. Mivel van hozzáférésed, így kizárólag a kameráktól kell tartanod, de azt intézem – válaszolja nyugodt hangon.

– Hány embernek van hozzáférése?

Valentine elmosolyodik.

– Csak neked.

– Micsoda? – pattanok fel. – Hiszen akkor egyértelműen én leszek a gyanúsított!

– James, nem te.

– De hát úgy nézek ki, mint ő! – mutatok végig magamon, aztán körbefordulok a rendezett lakásban. – Hol egy kibaszott fénykép?

A komód tetején találok egyet. Családi fotó. A nő, a gyerek és James van rajta. A fickó tényleg egy az egyben a kiköpött másom. Még mindig nem tiszta, hogyan lehetséges ez.

– Hogy hívják a feleségemet?

– Linda. Két éve vagytok házasok.

Visszateszem a képet a helyére, és megrázom a fejem.

– Nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni.

– Akkor valószínűleg azzal fognak megbízni, hogy öljelek meg.

– Mi van? – tárom szét a karom. – És ezt csak így közlöd velem? De különben is, ha ki akarnál nyírni, már rég megtetted volna.

– Nos… – Bűbájosnak mondható mosoly jelenik meg az arcán. – …valamelyikünk mindenképpen elvégzi a feladatát.

Fasza. Utálom, amikor nincs választási lehetőségem. Ha nem csinálom meg, akkor Ramonnak nem lesz kit megnyúznia. Nem is tudom, melyiket válasszam. A golyó általi halál gyorsabbnak tűnik.

– Mi a garancia arra, hogy ha átadom az anyagot, nem fognak mégis elhallgattatni? – szegezem neki a következő kérdésemet.

– Kicsit lassan pörög az agyad – dől előre Valentine, és megtámaszkodik a térdén. – Sem gyanúsítani, sem kinyírni nem fognak, mivel James már halott. Majd az átadás utánra intézzük a holttest felfedezését.

– Ó! – Egészen lenyűgözve bólogatok. – Ez jó ötletnek tűnik. Elhúzok a városból, és senki sem fog keresni. De miért segítenél nekem?

– Mert nem szokásom hobbiból gyilkolászni. Megszerzed, ami a megbízómnak kell, én megkapom a fizetségem, és mindenki jól jár.

Keresem a hazugság jeleit a vonzó arcán, csakhogy zavarba jövök, olyan mélyen a szemembe néz. Nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire bejön, merthogy Valentine tökéletesen az esetem. Szeretem az olyan férfiakat, akiknek nincs a homlokára írva, hogy nézd, full meleg vagyok. Az ő homlokán amúgy is a nézd, full hetero vagyok felirat virítana. De attól még gyönyörködni nem tilos.

– Ha jól emlékszem, egy hetem van rá. Annyi elég a felkészüléshez? – Rekedt a hangom, teljesen kiszáradt a szám a nagy idegeskedésben.

– Két nap is elég. Rajtad múlik.

Felállok, és a konyhába veszem az irányt.

– Iszol valamit?

– Vizet és egy kávét, kösz.

– Akkor szolgáld ki magad – vetem oda hanyagul.

Még épp látom, ahogy megforgatja a szemét, de feláll, és utánam jön. Nem fogom kiszolgálni. Lebuktatott és sarokba szorított, semmi okom kedvelni őt.

Harmadik fejezet
Nehéz szerep

 

Valentine a pultnak támaszkodva a kávéját kortyolgatja, közben le sem veszi a szemét rólam. Idegesít, hogy ennyire figyel, mert olyan, mintha az összes gondolatomat ki akarná olvasni belőlem. Vagy talán csak ő is különösnek tartja ezt a nagy hasonlóságot.

– Ha jól sejtem, itt kell maradnom – morgom, és sorban nyitom ki a szekrényeket, hogy legalább azt tudjam, mit merre találok.

– Valószínűleg nem venné jó néven a nejed, ha máshol töltenéd az éjszakát.

Tekintetem a díszes tányérokra fagy.

– Nem fogok egy ágyban aludni valakivel, akit alig ismerek. – Ahogy kimondom, rögtön rájövök, hogy ez elég gázul hangzott.

– Ha azt mondod, szűz vagy, kisétálhatsz az ajtón, a lóvéval együtt – somolyog a pohara fölött.

– Most az egyszer szívesen lennék az. Csakhogy akkor sem alhatok más feleségével – szépítek az előbbi kifakadásomon. Azt nem fogom az orrára kötni, hogy ha róla lenne szó, nem tiltakoznék ilyen hevesen.

– Már özvegy – vonja meg a vállát.

Megiszom a vizet, és a poharat leteszem a pultra.

– Elég morbid a humorod.

– Megoldod. A gyerekkel is majdnem egész jól ment.

– Haha, nem kell gúnyolódni. Tényleg, nem kéne ránézni? – A lépcső felé pillantok, nem mintha a tökmag ki tudna mászni az ágyából.

– Van bébiőr, halljuk, ha felébred – bök Valentine a fejével egy fehér, antennás kütyüre a szekrényen, ami olyan, mint egy adóvevő, de képernyője is van. A baba édesdeden szunyókál, a cumi kiesett a szájából, és mellette pihen.

Fejben végigfuttatom a helyzetemet. Semmi sem fog történni, ha nem megyek haza, maximum lemaradok Mrs. Mills kekszeiről. Túl fogom élni. Ami itt vár rám, azt viszont nem biztos, és ha nem adom meg Ramon pénzét, akkor is búcsút inthetek az evilági létemnek. Úgyhogy tényleg muszáj ellopnom azokat az adatokat.

– Jó, hallgatlak. Mondd el, pontosan mit kell csinálnom! – Visszamegyek a nappaliba, és leülök a helyemre.

Valentine az ablakhoz sétál, egy hosszú percig az utcát kémleli, utána felém fordul.

– Holnap reggel eljössz velem egy helyre, ahol minden részletet megtudsz. Bemagolod a kódokat és az útvonalat a széfig. Este fogsz bemenni a céghez, az egyik emberem lesz a portán. A kamerákat kikapcsolom, úgyhogy gyakorlatilag csak besétálsz, majd kijössz a mappákkal. Teljesen biztonságos. Hacsak nem cseszed el valamivel – teszi hozzá jelentőségteljesen. Egyértelmű, hogy kinéz belőlem ilyesmit.

– Túl egyszerűnek hangzik – adok hangot a kételyeimnek.

– Nem betörnöd kell, hanem mindössze bemész a munkahelyedre, mint sok más alkalommal. – Az órájára néz. – Mennem kell. Kilencre itt vagyok érted.

Hirtelen pánikba esek a tudattól, hogy itt fogok maradni egy kisgyerekkel, akivel azt sem tudom, mit kell csinálni, és egy nővel, aki azt hiszi, hogy a férje vagyok. Nyugtalanul felemelkedem, és a kezem a nadrágomba törlöm.

– Még nem is mondtál semmit Lindáról.

Valentine elmosolyodik, és menet közben válaszol:

– Szerintem meg tudod oldani. Ha mégsem, hivatkozz fejfájásra.

– Nem vagy vicces.

Megáll, tekintete szigorúvá válik.

– Az sem vicc, amibe keveredtél. A pénzt elviszem. – Kézbe veszi a táskát, és a kijárathoz tart. – Majd visszakapod, ha elhoztad az árut.

Dühös leszek, de leginkább a tehetetlenségem miatt. Nem akarok itt lenni… Csakis én kerülhetek ilyen eszement szituációba.

– Rohadtul nem bízok benned! – kiabálok utána.

– Felkelted a gyereket – veti még oda, és becsapja az ajtót maga után.

Persze, hogy rögtön felhangzik a bömbölés a szekrényre helyezett hangszóróból, és én lóhalálában robogok fel a lépcsőn. Charlie olyan keservesen sír, mintha ő is elveszített volna egy táskányi pénzt. Kedvem lenne befeküdni mellé, és vele együtt bőgni.

– Hé! – szólok rá, mire egy pillanatra elhallgat, a könnyein keresztül pislog rám a nagy szemével. Aztán realizálja, hogy csak én vagyok, és még hangosabban rákezdi. – Jó, azért ennyire nem vagyok ijesztő. Na, gyere, haver!

Kiveszem, és a sírás rögtön alábbhagy, de taknya-nyála egybefolyt, úgyhogy őrülten keresgélek valami után, amivel megtörölhetem az arcát, mielőtt megint összedzsuvázná az egyetlen valamirevaló ingemet.

– Jó, most már állj le, vagy énekelni fogok, és annak nagyon nem örülnél! – fenyegetem, mert továbbra is vinnyog, csak szaggatottan.

Találok egy puha rongyot, amivel megtörölgetem az arcát, nem mintha túlságosan engedné. Addig topogok ügyetlenkedve, míg rálépek egy sípolós játékra, ami a frászt hozza rám.

– Baszki! – káromkodom el magam. Erre Charlie mit csinál? Hangosan felkacag. – Baszki! – ismétlem, és megint röhög. – Hű! Anyád szerintem kinyírna, ha ezzel szórakoztatnálak, szóval legyen inkább husky.

Ez ugyanúgy tetszik neki. Még ilyet!

Végigjárom vele a felső szintet, közben néha huskyzok, a kölyök meg kacag rajtam. Nem annyira nehéz szórakoztatni, és néha még engem is megmosolyogtat.

Megtalálom a hálószobát, ami az én ízlésemnek túl nőies, minden csupa pasztell és virágdíszítés, olyan, mintha férfi nem is lakná. Viszont a hatalmas gardróbban találok férfiruhákat, ám meglepően keveset. Megállapítom, hogy James egyértelműen el volt nyomva ebben a házasságban. És ekkor beugrik, hogy annyira magammal voltam elfoglalva, meg sem kérdeztem, pontosan miért tették el láb alól. De ezt az elnyomást látva, az sem lepne meg, ha magával végzett volna. Mindenesetre nem ártana tudnom, mert ha köze van a lopáshoz, akkor én éppúgy veszélyben vagyok.

Tényleg lassan pörög az agyam, a fene vigye el!

Charlie-val lemegyünk, és az alsó szintet is bebarangoljuk. Találok egy dolgozószobát, benne jó nagy kanapéval, rajta párnák és takaró. Az asztalon pedáns rend, a fiókokban csak tollak és üres papírok vannak. Különös.

– Nem vagy éhes? – kérdezem a gyerkőcöt. – Mit szólnál, ha összedobnánk valamit? Én majd’ éhen halok.

Ő megint az öklét falja és nyáladzik, mint egy törpe bernáthegyi. A konyhában lerakom a székébe, és a nappaliból hozok ki neki pár színes akármit, hogy lekösse magát. Mindegyik olyan, mint a kutyajáték. Lehet, tényleg a kutyájuk játékát adtam oda neki. Gyorsan kinézek a hátsó, zsebkendőnyi udvarra, de nem látom nyomát egyetlen vakaréknak sem.

– Oké, mit szeretnél enni? – kérdezem Charlie-t. – Mert attól a fehér szutyoktól sokkal jobb kaják is léteznek ám!

Válasz helyett egy zöld gumikarikát majszol. Kinyitom a hűtőt, és hirtelen a bőség zavarával küzdök. Nálam, sőt, otthon, a szüleimnél sem volt soha ennyi kaja. Jó, ha egy tojásrántottát össze tudtunk ütni, némi olcsó konzervvel kísérve. Azért jöttem el tőlük egészen fiatalon, mert azt gondoltam, egyedül sokkal jobb körülményeket tudok teremteni magamnak. Ez részben sikerült, mert ahhoz képest tényleg jobban élek, és még a sulit is befejeztem, ám hosszú távon nem lehet a szerencsejátékra alapozni. Előbb-utóbb beüt a krach. És esetemben ez most megtörtént.

A csirke mellett döntök, azt nehéz elrontani, úgyhogy befűszerezem, és berakom sülni. Zöldségeket pucolok köretnek, és közben azon kapom magam, hogy folyamatosan beszélek Charlie-hoz. Elég jó hallgatóságnak bizonyul, néha visszagagyog, meg mutogat tárgyakra. Egy flakonban találok bébivizet, úgyhogy kimosom a cumisüvegét, és adok neki egy kicsit, nehogy szomjan haljon itt nekem, mert elég kínos lenne.

– Na figyelj, kishaver! Ilyet tutira nem ettél még! – Egy kanál pépesített répát és cukkinit kínálok felé, morzsára aprított csirkemellel.

Charlie ellenkezés nélkül bekapja, nyammog rajta, majd hevesen kalimpálni kezd.

– Ezt annak veszem, hogy ízlik. Nyugi, van még. – Egy újabb kanállal adok neki.

A kis nyáladzó törpe befalja az összeset, és már a cumisüveg lóg a szájában, hogy lefojtsa némi vízzel.

– Mi a jó istent adtál neki, James? – sikít fel az anyja, amint meglátja a bizonyítékokat. Nem vettem észre, mikor jött be a házba.

– Muszáj így kiabálnod? Halálra rémiszted – mutatok Charlie-ra, aki valóban megszeppent arcot vág.

Linda felkapja az üres tányért, és beleszagol.

– Még nem kezdtük el a hozzátáplálást. Mi ez? Remélem, csak zöldség.

Hozzátáplálás? Mekkora hülyeség!

– Répát és cukkinit. De sütöttem csirkét is. – Kiveszem a sütőből, és úgy fordítom a tepsit, hogy ne látszódjon a levágott rész.

– Mióta tudsz főzni? – pislog rám Linda a műszempilláival.

Elég szép nő, bár lehetne kevésbé megcsinált, mindenesetre Jamesnek jó ízlése volt.

– Nem olyan nagy cucc – legyintek, és inkább terelem a témát. – Milyen volt a masszázs?

Linda kiveszi Charlie-t a székéből, és megpuszilgatja a nyálas pofiját.

– Kellemes, mint általában. Mikor raktad tisztába?

– Alvás előtt. Vacsorázol te is?

Vörösre rúzsozott ajka vidám mosolyra húzódik.

– Mindenképpen. Kíváncsi vagyok, mit sikerült alkotnod.

Beviszi Charlie-t a nappaliba, és leteszi a színes szőnyegre, ami tele van játékokkal, meg egy állvánnyal, amin színes figurák lógnak. Mint kiderül, zenél is.

Addig megterítek, és azon töröm a fejem, milyen általános szarságról beszélgethetnék ezzel a nővel, akiről az égvilágon semmit sem tudok. Ha vonzódnék hozzá, udvarolhatnék neki, és talán jól meg is kettyinteném. Úgyis csak később fog kiderülni a férje halála, és legalább szép emléket őrizne róla. A temetési beszédében elmondhatná, hogy sosem felejtem el, milyen isteni volt James répája az utolsó vacsoránál.

– Tulajdonképpen mi ez? – szakít ki a merengésemből Linda, és leül az asztalhoz.

– Répa – válaszolom ösztönösen, majd helyesbítek. – Csirke mediterrán fűszerekkel, karamellizált zöldségekkel, és van hozzá egy kis könnyű, kapros szósz is, ha szereted.

– Hűha, most lenyűgöztél! – biccent elismerően, és szed magának.

Meglepő, de tudok vele beszélgetni, pontosabban leginkább hallgatok, mert elmesél egy csomó pletykát, amit a masszőrtől és a fodrásztól gyűjtött be. Igaz, fingom sincs, kikről beszél, csak hümmögve bólogatok, néha még közbe is kérdezek, vagy nevetek, amikor úgy érzem, vicces dolgot mondott.

El kellett volna húznom innen.

Később Linda felviszi Charlie-t fürdeni, én meg a tévét bambulom, nem mintha tudnám, mi megy benne, mert a gondolataim egészen másfelé járnak. Gyorsan le kell tudnom az akciót, mert nem maradhatok itt. Ezt az egy éjszakát kibírom valahogy, azonban holnap már úton akarok lenni… Viszont kocsim sincs. Nem baj, a vonat is el tud vinni bárhová, aztán veszek valahol egy nem túl feltűnő járgányt. Vagy inkább egy repülőjegyet.

Előveszem a telefonom. Sok üzenet fogad, leginkább kártyapartnerektől, invitálnak, nincs-e kedvem csatlakozni. Megnyitom a térképet, és azon agyalok, hol kezdhetnék új életet, de nem tudok sokáig tervezgetni, mert lemerül a telefonom. Átkutatom töltő után a fiókokat, egyet találok is, csakhogy nem passzol a készülékemhez. Sietősen visszahuppanok a kanapéra, mert Linda lépteit hallom a lépcsőről. Ő is letusolhatott, mert egy bézsszínű, szatén hálóing-köntös kombináció van rajta, csipke szegéllyel. Eléggé szexi benne a hosszú combjaival, és máris feszengeni kezdek, ám nem amiatt, mint a legtöbb férfi tenné.

– Mit nézel? – ül le mellém.

– A tévét.

Úgy bámul rám, mintha valami baj lenne a fejemmel.

– Azt én is látom. Meddig leszel szabadságon?

Ez egy roppant jó kérdés. Eddig nem tudtam, hogy szabadságon vagyok.

– Holnap már bemegyek, de nem korán. Valentine értem jön.

– Most nektek dolgozik? Örülök, hogy jóban vagytok, szimpatikus, és olyan jóképű – jegyzi meg Linda a szépen lakkozott körmeiben gyönyörködve.

Meglepve fordítom felé a fejem.

– Tetszik?

– Neked nem?

Értetlenül tárom szét a karomat.

– Egy férfiról beszélünk, és te a feleségem vagy.

Harsányan felnevet, kivillannak a fehér fogai.

– Úgy teszel, mintha sosem ábrándoztál volna egy hármasról.

Hogy mi? James biszexuális volt? Na, erre már teljes testemmel Linda felé fordulok.

– Nem tudom – játszom el, mintha tűnődnék –, nem gondolok rá „úgy”.

Ó, dehogynem! Az együtt töltött idő felében csak úgy gondoltam rá. De a hármas kizárva. És elsősorban Linda miatt.

– Felhívtad a bébiszittert? – támad le egy újabb kínos kérdéssel.

– Lemerült a telefonom.

– Sejtettem, hogy még ezt sem bízhatom rád – háborog. – Akkor majd reggel felhívom.

Nem válaszolok, mert nem akarok veszekedni egy olyan nővel, akit nem ismerek, és egyértelműen én kerülnék ki vesztesen a csatából. Helyette a csatornákat váltogatom a tévén, amíg Linda végül meg nem unja.

– Jól van, felmegyek, mert Charlie még nem alszik. Te is jössz?

– Még… Még dolgozom. Előkészülök holnapra – dadogom.

Linda elnéz a dolgozószoba irányába, majd vissza rám.

– Jó éjszakát, James! – biccent, és kecses léptekkel távozik.

Megkönnyebbülten dőlök hátra. Ezt az éjszakát sikeresen megúsztam, már csak a lopáson kell túl lennem.

Nem állítom, hogy maradéktalanul megbízok Valentine-ban, hisz egyáltalán nem ismerem, viszont nem buktatott le, és ez talán jelent valamit. Ha meg átvágja a fejemet, nekem egyértelműen végem. A pénz nélkül megáshatom a saját sírgödrömet.

Az szintúgy érdekelne, milyen kísérleti gyógyszerről van szó. Ezek szerint James valami nagy koponya lehetett. Kár, hogy csak külsőleg hasonlítunk, mert ha én is okos lennék, most nem csücsülnék ekkora kupac trágyahalom tetején. Habár Valentine azt mondta, nem volt jó ember. De fene tudja, hihetek-e neki bármiben.

 

Negyedik fejezet
Nők

A kanapén minden testrészemet elalszom, és úgy kelek fel, hogy legszívesebben négykézláb másznék ki a konyhába kávéért. A fejem is fáj, Charlie meg üvölt. Talán az anyja kínozza az ízetlen fehér löttyével.

Erőt veszek magamon, és kimegyek hozzájuk. Linda a konyhában van, Charlie a székében bőg. Ahogy meglát, könnyes szemét rám emeli, ajka lekonyul és szipog párat. Aztán kinyújtja a kezét, hogy vegyem fel. Kiveszem.

Te jó ég! A végén megkedvelem a kis szarost.

– Miért sírt? – kérdezem Lindát.

– Azt nehéz kitalálni a gyerekeknél. De örülök, hogy megnyugodott – néz végig Charlie-n, aki a fejét a mellkasomon pihentetve tényleg egészen elcsendesedett. A hátát simogatom.

– Kérhetek egy kávét? Hány óra van?

– Mindjárt nyolc. Ha felmész készülődni, dobd a szennyest a gépbe.

Cserélünk. Linda ideadja a kávét, én meg a gyereket neki. Lassan kortyolom az illatozó feketét, mert forró, közben figyelem, ahogy Linda gügyög a kiskölyöknek. Valószínűleg nem rémes anya, csak néha kiborul, amit meg tudok érteni. Fárasztó lehet egész nap helytállni.

Megiszom a kávét, és felmegyek az emeletre. Szűk hely van a mosókonyhában, de ott vetem le a ruháimat, és begyűröm őket a gépbe. Találomra elindítok egy programot, mert nem akarom, hogy egy idegen nő mossa a gönceimet. Aztán átmegyek a fürdőbe, beállok a zuhany alá, végül pedig James ruhái között válogatok. A kezemben forgatom őket. Mindegyik darab teljesen újnak tűnik. El vagyok szokva ettől. Az én pólóim kifakultak, a pulcsijaim bolyhosak, a farmerjeim meg kopottak. Némelyik szakadt is, de az divat most, úgyhogy senkit sem zavar.

Mivel Lindának azt hazudtam, dolgozni megyek, kénytelen vagyok inget húzni magamra, viszont a farmerről nem mondok le, mert biztos, hogy nem fogok egész nap öltönyben parádézni. Habár fogalmam sincs, James miben járt melózni.

Minél többet gondolok arra, mi a tétje a mai napnak, annál idegesebb leszek. Beosonni egy számomra ismeretlen vállalathoz, és onnan eltulajdonítani fontos kutatási anyagokat, nálam kimeríti a tényleges őrültség fogalmát. De mit tehetnék? Arra sem lenne elég pénzem, hogy egy vonatjegyet vegyek a legközelebbi egérszarméretű településre, ahol eláshatnám magam egy szénakazalban, hátha ott nem találnának rám sem Ramon, sem Valentine kopói.

Elgondolkozva nézek a tükörbe. Valentine tényleg képes lenne kiiktatni engem, ha ezt a feladatot kapná? Egyáltalán bízhatok benne? Boldog lennék, ha egyszer élhetnék a szabad választás jogával. Ami persze nem létezik, mert ez a luxus nem adatott meg nekem az utóbbi időben.

Miután rendben találom az öltözékem, újra lemegyek, ám a lépcsőn megtorpanok, mert langyos fuvallat csap az arcomba, és megint érzem azt a különös, édeskés illatot, amit már korábban is. Lenézek, és meglehetősen érdekes látvány fogad. Valentine az étkezőben áll, karján Charlie-val, közben halkan diskurál Lindával, de nem hallom, miről. A homlokom ráncolva figyelem őket. Csak nem máris a hármasra fűzi a démon? És miért van Valentine-nál a fiam? Vagyis James fia, ám ez most lényegtelen. Megköszörülöm a torkom, és elindulok. Valentine felém fordul, rögtön átadja Charlie-t az anyjának, az meg beviszi a gyereket a nappaliba.

Egy szempillantás alatt másfelé tereli a gondolataimat a megfejthetetlen sötét szempár és a világ legdögösebb kinézete. Valentine fekete, testhezálló, hosszúujjút visel, olivazöld, zsebes nadrággal. Minden izma tökéletesen kirajzolódik a felsőtestén, és valószínűleg tudja, hogy ez a szerelés baromi jól megy a szőke hajához.

Lehet, mégis el kéne gondolkoznom azon a hármason…

– Korábban érkeztél – jegyzem meg. Magabiztosan elsétálok mellette, hogy elköszönjek a nem igazi családomtól.

Követ a tekintetével. Leguggolok Charlie-hoz, aki rögtön hangosan gagyog, kézzel-lábbal magyarázna valamit, és szokás szerint csupa nyál.

– Jól viselkedj, kisöreg! És nyugodtan reklamálj, ha nem ízlik a kaja – suttogom, és megpuszilom az aprócska kezét.

Lindával viszont már bajban vagyok. Biztos, hogy nem kap tőlem csókot.

– Majd jövök valamikor. – Villámgyors puszit nyomok a homlokára, amin láthatóan meglepődik. Aztán tekintetemmel jelzem Valentine-nak, hogy induljunk.

Hangosan fellélegzek, amikor kilépek a házból. Behunyom a szemem, és élvezem, ahogy a bőröm melengeti a reggeli napsütés. Nem nekem való ez a szerepjáték.

– Gondolhattam volna – fintorgok, amikor meglátom Valentine flancos dzsipjét. Még a tető is le van húzva.

– Jöhetsz busszal is, zsugakirály. – Meglöki a vállam, ahogy lelép mellettem a lépcsőn.

Sejtettem, hogy utánam néz, de leszarom. Megkerülöm a járgányt, és beülök mellé.

– Fogadni mernék, soha nem láttál még buszjegyet közelről – gúnyolódok.

Valentine oldalra billentett fejjel vizslat.

– Az valami különlegesség? Mert akkor feltétlenül mesélj róla!

– Haha! – forgatom meg a szemem. – Inkább menjünk.

Beindítja a kocsit, és kisorol a forgalomba. A kertvárosi rész főutcáján haladunk, egy széles, virágokkal beültetett járdasziget választja ketté a sávokat. Barátságos környéknek tűnik. Olyan, ahol az emberek integetnek egymásnak, segítenek kipakolni a kocsiból nagybevásárlás után, és beviszik a szomszéd szemetesét, ha az nincs otthon. Vagy jól megkettyintik a feleségét, mert fontos, hogy mindenki elégedett legyen. Ilyen egy jó közösség.

– Miért érzem azt, hogy rossz kedved van? – töri meg a csendet Valentine.

– Minek kellene örülnöm? Inkább arra válaszolj, mennyire voltatok jóban Jamesszel?

– Csak üzleti kapcsolatban álltunk egymással. Miért? – Egy másodpercre rám pillant.

– Mert szerintem eléggé bizalmas viszonyban lehettetek, ha állandóan a gyerekét babusgatod, plusz a neje megemlítette, hogy szívesen behívna a közös ágyunkba.

– Hogy mi? – kapja újra felém a fejét, és kis híján felhajt a járdaszigetre, de még épp időben korrigál.

– Gondolom, nem újkeletű a dolog, ha már Linda felhozta. – Flegmán vetem oda, holott rohadtul érdekel, mi lehetett köztük.

Valentine megköszörüli a torkát.

– Szerintem félreérthetted. Egész pontosan mit mondott?

Amikor ránézek, épp zavartan megnedvesíti az ajkát. Akkor ideje, hogy fokozzuk a zavarát.

– Azt mondta, tetszel neki, és megkérdezte, nekem bejössz-e.

Oldalról is látom, mekkorára nyílik a szeme. Aztán elmosolyodik.

– Mit válaszoltál? – kérdezi váratlanul.

– Tessék?

Nem hiszem el, hogy tényleg ez érdekli. Ő is zavarba akar hozni engem. Hát azt lesheti.

– Azt mondtam, nem tudnám elképzelni. – Nem fogja megkapni tőlem az igazságot.

Most már szélesebben mosolyog.

– Lindával vagy velem?

Megajándékozom a középső ujjam látványával. Semmi köze hozzá, melyik oldalon játszom. Megtanultam, hogy nem szabad túl nagy támadási felületet adnom senkinek. Eleget cinkeltek a suliban a melegségem miatt. Habár manapság nem annyira téma az ilyesmi, azért még mindig akadnak gyűlölködő, beszűkült agyú barbárok, akiket nem az érdekli, milyen ember vagy, hanem hogy kivel bújsz ágyba.

Szerencsére Valentine nem faggat tovább, de szeretném tudni, mi jár a fejében.

Majdnem az egész városon áthajtunk, aztán Valentine leparkol egy eléggé lepukkant, négyemeletes háztömb előtt. A falról mállik a vakolat, a sárga szín alól előbukkan a régi bordó. Olyan, mint valami gyógyulófélben lévő seb, ami alatt még látszik az eleven hús. Nem valami szívderítő látvány.

– Itt mered hagyni a kocsidat? – A gyanúsnak tűnő környéket pásztázom. Ahol én lakom, az sincs ennyire dögrováson, mint ez a ház.

– Már megtanulták, hogy nem nyúlhatnak ahhoz, ami az enyém.

– Hű, mit csináltál? Mérgesen néztél rájuk?

Valentine megáll előttem. Alig pár centivel magasabb nálam, mégis aprónak érzem magam mellette.

– Ahhoz a fához voltak szögezve egy egész éjszakára – mutat mögém.

Megfordulok. Igencsak terebélyes fatörzset látok, két ember nem érné körbe.

– Hülyéskedsz – rázom meg a fejem.

– A szögbelövő nem vicc. Na, gyere, menjünk! – int a fejével, és benyit a lépcsőházba.

Elképedve nézek utána. Tényleg ezt csinálta? Kezdek félni tőle.

Szedem a lábam utána. Az első emeletre megyünk, Valentine egy piszkosfehér ajtón kopogtat be, mert csengő nincs. Egy vöröshajú, fiatal csaj nyit ajtót, orrában és szájában piercinggel.

– Prince! – vigyorodik el, és Valentine nyakába veti magát. – Rég jártál erre. Ki a barátod? Gyertek be!

A lány félreáll az útból, mi pedig belépünk, és a szűk előtérben tolongunk hárman.

– Ő Dante, akit az üzenetben említettem – magyarázza Valentine a rágózó lánynak.

– Á, szóval te fogsz betörni a melóhelyedre – bök felém a csaj az állával, majd kinyújtja a kezét. – Tia vagyok.

– Üdv – fogadom a kézfogást.

– Gyertek, már megszereztem mindent.

Tia beszökken egy helyiségbe, ami normál esetben a nappali lenne, csakhogy nála nem az, hanem egy kész komputerterem vagy kémelhárítási központ. Legalább három-négy számítógép fut, monitorok villognak, kábelerdő a padlón, és a fene tudja, milyen kütyük vannak az asztalokon.

– Mi a fene? – forgatom a fejem elképedve. – Az űrkutatási intézetnek dolgozol, vagy mi?

Tia csilingelő hangon felkacag, mint valami erdei tündér.

– Nem éppen, ellenben simán bejutok hozzájuk, ha arról van szó.

Kérdőn pillantok Valentine-re, mire ő biccent.

– Tia segít kiiktatni a kamerákat a BioSystemnél, és megszerezte az épület tervrajzát, hogy el tudj igazodni bent.

– Mert elég nagy, ami azt illeti – veszi át a szót ismét Tia. – De nem túl bonyolult eljutni a széfig.

Már a széf szó hallatán összeszorul a gyomrom. Feszülten figyelem, ahogy a lány leül az egyik géphez, valamit átkapcsol, és a legnagyobb monitoron egy épület háromdimenziós makettje jelenik meg. Valentine odagurít nekem egy széket, lerogyok rá, ő meg egy másikra.

– Nos – mosolyog Tia, az alsó ajka közepén megcsillan a karika –, mutatom szép lassan, te pedig, Dante, rögzítsd a fejedben, mert vissza fogom kérdezni.

– Hány éves vagy? – kérdezem, mielőtt belekezdene.

– Huszonhárom. És ne kezdd el, hogy nem nézted volna ki belőlem – int le, mielőtt ismét megszólalhatnék. – Hároméves korom óta tolom a videójátékokat, nyolcévesen már az összes csalóprogit ismertem, tizenévesen pedig megírtam a sajátomat, és természetesen eladtam jó pénzért.

– Menő – biccentek.

– Az – szólal meg mellettem Valentine, és lehetetlenség nem észrevenni a csodálatot a tekintetében.

Bejön neki Tia? Sosem gondoltam volna, hogy ilyen típusú lányokra bukik. Kellemetlen érzés telepszik rám, amit hirtelen nem tudok hová tenni, úgyhogy inkább visszafordulok a monitorokhoz.

Tia rögtön belefog a magyarázásba. Az egérrel mutatja a pirossal kijelölt útvonalat, és mindent elmond, hogy mi micsoda, hol üssem be a kódot, hol kell kártyát használnom, melyik laborban dolgoznak éjszaka is, és hogyan tudom elkerülni, hogy ne találkozzak senkivel.

Szakaszonként visszakérdez, én meg, mint egy pedáns kisdiák, felmondom a leckét. Ahol bakizok, újravesszük. Közben Valentine innivalót hoz nekünk, majd ismét nekiveselkedünk. Mire harmadjára érünk a végére, addigra pizza is kerül elénk, és a dobozból falatozzuk.

– Mikor akarjátok megcsinálni? – kérdezi Tia tele szájjal.

– Ma – vágom rá.

Mindketten csodálkozva néznek rám.

– Biztos vagy benne? – Valentine leteszi a kezéből a dobozt, és iszik, közben a szemét rajtam tartja.

– Minek halogatni? Friss a tudás a fejemben, nem felejtem el estig. De átvehetjük még egyszer – vonok vállat. – Jut eszembe… A beléptetőrendszerek nem rögzítik, hogy ott jártam? Mármint James…

– Mindig elfelejted, hogy ő már meghalt. Lényegtelen, ha rájönnek – válaszolja Valentine higgadtan.

– Te pedig azt felejted el, hogy a tükörképe vagyok. Nekem azért annyira nem lényegtelen – szállok vitába vele.

– Tudom törölni az adatokat – szól közbe Tia, és felpattan. – Bocsi, kiszaladok a mosdóba.

Visszafordulok Valentine-hoz. Egy hosszú pillanatig egymás tekintetét bűvöljük.

– Prince? – vonom fel a szemöldököm. Esküszöm, halvány pír kúszott az arcára.

– Csak ő hív így – dörmögi, és előredőlve könyökével megtámaszkodik a térdén.

– Milyen apropóból?

– Nem tudom. Első pillanattól rám ragasztotta. Már megszoktam.

Valentine egyértelműen zavarban van, de próbálja leplezni.

– Ezek szerint régóta ismeritek egymást.

– Három éve. De nem hiszem, hogy most ez a legfontosabb – halkítja le a hangját, mert nyílik a fürdőszoba ajtó.

Talán három éve reménytelenül szerelmes? Nehezen tudnám elképzelni. Hacsak Tia nem leszbikus. És a külsejéből ítélve bármit kinézek belőle, nem mintha a leszbikusoknak lenne bármiféle ismertetőjegyük. Ráadásul a zsenik minden téren kissé különcök. Vegyük példának ezt a lakást. Egyáltalán van benne ágy?

– Nos, akkor hogyan döntöttetek? – huppan le közénk Tia.

– Megcsináljuk, úgyhogy ismételjétek át. El kell intéznem egy telefont. – Azzal Valentine feláll, és elvonul arra, amerről az előbb Tia érkezett.

Tia kinyúlt, fehér pólóját vízcseppek díszítik. Az a típus lehet, aki mindig rohan, és a törölköző helyett lerázza a kezéről a vizet, majd menet közben a ruhájába törli. Igazi kocka, de mi tagadás, figyelemreméltó vonásai vannak. Fényes haja Kleopátra fazonra van vágva, az álláig ér, a bő póló sem rejti el formás idomait, és kelletlenül ismerem be magamnak, hogy féltékeny vagyok. Egy nőre… Vagy már kettőre is, mert Lindát sem hagyhatom figyelmen kívül.

– Mi a kód? – térít észhez Tia hangja.

– B266TM.

– Jó. Hányadik folyosón kell lefordulnod?

– A másodikon.

– Tetszik neked Prince?

– Igen. Mi? Nem! – Felháborodva pislogok rá, Tia pedig láthatóan jól szórakozik rajtam.

Vigyorogva a combomra csap.

– Nyugi, ő mindenkinek bejön.

Na, kösz. Ezzel pont, hogy nem nyugtatott meg.

Ötödik fejezet
A szajré

Már negyedjére igazítom meg a fülemben a fülhallgatót. Állandóan úgy érzem, ki akar esni, holott csak ideges vagyok, és pótcselekvés a mozdulat. Szívesebben lennék otthon, és játszanék Charlie-val. Nevetséges gondolataim vannak. Nem is az én gyerekem. Ettől függetlenül meglepően jól éreztem magam vele délután, ugyanis megint vigyáznom kellett rá. Egészen addig, amíg az anyja haza nem ért a kozmetikustól, és Valentine értem nem jött. Megint. Azóta gyakorlatilag már szétidegeskedtem a fejemet.

– Mehetsz! – adja utasításba kemény hangon.

Kiszállok Tia ócska furgonjából, ami Valentine szerint kevésbé feltűnő. Ezt a megállapítást erősen vitatni tudnám, mert habár nem sok járgány áll a BioSystem parkolójában, de az mind fullos. Úgy tűnik, az itt dolgozók jól keresnek, úgyhogy a furgon egyáltalán nem illik ide.

A kivilágított főbejárathoz tartok, és talán akkor voltam utoljára ennyire ideges… Nem is olyan régen: amikor elhoztam a pénzt. Nincs itt semmi látnivaló. A szokásos hülye döntéseim sorát gyarapítottam.

Tekintetem idegesen jár körbe, a négyszintes épület környékét pásztázom. Este tíz elmúlt, eddig arra vártunk, hogy Valentine emberei leváltsák a délutános biztonsági őröket. Távolról figyelem a bejáratot, mert csak akkor indulok el, ha tiszta a terep a földszinten.

– Dante – hallom Valentine hangját a fülemben.

– Igen?

– Ne idegeskedj! Egyszerűen menj be, és hozd ki. Tíz perc az egész.

– Könnyen beszélsz – horkantok, de közben tényleg nyugtatóan hatnak a szavai rám.

– Nem lesz baj, mindent szemmel tartunk.

Nem válaszolok, mert semmi mozgást nem látok az előtérben, így inkább elindulok, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Arra meg gondolni sem akarok, hogy Valentine a dögös Tiával van egy szűk helyre bepréselve, amíg én a bőrömet viszem vásárra.

Amikor belépek, a két biztonsági őr sokatmondó pillantással biccent, és egyikük int a fejével a mellettük lévő ajtó felé. Odasietek, és olyan gyorsan tűnök el mögötte, amilyen gyorsan csak tudok. Egy szervizfolyosóra jutok, innen majd lépcső visz fel az elsőre, ahol a kutatási anyagokat őrzik. Az állapotomhoz képest nyugodtan haladok a kihalt, szűk sikátorban. Itt elvileg abszolút biztonságban vagyok. Tudom, merre kell mennem, hogy megtaláljam a lépcsőt.

Miután odaérek, pár pillanatig a kezem a hideg, fémkorláton pihen, egyik lábam már az első lépcsőfokon. Ha lebukok, börtönbe kerülök. Egy életre elrendezem a jövőmet.

Francba! Miért most gondolkozom ilyeneken?

Mély levegő.

Oké, tényleg nem lesz gond – biztatom magam, és nekilódulok a félhomályban.

Az emeleten óvatosan lesek ki az ajtón. Kékes, hideg fényt adó neonlámpák világítják meg a folyosót.

– Tiszta, mehetsz! – érkezik a fülembe Valentine újabb utasítása.

Jobbra fordulok, szaporán kapkodom a lábam, éppen nem futok, de majdnem. A második elágazásnál lefordulok balra.

– Menj be az első ajtón, most! – parancsolja Valentine. – Jönnek veled szemben.

A szívem csaknem megáll. Gondolkodás nélkül bependerülök a szürke ajtón, és a lapjának támaszkodva, zihálva fülelek. Hallom a lépteket, és Valentine-t is:

– Az egyik laborból kijött valaki. Ahogy látom, a mosdóba igyekszik. Egy másodperc, és lefordul… Indulhatsz.

Ahogy kimondja, máris folytatom az utam. Több ajtó mellett elhaladok, aztán elérkezem az első pontra, ahol be kell ütnöm a kódot. Mély lélegzetet veszek. Remeg a kezem, miközben bepötyögöm a kombinációt. A vörös fény zöldre vált, kattan a zár, és az ajtó sziszegve szétnyílik. Itt már szélesebb folyosón haladok tovább, mellettem csupa üvegfallal elválasztott helyiségek vannak. Mindegyik egy-egy kutatólabor, de ezekben senki sem dolgozik éjszaka. Szemben van az az ajtó, ahol a kártyát kell használnom, úgyhogy elő is veszem a zsebemből. Feltűnik, hogy az ajtók fölé szerelt kamerák követik a mozgásomat.

– Arról volt szó, hogy nem vesznek a kamerák – suttogom a mikrofonba.

– Tia kitörli a felvételeket, amint kiértél.

A homlokom ráncolom, mert most először érzek feszültséget Valentine hangjában. Ellenben nincs időm ezen tépelődni, ugyanis az ajtóhoz érek, ami mögött ott van, amiért jöttem. Az olvasóhoz tartom a plasztikkártyát, itt is kattan a zár. Az ajtó nem önműködő, ezért nekem kell kinyitni. Belépek. Egészen erős, meleg szél süvít el mellettem, és a lábam rögtön legyökerezik.  Értetlenül pislogok párat, és körbenézek. Zárva az ajtó mögöttem, különös, honnan a huzat.

Ismét az előttem lévő dologra szegezem a tekintetem.

– Ez mi? – kérdezem Valentine-tól.

– Nem tudom, mire gondolsz – feleli.

– Ez nem egy széf. – Közelebb megyek. – Hanem…

– Hanem?

Körbejárom az üvegvitrint, mely közepén egy díszes láda van. Láthatóan jó régi.

– Egy üvegszekrény. Egy láda van benne – megint körbefordulok –, de nem látok mást. Itt nincsenek kutatási anyagok.

– Akkor a ládában kell lennie – vágja rá Valentine.

A fejem rázom.

– Annak mi értelme? Ez egy antik láda. Miért őriznék ilyenben a kutatási anyagot? És egyáltalán hogyan kell kinyitni a szekrényt? – A tenyerem a víztiszta üvegre helyezem, és az sisteregni kezd. Rémülten ugrok egyet hátra. – Baszki!

– Mi az? – türelmetlenkedik Valentine a fülemben.

A tenyeremet vizsgálom. Nincs rajta semmi sérülés. Mi volt ez?

– Semmi – válaszolok.

– El kell hoznod a ládát, Dante!

– Talán nem volt világos, amit az előbb mondtam? Egy üvegszek… – Elhallgatok, mert most jövök rá, hogy ez nem szekrény, hanem olyasmi, mint egy hologram.

– Fogy az időnk! Fogd meg a ládát, és hozd el! – utasít Valentine határozottan.

Idegesen lépek közelebb, és lassan kinyújtom a kezem. Az „üveg” ugyanúgy sistereg, de hiába forgatom a kézfejem, továbbra sincs sérülésem. Simán át tudok nyúlni rajta, bármi legyen is ez.

Tényleg nincs időm tétovázni. Megragadom a láda fülét, ami nem nagyobb, mint egy orvosi táska, és megemelem. Meglepően nehéz. Talán valóban benne van, amiért jöttem, bár nem értem, ki és miért helyezne el így iratokat.

Gond nélkül kiemelem, és a sistergés mellett különös, szúrós szagot érzek, azonban semmi sem füstöl, én is egyben vagyok, a láda szintén, így nem foglalkozom vele.

– Megvan, indulok vissza – közlöm a mikrofonba, és az ajtó előtt megvárom Valentine válaszát.

– Tiszta! Igyekezz!

Nem kell mondani, anélkül is azt csinálnám, csakhogy amint kilépek az ajtón, visítva beindul a riasztó, az összes lámpa villogni kezd, mint valami rendőrségi sziréna. Én meg kis híján elpatkolok ijedtemben.

– Bassza meg! – káromkodok hangosan, és futva rohanok tovább.

– Az ajtó túloldalán emberek lesznek, hárman kijöttek a laborokból. Egyszerűen rohanj el mellettük – hadarja Valentine a fülembe.

– Hogy mi van? – Ekkor már a kódot ütöm, és az ajtó kitárul.

Tényleg ott vannak, de nem hárman, hanem négyen, és egy újabb fehérköpenyes alak lép ki a folyosóra. Először észre sem vesznek, mert azon tanakodnak, vajon miért szól a sziréna, aztán sorban felém fordulnak. Határozottan közeledek, nem tétovázhatok. Amint megpillantják a kezemben a ládát, felismerés csillan a szemükben. Ekkor viszont meglódulok, és úgy rontok közéjük, mint egy megvadult bika, talán még hangot is adok ki mellé. Mindenesetre hatásos, mert meglepődnek, és mire eszmélnének, simán átsuhanok közöttük, egyiküket fel is döntöm. Fél perc múlva pedig már a szervizfolyosó lépcsőjén szedem a lábamat.

– Jól csináltad! – szólal meg Valentine.

– Vegyészek, nem képzett őrök – lihegem, ahogy futok lefelé. – Mi vár még rám?

– Nem mehetsz ki a főbejáraton, mert lezárták. A lépcsőnél fordulj jobbra, majd ismét jobbra. Tia már intézi a kiutat.

Sokkal jobban kifulladok, mint ahogy az normális lenne. Valószínűleg az idegesség miatt gyorsabban fáradok. A lépcső alján a térdemre támaszkodva pihegek pár másodpercig.

– Mi a faszom volt ez? – kérem számon Valentine-t, és újra elindulok arra, amerre mondta.

– Külön rendszerre lehetett kötve a másik riasztó. Kimondottan a ládához élesítették be.

Másodjára is jobbra fordulok. Fogalmam sincs, hol vagyok.

– Mégis, hogy? Azt érzékelte, hogy nincs a helyiségben? – értetlenkedem.

– Valami olyasmi, talán – feleli, és újabb utasítást ad: – Az ajtó mögött megint lépcső lesz. És ha lehet, ne csapj zajt, mert már ott vannak.

A fülemhez kapok.

– Micsoda? Kik és hol? – suttogom rémülten, kezem a kilincsen.

– Az üldözőid. Most léptek be a szervizfolyosóra.

Benyitok az előttem lévő ajtón.

– Baszki, Valentine! Ez a lépcső lefelé visz! És nem azt mondtad, hogy a te embereid vannak szolgálatban?

– Mit gondolsz, csak a két portás dolgozik a BioSystemnek? – Jól hallhatóan ciccent. – Bízz bennem!

Már a lépcsőn tartok lefelé, hisz nincs más választásom. Kurva sötét van, az orromig se látok.

– Csak azért, mert tudom, hogy kell neked ez a szar – morgom, és megemelem a kezemben a ládát, habár úgysem látja.

– Téged is kihoználak – motyogja, de olyan halkan, hogy nem vagyok biztos benne, jól hallottam-e.

Közben leérek, és várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez.

– Menj egyenesen, ahol lehet fordulj balra, és ott lennie kell egy ablaknak. Odamegyek. Innentől Tia fog beszélni veled.

Zörgést hallok, meg női sóhajt, aztán megszólal Tia:

– Hallasz, Dante?

– Tökéletesen.

– Kicsit magasan van az ablak, ha látsz bármit, amire rá tudsz állni, vidd magaddal.

– Kösz. Semmit sem látok. A láda jó lesz?

Jót kuncog rajtam.

– Ne bosszantsd fel Valentine-t, így is eléggé kivan.

Megpillantom az ablakot. Tényleg magasan van, és elég keskenynek tűnik.

– Ő van kiborulva? – elégedetlenkedek. – Legalább azt mondd meg, hányan lihegnek a nyomomban?

– Hm, úgy egy tucatnyi fegyveres. Két másik csapat pedig az emeleten és a földszinten kutat utánad. Úgyhogy lassan nem ártana eltűnnünk innen.

Egyfolytában azt keresem, mire tudnék ráállni, de semmit sem látok, csupán csöveket a falban.

– Olyan megnyugtató veletek dolgozni – sóhajtom, és akkor fentről zajt hallok. Az ablak kinyílik, és Valentine szőke feje bukkan fel a magasban.

– Add a ládát! – A kezét nyújtja.

Felemelem a súlyos fémdobozt, ám hezitálok. Valentine komolyan néz a szemembe.

– Mondtam, hogy bízz bennem!

Bárcsak ilyen könnyen menne. Nem ismerem őt. Mi van, ha fogja magát, és lelécel a ládával? Én meg…

Ó, hát bassza meg!

Magasra emelem a ládát, Valentine eléri a fülét, és kiemeli. Néhány ideges szívdobbanásnyira eltűnik a szemem elől, majd újra behajol, és a kezét nyújtja.

– Gyere!

Azonnal megragadom, ő erősen rámarkol a csuklómra, és felhúz. A lábammal a falnak támaszkodom, fent sután oldalra kell fordulnom, hogy kiférjek a résen. Amint sikerül megkapaszkodnom, Valentine a derekam után nyúl, és segít kifordulni, de a lendülettől mindketten nyögve hátraesünk.

Rajta fekszem, és amikor a döbbent tekintetünk találkozik egymással, egyszerre két érzés viaskodik bennem: legszívesebben megcsókolnám, amiért segített, másrészt be kéne vernem a képét, merthogy nem erről volt szó.

Lövés dördül, és abban a pillanatban a földön találom magam, mert Valentine villámgyorsan fordít egyet rajtam. Aztán mire felfogom, hogy az előbb rám lőttek, ő már az egyik térdére támaszkodva tüzel.

– Fogd a ládát, és futás a furgonhoz! – parancsol rám, és megint lő egy konténer irányába.

Baszki, baszki, baszki! Mibe keveredtem?

Hason kúszok a ládáért, közben megkeresem a furgont. Baromi messze van! Megragadom a láda fülét, és amikor csend lesz, mint egy őrült, futásnak eredek. Valentine sem marad le mögöttem. Furcsa mert, nem lőnek ránk, ám ahelyett, hogy megkönnyebbülnék, még idegesebb leszek, ugyanis nemcsak Valentine futólépteit hallom magam mögött.

Váratlanul rám veti magát valaki hátulról, és hasra vágódok az aszfalton. Megfordulok, vagyis inkább fordítanak, és olyan állast kapok, hogy csillagokat látok tőle, ám az ujjaim makacsul a láda fülére szorulnak. Félrebicsaklik a fejem, és Valentine-t pillantom meg, ahogy több támadóval küzd, méghozzá egy kibaszott karddal!

Azt a rohadt!

Mint egy ninja! De hogy került hozzá a kard?

Fölöttem egy feketeruhás, kopasz alak térdel, és megint ütni készül. Nehogy már ne tudjak elbánni ezzel az eggyel! Mire az ökle az arcomhoz ér, elé tartom a fémládát, és abba üt bele. Feljajdul kínjában, és kihasználva az elgyengülését, lelököm magamról, aztán a ládával úgy halántékon csapom, hogy elájul.

– Gyerünk! – ragadja meg a könyököm Valentine. A furgon felé terel, de még hátrapillantok, és nem akarom elhinni, hogy öt embert terített le.

Ahogy bepattanunk, megint lőnek ránk. Tia gázt ad, hanyatt esek az egyik ülésbe, és Valentine-nak is kapaszkodnia kell. Elhűlve figyelem, ahogy a kardot elrejti a kabátja mögött, azután pisztolyt húz elő a hóna alól, és előremászik Tia mellé.

Ki ez a férfi?

– Nem követhetnek! – Idegesen a tükörbe pillant, közben kicseréli a tárat.

– Megoldom! – feleli Tia magabiztosan, és éles balkanyart vesz.

Megint kapaszkodnom kell, különben összevissza gurulnék hátul. A láda ide-oda csúszkál a padlón.

– Fogd meg! – dörren rám Valentine, és megint a tükörben ellenőrzi, a nyomunkba szegődtek-e.

Amikor ismét kanyarodunk, nagy nehezen elkapom a ládát, és magamhoz szorítom.

– Miért lőttek ránk? – nézek egyikükről a másikukra. Ugyanis attól még, hogy ezek kutatási anyagok, mégsem lőnék agyon az embert…

– Ez jó kérdés – válaszolja Tia, majd maga elé mutat. – Ott egy motel. Megállok, ugorjatok ki, én pedig eltüntetem a furgont.

Valentine bólint.

– Csörgetni foglak.

A járgány lefékez, kiszállunk, és három perc múlva már közös szobát veszek ki Valentine-nal egy motelben.

Na, ezt sem hittem volna!

És innen indul a nagy kaland😉

Ha tetszik a könyv, IDE KATTINTVA tudod megrendelni!