Te vagy az örökségem - 29. fejezet

 

29. fejezet: Döntés

Dylan

Dylannek eljött az a nap, amikor újra autóba kellett ülnie, hogy csak céltalanul kocsikázzon. Volt mit átgondolnia, és volt mit maga mögött hagynia. Véget akart vetni ennek a bizonytalanságnak. Meg kellett tudnia, Liana csak szerepet játszik, vagy ugyanúgy szenved, mint ő.

Előző este még utoljára felhívta Carment. Megkérdezte tőle, hogy van a bokája, és nincs szüksége-e valamire. Aztán végighallgatta Carmen milyen sok új felkérést kapott, milyen pletykák jutottak el hozzá, és mennyire sajnálja, hogy nem tud elmenni az anyja születésnapi partijára. Carmen kérte, hogy a parti után Dylan menjen hozzá, és aludjon nála. Erre a férfi csak annyit felelt, meglátja.

Dylan már akkor tudta, hogy nem így lesz. Soha többé nem fog Carmennél aludni, mert szakít vele. Lehet, hogy Liana nem kér majd belőle, és két szék közül a földre esik, de semmi értelme Carmennel maradnia, hisz elmúlt a szerelem. Ki tudja mióta nem is volt, csak nem vette észre. Megteszi az első lépést. Ma este már szabad lesz, és kiderül, Liana is hasonlóan érez-e, mint ő. Rosszabb már úgysem lehet.

Megállt egy útszéli kávézónál, ahol hosszasan elidőzött, és csak bámulta az embereket, akik körülötte jöttek-mentek. Vajon közülük hányan élték már meg az igaz szerelmet? Ők is éreztek hasonló fájdalmat, mint most ő? Hogyan küzdöttek meg vele? Miért nincs mellette senki, akivel ezt megbeszélhetné? Miért nincsenek barátai? Hogy nem vette észre, mennyire sivár az élete?

Más ember lett. Liana megváltoztatta. Olyan dolgok kezdtek el hiányozni neki, amelyekről korábban tudomást sem vett. Liana egy csomó új érzéssel ismertette meg. Már tudta, milyen valakit igazán szeretni, milyen aggódni, gondoskodni és félteni. Megmutatta hogyan vegye észre a körülötte lévő szép dolgokat. Korábban a kertje csak egy kert volt, most minden szeglete egy apró boldogság.

Dél is elmúlt, mire visszafordult.

Két óra után parkolt le Carmen lakása előtt. Még nem tudta pontosan, mit fog mondani neki, de a szavak majd úgyis jönnek maguktól. Kissé idegesen nyomta meg a csengő gombját, és várt. Nem érkezett válasz. Újra csengetett, de most már hosszabban. Léptek zaja hallatszott az ajtó mögül, majd Carmen kinyitotta az ajtót.

– Dylan? – kérdezte meglepetten, és behúzta maga mögött az ajtót.

Miért van egy szál köntösben?

– Beszélni szeretnék veled – mondta a férfi.

A nő szorosabbra húzta magán a vékony anyagot, és karját összefonta maga előtt.

– Most? Miért nem szóltál, hogy jössz? – hebegett zavartan.

– Igen, most – tolta félre a nőt, és belépett a lakásába.

– Ki az, Carmen? – Oliver jelent meg a hálószoba ajtóban, egy szál alsónadrágban, majd mikor Dylannel találta szembe magát, arcára rémület ült ki.

Egy pillanat alatt történt az egész, egyiküknek sem volt ideje felfogni. Dylan odalépett Oliverhez, és teljes erőből állon vágta. Oliver hátra tántorodott. Éppen csak meg tudott kapaszkodni az ajtókeretben, hogy el ne essen. Carmen ijedten ugrott közéjük.

– Ne, Dylan, ne! – kiabálta, miközben testével Olivert védelmezte.

– Mégis mit képzelsz te magadról? Ki a fasz vagy te? – ordította Oliver.

– Ezt csakis Liana miatt kaptad – emelte rá a mutatóujját a férfi, majd sarkon fordult.

– Dylan, várj, kérlek! – kiabált utána Carmen, de a férfi rácsapta az ajtót.

Dylan nem bajlódott a lifttel, inkább a lépcsőn ment le, és közben néhányszor ökölbe szorította sajgó kézfejét. Mire leért, már elpárolgott minden haragja, és a bűntudat mintha soha nem is létezett volna. Megkönnyebbülten ült be a kocsijába. Carmen leegyszerűsítette a dolgokat. Sokkal hamarabb túl lett ezen az egészen, mint gondolta. Onnan az anyjához ment, aki idegesen szaladgált a házában, hogy a hamarosan kezdődő partijára minden a helyén legyen.

– Dylan, te ilyen korán itt? – nézett rá meglepetten.

– Gondoltam talán segítségre lesz szükséged – hazudta.

– Nem, miért is kellene segítség? Minden a legnagyobb rendben – legyintett, majd az arcát kezdte el fürkészni. – Történt valami, fiam? Olyan furcsa vagy.

– Nem, semmi. Akkor, ha nem kell segítség, felmennék átöltözni.

– Menj csak. Utána esetleg ellenőrizhetnéd az italkészletet, mert arra még nem volt időm – sietett el az anyja, hogy tovább intézkedhessen.

Dylan bevitte a kocsiból a ruháját. Amikor elkészült, ellenőrizte, amit az anyja kért. Alig fél óra múlva már érkeztek a vendégek. Amanda nem szerette, ha késő éjszakába nyúlnak a rendezvények, ezért mindig jóval korábban kezdtek, mert szerinte így hamarabb is távoztak a vendégek. A hivatalos kezdés négy óra lett volna, de negyed ötkor Liana még nem volt sehol. Dylan egyedül rá várt, senki más nem érdekelte, csak ő. Állandóan a bejáratot leste, miközben másokkal beszélgetett.

Aztán egyszer csak belépett Liana.

Ahogy mindenki más, Dylan is értetlenül bámulta, mert a lány jelmezt viselt, amely igen jól állt neki, de sehogy sem értette, miért ebben jött.

– Jaj, édes Liana! – csapta össze a kezét Amanda. – Rajtad meg mi van? Szolgálólánynak öltöztél? De hát, miért?

Liana nyugtalanul nézett körbe, és miután észrevette, hogy rajta kívül senki sincs jelmezben, fülig pirult.

– Azt mondtad, hogy… hogy jelmezes parti lesz – dadogta elcsukló hangon.

– Édesem, biztosan félreérthettél valamit, én nem mondtam ilyet. – Amanda odalépett hozzá, és belekarolt. – Nézzék ezt a lányt, azt hitte, jelmezbál lesz. Hát, nem édes? – kacarászott az asszony, és úgy mutogatta Lianát, mint egy bazári majmot.

Dylan szíve majd megszakadt érte. Az anyja újra megalázta Lianát. Már épp készült odamenni hozzájuk, hogy kiszabadítsa a lányt szorult helyzetéből, amikor Liana hirtelen kirántotta a karját az asszony fogságából. Szépséges arcát elöntötte a harag, és olyan dühösen nézett Amandára, hogy Dylan egy pillanatig azt hitte, neki fog ugrani.

– Mondd, élvezed ezt, Amanda? Élvezed, ha megalázhatsz másokat?  – kiabált Liana hisztérikusan. – Azt is ennyire élvezted, amikor megzsaroltad az apámat, hogy válasszon a fiad és köztem? Jó érzés volt az anyámat megfenyegetni? Boldoggá tett, hogy tönkretetted az életünket? Még ez sem volt elég? Mi kell még, Amanda?

Dylan sóbálvánnyá dermedve hallgatta a lány szavait. Amanda elsápadt, és egy nyugtalan mosolyt eresztett meg a döbbent vendégek felé.

– Micsoda dolgokat találsz ki, te lány! – hebegte.

Liana arcán könnyek csorogtak végig.

– Te egy velejéig romlott, gonosz ember vagy! Ünnepeltesd csak magad, van mit, hisz újabb győzelmet arattál – vetette oda neki Liana, majd sarkon fordult, és kirohant a házból.

Dylant annyira sokkolta, amit az előbb hallott, hogy túl későn reagált. Másokkal mit sem törődve Liana után sietett, de már csak azt láthatta, ahogy Jack elhajt vele.

– Azt hiszem, nem ez lesz anyád legemlékezetesebb partija – hallotta maga mögött Bell hangját.

Dylan megfordult, és felment hozzá a lépcsőn.

– Itt az ideje, hogy végre elmondj mindent, Ronald.

– Megteszem. Habár most már nagyjából úgyis tudod. Gyere, üljünk le a kertben – intett Bell az egyik pad felé.

Az ügyvéd részletesen elmesélte Dylannek mi történt annak idején. A férfinak így már világos volt, miért maradt Liana, és arra is rájött, hogy az anyja valóban olyan, mint amilyennek a lány lefestette. Egy velejéig romlott, gonosz ember.

– El kellett volna mondanotok nekem. Akkor nem így fogadom Lianát. Szegény lány – sóhajtotta.

Ronald a vállára tette a kezét.

– Én rábíztam a döntést, de úgy látszik, nem akarta, hogy csalódnod kelljen a saját anyádban.

– Utána kell mennem – állt fel Dylan, de még valamit kérdezni akart Belltől. – Ronald, te és az anyám… Szóval, volt köztetek valami?

Bell kesernyésen felnevetett.

– Anyád szerette volna, de Robert a legjobb barátom volt. Amanda sosem tudta megbocsátani, amiért visszautasítottam.

Hát persze! Hogyan is gondolhatta, hogy Ronald beszélte rá az apját Liana felkutatására? Ezt a gondolatot is csak az anyja ültette el a fejében.

– Köszönöm – bólintott felé, aztán autóba ült.

Az anyja mindenkinek fájdalmat okozott, és már világossá vált számára, Robert miért hagyta cserben a lányát. Őt választotta Liana helyett. Dylannek belegondolnia is szörnyű volt, mit érezhetett Liana, mikor mindezt megtudta, és mégsem haragudott rá. Pedig ő vette át a helyét. Ő hívhatta apának azt az embert, aki valójában Liana apja volt. Ő kapott meg mindent, ami Lianának járt volna. Amikor ide jött, szeretetet kellett volna adniuk neki, ehelyett bántották. Még ő is. Rettentően szégyellte magát, és alig várta, hogy bocsánatot kérhessen tőle.

– Hol van Liana? – rontott be a házba. Harper a lépcső előtt álldogált.

– Az édesanyja partiján – felelte ijedten a lány.

– Nem, onnan már eljött. Jack nem hozta haza?

– Nem tudom, uram. Mindjárt megkérdezem. – Harper kiszaladt a házból.

Amíg visszaért, Dylan felment az emeletre, de Liana lakosztálya üres volt, ahogy a könyvtár is. A teraszon sem üldögélt.

– Azt mondja Jack, hazahozta, de én nem láttam megérkezni. Talán egyből kiment a parkba – találgatott tanácstalanul a szobalány.

Dylan kezébe vette a telefonját, és felhívta. Liana telefonja a terasz asztalán kezdett el csörögni.

– Harper, segítsen megkeresni. Megnézem a nyári lakban, maga pedig járja be az egész házat. Itt kell lennie valahol. Jacknek is szóljon, hogy szaladjon ki a farmra és az istállókhoz – utasította idegesen.

Dylan a nyári laknál a macskán kívül senkit sem talált. Újra visszament a házba.

Hol vagy, Liana? – toporgott türelmetlenül.

Harper ment vissza, de csak a fejét ingatta.

– Sajnálom, Mr. Crawford, a házban sem találom.

– De hová tűnhetett? – tette csípőre a kezét tanácstalanul.

– Mit történt, uram?

– Csak a szokásos. Anyám megint bántotta – árulta el neki, mert már annyira kétségbe volt esve, hogy jólesett valakinek beszélnie erről az egészről.

– Meg kellett volna védenie – felelte vádlón a lány.

Dylan idegesen a hajába túrt.

– Tudom, Harper. Már rögtön az elején meg kellett volna védenem, de ostoba voltam.

– Még nem késő mindent jóvá tenni. Liana, akarom mondani miss Foster megbocsátja majd, bármi is történt.

– Gondolja? – nézett reménykedve a lányra.

– Szereti magát, Mr. Crawford. Ebben egészen biztos vagyok.

Annyira megörült annak, amit Harper mondott, hogy hirtelen magához ölelte.

– Megnézem nem ért-e vissza még Jack – húzódott el zavartan mosolyogva a lány, Dylan is követte.

Jack sem találta Lianát.

– Ezt nem hiszem el! Hová mehetett? Kirakta a háznál, nem? – kérdezte emelt hangon Dylan, mert már rettenetesen ideges volt.

– Igen, uram – bólintott Jack.

Dylan újra kiment a kertbe, ahol Coopert pillantotta meg, miközben leveleket söpört össze.

– Cooper, véletlenül nem találkozott miss Fosterrel? – kiáltott oda neki.

– De igen, uram. A tóhoz ment, onnan pedig tovább az erdő felé.

– És nem látta visszajönni?

– Még nem, uram.

Dylan szinte futva ment az erdőhöz. Mindjárt besötétedett, az erdő vége pedig lápos. Lianának könnyen baja eshetett, ha nem figyel oda. Dylan jól ismerte az erdőt, hiszen korábban rengetegszer bejárta már az apjával. Pontosan tudta, milyen könnyű eltévedni, főleg, ha besötétedik. Most már nem csak amiatt aggódott, mit érez Liana, hanem hogy ne legyen semmi baja.

Már szaladt, mikor az ismerős ösvényre ért, és akkor megpillantotta őt. Elképesztően szürreális jelenet tárult elé. Dylan hirtelen úgy érezte magát, mintha egy mesébe csöppent volna.

Liana kisírt szemmel, lehajtott fejjel, lassan közeledett felé. Hosszú szoknyája a földet súrolta, köténye kissé bepiszkolódott. Fehér, fűzős inge lecsúszott az egyik vállán, a szépen befont haja pedig néhol kibomlott. Olyan volt, mint egy gyönyörűséges árva lány, aki csak arra vár, hogy a herceg végre megmentse őt. Ezt a szerepet most Dylanre osztották.

– Liana! – szólt oda neki, mire a lány megállt.

Gyönyörű szemében végtelen szomorúság tükröződött.

– Liana, én úgy aggódtam… – ment hozzá közelebb a férfi, de lány maga elé tartotta a kezét.

– Ne gyere ide! – hátrált néhány lépést.

– De oda megyek – lépkedett határozottan felé. – Oda megyek, mert soha többé nem akarlak magadra hagyni.

Halkan zörgött az avar, ahogy a lány hátrálva rakta egyik lábát a másik után. Hosszú szoknyáját a két kezével megemelte, hogy el ne essen, miközben le sem vette a szemét a közeledő férfiról.

– Hagyj békén, Dylan! – csuklott el a hangja, és meg akart fordulni, hogy elfusson.

Dylan elkapta, és maga felé fordította. Karjával szorosan átölelte az egész testében remegő lányt.

– Nem engedem, hogy elmenj, mert szeretlek! Hallod? Kimondhatatlanul szeretlek téged, és azt kérem, bocsáss meg nekem – nézett könyörögve a lányra.

– Kérlek, ne játssz velem, Dylan – sírta el magát Liana, és összecsuklott volna, ha a férfi nem tartja olyan erősen.

Dylan magához szorította, és fejét a mellkasára hajtotta.

– Nem játszok. Sosem játszottam. Tudom, hogy hülyeséget csináltam, de szeretnék mindent helyrehozni. Szakítottam Carmennel, mert nekem csak te kellesz, Liana. Beléd szerettem, és úgy érzem, létezni sem tudok nélküled. – Két tenyere közé fogta a lány arcát, és a szemébe nézett. – Mondd, hogy te is így érzel! Kérlek, mondd, hogy nem tévedek!

A boldogság könnyei csorogtak végig a lány arcán, amiket sűrű pislogással igyekezett féken tartani. Liana válasz helyett átkarolta a férfi nyakát, és ajkait a szájára tapasztotta. Dylan olyan boldogságot érzett, mint talán még soha. Azt sem tudta, hogyan ölelje a törékeny lányt, aki annyit szenvedett miattuk. Egyszerre akarta óvni, félteni, birtokolni, és a végtelenségig szeretni.

Hirtelen esőcseppek kezdtek hullni az égből, de mit sem törődtek vele. Ölelték, és csókolták egymást, mintha soha nem akarnának szétválni. A kimondott szavak ledöntötték a falakat, melyet esztelen módon ők építettek maguk köré.

Dylan az ölébe kapta Lianát, és kivitte erdőből. Az eső egyre csak hullt rájuk. Hajuk, ruhájuk átázott, de mindez nem zavarta a férfit, mert Liana ott volt a karjaiban. A nyári lakig vitte. Vállával belökte az ajtót, és az ágy előtt letette a csuromvizes lányt. Óvatosan oldotta ki a fűzőjét, és húzta le róla a vizes ruhadarabot. Liana is vetkőztetni kezdte őt, és fél perc múlva a földön hevert az összes ruhájuk, ők pedig szenvedélyesen összebújva ölelték egymást az ágyban.

– Annyira szeretlek – nyögte a fülébe Liana, mikor végre újra eggyé váltak.

Dylan elérzékenyülten gyönyörködött a lány szépséges arcában. Olyan óvatosan bánt vele, mintha porcelánból volna. Finoman, lágyan becézgette, ám a féktelen vágy hamar felülkerekedett mindkettőjükön. Akarták egymást, hisz oly sokáig kellett nélkülözniük ezt a csodálatos érzést.

Később összebújva simogatták egymást.

– Tényleg szakítottál Carmennel? – kérdezte suttogva Liana.

– Igen. Már azon a reggelen szakítani akartam, mikor megláttál bennünket ott a medencében, de közbejött a balesete, és nem tudtam megtenni. Aztán pedig Oliver…

– Én is szakítottam Oliverrel. Igazából sosem szerettem – vallotta be a lány.

– Reméltem, hogy megteszed. Az a fiú csúnyán becsapott téged, Liana – felelte csendesen Dylan.

– Miért mondod ezt?

– Elmentem Carmenhez, hogy közöljem vele, vége, de ott találtam Olivert, elég egyértelmű helyzetben.

– Carmennek viszonya van Oliverrel? – kérdezte elképedve Liana.

– Igen. Már korábban is sejtettem. Tudtam, hogy jóban vannak, de amikor meghívta a bemutatóra, és együtt mentek el a mosdóba, már világos volt, valamit titkolnak, csak akkor még nem tudtam, pontosan mit. Később, amikor rákérdeztél, hogy én kértem-e Oliver segítségét, már szinte biztos voltam a dologban. Főleg miután észrevettem, hogy Carmenen fordítva van a felsője, holott amikor elmentem még nem úgy volt. Aztán beszéltem veled, és teljesen összeállt a kép – avatta be Dylan a lányt.

– De miért nem szóltál nekem róla?

– Mert korábban sem hittél nekem Oliverrel kapcsolatban. Úgy voltam vele, majd magadtól rá fogsz jönni.

Liana picit elgondolkozott ezen, de nem szállt vitába vele.

– Akkor ott a medencében te és Carmen… Szóval…? – kérdezte akadozva Liana.

– Nem nyúltam hozzá, mióta veled voltam. Egyszerűen csak bejött hozzám meztelenül a vízbe, és próbálkozott. Ezt értetted félre, de már nem volt lehetőségem megmagyarázni – mondta Dylan.

– Sajnálom, amiért nem bíztam benned – hajtotta a fejét a mellkasára.

– Tehát csak bosszúból voltál Oliverrel? Végig jól sejtettem, igaz?

– Lényegében igen. Fájt, amit láttam, és azt hittem, csak szórakoztál velem, és nem akartam, hogy lásd mennyire megviselt ez az egész. Úgy gondoltam, könnyebben elfelejthetlek.

Dylan arca mosolyra húzódott.

– Őszintének kellett volna lennünk egymással. De tanuljunk ebből, és soha többé ne hallgassunk el semmit egymás elől, rendben? – puszilta meg a lány halántékát.

– Rendben – csúszott fölé a takaró alatt Liana, és finoman csókolgatni kezdte a mellkasát.

A férfi behunyta a szemét, és rövid ideig élvezte a semmihez sem fogható kényeztetést.

– Te is úgy érezd, van mit bepótolnunk? – nézett Lianára.

– Igen, és ne késlekedjünk vele – hajolt az ajkaira.

 

Utószó: Az igazi örökség

Dylan

– Tessék – nyomta Liana a kezébe a kosarat.

Dlyan éretlenül emelte meg.

– Mit csináljak vele?

– Gyűjtsd össze a tojásokat, addig én hozok nekik magokat – utasította, és már szedte is a gumicsizmás lábait.

Ez most komoly? Tényleg rávette? Dylan Crawford, az egyik legnagyobb vállalat tulajdonosa egy tyúkólból szedi össze a tojásokat?

Igen. Épp azt csinálta. Nemrég pedig káposztát pakolt ládákba, hogy majd Jack elszállítsa őket az egyik alapítvány konyhájára.

Liana nagyszerű munkát végzett, és végez a mai napig. Napi több láda élelmiszerrel segítette a rászorulókat, és számtalan intézményt látott el szebbnél szebb virágokkal. Pillanatok alatt nagy népszerűségre tett szert, és nevét mindenki jó szívvel emlegette. Dylan pedig elképesztően büszke volt rá.

– Tudom, hogy ez fontos neked, de nem kellene mással is foglalkoznod? Mégis csak holnap lesz az esküvőnk – kérdezte tőle, miután beültek a kocsiba.

– Ne félj, ott leszek – nevetett Liana édesen.

– Még szép, hogy ott leszel. Ha kell, a hátamon viszlek oda – nyúlt a keze után.

– Olyan furcsa, hogy Crawford leszek – merengett.

– Miért furcsa? Mindig is az voltál.

– Gondolkoztál már azon, mi lett volna, ha tudunk egymás létezéséről? Akkor is egymásba szerettünk volna? Vagy úgy néztél volna rám, mint a húgodra?

– Igen, ez egy érdekes kérdés, de nem tudom elképzelni, hogy ne vettél volna le a lábamról akkor is. Ahhoz túl kívánatos vagy, hogy ne férfi szemmel nézzen rád az ember – állította le a motort, és áthajolt hozzá egy finom csókra.

– El kell árulnom valamit – pislogott Liana ártatlanul.

– Ajaj, mit csináltál már megint, Liana? – húzta össze Dylan a szemöldökét.

– Meghívtam Amandát is az esküvőnkre.

Ezzel egészen meglepte Dylant. Hónapok óta nem beszélt az anyjával.

– Miért? Hisz tudod, hogy nem vagyunk jóban.

– Azért, mert mégis csak az anyád. Nem haragudhatsz rá örökké… és egy kicsit megsajnáltam. Teljesen egyedül maradt – nézett rá bocsánatkérően Liana.

– Csak magának köszönheti – fordult el Dylan duzzogva.

– Meg kell bocsátanod neki, ahogy én is megtettem.

Igaza volt. Bármit is tett, nem hagyhatták magára. Épp eleget büntették már.

– Mert te egy rendkívüli ember vagy, Liana – simogatta meg az arcát.

Bementek a házba, és a lépcső előtt Dylan az ölébe kapta a lányt.

– Mit csinálsz? – kacagott Liana.

– Csak nem gondoltad, hogy megúszod, amiért megint a hátam mögött intézkedtél? – indult el vele fel a lépcsőn.

– Meg akarsz büntetni?

– De meg ám! – lökte be a lakosztályuk ajtaját. – Méghozzá kegyetlenül édes büntetésre számíthatsz.

Boldogan nézett végig a gyönyörű nőn, akit holnap már a feleségeként szerethet ugyanígy. Az apja nagyobb ajándékot nem is adhatott volna a számára. Liana volt az ő igazi öröksége.

Vége

Te vagy az örökségem - 28. fejezet

 

28. fejezet: Távolság

Dylan

A következő nap reggelén Dylan már teljesen kikészült idegileg. Úgy érezte, nem bír ki még egy napot Carmen mellett. Borzasztóan fárasztó volt rá figyelnie, miközben teljesen máshol járt az esze. A nő lába már javult, de még mindig nem állt rá. Dylan már kezdte azt gondolni, Carmen csak színlel, és alig várta, hogy végre hazamenjen a saját lakásába.

A barátnője még aludt, amikor kikelt mellőle az ágyból, és csendesen leosont a lépcsőn. Bement a konyhába, kért Donnától egy kávét, majd kiült a teraszra. Nagyon kellett neki ez a pár perc csend és nyugalom.

Liana olyan halk léptekkel ment el mellette, hogy Dylan először észre sem vette.

– Neked is jó reggelt! – szólt utána, mert a lány még csak nem is köszönt neki.

Liana megállt, mint akinek eszébe jutott valami, majd visszafordult.

– Jó reggelt, Dylan! Holnap mikor akarsz indulni? – kérdezte hűvösen.

– Nem utazunk, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. Átszerveztem ide az egészet. Nem akartam Carment itt hagyni.

Mintha egy kis csalódottságot látott volna Liana arcán.

– De hát, semmi baja – csúszott ki a lány száján. – Úgy értem, szerintem kicsit túldramatizálod a helyzetet, de persze ez nem tartozik rám – helyesbített gyorsan.

Csak egy icipici elszólás volt, mégis azonnal megmelengette Dylan szívét. Ezek szerint Liana szeretett volna vele menni.

– Tíz órára kell ott lennünk. Nem lesz hosszú – közölte viszonylagos közömbösséggel.

– Rendben – bólintott Liana, majd távozott.

Dylan csak miatta szervezte át az egészet. A tegnapi pofon – amit még kicsit most is érzett az arcán – meggyőzte, hogy semmi értelme kettesben elutazniuk, mert az újabb veszekedéshez vezetett volna. Amikor pedig Liana a fejéhez vágta, hogy zaklatja, egészen biztos volt benne, jól döntött. Most pedig, alig telt el néhány óra, és máris újra elbizonytalanodott. Lassan már semmit sem értett ezzel a lánnyal kapcsolatban.

Újra felment, és elvégezte a már-már megszokottnak tűnő rutint Carmennel. Megvárta, amíg a nő fent megreggelizik, majd ölben levitte a könyvtárba, kényelembe helyezte, és hallgatta a csevegését, amit az anyja érkezése szakított félbe.

– Jaj, szívem, hogy van a lábad? Jobban vagy már? El tudsz jönni hétvégén a partimra? – rohanta le Amanda Carment.

– Sajnos nem hiszem. Még nem tudok rendesen ráállni, és nem erőltethetem meg – siránkozott Carmen.

– Ennek egyáltalán nem örülök, de gyógyulj csak meg! Ez a legfontosabb – simogatta meg a kezét az asszony, majd Dylanhez fordult. – Azért remélem, te ott leszel, fiam!

– Attól függ, hogy lesz Carmen – vonta meg a vállát a férfi.

Dylannek semmi kedve nem volt az anyja szülinapi partijára menni, de valószínűleg nem hagyhatja ki, hiszen ha valakinek, akkor neki illett ott lennie.

– Szerintem szombaton már hazavihetsz, és majd onnan átmész Amandához. Nem sértheted meg azzal, hogy éppen te nem köszöntöd fel – rótta meg Carmen.

Dylan rendkívül megkönnyebbült ettől a hírtől. Carmen végre hazamegy.

– Így van, fiam. Tudom, aggódsz a barátnődért, de azért nem olyan súlyos a helyzet, hogy ne hagyhatnád magára egy éjszakára. Épp elég baj, hogy apád fattyát is meg kell hívnom – dünnyögött Amanda.

– Lianát? – kérdezték szinte egyszerre Carmennel.

– Miért? Talán van másik is? Csak az hiányozna – húzta el a száját Amanda.

– Miért kell meghívnod? – meredt Carmen értetlenül Amandára.

– Mert ezt várják el tőlem. Ne hidd, hogy szívesen teszem.

Dylan a fejét rázta.

– Kétlem, hogy elfogadná a meghívásod.

– Elfogadja, mert nem fog szégyenbe hozni mások előtt – jelentette ki határozottan az asszony.

Erre azért Dylan kíváncsi volt. Lianát ismerve, biztosan nem fog elmenni, hisz miért is tenne ilyet. Az anyja folyamatosan bántotta, és Liana nem tartozott neki semmivel.

– Hol találom? – kérdezte a szokásos fölényességével Amanda.

– Kint van a kertjében – felelte a férfi.

– Oda biztos, hogy nem megyek ki. Akkor majd felhívom – vágott egy grimaszt az asszony.

– Ha Lianát meghívod, akkor Olivert is meg kell, ugyanis együtt járnak – árulta el Carmen.

Amanda felvonta a szemöldökét.

– A Rivera fiúval? Ez egyáltalán nem lep meg. A lány az anyja vérét örökölhette. Még csak most jött ide, és máris nem bír magával.

Dylan nem akarta tovább hallgatni ezt a beszélgetést, ezért inkább kihasználta a helyzetet, hogy az anyja lefoglalja Carment, így gyorsan magukra is hagyta őket.

Szívesen kiment volna Lianához, hogy megnézze, mit csinál, de a lány tegnap megkérte ne zaklassa, viszont, ha a lovardába megy, azt nem teheti szóvá neki. Nem is öltözött át, mert nem akart lovagolni. Mielőtt beült volna a kocsijába, mert miért is ne, Oliver parkolt le előtte. Dylan nagyot sóhajtott, hiszen így esélye sem volt, hogy Lianával beszéljen.

– Helló, Dylan! Mi újság? Csak nem a barátnőmhöz igyekszel? – nézett fel rá a fiú.

– Nem hiszem, hogy be kellene számolnod neked arról, hová megyek a saját birtokomon. Azonban az egyáltalán nem tetszik, hogy ilyen otthonosan mozogsz itt – felelte jéghidegen.

– Úgy tudom. ez már nem csak a te birtokod, de nyugi, nem haragszom haver. Megértem, ha kicsit ingerült vagy Liana miatt – veregette meg a vállát Oliver, ami miatt Dylan legszívesebben képen vágta volna.

Oliver szándékosan akarta provokálni, ezért inkább nem reagált a megjegyzésére.

– Viszlát, Oliver! – Beült a dzsipjébe, és elhajtott.

Az istállóknál egy zárt furgon állt. Úgy tűnt, megérkeztek Liana tyúkjai, mert a lány is ott felügyelte, ahogy kipakolták az állatokat. Dylannek szerencséje volt, így legalább kis időre mégis csak láthatta.

Anélkül, hogy bármit is szólt volna a lányhoz, odament az elkerített részhez, és megállt nézni a jövevényeket Az állatok nyomban felfedezték az új helyüket, és szorgalmas kapirgálásba kezdtek. Dylan mosolyogva rázta meg a fejét. Ezt sem gondolta volna soha, hogy az ő birtokán tyúkok kotkodácsolnak majd. Már azon sem lepődne meg, ha egyszer ő maga gyűjtené össze a tojásokat. Liana bármire képes lenne rávenni.

– Szépek, igaz? – lépett mellé Liana.

– Igen – felelte halkan.

Pár percig csak csendben álltak egymás mellett, és az állatokat nézték, majd Liana kicsit tétovázva felé fordult.

– Sajnálom a veszekedéseinket, Dylan. Nem lehetne ugyanolyan a kapcsolatunk, mint régen?

Erre mit feleljen? Már, hogy lehetne ugyanolyan?

– Amíg Oliverrel vagy, addig nem – mondta habozás nélkül, majd átsétált a lovaihoz.

Nem bánta, hogy ezt felelte, mert ez volt az igazság. Amíg Oliver a közelében van, nem tud vele indulatok nélkül beszélgetni. Ha emiatt Liana önzőnek fogja tartani, akkor tartsa annak. Már úgyis teljesen mindegy mit gondol róla.

Amikor visszafelé tartott, már Oliver is ott volt Lianával, és pofátlanul vigyorogva integetett neki, ahogy kocsijával elhaladt mellettük. Ha Dylan tekintetével ölni lehetett volna, akkor Oliver már biztosan nem élne.

Az anyja nem volt ott, mire visszaért, és talán a sors keze lehetett, de amint belépett Carmenhez, telefonhívást kapott, hogy sürgősen be kellene mennie az irodába, mert akadt egy kis probléma. Dylan soha nem örült még ennyire annak, hogy bemehet dolgozni.

 

Carmen

Carmen egyáltalán nem tudott megnyugodni, hiába volt ott vele Dylan. A lába már nem fájt, és rá is tudott állni, úgyhogy most is fel-alá járkált a könyvtárban, miután ismét magára maradt. Utálta ezt a semmittevést, de azt még inkább, hogy láthatóan teher volt Dylan számára, aki minden nap talált valami kifogást arra, hogy ki tudjon menni Lianához.

Carmennek beszélnie kellett Oliverrel, mert muszáj lesz valamit közösen kitalálniuk. Azonnal felhívta, hiszen tudta, hogy a fiú a birtokon van, mert Oliver beköszönt neki, amikor megérkezett.

– Beszélnünk kell! Be tudsz jönni most?

– És Lianának mit mondjak? – kérdezte Oliver.

– Mondd azt, hogy Dylan kért meg, mert be kellett ugrania az irodába.

Mielőtt Oliver odaért volna, Carmen felküldte a szobalányt, hogy teljes egészében takarítsa ki a lakosztályukat, így senki sem zavarhatta meg őket.

– Mi volt ilyen fontos? – viharzott be hozzá Oliver a könyvtárba.

– Ne itt! Menjünk át a másik lakrészbe. Ott senki sem fog ránk nyitni – intett neki.

– Mi az, már nem is fáj a lábad? – nézte döbbenten Oliver, ahogy elsietett előtte.

– Gyere már! – suttogta Carmen türelmetlenül.

Felmentek az emeletre, és Carmen találomra benyitott az első szobába.

– Miért kellett ennyire elbújnunk? Mit akarsz mondani? – cövekelt le Oliver az ajtó előtt.

– Mennyire komoly ez köztetek? – szegezte a fiúnak a kérdést.

– Mit tudom én. Jól alakul. Miért?

– Azért, mert Dylan még mindig utána epekedik. Csinálj valamit, Oliver! – parancsolt rá ingerülten a fiúra.

– Mégis mit? Láthatod, hogy itt vagyok, amikor csak tudok – tárta szét a karját Oliver.

– Lefeküdt már veled?

– Nem, de nem értem miért fontos ez.

– Hogyhogy nem? Nem ilyennek ismertelek. Le kellene fektetned, és ezt Dylan tudomására kell hoznod – szidta le Carmen a fiút.

Oliver gúnyosan felnevetett.

– Miért pánikolsz ennyire? Azt sem tudod történt-e valami köztük, és Dylan sem szakított veled.

– Ez a nők megérzik. Négy teljes napja vagyok itt, és Dylan hozzám sem ért. Érted? Egy rohadt csók is nehezére esik, és még azt kérdezed miért pánikolok? – fakadt ki hisztérikusan.

– Ó, szóval hiányod van. Kezdhetted volna ezzel is – vigyorodott el Oliver, és közelebb lépett hozzá.

– Ne játszd már a hülyét, Oliver! Valamit ki kell találnom, különben tényleg szakítani fog velem – töprengett, majd hirtelen újra a fiúra emelte a tekintetét. – Teherbe kellene esnem. Akkor biztosan nem hagyna el.

– Úgy elég nehéz, ha nem ér hozzád – nevette ki Oliver.

– De itt vagy te. – A pólójánál fogva húzta közelebb magához a fiút.

Oliver arcáról lehervadt a mosoly, és csak a fejét rázta.

– Nem fogok gyereket csinálni neked, hogy aztán azt hazudd, hogy a Dylané. Teljesen elment az eszed, Carmen?

– Nem ment el az eszem. Gondolj csak bele, mindketten jól járnánk. Én megtarthatnám Dylant, te Lianát, mert ha Dylan elhagy, biztos lehetsz benne, hogy elveszi tőled, ahogy annak idején engem is…

Carmen biztos volt benne, hogy ez hatásos lesz.

– Tudod jól, hogy én bármikor szívesen lennék a gyereked apja, de csak akkor, ha egy család vagyunk – ölelte át Oliver.

– Akkor mindig itt lennék neked – illegette magát a nő, és közben a fiú mellkasát simogatta.

– Ez akkor is ostobaság – tiltakozott Oliver, de már közel sem volt olyan határozott a hangja, mint az előbb.

– Gondold át. Addig is gyakorolhatnánk kicsit, ha van kedved hozzá. – Carmen ledobta magáról a felsőjét.

– Nem vagy normális, édes, de én így szeretlek – húzta magához a fiú, majd hevesen megcsókolta.

 

Liana

Liana elgondolkodva ült le az üvegház előtt. Nem értette az előbbi dolgot. Oliver épp azt mesélte neki, a hétvégén legénybúcsúra megy, ezért nem tudnak találkozni, amikor váratlanul Carmen felhívta azzal, hogy Dylan a segítségét kéri.

Dylan soha nem kért volna segítséget Olivertől. Illetve biztosan nem őt kérné meg, hogy vigyázzon Carmenre, amíg távol van. Egyrészt Carmennek egyáltalán nem volt szüksége felügyeletre, hiszen kutya baja. Másrészt Dylan szívből utálta Olivert, habár azt valószínűleg Carmen sem sejtette, hogy mennyire.

Ők ketten is csak látszólagosan voltak jó viszonyban Carmennel. Minden nap udvariasságból megkérdezte tőle, hogy van a lába, de soha nem kereste a társaságát, inkább fáradtságra hivatkozva elvonult. A véleménye mit sem változott róla azóta sem. Carmen túl sokat nyavalygott, túl sokat beszélt a semmiről, és soha nem tudta levetkőzni az urizálós stílusát. Azt pedig Liana különösen viccesnek tartotta, hogy Carmen még bekötözött lábbal is képes volt a legdivatosabb ruhákat magára húzni, mintha bárkit is érdekelt volna, mit visel otthon.

Újra nekilátott a munkának. Már szinte minden be volt ültetve, és lassan nem kellett egész nap itt lennie. Oliver jó másfél óra múlva ment csak vissza.

– Mi a helyzet, szépségem? Nem akarod még abbahagyni mára? – ölelte át hátulról a derekát a fiú, és megpuszilta a nyakát.

Az érzékei megcsalták, vagy tényleg női illatot érzett rajta?

– Mindjárt kész vagyunk, aztán csak várnom kell, hogy növekedjenek. Mi jót csináltál Carmennel? – fordult felé Liana.

– Semmit, csak beszélgettünk. Unatkozik, amit meg is tudok érteni. Egyedül volt, és Dylan sem egy szórakoztató társaság.

– És akkor neked kell szórakoztatnod? – vonta össze a szemöldökét.

– Ilyet csak egy féltékeny nő kérdez. Kivételesen ez most jólesik – hajolt volna oda Oliver, hogy megcsókolja, de a lány elfordította a fejét.

Liana egyre biztosabb volt abban, hogy ő nem akarja ezt. Nem érkeztek a várva várt érzések. Olyannyira nem, hogy egyenesen zavarta, amikor a fiú hozzáért, és kezdte bosszantani, amiért Oliver ennyire nyomul rá.

– Nem vagyok féltékeny, csak különösnek találtam, hogy elhívott. Na, de hagyjuk is. Összepakolok, és mehetünk.

– Segítek, de utána nekem is mennem kell, tudod, van mit csinálnom otthon is.

– Persze, nem gond. Megértelek.

Liana nem akart semmi rosszra gondolni, és féltékeny sem volt, de nem bírta kiverni a fejéből ezt az egészet. Még Oliver távozása után is ezen gondolkozott.

Carmen még mindig egyedül tartózkodott a házban, de Liana észrevétlenül fel tudott osonni a lakosztályába, és csak Brunót megetetni ment le. A párost a kertben találta. Carmen a medencében úszkált, Dylan pedig a teraszon ülve valamiféle papírokat olvasgatott.

– Úgy látom, javul a lábad – szólt oda Liana illedelmesen Carmennek, Dylannek pedig csak biccentett.

Utálta, hogy állandóan ezt kellett játszania.

– Igen. A víz kimondottan jót tesz neki. Nem értem, miért nem gondoltam erre hamarabb – lubickolt vidáman Carmen.

– Akkor csak tornáztasd – mosolygott rá, és rögtön távozott, mert nem akart tovább cseverészni vele.

Sokáig időzött a cicájával, mert lelkiismeret-furdalása volt, amiért elhanyagolta őt az utóbbi időben. Edgar szokás szerint úgy tett, mint aki borzalmasan dolgozik, de közben állandóan Lianát figyelte, ahogy általában, ha a lány épp a ház körül tartózkodott. Liana nem tudta, Edgar mit csinálhat egész nap. Mindenkinek megvolt a maga feladata, de az intézőjét nem tudta, azon kívül, hogy bevásárol, vagy továbbítja a kérését a kertész felé, amire semmi szükség. Ha Lianán múlna, a férfi már rég nem dolgozott volna a birtokon.

Amikor Liana visszament a házba, Dyaln behívta az irodája papírokat aláírni.

– Mik ezek? – vette kezébe az iratokat Liana.

Dylan az asztalnál állt, és mogorva képet vágott.

– Az egyik egy földszerződés, a másik pedig egy jelentés.

Liana most nem akarta tölteni az időt azzal, hogy beleolvas, úgyhogy szó nélkül aláírta őket.

– Van még valami? – toporgott türelmetlenül.

– Nincs. Holnap kilencre legyél kész, hogy még véletlenül se késsünk el – utasította a férfi.

– Rendben – bólintott. Liana nem indult el azonnal, mert csak nem hagyta nyugodni a mai dolog. – Ma te kérted meg Olivert, hogy vigyázzon Carmenre, amíg távol vagy? – kérdezte meg végül.

– Miért kérnék ilyet? – horkantott fel Dylan.

– Nem tudom. Épp ezért kérdeztem.

– Ezt Oliver állította neked?

– Hagyjuk, nem érdekes, csak megkérdeztem – legyintett Liana, és már indulni is akart.

– Liana, kérlek, válaszolj! – szólt utána Dylan.

– Szerintem csak én értettem félre valamit. Carmen valószínűleg unatkozhatott, és Oliver bejött hozzá, amíg távol voltál. Nincs semmi jelentősége.

– Látod, máris helyette kell magyarázkodnod – fonta össze Dylan a karját a mellkasán.

– Nem magyarázkodok. Kérdeztél, válaszoltam, ennyi.

– De nem a kérdésemre. Szóval? Oliver mondta azt, hogy az én kértem? – erősködött továbbra is a férfi.

– Nem mindegy? Ha már ennyire a hazugságra akarod kiélezni a dolgot, akkor először kérd számon a barátnődet. Szerintem semmi jelentősége nincs az egésznek. Jóban vannak, miért is ne beszélgethetnének egymással?

– Ha te ezt így gondolod, akkor nem problémázok rajta én sem. Beszélgessenek – vonta meg a vállát Dylan.

– Jól van – bólintott Liana.

– Ja, jól van – felelte a férfi egy kis mosollyal a szája sarkában.

Liana remélte, hogy ezzel meg is úszta a dolgot, és Dylan nem teszi szóvá Carmennél. Kicsit meggondolatlan volt, amiért rákérdezett.

Másnap Dylan olyan szívdöglesztő volt, hogy Liana alig tudta levenni róla a szemét. Sötétkék öltönyt viselt, hozzá illő mellénnyel, és fehér inggel, ami elképesztően jól állt rajta.

– Carmen is jön velünk, kitesszük a lakásánál, úgyhogy fél órával hamarabb indulunk, ha nem probléma – közölte vele a férfi egészen hivatalos hangon, mikor az emeleten összefutottak.

– Meggyógyult a lába?

– Nem, de azt mondja, már otthon is tud lábadozni.

– Értem – felelte, és elindult le a lépcsőn, Dylan pedig utána.

Liana szinte magán érezte a férfi vizslató tekintetét. Próbált az alkalomhoz illően felöltözni, amiben ismét Harper segített neki. Ezúttal egy fekete-fehér kosztümös összeállítást választottak. A szűk szoknyában alig tudott lépkedni, és attól félt, hogy orra fog esni, mielőtt leérnek.

Carmen már lent várta őket, és Dylan segítségével kibicegett az autóhoz. Most nem a sportkocsival mentek, hanem Jack állt ki a Mercedesszel. Carmen és Liana ültek be a hátsó ülésre, Dylan pedig előre, Jack mellé.

– Egy kicsivel több sminket tehettél volna fel. A sajtó is ott lesz, de gondolom ezt Dylan már említette – kötött bele Carmen azonnal a lányba.

– Nem tudtam, de szerintem teljesen lényegtelen – bámult inkább kifelé az ablakon Liana.

– Már, hogy lenne lényegtelen? Mindig fontos a jó megjelenés, de majd idővel megtanítalak mindenre – eresztett meg Liana felé egy bájosnak semmiképpen nem nevezhető mosolyt Carmen.

– Igazán rendes tőled – húzta el a száját a lány, és újra visszafordult az ablak felé.

Egy felettébb elegáns negyedben parkoltak le. Dylan kiszállt, és kisegítette Carment.

– Öt perc, és itt vagyok – szólt oda Lianának.

A lány érdeklődve nézett szét a környéken. Nem is várt mást Carmentől. Egyértelmű volt, hogy nem egy lepukkant helyen lakik. Amikor Dylan visszajött, Liana mellé ült be, és Jack elindult. Liana érezte, hogy a férfi őt nézi, ezért kérdőn fordult felé.

– Nincs semmi baj a sminkeddel – súgta halkan Dylan.

Liana elmosolyodott.

– Akkor nem lesz semmi dolgom, csak aláírok, és kész? – tért át inkább a rájuk váró feladatra.

– Így van. Minden mást én elrendezek – bólintott a férfi.

– Mi mást?

– Csak a szokásos dolgokat – hagyta Dylan konkrét válasz nélkül.

Lianának fogalma sem volt róla, hogyan zajlik egy ilyen esemény, úgyhogy azt sem tudta, mik azok a szokásos dolgok. A vállaltnál sem járt még soha, így elképedve nézte a hatalmas üvegpalotát, ahová Dylan bekísérte.

Már az előtérben egy csomó ember várakozott. Egy nő sietett oda hozzájuk, aki talán Dylan titkárnője lehetett, mert gyorsan elhadart a férfinak egy csomó dolgot. A liftbe több másik ember is beszállt melléjük, és olyan dolgokról beszélgettek, amiből Liana egy szót sem értett, és azt sem tudta kicsodák, mert Dylan senkit sem mutatott be neki.

Amikor felértek a hetedik emeletre, Dylan lerázta őket, és bekísérte Lianát egy helyiségbe, ahol rajtuk kívül senki más nem tartózkodott.

– Ez az irodád? – jártatta Liana körbe a tekintetét ámuldozva.

Sosem látott még ilyen pazarul berendezett munkahelyet. Hatalmas üveg ablakok, gyönyörűséges faragott íróasztal, melyen katonás rend uralkodott. Bordó bőr fotelek és kanapé, rejtett iratszekrények, csodás festmények, kecsesen hajladozó pálmák.

– Igen, de akár a tiéd is lehetne – tett be Dylan egy iratot az asztala fiókjába.

– Miért jöttünk ide?

– Itt fogjuk megvárni, amíg mindenki megérkezik, aztán átmegyünk a tárgyalóba.

– Értem – bólintott. – Nagyon elegáns az irodád. Illik hozzád.

– Köszönöm. Ülj csak le nyugodtan, nem kell itt álldogálnod – mutatott a kanapé felé a férfi.

– Bevallom, kicsit izgulok. Olyan… nem is tudom. Sosem voltam még hasonló eseményen – vallotta be neki.

– Látom rajtad – nevetett fel Dylan. – Nem kell izgulnod, tényleg semmiség lesz az egész, majd meglátod – ült le mellé.

Isteni férfias illata csapta meg Liana orrát, amitől pulzusa az egekbe szökött.

– Szóval, itt szoktál dolgozni, mikor eljössz a birtokról? – tért vissza újra az irodára, mert úgy érezte mondania kell valamit, ami eltereli a gondolatait.

– Igen, de szívesebben vagyok otthon, főleg, mióta…

Dylan elhallgatott, Liana pedig ijedten meredt rá. A férfi szemében vágyakozás jelent meg, majd átnyúlt mögötte, és magához húzta.

– Kérlek, ne kínozz tovább, Liana! – nyögte fájdalmas hangon, és a tarkójára csúsztatta a kezét, hogy megcsókolja.

Abban a pillanatban kopogtattak az ajtón. Ez az egy, ami megmentette a lányt, mert különben már a férfi karjaiban lenne, és olyan hevesen csókolná, hogy talán abba sem tudná hagyni.

– Elnézést, uram! Már mindenki megérkezett – nyitott be a titkárnő.

Dylan zavartan elhúzta a kezét, majd felállt, és megigazította a nyakkendőjét.

– Köszönöm, megyünk.

A férfi előzékenyen maga elé engedte Lianát, és mutatta a tárgyalóhoz vezető utat. A teremben sok ember volt. Az újságírók hátul ültek, a félkör alakban elrendezett asztaloknál pedig egy nő és több férfi. Dylan Liana derekát átkarolva vezette oda a középen lévő két üres székhez. Liana megilletődve foglalt helyet.

– Majd utána bemutatlak mindenkinek – súgta oda neki a férfi.

Bell is ott volt a teremben, akit Liana csak később vett észre. Az idős ügyvéd kedvesen mosolygott, és felé biccentett.

Az asztalnál ülő nő tájékoztatott mindenkit, hogy miért vannak itt, és milyen nagy jelentősége van a hamarosan megkötött együttműködésnek. Leginkább a sajtó munkatársai felé beszélt, a telekommunikációról, a hálózatépítésről, a modern technológiáról és sok olyan dologról, amit Liana nem igazán értett. Miután a nő befejezte, Bell és még valaki iratokat tett le a Lianától balra ülő férfi elé.

A férfi aláírta, majd tovább adta neki. Liana annyira izgatott volt, hogy elsőre alig találta meg a saját nevét, ahol neki kellett aláírni. Közben vakuk kattantak, és sűrűn pislogva adta tovább Dylannek az iratot. Rajta kívül még két másik férfi látta el névjegyével a szerződést.

– Ennyi volt – súgta Dylan ismét Lianának, és kitolta a széket maga alól, hogy felálljon.

Liana is felemelkedett. Az ismeretlen aláírók odaléptek hozzájuk, és kezet fogtak mindenkivel, közben Dylan bemutatta nekik Lianát. Cégvezetők voltak, de a lány egyiknek a nevét sem tudta volna megismételni, annyira zavarba jött. Ezután Dylan odakísérte Lianát az ügyvédhez.

– Maradj itt Bellel, amíg válaszolok az újságíróknak.

Liana ámulattal nézte, ahogy Dylan jóképűen, magabiztosan és roppant udvariasan válaszolt minden kérdésre, majd a két másik cégvezető szintén.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy felhajtás lesz – suttogta Bellnek.

– A megállapodás jelentősége is nagy, majd később elmagyarázhatom, ha érdekli – húzta ki magát az ügyvéd elégedetten.

Amikor vége lett az egésznek, Dylan visszament hozzájuk.

– Jack hazavisz, nekem még itt kell maradnom.

– Miért?

– Velük ebédelek. Otthon találkozunk. Bell, lekísérnéd Lianát? – fordult Dylan az ügyvédhez.

Liana csalódottságot érzett, és kicsit olyannak érezte magát, mintha csak egy bábu lenne. Aláírt valamit, amiről nem semmit sem tudott, utána pedig egyszerűen csak arrébb rakták, mert már nem volt szükség rá tovább. Kedvetlenül szállt ki a kocsiból. Megfogadta, legközelebb sokkal jobban fel fog készülni, hogy legalább egy-két szót tudjon váltani másokkal, és ne érezze magát ennyire esetlennek.

Még át sem öltözött, amikor Oliver üzenetet küldött neki, hogy szóljon, ha már hazaért, és átjön. Lianának nem igazán volt hangulata hozzá, ezért nem válaszolt azonnal. Szakítani akart vele, mert semmi értelmét nem látta egy olyan kapcsolatnak, amiben nem érzi jól magát. Még nem késő megtenni, hiszen semmi sem történt köztük. Ő megpróbálta, de nem jött össze. Van ilyen. Mindenkinek jobb lesz, ha nem erőltetik tovább a dolgot.

Kicsit egyedül akart lenni, pontosabban a cicájával, mert ma Bruno napot szeretett volna tartani. Bement a konyhába, hogy kicsaljon valami extra falatot a szakácsnőtől.

– Donna, nincs valami finom falat a macskám számára?

– Múltkor láttam azt a macskát. Biztos megérezhette rajtam az ételszagot, mert mindenhová követett – nevetett göndöröket az asszony, majd kinyitotta a hűtő ajtaját. – Van itt egy szép szelet sonka, de lehet, sok lesz neki – nyújtotta felé a tányért.

– Brunónál nincs olyan, hogy sok. – Liana elvette, de még nem indult. – Donna, elmondaná nekem, hogy tulajdonképpen mi Edgar feladata?

– Őszintén, miss Foster? Nem sok minden. A kaputelefont és a kocsikat Jack kezeli, Cooper rendezi a kertet, a lányok a házat, a lovászok a lovakat, én főzök, Edgar pedig mindenkit ugráltat. A bevásárláson kívül semmi fontos dolga sincs.

– Hm, akkor ezután majd lesz. Ha látja, kérem, mondja meg neki, hogy beszélni szeretnék vele. Köszönöm, és ezt is – emelte meg a tányért.

Még, hogy sok! A cicája lassan ugyan, de simán megbirkózott a sonkával. Egy utolsó szálig eltüntette, majd mint aki jól végezte a dolgát, elterült a napon.

– Jellemző. Egyből alszol. Akkor minek jöttem ide? – dorgálta Liana, de a macska rá sem hederített, csak a farkát mozdította meg kissé.

Liana egy ideig ott ücsörgött, de semmi értelme nem volt, hiszen Bruno lustálkodott.

– Na, oké! Akkor majd később visszajövök hozzád, te lustaság.

Visszament a házhoz, és a terasz előtti lugasnál ott várt rá Edgar.

– Beszélni akart velem – szólalt meg a rekedtes, ellenszenves hangján.

– Igen. Szeretnék új feladatot adni magának.

– Miféle feladatot? – szaladt fel a férfi szemöldöke a homlokára.

– Vásárolni fogok egy kisebb traktort, és ezentúl maga fogja rendben tartani a birtok azon részeit, amiket kevésbé használunk. Lovaglás közben láttam, hogy sok helyen lehetne lekaszálni a füvet, kivágni az elburjánzott bokrokat, és ritkítani az erdőt – magyarázta neki Liana.

– Ez nem az én feladatom, miss Foster. Ha ilyen kívánságai vannak, akkor arra vegyen fel valakit – emelte meg Edgar a fejét büszkén.

Liana csípőre tette a kezét.

– Mégis milyen fontos feladatai vannak?

– Én felügyelem a személyzetet, és én vásárolok be.

– A személyzet tudja a dolgát, nem kell őket minden egyes nap irányítani. Vásárolni pedig hetente egyszer megy, vagy tévedek?

– Igen, miss Foster, de amit maga kér tőlem, az akkor sem az én feladatkörömbe tartozik. Kérjen meg mást – ellenkezett a férfi.

– Mégis kit? Magán kívül mindenkinek sok dolga van, és felesleges lenne bárkit is felvennünk. Úgyhogy nyugodtan készüljön csak arra, hogy hétfőtől már ez is a feladatkörébe fog tartozni – utasította keményebben.

– Nekem Mr. Crawford adja az utasításokat, nem pedig maga – feleselt vele tovább Edgar.

– Úgy lesz, ahogy miss Foster utasította. Hétfőtől ellátja azokat a feladatokat is. – Dylan lépett elő a lugas takarásából.

Ezek szerint mindent hallott. Liana hálásan pillantott a férfira.

– Értem, uram – biccentett Edgar. – Azért, ha megengedi, erről majd beszélnék az édesanyjával is.

– Felőlem azt beszél anyámmal, amit akar, viszont nem szeretném, ha még egyszer ilyen tiszteletlen lenne miss Fosterrel! Most pedig elmehet – tette helyre Dylan ellentmondást nem tűrő hangon a férfit.

– Köszönöm. Ez az ember ki nem állhat engem – sóhajtotta Liana, majd felment a teraszra, és lerogyott a székre.

Dylan még mindig az elegáns öltönyét viselte. Biztosan most érhetett haza.

– Jó feladatot találtál ki a számára. Már tényleg időszerű lett volna a birtok többi részét is rendbe tenni – ült le hozzá a férfi. – Úgy látom, a legjobb emberre bíztam.

– Azért ebben volt egy kis hátsó szándék. Jobban örülnék, ha minél távolabb lenne a villától – vallotta be Liana.

– Engem nem zavar, és tényleg nem volt sok munkája. Nem iszunk valamit? Ma van okunk ünnepelni – váltott témát Dylan hirtelen.

Liana szája a füléig szaladt. Már hogyne lett volna kedve hozzá. Épp ideje, hogy végre kicsit lazítsanak.

– Jól van, legyen. Maradj csak, majd én szólok Harpernek – intette le a felállni készülő férfit, és gyorsan beszaladt.

Úgy tűnt, végre normálisan tudnak beszélgetni egymással, és ennek Liana rettenetesen örült.

– Mindjárt hozza – ült vissza, és ekkor a telefonja pittyegni kezdett.

Liana lefordította a készüléket az asztalon.

– Nem nézed meg? – kérdezte Dylan.

– Majd később.

Liana tudta, hogy Oliver az, és nem akarta elrontani Dylan kedvét.

– Nem hiszem, hogy túl sok ember üzenhet neked. Nyugodtan nézd csak meg, mit akar a barátod – mondta Dylan halál nyugodtan.

Közben Harper kihozta a pezsgőt, amit Dylan kinyitott, és töltött mindkettőjüknek. Liana megleste az üzenetet. Oliver elindult.

– Akkor igyunk a sikeres üzletre, vagy mit szoktak ilyenkor mondani? – emelte fel a poharát, hogy elterelje Dylan figyelmét.

– Inkább igyunk ránk. A kettőnk sikereire – koccintotta az övéhez a poharát.

A férfi tekintete olyan mélyreható volt, hogy Liana szó szerint beleborzongott.

– Ránk – ismételte halkan, majd nagyot kortyolt a hideg italból.

– Titok? – kérdezte Dylan, amint letette a poharát.

– Micsoda?

– Amit üzent.

Dylannek nem lehet elterelni a figyelmét.

– Ja, nem. Csak azt írta, hogy idejön.

– Azt hittem, ma lesz egy nyugodt napunk – jegyezte meg a férfi egy visszafojtott sóhajjal.

– Nem fogunk zavarni.

– Te sosem zavarsz.

– Ne kezdjük el megint, jó? Ez egy remek nap, ne rontsuk el semmivel.

– Azt hiszem, ezzel már elkéstél, Liana. – Dylan kiürített a poharát, felállt, és bement a házba.

Liana szomorú lett. Nagyon szeretett volna kettesben lenni vele, és szidta magát, amiért nem rázta le Olivert hamarabb. Most viszont még egy kellemetlen feladat várt rá. Szakítania kellett a fiúval.

– Sétáljunk egyet a kertben – javasolta, miután Oliver megérkezett.

– Valami baj van? Olyan kedvetlennek látszol – kérdezte a fiú.

Liana nagyot sóhajtott, majd megállt, és szembefordult vele. Túl kell lennie rajta.

– Nem tudom ezt folytatni, Oliver. Próbáltam, de nem tudok másként nézni rád, mint egy barátra – mondta őszintén.

Oliver némán nézte, arca feszültségről árulkodott.

– Szerelmes vagy Dylanbe – sóhajtotta.

Liana szeme elkerekedett. Nem hazudhatott Olivernek, mert így is éppen eléggé megbántotta.

– Sajnálom – sütötte le a szemét. – Időre van szükségem, hogy túl tudjak lépni rajta, és nem akarlak kihasználni téged.

– Nem értem, hogyan szerethettél bele, Liana, mikor pontosan tudod, hogy el akarja venni Carment – háborgott Oliver.

– Én is tudom, és hidd el, azon vagyok, hogy elfelejtsem – nézett újra a fiú szemébe. – Viszont nem úgy akarom, hogy közben kihasznállak téged. Kedvellek, Oliver, és te nem ezt érdemled.

A fiú keserűen felnevetett, majd újra elindult, Liana pedig követte.

– Oké, valahol megértem ezt – mondta egy idő után Oliver. – És most mit akarsz?

– Magam sem tudom. – A fiú keze után nyúlt, és megállította. – De szeretném, ha továbbra is a barátom maradnál.

– Nem egyszerű dolgot kérsz tőlem, Liana – harapta be a fiú a száját szélét elgondolkodva –, de úgyse tudnék nemet mondani neked – mosolyodott el végül.

Liana szívéről nagy kő esett le.

– Köszönöm.

Ezután kicsit nehezen, de végül sikerült nekik oldottabb hangulatban beszélgetniük egymással. Oliver nem sokáig maradt, és Liana nagyon örült, hogy békésen tudtak elválni egymástól.

Liana aznap már nem futott össze Dylannel, pedig nagyon szeretett volna beszélgetni vele, de másnap is hiába kereste, a férfi sehol sem volt. Hiányzott neki, mert már egy egész napja nem látta. Oliver viszont hívta. A fiú valójában semmi fontosat nem akart, talán csak jelezni szerette volna felé, hogy tényleg nem haragszik. Néhány szót váltottak egymással, majd elköszönt, de alig pár perc múlva ismét csengeni kezdett Liana telefonja. A lány azt hitte, megint Olivernek jutott eszébe valami, ezért meg sem nézte ki keresi.

– Na, mit felejtettél el? – szólt bele.

– Meghívni téged a születésnapi partimra – hallotta a túloldalon Amanda arrogáns hangját.

– Amanda? – kérdezte Liana csodálkozva.

– Igen, úgy hívnak. Csak szólni szerettem volna, hogy szombaton tartom a szokásos születésnapi partimat, és téged is illik meghívnom. Szóval, vedd úgy, hogy megtettem.

Liana felkacagott.

– Igazán nem kellett volna fáradnod, mert tudod, hogy nem fogok elmenni – felelte, és nem is értette, hogy juthatott ilyesmi eszébe Amandának.

– De igen, el fogsz jönni – vágta rá az asszony.

– Mégis miért tennék ilyet? Ki nem állhatsz, és én sem mondhatnám, hogy túlságosan rajonganék érted.

– Azért, mert ez a kötelességed. A közöttünk lévő ellentét nem tartozik senki másra. Nem kell, hogy tudjanak róla. Eljössz, bájosan mosolyogsz egy-két órát, aztán kimented magad, és távozhatsz, ha úgy akarod.

Ezen Lianának ismét nevetnie kellett.

– Csak nem gondolod, hogy a kedvedért megteszek ilyesmit?

– Nem, de Dylan kedvéért igen. Ha engem szégyenbe hozol, akkor őt is. A mostani szerződéskötés után minden szem rá figyel. Gondolom, nem szeretnéd, ha a magánéleti problémáin csámcsognának az újságírók.

Megfogta. Amanda megint megfogta.

– Ez is csak a te hibád. Bizonyára akkora felhajtást csinálsz, hogy az egész város tud róla.

– Az nem érdekes. Szóval eljössz?

– Elmegyek, de azért szólhattál volna hamarabb is. Az már holnap lesz – mérgelődött.

– Nem kell aggódnod, hogy mit vegyél fel, ugyanis jelmezes parti lesz. Keress valami göncöt magadnak a padláson. Viszlát, holnap – tette rá Amanda a telefont.

Liana utálta, amiért Amanda mindig legyőzi őt. Szó szerint rákényszerítette arra, hogy elmenjen ünnepelni a születésnapját, holott ki nem állhatta. De nem tehette meg Dylannel, hogy nem megy el, mert ha igaz, amit Amanda állított, akkor nem csak a férfit, de saját magát is kellemetlen helyzetbe hozhatja. Még nem is ismerik, és máris rosszakat írnának róla.

Másnap Dylan megint sehol sem volt, pedig Liana szerette volna megkérdezni, mire számíthat a partin. A szobalány szerint már korán reggel elment, és azt mondta, nem is jön vissza csak késő este. Hová ment ilyen hamar? Miért kerüli őt? Most nem is veszekedek egymással. Tényleg ennyire bántaná Oliver jelenléte? Liana nem tudta a válaszokat, de alig várta, hogy végre megérkezzen Harper, mert a jelmezzel kapcsolatban mindenképpen segítségre volt szüksége.

Már a szalonban topogott, mikor végre a lány megjelent.

– Na, végre, Harper! Már alig vártalak – sietett oda hozzá.

– Miért? Történt valami? – kérdezte a lány ijedten.

– Igen. Amanda meghívott a születésnapi partijára.

– Valóban? És el akar menni? – csodálkozott Harper.

– Muszáj, mert szabályosan megzsarolt, de most nem ez a lényeg. Jelmezes parti lesz, és fogalmam sincs, mit vegyek fel – nézett a lányra esdekelve.

– Ez nem probléma – legyintett Harper. – A padláson sok régi ruha van, jelmezek is akadnak közöttük.

– Én meg azt hittem csak sértegetni akar, mikor azt mondta találok valami göncöt a padláson.

– Akkor jöjjön, keressünk valamit!

A padlás egy igazi kincsesbánya volt. Nemcsak ruhák, de számos régi bútor, képek, órák, lámpák és ládák rejtőztek a félhomályban.

– Hűha, Harper! Azt hiszem, ide máskor is fel fogok jönni – járta körbe csodálkozva Liana,

– Bármikor, de most nézzük a ruhákat. – A lány odalépett egy nagy szekrényhez, és kitárta az ajtaját.

Volt ott minden. Egymás után szedték ki a különböző holmikat, és pár perc múlva már kacagva parádéztak, ahogy mindent magukra húztak. Liana már a hasát fogta a nevetéstől, és a könnyeit törölgette, annyira jól szórakozott.

– Istenem, Harper, de rég nevettem ennyit! – emelt ki a nyakából egy piros boát. – Viszont az idő telik, és még mindig nem tudom, minek öltözzek.

– Hamupipőkének. Maga itt olyan, mint Hamupipőke, és gonosz mostohája is van.

Liana felnevetett, mert azt hitte, Harper csak viccel.

– Komolyan gondoltam. Nézze ezt a jelmezt! – emelt le egy régifajta fűzős ruhát a lány. – Ez jól állna magán, és talán még a herceg is észhez térne végre.

Liana arcára kiült a döbbenet.

– Miféle herceg?

– Nem beszél róla, de látom, amit látok, Liana. Mr. Crawford az a herceg – mosolygott rá Harper kedvesen.

– Jaj, Harper! Előtted semmi sem marad titokban – ölelte magához Liana könnyes szemmel.

– Ne adja fel, még minden rendbe jöhet!

– Aranyos tőled, de ez már veszett ügy. Na, nézzük akkor ezt a ruhát – törölte meg a szemét.

Amikor lementek, Harper villámgyorsan kimosta, megszárította, és kivasalta a jelmezt, Liana pedig addig megfürdött.

– Mintha magára öntötték volna – járta körbe a lány, majd igazított a fűzős ingen egy kicsit.

29. fejezet