Egy feleség naplója - 11. fejezet

foto: pixabay

 Ruby

Ruby nyugtalanul ment fel a szobájába. Lezuhanyzott és átöltözött a vacsorához. A medencében történtek rendkívül felzaklatták az amúgy sem nyugodt lelkivilágát. Ő sincs fából, természetes, hogy hatással volt rá a gyönyörű férfitest látványa, Adrian érintése pedig egyenesen letaglózta. Félt, hogy nem fogja tudni sokáig kordában tartani a saját, de főleg Adrian vágyait. Úgy tűnt, a férfi sokkal hajlamosabb elveszteni a fejét, mint ő. Mindkettőjük érdeke, hogy távol tartsák magukat egymástól. Ráadásul Marcus is kereste. A volt barátja természetesen kiborult, miután megtudta, hogy ideköltözött. Ruby próbálta elmagyarázni neki a helyzetet, de Marcus nem igazán akarta megérteni, és azt kérte, üljenek le beszélni egymással.

Ruby nem tudta, hogyan kivitelezhetné a dolgot, mert Adriannek egyelőre nem beszélt Marcusról. Nem azért, mert titkolni akarta, de úgy gondolta, nem keverheti a magánéletét a munkával. Semmi szükség arra, hogy a saját problémáját magával hozza Adrian házába.

Bizonytalan érzésekkel ment le az étkezőbe, majd leült az asztalhoz. Eva azonnal ott termett, majd közölte, hogy Adrian nem vacsorázik vele, aztán kihozta Ruby tányérját, és jó étvágyat kívánt neki.

Így Rubynak sem volt túl sok étvágya, de nem akarta Evát megsérteni, ezért magába erőltette az étel több mint felét. Rögtön utána újra felment a szobájába, és olvasással próbálta lekötni magát, ami többé-kevésbé sikerült is neki, de gondolatai állandóan visszatértek Adrianhez. Nem csupán szexuális vágyott érzett a férfi iránt. El tudta volna képzelni, hogy több legyen közöttük, ám gyakorlatilag ennek semmi esélye nem volt, ezért el kellett hessegetnie ezeket az ábrándokat a fejéből.

Reggel későn ébredt. Mire lement, Adrian már túl lehetett a reggelin, hiszen nyolc óra is elmúlt. Evát sem találta a konyhában, ezért Ruby összerakott magának egy szendvicset, és a tányérral a kezében elvonult a könyvtárba.

Előző nap nem írta meg a naplóját, így rögtön azt nyitotta meg elsőként. Mindent leírt, ami eszébe jutott. A saját érzelmeit sem hagyta ki, amit a férfi közeledése váltott ki belőle. Aztán, amíg evett, visszaolvasta a bejegyzést. Nem túlságosan tetszett neki, amit látott, de nem akart saját magának hazudni.

Inkább gyorsan lecsukta a laptop fedelét, és felhívta Carlost.

– Már vártam, hogy jelentkezz – szólt bele a főnöke.

– Mi a helyzet? Még mindig nem tudok bemenni? – érdeklődött Ruby.

– Egyelőre jobb, ha nem jössz. Viszont jó híreim vannak. A háború még mindig tart a múlt heti cikked miatt, és mióta belengettük a költözésed, azóta majd’ felrobban a közösségi oldalunk. Egyes partnerek máris dupla példányszámot kértek, úgyhogy már oda is szóltam a nyomdába. Szóval izgatottan várjuk az új cikkedet – mesélte Carlos lelkesen.

– Ez tényleg remek hír. Ha vasárnap este átküldöm, megfelel?

– Igen, kérni is akartam, hogy ne hagyd az utolsó pillanatra. Én is küldök majd át néhány kisebb munkát, mert Aurora szólt, hogy dolgozni szeretnél.

– Elég sok szabadidőm van itt, szeretném kihasználni – bólintott Ruby, bár ezt Carlos nem láthatta.

– És hogy látod? Milyen Butler?

Ruby hátradőlt a székében, és sóhajtott egy mélyet.

– Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, rendes. Butler tényleg egy rendes pasi. Viszont még csak két napja ismerem, bármi kiderülhet.

– Igazából nekem teljesen mindegy, csak írj róla valamit – felelte Carlos.

– Oké, de azért én szeretnék reális képet festeni róla, ha nem baj – nevetett fel Ruby.

Miután letette a telefont, elgondolkozott. Ha az olvasók ennyire várják, akkor valami nagy durranásnak kellene lennie a cikknek, amit Adrianről ír. De mitől lesz érdekes, ha csupán megírja, hogy semmi baj nincs vele, és mindenben tévedett vele kapcsolatban? Kellene valami, amivel fenntartja az érdeklődést, de egyelőre még ötlete sem volt, mi lehetne az. Ráadásul még Felixet is ki kell engesztelnie a tegnapi miatt.

Ruby felállt, megkereste Evát, és engedélyt kért, hogy használatba vehesse a konyhát. Eva csak nevetett, és mondta, nem kell ahhoz engedélyt kérnie. Ruby rögtön keresett egy kötényt, és nekilátott egy almás pitének, amit a nagymamája receptje szerint készített el.

Az illatok Rosát is becsábították a konyhába így az első szeletet ő kapta. Miután az asszony hevesen bólogatással jelezte, mennyire jól sikerült, Ruby vitt belőle a titkárnőnek is.

– Hoztam egy kis desszertet, ha elfogadja. Még forró. – tette le Rosa asztalára.

A titkárnő egészen zavarba jött a figyelmességtől.

– Nagyon köszönöm, miss Gates. Ez nagyon kedves, tényleg köszönöm – hálálkodott.

– Cserébe árulja el nekem, hogy kik vannak az irodában – mosolygott Ruby.

– Csak Mr. Fisher és Adrian. Úgyhogy nyugodtan bemehet.

– Köszönöm, akkor bemerészkedek hozzájuk.

Ruby visszaszaladt a konyhába, majd Rosa nyitotta előtte az ajtót, és a tányérral a kezében besétált az irodába. Mindkét férfi meglepetten nézett fel rá.

– Csak egy pillanatra zavarnám magukat – szabadkozott Ruby.

Adrian tekintete a kezében lévő süteményre vándorolt.

– Maga sütött nekünk, Ruby? – kérdezte elképedve.

– Igazából Felixnek akartam vele kedveskedni, de természetesen mindkettőjüknek készítettem. – Ruby először Felixhez lépett oda.

– Vegye úgy, hogy minden meg van bocsátva – vigyorgott Felix szélesen, és átvette a tányért. – Még azok a bűnei is, amiket a jövőben fog elkövetni.

Ruby mosolyogva a fejét ingatta, majd Adrianhez lépett, aki szinte megbabonázva bámult rá a gyönyörű, kék szemeivel.

– Ugye, megkóstolja? – kérdezte Ruby.

– Ki nem hagynám – biccentett Adrian, ezért Ruby letette elé a tányért.

– Ez isteni! Csak piszok forró – huhogott Felix.

– Akkor vigyázzon, meg ne égesse a száját! – kuncogott Ruby.

– Valóban nagyon finom. Remélem, maradt még – dicsérte Adrian is hevesen bólogatva.

Ruby büszkén húzta ki magát.

– Azt hiszem, repetázhat, ha Felix is megengedi, elvégre neki sütöttem.

– Ó, én bármit megosztok a barátommal, ellentétben vele. Ő szeret mindent kisajátítani – szúrt oda Felix Adriannek, majd újra Rubyra pillantott. – Nem zavarja, ha elhívom randira a barátnőjét? Nem szeretném, ha újra megorrolna rám valami miatt.

– Már miért zavarna? Nem vagyok az anyja, sem a nővére, úgyhogy nem kell engedélyt kérnie tőlem – felelte. – Azonban Aurora rendes lány, úgyhogy vigyázzon rá, ha kérhetem.

– A világért sem bántanám meg semmivel – tette Felix a mellkasára a kezét.

Ruby csak mosolyogva biccentett, majd elvette az üres tányérokat mindkét férfi elől.

– Máris megy? – kérdezte Felix.

– Nem akarom zavarni magukat.

– Nem zavar, ma hamar befejezzük. Péntek van – felelte Adrian.

Ruby kíváncsian fordult felé.

– Azt hittem, minden nap dolgozik.

– Én igen, de az embereimtől nem várom el. Hétvégén nincs Rosa, sem Felix és nincs Eva sincs. Péntek délben megáll az élet a házban – tárta szét Adrian a kezét.

– Értem. Akkor fejezzék csak be a munkát. Ebédnél találkozunk. – Ruby megfordult, és kisétált az irodából.

Egész hétvégén kettesben lesz Adriannel? Valamiért nem számított ilyesmire. Azt gondolta, ebben a házban mindig pörög az élet. Vajon Adrian mivel szokta töltenie a hétvégéit?

Ezzel a gondolattal ment ki a kertbe egy újabb adag sütivel a kezében, és megkereste Jimmyt, a kertészt. Nem kellett messzire mennie, a férfi épp a medence szűrőjét takarította. Ruby bemutatkozott neki, majd kedvesen átadta a süteményt, közben diszkréten próbálta kifaggatni a férfit Adrianről. Egyáltalán nem lepte meg, hogy Jimmytől is csak csupa jót hallott. Úgy tűnt, Adrian Butlert mindenki szereti, aki kicsit is közelebbről ismeri.

Néhány perces beszélgetés után Ruby megfordult, és Adriannel találta szembe magát. A férfi a terasz szélén állt, zsebre dugott kézzel, és eddig őket figyelhette.

– Máris végeztek? – kérdezte Ruby, miután fellépett hozzá a teraszra.

– Igen, Felix is elment. Üzeni, hogy köszöni az engesztelő süteményt.

Ruby elmosolyodott.

– Igaza volt, tényleg hamar megbocsátott.

– Én is ezt tettem volna a helyében. Nem nekem készítette, de ugyanúgy meglepett vele.

Ruby egy pillanatra elmerült az igéző, kék szemekben. Hihetetlennek tartotta, hogy létezik ilyen férfi a világon. Kell lennie valamilyen hibájának. Persze, azon kívül, hogy fura életet él. Zavartan fordította el a fejét.

– Gondolom, Eva már feltálalta az ebédet.

– Már elengedtem haza – felelte Adrian, és megfordult. – Ma én fogom kiszolgálni.

– Nem kell kiszolgálni, nem vendég vagyok – tiltakozott Ruby már a nappaliban sétálva.

– Nem esik nehezemre.

– Ahogy nekem sem. Elvégre a feleségét játszom – kuncogott.

Adrian megállt az étkezőasztalnál.

– Muszáj magának mindenben ellenkeznie velem? – Szemei játékosan csillogtak.

– Ellenkeznék? Csak kedves akartam lenni – sóhajtott Ruby.

– Ahogy én is. Szóval, üljön le, és hagyja, hogy az legyek – húzta ki neki a széket.

Ruby szót fogadott, és helyet foglalt. A férfi kis időre eltűnt a konyhában, majd egy ízlésesen feltálalt étellel a kezében tért vissza.

– Jó étvágyat – tette le elé a tányért.

– És maga? – nézett fel rá Ruby.

– Bevallom, még loptam a süteményéből, így már nem igazán vagyok éhes, de a kedvéért eszek egy keveset. – Adrian visszalépett a konyhába, és egy jóval szerényebben megrakott tányérral tért vissza.

Rubyt jóleső érzés járta át, amiért a kedvére tudott tenni az almás pitéjével. Így azt sem bánta, hogy Adrian nem eszik vele rendesen. Ő viszont elégedetten falatozgatott.

– Maga sosem mozdul ki? – kérdezte, mikor Adrian bort töltött mindkettőjüknek.

– De igen, csak viszonylag ritkán teszem, tudja, mi okból. Talán szeretne kimozdulni valahová?

– Nem azért kérdeztem, de az érdekelne, hogy a feleségét hová vinné, ha ilyesmire vágyna.

Adrian arcára azonnal pimasz mosoly kúszott.

– A hálószobába – felelte szemtelenül.

Ruby máris belepirult a mondatba, ám csak a fejét ingatta.

– Néha úgy érzem, sosem vesz komolyan.

Adrian vidáman felnevetett.

– Nagyon is komolyan veszem. Bárhová elvinném a feleségemet, ahová csak vágyik.

– És maga hová szeretne menni, ha nem ilyen életet élne? – faggatta tovább Ruby.

– Nagyon sok helyre vágyok – sóhajtotta Adrian.

– Például?

Adrian hátradőlt a székében, és kissé elmerengett.

– Szeretném bejárni a világot. Sok érdekes hely van, ahová talán majd eljutok egyszer.

– Van pénze, megtehetné. Mi tartja vissza? – értetlenkedett Ruby.

Adrian ivott egy kortyot, majd a szemébe nézett.

– Be kell fejeznem valamit.

– Elárulja?

– Nem. Ezt az egyet nem – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

Ruby nem erőltette tovább a dolgot. Inkább felállt, és kivitte a tányérjaikat a konyhába. Egyre jobban érdekelte, Adrian mit titkolhat. Van valami, amit elkezdett, és be kell fejeznie. Biztosan nem üzleti ügy, mert azt nem titkolná el. Valami egészen más lehet a háttérben. Közelebb kell kerülnie Adrianhez, ha meg akarja fejteni a titkát.

– Akkor ma már tényleg nem fog dolgozni? – kérdezte tőle, mikor visszament hozzá.

– Most, hogy itt van, kicsit át kell alakítanom a napjaimat, mert nem szeretném magára hagyni. Viszont a telefonhívásaimat fogadnom kell, de azt remélem, elnézi nekem – felelte Adrian.

– Miattam nem kell változtatni a szokásain. Ne érezze úgy, hogy foglalkoznia kell velem. Végezze csak ugyanúgy a dolgát, mint eddig. – Ruby újra leült az asztalhoz.

– Nem esik nehezemre itt lenni, és bevallom, élvezem. Nem tudom, mikor beszélgettem utoljára ilyen sokat egy nővel – nevetett fel Adrian. – Természetesen az üzleten kívül.

Ruby hitetlenkedve rázta a fejét.

– Tényleg ennyire kerüli őket?

– Igen, de beszéljünk inkább másról. Tudja már, mit fog írni rólam? – terelte Adrian más irányba a beszélgetést.

– Pontosan még nem, viszont bajban vagyok – sóhajtotta Ruby. – Nehéz eldöntenem, hogy ez még csak szerep, vagy tényleg olyan ember, amilyennek ebben a pár napban megismertem. Ráadásul máris úgy érzem, elfogult vagyok magával szemben.

– Na, ez érdekes – csillant fel Adrian tekintete. – Miért lenne elfogult és miből gondolja, hogy csak megtévesztem?

Ruby feleslegesnek tartotta a mellébeszélést, hisz Adrian sem vak. Világos, hogy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz.

– Tetszik nekem, Adrian. Mármint, kinek ne tetszene egy ilyen férfi? Ezért, amikor írom a sorokat magáról, nem tudom, hogy a nő vagy az újságíró szólal meg belőlem. Nagyon nehéz különválasztani a kettőt.

Adrian hümmögött egyet, majd felállt, és bort töltött mindkettőjük.

– Attól fél, hogy nem látja meg bennem a rosszat? – kérdezte.

Ruby biccentett.

– Ha egyáltalán van olyan…

– Biztos lehet benne, hogy van – ült vissza Adrian a helyére. – És mi a helyzet a megtévesztéssel? Maga szerint szerepet játszok?

– Azt hiszem, nem, de talán tévedek – vonta meg Ruby a vállát. – Viszont van rá néhány hetem, hogy megismerjem magát.

– Nem játszok szerepet, de szerintem ezt maga is pontosan tudja – felelte Adrian nyugodt hangon. – Idehoztam a házamba, és a legbizalmasabb titkaimat osztottam meg magával.

Ruby sejtette, hogy így van, és már előre tudta, mi lesz a vége, ha megírja az igazságot Adrianről. Közben Adriannek megszólalt a telefonja, és amíg fogadta a hívást, Ruby a bort kortyolgatta.

– Elnézést, hol tartottunk? – kérdezte Adrian, miután elrendezte a telefonhívást.

– A szerepjátszásnál, de azt hiszem, túltárgyaltuk a dolgot – mosolyodott el Ruby. – Ha nem lennék itt, mivel töltené az idejét?

– Jó kérdés – tűnődött Adrian. – Valószínűleg megnézném valamelyik sportközvetítést. Túl ritkán van ilyesmire időm.

– Tipikus pasis program – kuncogott Ruby.

– Csalódott?

– Nem, csak kíváncsi voltam.

– Gyakran olvasok is, leginkább elalvás előtt, vagy megnézek egy filmet – sorolta Adrian.

– Akkor nézze meg velem este Gloria műsorát – csapott le a lehetőségre Ruby.

Adrian éretlenül nézett rá.

– Ki az a Gloria?

– Gloria King. Beszélgetős műsora van. Nem hallott még róla?

– Valami rémlik, de még nem láttam egyik adását sem. Érdekes?

Ruby buzgón bólogatott.

– Én nagyon szeretem. Minden péntek este megnézem, úgyhogy ha van kedve, tartson velem.

Mielőtt Adrian beleegyezhetett volna, ismét megszólalt a telefonja, és ezúttal fel is állt.

– Ez hosszabb lesz – súgta bocsánatkérően Rubynak, és elsétált az irodája irányába.

Ruby arra használta ki a szabadidejét, hogy átnézze, Carlos milyen faladatokat küldött neki. Ismét a könyvtárban ült, és az egyik híres rockbanda énekesének a botrányait kezdte összegyűjteni egy csokorba. A fickó bőven adott munkát az újságíróknak, és most is egy tárgyalása lesz a bíróságon, ehhez kell készíteni egy összefoglaló anyagot a korábbi balhéiról. A cikket nem Ruby fogja megírni, hanem az egyik kollégája, de szívesen besegített a feladat kutatórészében.

Adrian nagyjából egy óra múlva jelent meg újra.

– Minden rendben? – kérdezte Ruby.

– Igen. És magával? – Adrian beljebb sétált, és leült az egyik fotelbe.

– Gondoltam, én is hasznossá teszem magam.

– Szereti a munkáját?

– Igen, azt hiszem igen – felelte Ruby elgondolkozva. – Mármint magát az újságírást szeretem, de a bulvár már kevésbé hoz lázba. Jó ideje gondolkozom a váltáson, csak még nem tudom, milyen irányba induljak.

Adrian figyelmesen hallgatta.

– Mi érdekelné?

– A gond az, hogy ami érdekel, arra nem nagy a kereslet. Szeretem a természetet, a kultúrát, a művészeteket, de ezek eléggé telítettek a piacon, csupán szűk réteget érint. A politika is megfordult a fejemben, kihívás lenne, de túlságosan nem vonz. Szóval egyelőre tanácstalan vagyok.

– Másban nem is gondolkodik, csak az újságírásban? – kérdezősködött tovább a férfi.

– Ehhez értek. De öregkoromban majd biztosan írok egy könyvet is – nevetett, közben tekintete a polcokra siklott. – Elmeséli nekem a szakácskönyvei történetét?

– Nem olyan izgalmas – biggyesztette le az ajkát Adrian, aztán mesélni kezdett. – Gyerekkoromban, sokszor a konyhaasztal mellett tanultam, amíg anyám főzött. Mindig isteni illatok voltak, szerettem egész a hangulatát. Anya gyakran az asztalon hagyta a nyitott szakácskönyvet, és olyankor mindig azon kaptam magam, hogy a tankönyv helyett azt lapozgatom. Nézegettem a képeket, közben anyám sütötte a húst vagy a süteményt. Vigyáznom kellett, hogy ne kenjem össze a tanszereimet, mert néha minden csupa lisztes volt – mosolygott Adrian az emléken. – Aztán, amikor anya meghalt, a holmija között ráakadtam a szakácskönyvekre. Belelapoztam, és újra felidéztem azokat a boldog időket. Mindegyik régi volt már, gyűrött és foltos, de mégis nagyon sokat jelentettem nekem. Az otthon melegét juttatta eszembe. Aztán egy alkalommal az utcán sétálva elhaladtam egy garázs mellett, ahol épp lomtalanítottak. Ott volt egy kupac ugyanolyan régi szakácskönyv, mint amit én is őrizgettem. Ki akarták dobni, úgyhogy elhoztam, mert azt gondoltam ez valakinek valamikor sokat jelentett. Szóval így indult. Ha ráakadok egy-egy régi darabra, azt megveszem, de ne kérdezze, miért.

Ruby néhány pillanatig szóhoz sem jutott, annyira meghatotta a történet, amit hallott. Azt azonban rögtön tudta, hogy Adrian Butler érzékeny ember, és valószínűleg magányos. Hiányozhat neki a családja.

– Ez nagyon kedves történet – szólalt meg elérzékenyülve.

Legszívesebben most magához ölelte volna ezt a csupa szív, erős férfit.

– Hát, ez is én vagyok – csapott Adrian zavartan a fotel karfájára, és felállt.

– Örülök, hogy elmondta, de még ne menjen, kérem. – Ruby kihúzta a fiókot, és elővette a szakácskönyvet, amit a lakásából hozott el. Felállt, és odavitte Adriannek. – Ezt magának hoztam.

Adrian meglepetten vette át, és belelapozott.

– Ez igen régi. Honnan van?

– Azt hiszem, a nagymamámé volt, vagy az ő anyukájáé. Nem tudom pontosan, de én is őrizgettem. Magánál jobb helyen lesz.

Adrian kék szeme hálásan csillogott.

– Még sosem kaptam senkitől ilyen ajándékot – mondta halkan. – Nagyon köszönöm. Vigyázni fogok rá, ígérem.

12. fejezet