Csókolj szabadon - 13. fejezet

 

Hétfő reggel még egymás mellett ébredtünk. Már ekkor érezhető volt a bizonytalanság, ami körbevett minket. Rafael nem kérdezett, hogyan tovább, én pedig – ostoba módon –, kétségek között hagytam őt. Nem szándékosan tettem, hanem egyszerűen nem tudtam neki mit mondani. Nem ígérgethettem, és azt sem jelenthettem ki, hogy számomra csak ennyi volt. Pedig döntenem kellett volna.

Nem maradt el a reggeli ölelés, vagy a csók, de amint kitettük a lábunkat a szállodából, minden megváltozott. Persze, ekkor még nem vettem észre, csak később jöttem rá, hogy Rafael szavak nélkül is értett engem, és ismét a háttérbe húzódott.

Még a forgatás alatt sem tűnt fel a távolságtartása, habár egyszer hosszabb időre elveszítettem szem elől, de amikor a nap végén visszaértünk a szállodába, akkor tudtam meg, mi volt az oka. Rafael eljött, hogy kiköltözzön tőlem. Még attól is megkímélt, hogy ott kelljen lennem, amikor visszahordja a cuccait a másik szobába. Ahogy ő nem szólt róla egy szót sem, úgy én sem tettem, nem hoztam fel a témát.

Az első éjszaka szörnyű volt. Hiányzott. Valószínűleg ő is ugyanezt érezhette, ám ezúttal egyikünk sem ment a másikhoz. Mindenféle előzetes egyeztetés nélkül vágtunk bele újra a „különélésbe".

A negyedik nap már minden bajom volt, és ez meg is látszott a közös jeleneteinken, persze pozitív értelemben. Eddig is jól hoztuk a párosunkat, de ezek után csak a kamerák előtt élhettük ki a visszafojtott vágyainkat. Rafael minden alkalommal olyan szeretettel érintett meg, hogy abba majd' belehaltam. Ott viszonozhattam a mosolyát, hozzá bújhattam, megpuszilhattam, és eljátszhattam, hogy szerelmes vagyok belé, holott ez már rég több volt, mint egyszerű szerep. Viszont, amint kitettük a lábunkat a helyszínről, kihunyt a fény, és ugyanolyanokká váltunk, mint bárki más a stábból. Beszélgettünk, néha eljártunk a többiekkel ide-oda, hülyéskedtünk, és kínosan kerültük, hogy kettesben maradjunk. Közel két hétig bírtuk így, ezzel megdöntve az eddigi rekordjainkat.

Egy pénteki nap volt, sosem fogom elfelejteni. Az utolsó jelenetet vettük fel, amiben mi ketten szerepeltünk. Egy kanapén ültünk, beszélgettünk, aztán Rafael hozzám bújt, és én a haját simogatva öleltem magamhoz. A szívem őrült módra kalimpált, és rettenetesen kívántam őt. Kétszer bele is bakiztam a szövegembe, amivel csak magammal toltam ki, mert mindannyiszor újra kellett vennünk.

Zaklatott állapotban törtem be az öltözőbe, és mélyeket sóhajtva álltam a tükör előtt. Kisvártatva Rafael nyitott be. Már a tekintetéből tudtam, hogy ezúttal őt is kiborította ez az egész. Némán kezdtünk hozzá az öltözködéshez, és többször is egymásra pillantottunk, de túl nehéz volt rászánni magunkat arra, hogy kimondjuk. Hátat fordítottam neki, és úgy húztam magamra a farmeremet. Mindent megadtam volna azért, hogy odalépjen hozzám, és úgy öleljen, ahogy korábban is tette. Szükségem volt rá, és ezt neki is tudnia kellett.

Megpördültem, és szóra nyitottam a szám, de ő megelőzött.

– Arra gondoltam, hogy talán… – Elhallgatott, és idegesen megmasszírozta a tarkóját.

– Aludj velem ma este! – kértem remélve, hogy ő is erre gondolt.

Rafael frusztráltan fújta ki a levegőt, majd egy lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, és a karjaiba zárt.

– Nem bírom nélküled! – suttogta az ajkaimra.

A csókja olyan volt, mintha töltőre raktak volna. Azonnal visszahozta az életkedvem, és újra túlcsordult bennem mindenféle érzelem. Egyszerűen nem tudtunk meglenni egymás nélkül, még annak ellenére sem, hogy a józanész ezt diktálta volna.

– Hiányzol – öleltem magamhoz szorosan, és végre újra közelről érezhettem az illatát.

– Ijesztő, ahogyan olvasol a gondolataimban – motyogta a nyakamba.

– Nem olvastam, csak éreztem, ahogy magamon is – feleltem, és a szemébe néztem. – Nem lenne jogom bármit is kérni tőled.

– Nem kértél. Az én gondolataimat mondtad ki – nevetett halkan –, de örülök, ha te is vágysz rá.

– Rád – javítottam ki.

– Hm, rám – billentette aranyosan oldalra fejét. – Menjünk! – adott egy puszit a számra, és kinyitotta az ajtót előttem.

Mintha kicseréltek volna, olyan vidáman lépkedtem mellette. Nem akartam azzal foglalkozni, hogy megint butaságot csinálunk, mert már semmi értelme nem volt ezen rágódni. Bele kellett törődnöm, hogy ez van. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy nem élhettem kettős életet. Előbb-utóbb mozdulnom kell valamelyik irányba.

Mindent úgy csináltunk, mint általában. Külön-külön vonultunk a szobánkba, rövid szieszta után lementünk a többiekhez vacsorázni. Már messziről kiszúrtam, hogy Tim a kaszkadőr Greggel ül egy asztalnál. Már többször is láttam őket együtt a bizonyos ismerkedős este óta, és minden alkalommal roppant elégedett voltam magammal, amiért sikerült eltávolítanom Greget Rafael közeléből. Önző húzás volt, de nem érdekelt.

Rafael mellém telepedett. Az egyik szélső asztalnál ültünk, mögöttünk már csak a fal volt. Szemben Julian és Brian, Natacha pedig a hozzám közelebbi asztalfőn ült, mint egyedüli hölgy. A kellemes társalgás közben, egyszer csak azt vettem észre, hogy Rafael keze a combomra csúszik. Éppen az iváson voltam túl, és olyan erővel csaptam a poharat az asztalhoz, hogy mindenki rám kapta a tekintetét. Addigra Rafael már finoman simogatni kezdett.

– Mi az? – kérdezte Julian.

– Semmi – feleltem, és nyeltem egy nagyot.

– Akkor minek csapkodod a poharat? – kért számon Brian is.

Rafael kuncogott. Nem seperhettem le a kezét, mert az még feltűnőbb lett volna.

– Véletlen volt – nyögtem, mert ekkor Rafael keze még feljebb csúszott.

A többiek ezzel rám hagyták a dolgot, és tovább beszélgettek. Óvatosan Rafaelre sandítottam, és finoman jeleztem neki, hogy hagyja abba. Már kőkeményre merevedtem lent, ráadásul tréningben voltam, ami nem igazán rejt semmit. Ő szófogadóan elhúzta a kezét, helyette a derekamra csúsztatta, és a pólóm alá nyúlt. Ahogy megéreztem a tenyerét a csupasz bőrömön, végem lett. A légzésem felgyorsult, és zavartan az asztalra könyököltem. Próbáltam megrúgni, hogy álljon már le, de ő pimaszul tovább ingerelt.

Úgy voltam vele, ha játszani akar, akkor játszunk. Most én nyúltam át hozzá, ám egyenesen arra pontra helyeztem a kezem. Rafael kissé megugrott mellettem, és megköszörülte a torkát.

– Hol jársz? Hozzád beszélek – dobta meg Natacha egy olajbogyóval Rafaelt.

– Ööö, mit is kérdeztél? – kapta Rafael a lányra a tekintetét.

– Azt kérdeztem, hogy neked lenne-e kedved holnap este lejönni velünk valamelyik élőzenés bárba – ismételte magát Natacha.

Ez nekem is új volt, mert szintén lemaradtam a beszélgetés ezen részéről.

– Persze, szívesen – bólintott Rafael, majd megnedvesítette az ajkait.

Csak én tudtam, mi az oka a fura viselkedésének. Nadrágon keresztül a merevedését simogattam, és ő máris képtelen volt kontrollálni magát. Cserébe persze jókorát belecsípett a derekamba. Imádtam ezt az izgalmas előjátékunkat. Alig vártam, hogy végre felmenjünk, és szanaszét csókolgathassam.

– Meglepetééés! – Egy éles, ismerős női hang térített észhez. Felemeltem a fejem, és megdermedtem.

– Jess! – nyílt tágra a szemem. – Te hogy kerülsz ide?

Mindenki Jessicát bámulta. Rafael is. Engem pedig mintha jól fejbe kólintottak volna, csak ültem ott, ahelyett, hogy örömömben a karjaimba kaptam volna.

– Hé, így kell fogadni a barátnődet? – ráncolta a homlokát Jess, de szélesen mosolygott hozzá.

Azt hiszem, ettől kínosabb szituációba nem is keveredhettem volna. Rafael arrébb húzódott, hogy kiengedjen, én pedig a pólóm szegélyével tettem ugyanezt, bár máris kezdtem lehiggadni, így nem álló farokkal kellett feltápászkodnom.

– Szia! Ez tényleg meglepetés lett – öleltem magamhoz Jesst, majd sietősen bemutattam őt a többieknek.

Rafael átadta a helyet, hogy Jessica mellém ülhessen, és letelepedett Natachával szemben.

– Rengeteget hallottam már rólatok, srácok – csacsogta Jess. – Ronen ódákat zengett a szuper tűzoltócsapatról.

– Nekünk pedig rólad – hízelgett Julian. – Örülünk, hogy végre személyesen is megismerhetünk.

Óvatosan Rafaelre sandítottam. Ideges volt. Sosem láttam még ennyire feszültnek, mint most, és teljesen meg tudtam érteni az okát. Egy csodás estére készültünk, ami ettől rosszabbul nem is végződhetett volna. Itt kellett ülnie a barátnőmmel. Ez rettenetesen fájdalmas lehetett számára, mint ahogyan nekem is az volt.

– Ideszólhattál volna, hogy jössz! – jegyeztem meg suttogva Jessnek.

– Akkor nem lett volna meglepetés. Nagyon hiányoztál – hajolt hozzám, és adott egy puszit az arcomra.

Nem kérdeztem, meddig akar maradni, mert akkor úgy tűnt volna, mintha máris haza akarnám küldeni. Bajban voltam. Nem is kicsit.

– Szerintem koccintanunk kellene a találkozásra – vetette fel Natacha, amivel mindenki buzgón egyet értett, kivéve Rafaelt, aki eddig meg sem szólalt.

A második pohár után hallottam először a hangját, de akkor is kizárólag azért, mert Jess faggatni kezdte, milyen velem dolgozni és hogyan bír elviselni engem. Rafael tréfálkozott, de én kiéreztem a hangjából a keserűséget. Később azzal az indokkal, hogy felkeresi a mosdót, felállt az asztaltól, de nem jött vissza hozzánk, hanem megállt a pultnál, és tovább ivott.

Iszonyatosan bántott, hiszen miattam csinálta, aztán pedig, mikor megláttam, hogy Greggel beszélget, már heves gyomorgörccsel is meg kellett küzdenem. Jessnek be nem állt a szája mellettem, neki semmi sem tűnt fel ebből az egészből. Az italok fogytak, a hangulat egyre jobb lett, kivéve az enyémet.

Egy nagy csattanásra lettünk figyelmesek. Rafael levert vagy elejtett egy poharat. Ahogy a pultnál állva megbillent, nem volt nehéz észrevenni, hogy már részeg.

– Küldd fel a szobájába! – súgtam Natachának.

A lány bólintott, és odament Rafaelhez. A többiek tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Láttam, hogy Rafael a fejét rázza, aztán Natacha Gregnek mondott valamit, aki csak megrántotta a vállát.

– Rám nem hallgat – jött vissza hozzánk Natacha. – Talán neked kellene megpróbálnod.

Tétováztam.

– Menj! Vidd fel, mielőtt teljesen kiüti magát! – javasolta Brian is. – Nem tudom, mi a fene van vele.

– Oké. Mindjárt jövök – sóhajtottam egy nagyot, és megindultam Rafael felé.

Greg felvont szemöldökkel figyelte a közeledésem, de magasról tettem rá, mit gondol. Rafael mellé léptem, és megfogtam a karját.

– Gyere fel velem, kérlek!

Rafael rám nézett, és elrántotta a karját.

– Még nincs pizsamaosztás – morogta.

– Nem kellene tovább innod! – próbálkoztam újra.

– Hagyd már, hadd érezze jól magát! – szólt rám Greg.

– Mi lenne, ha nem pofáznál bele? – taszítottam egyet rajta ingerülten. – Inkább tűnj el innen!

Greget meglephette a kifakadásom, mert a kezét maga elé tartva elhátrált, majd ott hagyott bennünket.

– Megint elüldözöd mellőlem? – horkantott fel Rafael.

– Részeg vagy. Gyere velem! – ragadtam meg újra a karját, és ezúttal nem hagytam, hogy elrántsa.

A lifthez rángattam, és rátenyereltem a gombra.

– Kell valaki éjszakára. Vissza kell hívnom! – motyogta Rafael, és meg akart fordulni, de én becibáltam a fülkébe.

Megpróbáltam elengedni a fülem mellett a szavait, de nem igazán sikerült. Tényleg lefeküdt volna Greggel? Könnybe lábadt szemmel néztem, ahogy a falhoz támaszkodva igyekezett egyenesben tartani magát. Tekintete zavaros volt. Nem tudtam haragudni rá. Én tehettem mindenről.

– Hol a kártyád? – kezdtem el tapogatni a zsebeit, mikor megálltunk a szobája előtt.

– Nem jó helyen fogdosol – kuncogott.

Amikor végre megtaláltam, feszülten nyitottam ki az ajtót, és betuszkoltam rajta Rafaelt.

– Elmondanád, mi a francot művelsz? – kértem számon rögtön. – Tudom, hogy szar, de ez nem megoldás.

– Ó, tényleg? Akkor mi a megoldás, Ronen? – csattant fel ő is, meglepően józanul.

Erre nehéz volt mit felelnem.

– Semmiképpen sem az, hogy lerészegedsz. Hidd el, engem is váratlanul ért Jess megjelenése – mentegetőztem.

A szoba közepén álltunk egymással szemben. Még sosem jártam nála. A két ágy gondosan bevetve állt, távol egymástól. Nem akartam arra gondolni, hogy ő itt Greggel…

– Neked nem tök mindegy? – kérdezte Rafael gúnyosan. – Így is, úgy is jó éjszakád lesz.

– Rafael, kérlek! – léptem oda hozzá, és két tenyerem közé fogtam az arcát. – Ne mondj ilyeneket, mikor pontosan tudod, hogy…

– Hogy mit? – lökte el a kezem. – Én csak azt tudom, hogy kurvára beléd szerettem, és megöl ez az egész! – kiabálta, majd belerúgott a mellette lévő fotelbe.

A vallomása olyan váratlanul ért, hogy nem jött ki hang a torkomon. El kellett volna neki mondanom, hogy én is szeretem, és épp úgy szenvedek, mint ő, de nem tettem. Talán nem is emlékezett volna rá, és megeshet, arra sem fog, hogy ő kimondta nekem. Egyedül csak az visszhangzott a fülemben, amit utána mondott. Megöli ez az egész. Ekkor döbbentem rá, a gyávaságommal valójában mekkora fájdalmat okozok neki. El kell őt engednem. Talán még nem késő.

– Feküdj le, és később megbeszéljük – kértem csendesen.

– Mikor elhúzott a barátnőd? – nevetett fel keserűen, de az ágyhoz botorkált. Hason terült el rajta, lábait szétvetve. Kimerült volt.

Lehúztam a lábáról a cipőt, majd ráterítettem a másik ágyon lévő takarót, és leguggoltam mellé.

– Annyira sajnálom – mondtam. Megsimogattam az arcát, majd adtam rá egy puszit, és rácsuktam az ajtót.

14. fejezet