Hétfő reggel még egymás
mellett ébredtünk. Már ekkor érezhető volt a bizonytalanság, ami körbevett minket.
Rafael nem kérdezett, hogyan tovább, én pedig – ostoba módon –, kétségek között
hagytam őt. Nem szándékosan tettem, hanem egyszerűen nem tudtam neki mit
mondani. Nem ígérgethettem, és azt sem jelenthettem ki, hogy számomra csak
ennyi volt. Pedig döntenem kellett volna.
Nem maradt el a reggeli ölelés, vagy a csók, de amint kitettük a
lábunkat a szállodából, minden megváltozott. Persze, ekkor még nem vettem
észre, csak később jöttem rá, hogy Rafael szavak nélkül is értett engem, és
ismét a háttérbe húzódott.
Még a forgatás alatt sem tűnt fel a távolságtartása, habár
egyszer hosszabb időre elveszítettem szem elől, de amikor a nap végén
visszaértünk a szállodába, akkor tudtam meg, mi volt az oka. Rafael eljött,
hogy kiköltözzön tőlem. Még attól is megkímélt, hogy ott kelljen lennem, amikor
visszahordja a cuccait a másik szobába. Ahogy ő nem szólt róla egy szót sem,
úgy én sem tettem, nem hoztam fel a témát.
Az első éjszaka szörnyű volt. Hiányzott. Valószínűleg ő is
ugyanezt érezhette, ám ezúttal egyikünk sem ment a másikhoz. Mindenféle
előzetes egyeztetés nélkül vágtunk bele újra a „különélésbe".
A negyedik nap már minden bajom volt, és ez meg is látszott a
közös jeleneteinken, persze pozitív értelemben. Eddig is jól hoztuk a
párosunkat, de ezek után csak a kamerák előtt élhettük ki a visszafojtott
vágyainkat. Rafael minden alkalommal olyan szeretettel érintett meg, hogy abba
majd' belehaltam. Ott viszonozhattam a mosolyát, hozzá bújhattam, megpuszilhattam,
és eljátszhattam, hogy szerelmes vagyok belé, holott ez már rég több volt, mint
egyszerű szerep. Viszont, amint kitettük a lábunkat a helyszínről, kihunyt a
fény, és ugyanolyanokká váltunk, mint bárki más a stábból. Beszélgettünk, néha
eljártunk a többiekkel ide-oda, hülyéskedtünk, és kínosan kerültük, hogy
kettesben maradjunk. Közel két hétig bírtuk így, ezzel megdöntve az eddigi
rekordjainkat.
Egy pénteki nap volt, sosem fogom elfelejteni. Az utolsó
jelenetet vettük fel, amiben mi ketten szerepeltünk. Egy kanapén ültünk,
beszélgettünk, aztán Rafael hozzám bújt, és én a haját simogatva öleltem
magamhoz. A szívem őrült módra kalimpált, és rettenetesen kívántam őt. Kétszer
bele is bakiztam a szövegembe, amivel csak magammal toltam ki, mert mindannyiszor
újra kellett vennünk.
Zaklatott állapotban törtem be az öltözőbe, és mélyeket sóhajtva
álltam a tükör előtt. Kisvártatva Rafael nyitott be. Már a tekintetéből tudtam,
hogy ezúttal őt is kiborította ez az egész. Némán kezdtünk hozzá az
öltözködéshez, és többször is egymásra pillantottunk, de túl nehéz volt
rászánni magunkat arra, hogy kimondjuk. Hátat fordítottam neki, és úgy húztam
magamra a farmeremet. Mindent megadtam volna azért, hogy odalépjen hozzám, és
úgy öleljen, ahogy korábban is tette. Szükségem volt rá, és ezt neki is tudnia
kellett.
Megpördültem, és szóra nyitottam a szám, de ő megelőzött.
– Arra gondoltam, hogy talán… – Elhallgatott, és idegesen
megmasszírozta a tarkóját.
– Aludj velem ma este! – kértem remélve, hogy ő is erre gondolt.
Rafael frusztráltan fújta ki a levegőt, majd egy lépéssel
megszüntette a köztünk lévő távolságot, és a karjaiba zárt.
– Nem bírom nélküled! – suttogta az ajkaimra.
A csókja olyan volt, mintha töltőre raktak volna. Azonnal
visszahozta az életkedvem, és újra túlcsordult bennem mindenféle érzelem.
Egyszerűen nem tudtunk meglenni egymás nélkül, még annak ellenére sem, hogy a
józanész ezt diktálta volna.
– Hiányzol – öleltem magamhoz szorosan, és végre újra közelről
érezhettem az illatát.
– Ijesztő, ahogyan olvasol a gondolataimban – motyogta a
nyakamba.
– Nem olvastam, csak éreztem, ahogy magamon is – feleltem, és a
szemébe néztem. – Nem lenne jogom bármit is kérni tőled.
– Nem kértél. Az én gondolataimat mondtad ki – nevetett halkan
–, de örülök, ha te is vágysz rá.
– Rád – javítottam ki.
– Hm, rám – billentette aranyosan oldalra fejét. – Menjünk! –
adott egy puszit a számra, és kinyitotta az ajtót előttem.
Mintha kicseréltek volna, olyan vidáman lépkedtem mellette. Nem
akartam azzal foglalkozni, hogy megint butaságot csinálunk, mert már semmi
értelme nem volt ezen rágódni. Bele kellett törődnöm, hogy ez van. Ugyanakkor
azzal is tisztában voltam, hogy nem élhettem kettős életet. Előbb-utóbb
mozdulnom kell valamelyik irányba.
Mindent úgy csináltunk, mint általában. Külön-külön vonultunk a
szobánkba, rövid szieszta után lementünk a többiekhez vacsorázni. Már messziről
kiszúrtam, hogy Tim a kaszkadőr Greggel ül egy asztalnál. Már többször is
láttam őket együtt a bizonyos ismerkedős este óta, és minden alkalommal roppant
elégedett voltam magammal, amiért sikerült eltávolítanom Greget Rafael
közeléből. Önző húzás volt, de nem érdekelt.
Rafael mellém telepedett. Az egyik szélső asztalnál ültünk,
mögöttünk már csak a fal volt. Szemben Julian és Brian, Natacha pedig a hozzám
közelebbi asztalfőn ült, mint egyedüli hölgy. A kellemes társalgás közben,
egyszer csak azt vettem észre, hogy Rafael keze a combomra csúszik. Éppen az
iváson voltam túl, és olyan erővel csaptam a poharat az asztalhoz, hogy
mindenki rám kapta a tekintetét. Addigra Rafael már finoman simogatni kezdett.
– Mi az? – kérdezte Julian.
– Semmi – feleltem, és nyeltem egy nagyot.
– Akkor minek csapkodod a poharat? – kért számon Brian is.
Rafael kuncogott. Nem seperhettem le a kezét, mert az még
feltűnőbb lett volna.
– Véletlen volt – nyögtem, mert ekkor Rafael keze még feljebb
csúszott.
A többiek ezzel rám hagyták a dolgot, és tovább beszélgettek.
Óvatosan Rafaelre sandítottam, és finoman jeleztem neki, hogy hagyja abba. Már
kőkeményre merevedtem lent, ráadásul tréningben voltam, ami nem igazán rejt
semmit. Ő szófogadóan elhúzta a kezét, helyette a derekamra csúsztatta, és a
pólóm alá nyúlt. Ahogy megéreztem a tenyerét a csupasz bőrömön, végem lett. A
légzésem felgyorsult, és zavartan az asztalra könyököltem. Próbáltam megrúgni,
hogy álljon már le, de ő pimaszul tovább ingerelt.
Úgy voltam vele, ha játszani akar, akkor játszunk. Most én
nyúltam át hozzá, ám egyenesen arra pontra helyeztem a kezem. Rafael kissé
megugrott mellettem, és megköszörülte a torkát.
– Hol jársz? Hozzád beszélek – dobta meg Natacha egy
olajbogyóval Rafaelt.
– Ööö, mit is kérdeztél? – kapta Rafael a lányra a tekintetét.
– Azt kérdeztem, hogy neked lenne-e kedved holnap este lejönni
velünk valamelyik élőzenés bárba – ismételte magát Natacha.
Ez nekem is új volt, mert szintén lemaradtam a beszélgetés ezen
részéről.
– Persze, szívesen – bólintott Rafael, majd megnedvesítette az
ajkait.
Csak én tudtam, mi az oka a fura viselkedésének. Nadrágon
keresztül a merevedését simogattam, és ő máris képtelen volt kontrollálni
magát. Cserébe persze jókorát belecsípett a derekamba. Imádtam ezt az izgalmas
előjátékunkat. Alig vártam, hogy végre felmenjünk, és szanaszét
csókolgathassam.
– Meglepetééés! – Egy éles, ismerős női hang térített észhez.
Felemeltem a fejem, és megdermedtem.
– Jess! – nyílt tágra a szemem. – Te hogy kerülsz ide?
Mindenki Jessicát bámulta. Rafael is. Engem pedig mintha jól
fejbe kólintottak volna, csak ültem ott, ahelyett, hogy örömömben a karjaimba
kaptam volna.
– Hé, így kell fogadni a barátnődet? – ráncolta a homlokát Jess,
de szélesen mosolygott hozzá.
Azt hiszem, ettől kínosabb szituációba nem is keveredhettem
volna. Rafael arrébb húzódott, hogy kiengedjen, én pedig a pólóm szegélyével
tettem ugyanezt, bár máris kezdtem lehiggadni, így nem álló farokkal kellett
feltápászkodnom.
– Szia! Ez tényleg meglepetés lett – öleltem magamhoz Jesst,
majd sietősen bemutattam őt a többieknek.
Rafael átadta a helyet, hogy Jessica mellém ülhessen, és
letelepedett Natachával szemben.
– Rengeteget hallottam már rólatok, srácok – csacsogta Jess. –
Ronen ódákat zengett a szuper tűzoltócsapatról.
– Nekünk pedig rólad – hízelgett Julian. – Örülünk, hogy végre
személyesen is megismerhetünk.
Óvatosan Rafaelre sandítottam. Ideges volt. Sosem láttam még
ennyire feszültnek, mint most, és teljesen meg tudtam érteni az okát. Egy
csodás estére készültünk, ami ettől rosszabbul nem is végződhetett volna. Itt
kellett ülnie a barátnőmmel. Ez rettenetesen fájdalmas lehetett számára, mint
ahogyan nekem is az volt.
– Ideszólhattál volna, hogy jössz! – jegyeztem meg suttogva
Jessnek.
– Akkor nem lett volna meglepetés. Nagyon hiányoztál – hajolt
hozzám, és adott egy puszit az arcomra.
Nem kérdeztem, meddig akar maradni, mert akkor úgy tűnt volna,
mintha máris haza akarnám küldeni. Bajban voltam. Nem is kicsit.
– Szerintem koccintanunk kellene a találkozásra – vetette fel
Natacha, amivel mindenki buzgón egyet értett, kivéve Rafaelt, aki eddig meg sem
szólalt.
A második pohár után hallottam először a hangját, de akkor is
kizárólag azért, mert Jess faggatni kezdte, milyen velem dolgozni és hogyan bír
elviselni engem. Rafael tréfálkozott, de én kiéreztem a hangjából a
keserűséget. Később azzal az indokkal, hogy felkeresi a mosdót, felállt az
asztaltól, de nem jött vissza hozzánk, hanem megállt a pultnál, és tovább
ivott.
Iszonyatosan bántott, hiszen miattam csinálta, aztán pedig,
mikor megláttam, hogy Greggel beszélget, már heves gyomorgörccsel is meg
kellett küzdenem. Jessnek be nem állt a szája mellettem, neki semmi sem tűnt
fel ebből az egészből. Az italok fogytak, a hangulat egyre jobb lett, kivéve az
enyémet.
Egy nagy csattanásra lettünk figyelmesek. Rafael levert vagy
elejtett egy poharat. Ahogy a pultnál állva megbillent, nem volt nehéz
észrevenni, hogy már részeg.
– Küldd fel a szobájába! – súgtam Natachának.
A lány bólintott, és odament Rafaelhez. A többiek tovább
beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Láttam, hogy Rafael a fejét rázza,
aztán Natacha Gregnek mondott valamit, aki csak megrántotta a vállát.
– Rám nem hallgat – jött vissza hozzánk Natacha. – Talán neked
kellene megpróbálnod.
Tétováztam.
– Menj! Vidd fel, mielőtt teljesen kiüti magát! – javasolta
Brian is. – Nem tudom, mi a fene van vele.
– Oké. Mindjárt jövök – sóhajtottam egy nagyot, és megindultam
Rafael felé.
Greg felvont szemöldökkel figyelte a közeledésem, de magasról
tettem rá, mit gondol. Rafael mellé léptem, és megfogtam a karját.
– Gyere fel velem, kérlek!
Rafael rám nézett, és elrántotta a karját.
– Még nincs pizsamaosztás – morogta.
– Nem kellene tovább innod! – próbálkoztam újra.
– Hagyd már, hadd érezze jól magát! – szólt rám Greg.
– Mi lenne, ha nem pofáznál bele? – taszítottam egyet rajta
ingerülten. – Inkább tűnj el innen!
Greget meglephette a kifakadásom, mert a kezét maga elé tartva
elhátrált, majd ott hagyott bennünket.
– Megint elüldözöd mellőlem? – horkantott fel Rafael.
– Részeg vagy. Gyere velem! – ragadtam meg újra a karját, és
ezúttal nem hagytam, hogy elrántsa.
A lifthez rángattam, és rátenyereltem a gombra.
– Kell valaki éjszakára. Vissza kell hívnom! – motyogta Rafael,
és meg akart fordulni, de én becibáltam a fülkébe.
Megpróbáltam elengedni a fülem mellett a szavait, de nem igazán
sikerült. Tényleg lefeküdt volna Greggel?
Könnybe lábadt szemmel néztem, ahogy a falhoz támaszkodva igyekezett egyenesben
tartani magát. Tekintete zavaros volt. Nem tudtam haragudni rá. Én tehettem
mindenről.
– Hol a kártyád? – kezdtem el tapogatni a zsebeit, mikor
megálltunk a szobája előtt.
– Nem jó helyen fogdosol – kuncogott.
Amikor végre megtaláltam, feszülten nyitottam ki az ajtót, és
betuszkoltam rajta Rafaelt.
– Elmondanád, mi a francot művelsz? – kértem számon rögtön. –
Tudom, hogy szar, de ez nem megoldás.
– Ó, tényleg? Akkor mi a megoldás, Ronen? – csattant fel ő is,
meglepően józanul.
Erre nehéz volt mit felelnem.
– Semmiképpen sem az, hogy lerészegedsz. Hidd el, engem is
váratlanul ért Jess megjelenése – mentegetőztem.
A szoba közepén álltunk egymással szemben. Még sosem jártam
nála. A két ágy gondosan bevetve állt, távol egymástól. Nem akartam arra gondolni,
hogy ő itt Greggel…
– Neked nem tök mindegy? – kérdezte Rafael gúnyosan. – Így is,
úgy is jó éjszakád lesz.
– Rafael, kérlek! – léptem oda hozzá, és két tenyerem közé
fogtam az arcát. – Ne mondj ilyeneket, mikor pontosan tudod, hogy…
– Hogy mit? – lökte el a kezem. – Én csak azt tudom, hogy
kurvára beléd szerettem, és megöl ez az egész! – kiabálta, majd belerúgott a
mellette lévő fotelbe.
A vallomása olyan váratlanul ért, hogy nem jött ki hang a
torkomon. El kellett volna neki mondanom, hogy én is szeretem, és épp úgy
szenvedek, mint ő, de nem tettem. Talán nem is emlékezett volna rá, és
megeshet, arra sem fog, hogy ő kimondta nekem. Egyedül csak az visszhangzott a
fülemben, amit utána mondott. Megöli ez az egész. Ekkor döbbentem rá, a
gyávaságommal valójában mekkora fájdalmat okozok neki. El kell őt engednem.
Talán még nem késő.
– Feküdj le, és később megbeszéljük – kértem csendesen.
– Mikor elhúzott a barátnőd? – nevetett fel keserűen, de az
ágyhoz botorkált. Hason terült el rajta, lábait szétvetve. Kimerült volt.
Lehúztam a lábáról a cipőt, majd ráterítettem a másik ágyon lévő
takarót, és leguggoltam mellé.
– Annyira sajnálom – mondtam. Megsimogattam az arcát, majd adtam
rá egy puszit, és rácsuktam az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése