Visszatalálunk - 7. fejezet

 

7. fejezet

Nem volt könnyű úgy tennem, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem ment volna végbe a lelkemben óriási változás, és nem gyötrődnék. Pedig szenvedtem. Nem is kicsit. Úgy kellett Lola mellett végigülnöm az órákat, hogy semmit se vegyen észre rajtam. Talán dacból, de tovább akartam folytatni vele, hogy bebizonyítsam magamnak, nem vágyok másra. Főleg nem Louis-ra. Ennek ellenére minden szünetben azt lestem, mikor pillanthatom meg, de egyszer sem futottam össze vele.

Lehet teljesen elment az eszem, de amikor a barátaim nem figyeltek, végigmértem őket, hogy vajon felfedezek-e bármiféle apró vonzalmat irántuk. Miután semmi ilyet nem tapasztaltam, akkor órán a többi fiút vettem szemügyre. Egyik sem mozdított meg bennem semmit, pedig egyik-másikkal megpróbáltam elképelni ugyanazt a szituációt, amit Louis-val éltem át.

A suli végére kezdtem kicsit lenyugodni, hogy biztosan Niallnek van igaza, és semmi baj sincs velem, de akkor a bejáratnál ott állt a kínjaim okozója. Ahogy belenéztem a kék szemébe, nyomban semmivé vált a nyugalmam. A gyomrom megremegett, a pulzusom az egekbe szökött, és legszívesebben nekirontottam volna követelve, hogy adjon magyarázatot arra, mi a fene történik velünk, de nem tehettem, mert Lola ott állt mellette, meg úgy nagyjából a fél iskola.

– A csajoddal mész haza? – kérdezte Zayn.

– Nem hiszem, miért? – torpantam meg, mielőtt odaértünk volna hozzájuk.

– Csak gondoltam, beülhettünk volna valahová. Péntek van – vonta meg a vállát.

– Inkább este menjünk el abba az élőzenés klubba – szólt közbe Liam.

– Anyámék ki lesznek akadva, annyit bulizunk – morgolódott Niall.

– Majd beszélek velük – vállaltam magamra, mert Niall szülei csíptek engem, és amúgy sem volt semmi okuk aggódni a fiuk miatt. Ni a legjobb tanuló közülünk.

– Oké, akkor a szokásos tali nálam? – igazította meg Zayn a hátizsákját a vállán.

Bólintottunk, majd ők Liammel elindultak a buszhoz, mi pedig Niall-lel lementünk a lépcsőn a kisebb társasággal ácsorgó Loláékhoz. Nem néztem Louis-ra, mert féltem, hogy az arcomra lenne írva a zavarom, de Lola sem figyelt rám, annyira belemerült valami megtárgyalásába az egyik felettünk járó sráccal.

– Khm – hívtam fel magamra a figyelmét egy torokköszörüléssel.

Lola végre észrevett.

– Á, Harry! – mosolygott. – Mi a helyzet?

Hogyhogy mi a helyzet? Ilyen hülye kérdést!

– Este eljössz a Flashbe?

Direkt nem többes számban tettem fel a kérdést remélve, Louis érti a célzást, és nem kíséri el Lolát. Ha ott lesz, előre felkészülhetek rá, hogy lőttek az estémnek. Nem leszek képes feloldódni.

– Hm, nem tudom. Talán benézek majd – felelte Lola félvállról. – Ha igen, akkor ott találkozunk, édes!

Egy semmilyen puszival le is rázott, ami rendkívül kellemetlenül érintett, hiszen mások is szemtanúi voltak a jelenetnek. Megfordult a fejemben, hogy talán Louis beárult, de Lola azt már korábban a tudtomra adta volna.

– Vitáztatok? – kérdezte Niall a hazafelé úton.

– Nem – adtam egy tömör választ.

– Csak, mert úgy tűnt, mintha most nem lennének olyan jóban.

– Máskor meg azzal húztok, ha állandóan egymáson lógunk – morogtam.

– Louis miatt vagy ingerült, igaz? Akkor ne is említsem meg, hogy végig téged bámult?

Mérgesen kaptam Niallre a tekintetem.

– Ne beszélj róla, oké?

Nem válaszolt, úgyhogy csendben tettük meg a maradék utat hazáig, majd elköszöntünk azzal, hogy nyolc körül találkozunk. Szerettem volna, ha jobb kedvem van, és nem agyalok folyamatosan azon, ami történt. Úgysem fog még egyszer előfordulni. Túl kellett volna tennem magam rajta, de egyelőre még nem ment. Abban bíztam, a buli majd eltereli a gondolataimat.

– Ma nem indulhatunk el e nélkül! – húzott elő a kabátja alól egy üveg piát Niall, amikor már Zaynék előszobájában álltunk.

Ő sosem erőltette az ivászatot, biztos voltam benne, hogy csak miattam csinálja, de eszemben sem volt ellenkezni.

– Liam, gyere le velem, és tereld el az ősök figyelmét, amíg felcsempészem a poharakat – csillant fel egyből Zayn tekintete, mert őt aztán sosem kellett hosszan kérlelni, ha ivászatról volt szó.

Az első kör nem esett jól, a második sokkal könnyebben csúszott le. Aztán a homlokom ráncoltam, mert lentről veszekedés hangja szűrődött fel hozzánk.

–  Megint balhéznak? – kérdezte Niall.

– A szokásos – legyintett Zayn. – Anyámat megint meghívták üzleti vacsorára, apám meg morog.

Zayn szülei gyakran balhéztak, mert a faterja nehezen viselte, hogy a neje sikeresebb. Persze, sosem ez volt a vitájuk tárgya, hanem mindig valami apróság, de Zayn már felvilágosított minket a helyzetről.

– Csend van – jegyezte meg Liam egy idő után.

– Gondolom, a muter lelépett – fogta kezébe Zayn az üveget, és újra teletöltötte nekünk. – Igyuk meg, aztán megnézem mi a helyzet lent.

Bólintottunk, majd összekoccintottuk a poharainkat, és legurítottuk. Zayn leszaladt meglesni az apját, mi pedig halkan diskuráltunk tovább.

– Nem mész sehová! – hallottuk egész közelről az erőteljes férfihangot.

– Nem te mondod meg! – feleselt az apjával Zayn, majd bejött hozzánk, és becsapta az ajtót. – Részeg – közölte velünk.

– Akkor jobb lenne, ha elhúznánk – javasoltam enyhén akadó nyelvvel, mert az erős pia elég gyorsan beütött nálam is.

– Amúgy is idő van – nézett az órájára Liam, és nyitotta volna az ajtót, de az nem mozdult. – Ööö, Zayn. Azt hiszem, a faterod ránk zárta az ajtót.

– Az nem lehet – lépett oda Zayn, és ő is megpróbálta kinyitni, de nem sikerült.

– Kívül volt a kulcs? – kérdeztem.

Zayn a száját rágcsálva gondolkozott.

– Lehet, mert be szoktam zárni, ha nem vagyok itthon, hogy ne jöjjenek be. Talán kívül hagytam…

– Basszus! – nevette el magát Niall. – Egyáltalán faterod tudja, hogy mi is itt vagyunk?

– Amilyen részeg, lehet, kiesett neki ez az infó – vonta meg Zayn a vállát.

– Akkor hívd fel, vagy kopogtass. Csak meghallja – javasolta Liam.

Zayn dörömbölt egy ideig, és hangosan szólongatta az apját, majd megcsörgette, de nem járt sikerrel.

– Most komolyan itt kell dekkolnunk? – nevettem kínomban. – Mert akkor lestoppolom az ágyat.

– Másszunk ki az ablakon! – húzta el a függönyt Zayn.

– Az emeleten vagyunk, cseszd meg! – kacagott fel Niall is, mert nem hitte, hogy Zayn komolyan gondolja ezt.

– Lógtam már meg így. Innen el lehet érni a másik szoba erkélyét, átmászol a korláton, lelógatod magad, és már lent is vagy. Csak kicsit kell ugrani, nem olyan magas – magyarázta, és már az ablakban ült.

– Baszki! – forgatta a szemét Liam. – Félig részegen kimászni egy emeleti ablakon? Jó buli lesz – csapta össze a tenyerét, és követte Zaynt.

– Nem akarok szűzen meghalni, úgyhogy kapjatok el, ha esnék – intett Niall, hogy én legyek a következő.

– Aha, szóval én már feláldozható vagyok. – Felültem a párkányra, és kihajoltam, hogy megnézzem, milyen messze van az erkély. Liam már ott csimpaszkodott, és éppen akkor érkezett a földre. Nem tűnt olyan vészesnek az egész, csak ne szédültem volna a piától.

Végül én is sikeresen földet értem, és már csak Niallre vártunk, aki még az erkélyen állva sopánkodott egy sort. Röhögtünk rajta, annyira esetlenül mászott át a korláton, és azt hittük, soha nem meri elengedni végre.

– Csak túlélted – veregettem hátba.

– Szerencsétek! – morogta. – Még így sem indultam buliba soha.

A kis közjátéknak köszönhetően jócskán késésben voltunk a tíz órához képest, amikor érkezni szoktunk, de legalább egészen jó lett a kedvem. A buszon is mindenki bennünket nézett, annyira hangosan nevetgéltünk.

A Flash jó hely volt, csak a nagy tömeg miatt jártunk ritkábban, mert csodának számított, ha találtunk asztalt magunknak. Beléptünk a klub első részébe, ahol csak iszogatni és dumálni lehetett. A tánctérre egy rövid lépcsőn kellett lemenni, ami mellett ott volt a színpad. Pont emiatt vonzott a Flash annyi embert, és persze most is teltház volt.

– Nem látjátok Lolát? – kérdeztem a többiektől.

– Nem, de szerintem foglaljuk el azt az egy szabad asztalt – mutatott el Zayn a távoli sarokba.

– Szétnézek lent, aztán jövök – kiabáltam, mert a zaj meglehetősen nagy volt fent is.

– Oké, addig kérünk neked valamit – bólintott Liam.

Csak intettem, majd átverekedtem magam a tömegen. A lépcsőnél már hatalmas volt a hangzavar. Nem tudtam, kik a fellépők, de egészen jó zenét játszottak. A lépcső sötét volt, a falakat is feketére festették. Lent villogtak a fények. Néhány ember álldogált a fal mellett, és a sötét ellenére is felismertem az egyiket. Louis volt az. Ezek szerint Lola is itt lehet valahol. Szó nélkül akartam elmenni mellette, de ő megfogta a karom. Valamit mondott, de nem értettem, ezért közelebb húzott, és a fülemhez hajolt.

– Ne menj le! – mondta.

Értetlenül néztem rá.

– Miért ne?

– Túl sokan vannak – kiabálta megint a fülembe.

– Mi van? Be vagy rúgva? – néztem rá megrökönyödve. Louis nem szokott beszélgetni, és sosem törődött velem. Kivéve, amikor rám mászott.

Emberek jöttek fel, ezért Louis megfogta a derekam, és magához húzott, hogy elférjenek. Hiába az alkohol, ettől mégis azonnal beijedtem.

– Eressz el! – löktem le az egyik kezét.

– Oké, bocs! – emelte fel mindkét karját. – Gyere, igyál velem valamit – intett a fejével.

Szerettem volna tudni, mit akart tőlem, de nem volt merszem hozzá, hogy felmenjek vele, és különben is, meg kellett találnom Lolát.

– Kösz, majd máskor – ráztam meg a fejem, és mielőtt Louis válaszolhatott volna leléptem az utolsó három lépcsőfokon.

Megálltam a bejáratnál, és elnéztem a színpad mellett. Lola ott állt az első sorban, és magasba emelt karokkal csápolt. Már épp indultam volna felé, amikor észrevettem, hogy egy kar öleli hátulról. Ekkor Lola megfordult, és magához húzta az illetőt. Csókolóztak. Az a srác volt, akivel a suli előtt beszélgettek ma.

Földbegyökerezett lábbal álltam, és néztem, ahogy a barátnőm valaki mással enyeleg. Életemben először csapott be valaki, és kibaszottul fájt. Nem voltam halálosan szerelmes Lolába, de nekem mégis csak ő volt az első, és most megalázott. Könnyek szöktek a szemembe. Megfordultam, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb eltűnhessek onnan, de egy kéz megállított. Hát persze, hogy Louis volt az. Olyan hirtelen húzott be a színpadhoz vezető ajtón, hogy mire észbe kaptam, már valami fekete függöny mögött álltunk, ami a zenekart választotta el tőlünk.

– Hagyj békén! – rántottam volna ki magam az erős szorításából, de Louis a falhoz nyomott.

– Megláttad, igaz? – kérdezte.

Felnéztem rá. Az szám remegett az idegességtől. Ő tudta. Ezért nem akarta, hogy lemenjek. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Csak tizenhat voltam, és nem tudtam, hogyan küzdjek meg a megaláztatottság érzésével. Szinte remegtem az idegességtől.

Louis magához ölelt.

– Nyugi, Harry, ez még nem a világvége – nyugtatott.

Most először szólított a rendes nevemen. Egy zaklatott sóhaj szakadt fel belőlem, mire ő finoman lepuszilta a könnyemet az arcomról. Behunytam a szemem, mert ugyanaz a jóleső borzongás futott át rajtam, mint akkor… Újra akartam érezni. Vagy csak valami jót, ami megszűnteti a mellkasomban tomboló vihart.

– Lou – suttogtam a nevét, és hevesen az ajkai után kaptam.

Louis meglepődött, de rögtön viszonozta a csókom. A falnak dőlve hagytam, hogy hozzám préselje magát, és egészen elmélyítse a csókunkat. Bizonytalanul fontam a nyaka köré a karomat, de amikor Louis gyengéden beszívta az alsó ajkam, felnyögve markoltam a hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz.

– Lassíts, Fürtöske! – kuncogott bele a csókunkba. – Tudtam, hogy szeretni fogod.

Nem akartam, hogy beszéljen. A csókjaira, az érintéseire vágytam, mert az feledtette velem, amit az unokahúga elkövetett ellenem.

– Nem tudhattad, hisz én sem tudtam – feleltem mégis.

Nem engedtük el egymást. Louis a szemembe nézett, és elmosolyodott.

– Igaz. Akkor mondjuk azt, hogy csak sejtettem.

– Miből?

– Minden alkalommal megnéztél magadnak, és élveztem – ismerte be.

Még a sötétben is láttam, milyen ravaszkásan csillognak a szemei. Ez az én arcomra is mosolyt csalt.

– Te tényleg mindig megkapod, akit akarsz? – kérdeztem, de sokkal inkább kijelentésnek hangzott.

– Nem. Téged még nem kaptalak meg – hajolt újra az ajkaimra.

Meg sem fordult a fejemben, hogy tiltakozzak. Időközben már a könnyeim is elapadtak, és kissé bátrabban érintettem meg Louis-t. A pólója alá csúsztattam a kezem, és a derekába mélyesztettem az ujjaimat, annyira jó érzés volt a csupasz bőrét érezni a tenyerem alatt.

– Imádnám, ha mindig ilyen mohó lennél – mordult fel Louis. – De most inkább hazaviszlek.

Döbbenten néztem rá.

– Hová haza?

– Az otthonodba – felelte. – Jobb, ha nem maradunk itt.

Ezzel egyet kellett értenem, mert nem szerettem volna Lolával összefutni. Ugyanakkor meg is könnyebbültem, amiért nem a saját házukba akart vinni, mert oda biztos, hogy nem mentem volna vele. Még azt se nagyon fogtam fel, amit most művelek, úgyhogy több egyáltalán nem fért volna bele.

– Beszélj a barátaiddal. A parkolóban várlak – mondta Louis, és mielőtt otthagyott volna, még egy rövid csókot adott a számra.

8. fejezet