Tizennyolc Plusz 1. - beleolvasó

 Első részlet:

A következő nap ismét belenézhetek azokba a kifürkészhetetlen szürke szemekbe, mivelhogy reggel újra Orlando fogad.

– Zavarna, ha az egyik sarokban festenék, amíg dolgozol? – kérdezi, miután beenged.

Tekintetemmel, egyből a konyhát pásztázom, de nem látom Juliant.

– Ne viccelj már, ez a te otthonod! – felelem, és együtt megyünk a műterembe.

Orlando előkap egy üres festővásznat, és az állványra helyezi. Én is felveszem a köpenyemet, közben fél szemmel azt figyelem, mit csinál. Gyanítom, hogy azért van itt, mert beszélni szeretne velem, úgyhogy várom, mikor fog megszólalni. De mivel ez nem történik meg, így felveszem a maszkot és a kesztyűt, aztán munkához látok. Ő még mindig a festékeit válogatja.

– Mindent elmondott? – kérdezi mégis nagyjából tízpercnyi kínos csend után.

– Azt hiszem, igen – válaszolom, és felé fordulok, de ő továbbra sem néz rám. Most épp az ecseteit rendezgeti méret szerint.

– Ne értsd félre, nincs semmi bajom veled, csak Julian eléggé nyilvánvalóan megkergül a közeledben. Nem akarom, hogy szenvedjen, bár valószínűleg ez elkerülhetetlen lesz.

– Nem tudom, mit tehetnék – sóhajtom. Lejjebb húzom a maszkot az állam alá.

– Semmit. Mondhatnám, hogy ne legyél vele barátságos, de nem sokat segítene. – Végre a szemembe néz. – Máris összezavartad.

– Ezt, hogy érted? – Rosszat sejtve vonom össze a szemöldököm.

– Említette a szaporodási ösztönünket is? – kérdezi, aztán a meglepett arcomat látva felnevet. – Gondoltam, hogy nem. Holnaptól három napig maradj otthon. Julian ciklusa kissé felborult.

– Miféle ciklus? – A szám kiszárad, és nyelek egyet. Nehéz állnom Orlando tekintetét, mert olyan, mintha a vesémbe látna.

– Minden hónapban van három nap, amikor párosodnunk kell, különben megbetegszünk. Juliannek egy hét múlva lett volna, de már érzi a tüneteket.

Elhűlve meredek rá. Akkor ezért nincs itt?

– Mik a tünetek? – teszem fel a kérdést, mert habár magáról az ösztönről már hallottam, de semmi részletet nem tudok.

Orlando kiválaszt egy ecsetet, és végighúzza az ujját a sörtén.

– Az influenzához hasonló. Fájnak az ízületeink, magas a testhőmérsékletünk, plusz rendkívül ingerültek vagyunk. Egy nőstény viszont lecsillapíthat.

Megdöbbenek a testi reakciómon. Már a gondolatától is benedvesedek, hogy a testemmel lecsillapíthatnék egy olyan szexi hímet, mint Julian.

– Ez most úgy hangzik, mintha megbetegítettem volna – mondom, miután végre megtalálom a hangomat. – Hol van most?

Orlando végre elmosolyodik. Nem olyan szívmelengető módon, ahogy Julian szokott, de azt hiszem, kedvesnek nevezhetem ezt a mosolyt.

– A könyvtárban olvas. Nincs baja, de a biztonság kedvéért elkerül téged.

– Akkor esetleg beszélhetnék vele? – vetem fel, habár fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, de látni szeretném.

– Elég nagy vakmerőség egy kanos Leszármazott közelébe menni.

Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy Orlando viccel, vagy tényleg komolyan gondolja.

– Azt mondtad, nincs semmi baja.

– Oké, beszélj vele. Max sikíts, ha már nincs ruha rajtad – vonja meg a vállát, és elindul. Még épp elkapom a mosolyát. Ez a pasi szándékosan hozza rám a frászt.

A könyvtár teljesen ellenkező irányban van, a nappaliból nyílik. Lassan kezdem magam kiismerni itt, de a kastély nagy részét még mindig nem láttam. Például Orlando lakrészét sem tudom, merre van.

– Komolyan mondtam azt a sikítást – néz rám, mielőtt kinyitná az ajtót, és ezzel sikeresen halálra rémít.

Már nem akarok visszakozni, úgyhogy belépek, ő pedig diszkréten becsukja maga mögött az ajtót. Ha nem lennék ennyire ideges, biztosan lenyűgözne a könyvtár, hiszen megszámlálhatatlan könyv vesz körül legalább öt méter magasan. Viszont most nem tudok erre figyelni. Julian egy kanapén eldőlve olvas, de amint meglát, meglepetten emelkedik ülő helyzetbe, és leteszi az olvasmányát a kezéből.

– Hát te? – néz rám értetlenül.

– Megkértem Orlandót, hogy hadd beszéljek veled – mondom egyik lábamról a másikra állva.

– Ezek szerint elmondta. – Julian feláll. – Nem kell tartanod tőlem.

– Ha így lenne, akkor nem jöttem volna ide. Csak szerettelek volna látni.

Halvány mosoly fut át az arcán, majd int, hogy üljek le. A fotelt választom, ő pedig visszaül a kanapéra, tisztes távolságra tőlem. Így elsőre semmit sem látok rajta. Talán csak picit feszültebbnek tűnik, és mintha szaporábban venné a levegőt.

– Megkért, hogy holnaptól ne gyere? – emeli rám a tekintetét.

– Igen. Nagyvonalakban elmesélte ezt az ösztönt meg a tüneteket.

Julian hosszan néz rám. Ezek a szemek most is elvarázsolnak, bármeddig tudnám csodálni őket.

– Sejtem, mi jár a fejedben, Lena, de nem szoktunk nőket erőszakolni.

Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, de megtartom ebben a hitében.

– Akkor miért nem akarjátok, hogy jöjjek?

– Pont azért – feleli. – Nem tudom, mi történne, ha nem lennénk ide bezárva – vonja meg a vállát, és ez a mozdulat beletörődésről árulkodik. – Olyankor teljesen más emberekké válunk, és amíg nincs meg az aktus, addig az ösztöneink veszik át az irányítást felettünk. Szinte képtelenség logikusan gondolkozni közben. De mivel itt vagyunk – mutat körbe –, pontosan tudjuk szabályozni. Azokon a napokon senki sem teheti be a lábát ide. Legalábbis senki olyan.

Másfelé nézek. Nem tudom, miért, de nem jó ezt hallani.

Viszont ezek szerint mégis csak veszélyesek, azonban a bezártság miatt korlátok között tudják tartani az ösztöneiket.

– Holnap olyan nők jönnek ide? – bukik ki belőlem a kérdés, Julian azonban halkan felnevet.

– Nem. Nehezen, de egyedül is át tudom vészelni. Nem kell aggódnod, és ne gondold, hogy ez a te hibád. Mi egyszerűen így működünk.

Már ekkor tudom, hogy Irisnek nem mesélhetem el ezeket, mert nem engedné, hogy betegyem a lábam a birtokra.  Képes lenne egy székhez kötözni, hogy megvédje a nem létező ártatlanságomat.

– Jól van – simítok végig tétován a combomon, és akkor elkapom Julian éhes pillantását. Már világos, Orlando miről beszélt. Felállok. – Akkor én megyek vissza dolgozni, és… Nem tudom, mit mondjak. Vigyázz magadra!

Ő is felemelkedik. Néhány hosszú másodpercre elveszünk egymás tekintetében. Julian szemei sokkal beszédesebbek, mint a barátjáé. A gyönyörű íriszekben ott táncol a vágy, és erős késztetést érzek arra, hogy tényleg én legyek az, aki lecsillapítja a benne tomboló hormonokat.

– Nem lesz semmi bajom – ismétli.

Biccentek, aztán megfordulok, és kilépek az ajtón. Egy pillanatra a falnak dőlve zihálok, és amikor kinyitom a szemem, Orlandót pillantom meg. A nappaliban ül és engem figyel. Végig itt maradt, hogy vigyázzon rám. Már nincs is semmilyen ellenérzésem vele kapcsolatban.

Nem kérdez, némán jön vissza velem a műterembe. Az én fejemben viszont csak úgy zakatolnak a megválaszolatlan kérdések.

– Mi történik, ha nincs senki? – nézek fel rá, amint beérünk.

Orlando először a homlokát ráncolja, majd leesik neki, mire gondolok.

– Hát… – elvigyorodik. – A kézimunka is hasznos, de nem olyan hatékony. Nem csillapít le úgy, mint egy aktus. Nincs meg a tudat, hogy valakit megtermékenyítettünk.

Az arcom lángol, ez nem kérdés.

– És tényleg? – nyílik nagyra a szemem.

– Nem, dehogy – rázza a fejét nevetve. – Óvszert használunk, az agyat be lehet csapni.

Két tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat, mintha el tudnám tüntetni róla a pírt.

– Kérdezhetek még?

– Meg tudnám akadályozni? – mosolyodik el szemtelenül, de figyelmen kívül hagyom.

– Ti… – Nem igazán tudom, hogy kérdezzek rá, mit csinál olyankor két kanos hímegyed.

– Nyúltunk-e már egymáshoz? – vonja fel Orlando a szemöldökét. Nem éppen ezt akartam kérdezni, de biccentek, ő pedig megköszörüli a torkát. – Próbálkoztunk, de közöttünk ez nem működik. Mindketten dominánsak vagyunk, egyikünk sem fekszik alá a másiknak, habár én a fiúkat szeretem, de kizárólag aktív vagyok.

– Tényleg? – Az állam leesik, mert ez az információ rendkívül meglep.

Orlando kezébe veszi a palettát, és kinyom rá egy adag kék festéket.

– Valószínűleg senki sem gondolná rólam. Igaz, azokon a napokon mindegy, hogy férfi vagy nő… Puszta fajfenntartás. Kőkemény baszás, ha úgy tetszik.

Elhűlök a nyers szavak hallatán, de hazudnék, ha azt állítanám, nem hoz izgalomba. Nem kérdezek rá, mert egyértelmű, hogy ezek szerint Juliannek is mindegy, hogy olyankor kivel… Ezt még nehezebben tudom elképzelni. Julian egy férfival? Annyira alfahím, bár Orlando is.

– Tudom, mi jár a fejedben – szólal meg újra. – Julian nem szokott férfiakkal lenni. Egyedül csak én érhettem még hozzá.

– Azt hiszem, ennyi információ bővel elég volt mára – fordulok el zavartan.

Hallom, hogy kuncog mögöttem. Eszembe jut, hogy Julian azt mondta, Orlando eljár néha. Biztosan fiúkkal ismerkedik, bár nyilvánvalóan vannak férfi prostituáltak is, de azokon a napokon csak a fajfenntartás a lényeg, semmi köze a normális együttléthez. Orlandónak szüksége van az érzelmeken alapuló érintkezésre is. És Juliannek? Ő nem mehet innen sehová, és egyikük sem kötődhet… Borzasztóan nehéz lehet nekik.

Nagyot sóhajtok. Muszáj hozzákezdenem a munkához, ám a fejem még mindig zsong a kusza gondolatoktól. Erős empátiát érzek irántuk, azonban belátom, hogy így tényleg nem élhetnének az emberek között. Bár valószínűleg gyógyszeresen, vagy máshogyan lehetett volna szabályozni ezt az egészet, de úgy sejtem, senki sem akart pénzt áldozni erre. A Leszármazottak beletörődtek a sorsukba. Eleve ebben a kitaszítottságban nőttek fel, és hiába vagyonosak, kevesen vannak. Esélytelenül szállnának harcba a jogaikért.

– Te miért nem szagolgatsz? – ötlik fel bennem a kérdés.

Orlando derűsen fordul felém. A vásznán egy viharos ég képe kezd kibontakozni.

– Mondtam, hogy a fiúkat szeretem. Nem érzek késztetést arra, hogy megszaglásszak egy nőstényt. Kivéve persze azokon a napokon – teszi hozzá. – De ne vedd sértésnek.

Megrázom a fejem.

– És azt is megérzitek, ha egy nő épp termékeny?

– Meg, de az nem indítja be nálunk a folyamatot. Csupán kicsivel többet áll a farkunk, de tudjuk szabályozni.

– Jesszusom, milyen szókimondó vagy – forgatom meg a szemem.

– Te kérdezel túl sokat – vigyorog már megint.

Ez a pasi helyes. Orlando veszett jóképű, és el tudom képzelni, hogy pillanatok alatt leveszi a fiatal srácokat a lábáról. De azokon a napokon még a nőket is… Villámgyorsan fut át a fejemen, hogy hányadik napnál járok, és megnyugszok, mert elvileg még nincs peteérésem.

– Nos – veszek egy mély levegőt –, azt hiszem, mindenre kielégítő választ kaptam.

– Örülök, mert másképpen nem tudnálak kielégíteni – kacsint, és visszafordul a képhez.

Mosolyogva folytatom a munkát. Eldöntöm, hogy mégis csak kedvelem Orlandót. Nem olyan úriember, mint Julian, de a napnál is világosabb, miért barátok. Viszont az is egyértelmű, hogy mindketten szenvednek a magánytól.

2. részlet:

A bárt ismerem, sokszor jártam már itt. Elég nagy ahhoz, hogy elvegyülhessek a tömegben. Főleg meleg fiúk járnak ide, vagy néhány csaj, akik szintén a saját nemükhöz vonzódnak, de turisták, valamint bámészkodók is betévednek néha, esetleg egy-egy részeg társaság, akiknek mindegy, csak pia legyen és szóljon a zene.

Még túl korán van, a legtöbb fiatal józan, viszont a hangulat így is fergeteges. Az egyik sötét sarokban, a falnak dőlve szemrevételezem a kínálatot. Gyömbért kortyolok közben, mert kocsival vagyok, és amúgy sem nekem kell részegnek lennem, hanem a partneremnek. Lehangoló, de ez van. Józan sráccal nem mehetek el, mert nem kockáztathatok. Ha viszont ittas vagy be van tépve, nem fog emlékezni minden részletre, így arra sem, miért kényelmetlenebb neki a járás másnap.

Lábammal dobolom a ritmust, tetszik a zene, a fények vadítóan cikáznak összevissza, és a tekintetem hol az egyik, hol a másik srácon állapodik meg. Most épp a táncolókat nézem, és azt kívánom, bárcsak egy lehetnék közülük. Jó lenne legalább egy hétre kipróbálni, milyen hétköznapi emberként élni, beülni egy kávézóba, megnézni egy filmet, vagy céltalanul lófrálni a boltokban. Sosem volt ilyenben részem, és valószínűleg nem is lesz. Már az nagy merészség, hogy egyáltalán itt vagyok. Hamis személyi és jogsi kell hozzá, anélkül nem mozdulhatnék ki a birtokról. Így sem sűrűn kockáztatok, mert a fenének van kedve a luxusbörtönt igazira cserélni.

Egy sötét szempár figyel. A srác az egyik oszlopnál áll. Eddig ő is táncolókat nézte, de most engem. Nyugtalanul kortyolok a gyömbéremből. A tekintete igéző, az arca rendkívül szép. A haja innen feketének tűnik, enyhén hullámos, és az álláig ér. A beszédes szeme elárulja, hogy színjózan, ami rám nézve nem jó. Pedig tetszik. Nagyon is.

A poharam kiürül, ezért átverekedem magam a pulthoz. Így legalább a srácot is lerázhatom, mert bármilyen csábító, túl józan. Leitatni pedig nem fogom csak azért, hogy megdughassam. Arra lesz itt sok másik, csak válogatnom kell.

Most sört kérek, annyi még megengedett. Mivel van szabad hely, ezért felülök a bárszékre, és ott is maradok. Ahogy kifordulok a táncolók felé, az első, akit megpillantok, ismét a sötétszemű fiú, de most nem engem néz, hanem az illetőt, aki előtte áll. Egy magas, majdnem kopasz pasas magyaráz neki valamit. A fiú láthatóan kellemetlenül érzi magát a társaságában. A fejét rázza, és el akar sétálni, de a kopasz a karja után nyúl, és megállítja. A fiú az oszlopig hátrál, a pasas pedig egészen közel nyomul hozzá. Kezét a fiú derekára helyezi, ő pedig ki akar bújni onnan, de nem tud. Alacsonyabb és vékonyabb is, esélytelen, hogy eltolja onnan a zaklatóját.

Elfojtok egy szitkozódást magamban, miközben leteszem a sörömet. Felállok, kikerülöm azt a pár táncolót, akik elválasztanak tőlük, majd a kopasz pacák mögé lépek, és megkocogtatom a vállát.

– Mi van? – kérdezi gorombán, amikor hátranéz.

– Ő velem van, húzz el! – intek a fejemmel.

A fiú nagy szemmel néz rám, és nyel egyet. Így közelebbről még szebb az arca. Istenem, milyen cuki a pisze orra!

– Nem láttam, hogy együtt lennétek. – A kopasz már egész testével felém fordul.

A fiú keze után nyúlok, aki készségesen fogja meg az enyémet, és mellém lép.

– Akkor most már láthatod – mordulok a kopaszra, és a fiút magam után húzva, visszamegyek a pulthoz.

A söröm még megvan, úgyhogy egyből kézbe veszem.

– Kösz, ez rendes volt tőled – mondja, és a kezét nyújtja. – Dominic.

– Orlando. – Nem túl barátságosan fogadom a kézfogását, és rögtön visszafordulok a sörömhöz.

Fél szemmel érzékelem, ahogy Dominic kínosan feszeng mellettem. Egyik kezét a farmere zsebébe csúsztatja, a másikkal pedig zavartan beletúr a hajába, ami miatt a fehér póló felcsúszik rajta, és kivillan a hasa. Örülök, hogy ezt nem kell teliben látnom.

– Cserébe meghívhatlak valamire? – kérdezi végül.

Újra ránézek. Fekete szeme csillog, hosszú szempillái felfelé kunkorodnak, az orra tényleg édesen pisze, az ajkai pedig olyan formásak, hogy legszívesebben máris megkóstolnám őket. Ha ittas lenne, sem biztos, hogy be merném vállalni. Túl szép.

– Nem kell viszonoznod. Csak véletlenül vettem észre, hogy zaklat – hazudom. – Mindenféle hátsó szándék nélkül segítettem.

Bízom benne, veszi a lapot, és rájön, nem akarok tőle semmit. Vagyis dehogynem akarnék, csakhogy nem lehet.

– Oké, akkor esetleg van kedved táncolni? – kérdezi barátságosan.

Ujjaim a pohár köré szorulnak. Rettenetesen nehezemre esik elutasítani őt.

– Nem az én műfajom – felelem a lehető legérzelemmentesebb hangomon.

Dominic arcára kiül a csalódottság.

– Értem – biccent. – Akkor, még egyszer kösz. – Megereszt felém egy semmilyen mosolyt, és elsétál mellettem a mosdók irányába.

Biztos vagyok benne, hogy totál összezavartam. Megmentettem, majd bunkó voltam vele. Sürgősen keresnem kell valakit, hogy utána elhúzhassak a fenébe.

Már egészen nagy a tömeg a pult körül, ezért úgy döntök, visszamegyek a sötét takarásába. Többen is meglöknek, amíg átlavírozok az emberek között, de ott ismét nyugisan kereshetem az áldozatomat. Alig pár perc múlva ismét felbukkan Dominic, ezúttal egy színeshajú lánnyal nevet valamin, miközben a zenére lötyögnek. Gyönyörű a mosolya. Úgy tűnik, ismerik egymást a lánnyal, mert egymás fülébe sugdosnak, aztán Dominic hirtelen megint kiszúr engem. A francba! Sietősen elnézek másfelé.

Rendkívül feszélyez, hogy végig magamon érzem a tekintetét. Már ott tartok, hogy inkább lelépek, amikor váratlanul leszólít valaki.

– Hé! Van tüzed?

Odafordítom a fejem. Egy hidrogénszőke kölyök imbolyog előttem, és mielőtt nekem billenne, egyik kezével megtámaszkodik a falon.

– Itt nem lehet dohányozni – felelem mereven.

– Akkor kijöhetnél velem – kacsint. Pupillái tágak. Nem feltétlenül az alkoholtól imbolyog.

– És ha nincs tüzem?

Elmosolyodik. Nem csúnya, de nem is az esetem.

– Valami másod biztosan van. – Közel nyomul hozzám.

Dohány, fű és mandula illata van. Csak az utóbbit találom vonzónak, bár a dohány se zavar túlságosan. Egy pillanatra elnézek mellette, és tekintetem ismét összeakad a Dominic-éval. A szemöldökét ráncolva néz vissza rám. A kezem rögtön a szőke fiú derekára csúsztatom, és a füléhez hajolok.

– Csak, ha neked is van valamid a számomra. – A tenyerem lejjebb csúszik, és megmarkolom a fenekét.

A szőke fiú kézen fog, és maga után húz. Pont úgy, ahogy nemrég még én vezettem az angyalarcú Dominicot. Sajnos épp mellettük vezet el az utunk, így elkerülhetetlen, hogy egészen közelről ne nézzek újra a meleg szempárba, amelyek már nem csak csalódást, de értetlenséget is tükröznek. Utálom a helyzetet, hisz ő sokkal jobban vonz, mégis levegőnek kell néznem.

Megkönnyebbülök, amikor végre mögöttünk vannak. A szőke fiú kint megáll, és várakozóan néz fel rám.

– Kocsival vagyok – intek a fejemmel a parkoló irányába.

– Menő – vigyorog, és követ a túloldalra.

A parkoló sötét, lombos fák veszik körül. Egy középkategóriás Toyota dzsippel vagyok, amit kimondottan csak ilyesmire használok. A kertészünk nevén van, hogy még véletlenül se kerüljünk képbe, ha a rendőrök igazoltatnának.

Megállok a kocsi mellett, erre a srác hirtelen nekinyom, és végignyalja a nyakam. Meglep, az pedig még inkább, hogy rögtön térdre veti magát előttem. Először tiltakozni akarok, de mégsem teszem. Behunyom a szemem, és próbálom élvezni, amit csinál. Mivel túl ritkán van ilyesmiben részem, sikerül minden zavaró tényezőt kizárnom a fejemből, és végül izgatottan rántom fel magamhoz. Kitárom a hátsó ajtót, behasaltatom rá, és máris a nadrágját gombolom.

Hamar végzünk. A szőke fiú megjegyzi, hogy elég nagy a farkam, majd tényleg rágyújt, és úgy hagy magamra, hogy a nevét sem tudom meg. Nem, mintha érdekelne.

Megkaptam, amiért jöttem, mégis rossz szájízzel vezetek haza. Gyakran érzek hasonló ürességet az ilyen személytelen aktusok után, ennek ellenére rendszeresen próbálkozom, néha már magam sem tudom, miért. Többször is beugrik Dominic csalódott arca, de mindannyiszor elhessegetem a képet.

Ilyenkor napokig szükségem van a magányra, így többnyire a festészetbe temetkezem. Julian már tudja, hogy nem érdemes zavarnia, ám Lenát elfelejti erről felvilágosítani, ezért a nő rendszeresen rám nyit a műteremben, és a művészetről beszél nekem. Képtelen vagyok haragudni rá, mert egyrészt érdekel a téma, másrészt eltereli a gondolataimat, és amúgy is bírom őt. Szóval a végén még hálás is vagyok neki, amiért nem tudatosan, de nem hagy depizni.

– Mi a baj? – kérdezem egyik nap.

Lena a nappaliban az ablaknál áll, és egy könnycseppet töröl le épp az arcáról. Julian vigasztalólag a hátát simogatja.

– Az anyja a sokadik meghívását utasította vissza – sóhajtja.

– Most milyen kifogást talált ki? – Leülök a fotelbe.

– Ezúttal nem kifogás volt – fordul felém Lena. – Kerek-perec közölte, hogy nem képes elfogadni a döntésemet, és nem szeretné megismerni Juliant.

– Nem kérdezem, kitől örökölted a makacsságodat. – Próbálom jobb kedvre deríteni, ami sikerül is, mert Lena halványan elmosolyodik.

– Idő kell neki – mondja Julian.

– Vagy Iris – szólok közbe. – A lángoló hajú barátnőd szerintem anyádat is meg tudná győzni, amilyen nagy szája van.

– Ha megtudja, milyen jelzőkkel illeted, a te hajad is lángolni fog – neveti el magát Lena. – De talán igazad van. Felhívom.

Julian hálásan megveregeti a vállamat. Tudom, hogy nem könnyű nekik. Lena most kezd szembesülni a hátrányokkal, amiért egy Leszármazottal él. Az ilyen pletykák gyorsan terjednek a városban, és máris két múzeum bontott vele szerződést, a műhelyét sem adják ki tovább neki. Julian már vásárolt egy ingatlant erre a célra, de még nem merte elmondani Lenának. A kapcsolatuk gyorsan alakult, de az összecsiszolódás lassabb. A barátomnak – érthető módon – nincs tapasztalata ebben, és én sem tudom jó tanácsokkal ellátni, de ha marhaságokat akar hallani, abban mindig partner vagyok.

Három hét múlva kiderül, igazam volt Irisszel kapcsolatban, mert Lena anyja megenyhül, és hajlandó meglátogatni a lányát a birtokon, és így természetesen megismerkedik majd Juliannel. Na meg velem. Már előre félek. Nem a nőktől, mert hát Iris is itt lesz, hanem attól, hogy Julian ismételten felfordítja majd a házat, és vigyázzba kell állnom egész este.

Annyira fel vannak dobva a hírtől, hogy megállás nélkül nyálasan szeretgetik egymást, nekem meg indokolatlanul áll a farkam, mire rájövök, hogy eltelt egy ciklus. Valamiért én sem tartottam most észben, így sem testben, sem lélekben nem készültem fel a következő három napra.

– Holnap bezárkózok – tájékoztatom Juliant.

A könyvtárban vagyunk, papírokat ír alá éppen. Meglepetten néz fel.

– Megint egyedül akarod végigcsinálni?

– Elmondtad már Lenának? – vonom fel a szemöldököm. Én a kanapén ülök, Julian pedig az asztal mögött, és a kérdésem után sóhajtva hátradől.

– Nem került szóba, de ne ettől tedd függővé. Meg fogsz betegedni, ha így folytatod.

– Neked mikor volt? – Szándékosan hagyom figyelmen kívül a megjegyzését. Tudom, hogy nem egészséges így, de Lenában azonnal kérdések merülnének fel, ha meglátná, ki jön hozzám.

– Nem tudom – feleli Julian, és elneveti magát. – Mióta Lena itt van, elég sokat szexelünk, fel sem tűnt, ha volt is.

A homlokom ráncolva nézek rá.

– Kizárt, hogy azt ne éreznéd meg.

– Passz – vonja meg Julian a vállát. – Mindenesetre nem hiányzik.

Most már végképp irigylem, bár tényleg nem hiszem, hogy csak úgy megszűnt volna a párosodási ösztön, hanem sokkal inkább még mindig nem állt helyre a ciklusa. Ami nem csoda, hisz egy sor hormonális változáson ment keresztül.

Azt hiszem, soha ilyen betegen nem ébredtem még, mint ezen a napon, pedig Giovanni most is megmasszírozott. A karomat is nehéz a takaró alatt mozgatni, annyira fájnak az izmaim, de muszáj az első kielégülésen túl lennem. Utána beállok a hidegvíz alá, és jól átdörzsölöm magam. Egy kicsit jobb lesz tőle. Vékony melegítőalsóba bújok, és a hűtőhöz lépek. Ekkor szembesülök azzal, hogy nincs elég vizem. Első gondolatom az, hogy átvészelem csapvízen ezt a három napot, de mivel elég korán van, megkockáztatom, hogy átmenjek a nagykonyhába, Julienék úgyis alszanak még.

A műteremnél érzem meg az illatot, és az agyamra olyan gyorsan telepedig a vörös köd, hogy időm sem marad átgondolni, mit teszek. Lépteim felgyorsulnak, és ahogy a lépcső felé fordulok, még erősebben megcsapnak Lena bódító feromonjai. Termékeny. Én pedig párosodni akarok. A kettő együtt a legveszélyesebb párosítás.

Ész nélkül nyitok be hozzájuk, de az ajtóban megtorpanok, ugyanis Julian hangosan mordul rám. Az ágy mellett áll, ő is félmeztelen, az izmai dagadnak, szinte hallani vélem, ahogy a vér száguld az ereiben.

Neki is most van.

– Orlando? – Lena kérdőn néz rám. Az ágyon térdel egy csöppnyi fehér hálóingben.

Egy pillanatra összezavarodok, de az ösztöneim erősebbek. Elképesztően vonz az illata. Felé mozdulok, de Julian elállja az utam, és ismét morog, én meg vissza rá. Ugrásra kész vadállatként viselkedünk. Nem értem, miért haragszik, hisz nem ez az első, hogy osztozkodunk. A tudatom nem tiszta, párosodni akarok, ahogy ő is. Farkasszemet nézünk egymással, rövid időre kézzelfogható feszültséggel telik meg a szoba levegője. Végül Julian halkabban mordul egyet, és Lena felé fordul.  A nő szeme hatalmasra nyílik, ahogy tudatosul benne, hogy ezúttal két hímmel kell közösülnie.

Úgy rántom fekvőhelyzetbe őt, mintha egy rongybaba lenne. Fejem rögtön a lába közé fúrom, és megízlelem. Julian megint morog a fülem mellett, ő is kapni akar belőle. Arrébb húzódok, hogy hozzáférjen, pedig legszívesebben kisajátítanám magamnak. Lena illata teljes öntudatlanságba taszít. Érzékelek dolgokat, hallom a sóhajait, Julian időnkénti elégedetlen morgását is, amit továbbra sem értek. A legközelebbi tiszta pillanatom az, hogy Lena mögött térdelek, hevesen mozgok benne, miközben ő Julian farkával a szájában, szinte fulladozva nyögdécsel. A kép túl ismerős. Rengeteg hasonlóban volt már részünk.

Az izmaim még mindig fájnak, ugyanakkor jóleső érzés fut végig a gerincemen. A tekintetem összekapcsolódik a Julianével. Sárga szemében nyugtalanság csillan. Megrázom a fejem, hogy tisztuljon a tudatom, de egyszerűen nem megy, pedig szeretném megfejteni, miért másabb ez most. Mellkasa fénylik az izzadtságtól, izmai kívánatosan dagadnak, a legszebb férfitest, amit valaha láttam. A barátom, a testvérem, akivel mindent megosztunk. A gondolataim kuszák, többnyire nem is gondolatok, csak foszlányok. Julian tekintete most is tisztább. Egy apró, cinkos szemvillanásból megértem, mit akar. Akkor a másikat miért nem?

Kihúzódok Lenából. Abban a pillanatban Julian lejjebb tolja magát az ágyon, és magára ülteti a nőt. Begyakorolt mozdulatok ezek. Julian lábai közé térdelek, ő lehúzza Lenát magára, és megcsókolja. Ez viszont szokatlan, egy pillanatra ki is zökkent, de még mindig nem ér el a tudatomig, miért érzem magam kellemetlenül.

Az ösztöneim hajtanak. Beillesztem magam Julian mellé, és mire Lena felfogná, mire készülök, lassan beljebb tolom magam. Lena felsikkant, Juliannel jólesően felmordulunk. Ketten mozgunk az apró nőben, rutinosan megy ez nekünk. Az érzés felülmúlhatatlan, ahogy a farkunk egymáshoz dörzsölődik a nedves forróságban. Lena is túl lesz az első sokkon, sikolyai állandóvá válnák, ahogy folyamatosan élvez. Ő ingyen kapja azt, amiért mások rohadt sokat fizetnek.  

A mozgásom egyre féktelenebb, gyors ütemben épül fel bennem az orgazmus. Valahol eljut a tudatomig Lena kétségbeesett hangja, hogy sok lesz. Nem lesz sok, csak ő még nem tudja. Mélyre tolom magam benne, és mozdulatlanná válok, ahogy Julian szintén. Bent duzzadunk meg, teljesen kitöltve Lena forró hüvelyét. Sóhajok, nyöszörgések és nyögdécselések repkednek a fülledt térben. Az első élvezethullámmal részben kitisztul a fejem, és a gyomrom nyomban görcsbe rándul.

Mi a fenét művelek? Nem szabadna itt lennem.

Szinte pánikolva kezdem el kapkodni a levegőt. Lena két hatalmas hímmel van összeragadva. A legutóbbi orgazmusa után kimerülten piheg Julian széles mellkasán. Legszívesebben kihúzódnék, de nem tudok, mert az nemcsak nekem fájna piszkosul, de nekik is. Kerülöm Julian tekintetét, miközben a párja punciját élvezem épp tele. Istenem! Hogy tehettem?

– Nyugi! – hallom meg a barátom kellemes hangját. Félve pillantok rá. Sírni tudnék, amiért minden rezdülésemet megérzi. Ő megértően pislog rám. – Nincs gond, ne idegeskedj!

Nagy tenyerével Lena hátát simogatja. Julian a legjobb ember a földön.

– Elbasztam, sajnálom – mondom, és behunyom a szemem, de ezúttal nem azért, mert épp egy élvezethullám söpör rajtam végig, hanem mert annyira szégyellem magam.

– Semmit sem rontottál el. Már beszéltünk erről Lenával.

Julian szavaira újra kinyitom a szemem.

– De…

– Majd később – vág közbe, ezzel belém fojtva a szót.

Igaza van, nem pont most kellene erről beszélni, miközben gyakorlatilag még mindhárman élvezünk, mert habár nekem ez még véletlenül sem olyan, és azt hiszem, már Lenát is sikeresen kilöktem a hangulatból. Ettől bénább már nem is lehetnék. Legalább jól zártam volna le a dolgot, ha már így alakult, de még ez sem jött össze. Utálom magam mindenért. De legfőképpen azért, mert megdugtam a legjobb barátom párját. Ezt a hibát soha nem fogom tudni jóvátenni.

Amint lehetőségem van rá, azonnal menekülőre fogom a dolgot. Julian hiába szól utánam, a melegítőalsómat magam elé tartva rontok ki a szobából, és csak menet közben húzom magamra. Majdnem le is zakózok miatta a lépcsőn, de már az sem érdekelne, ha kitörném a nyakam. Rettenetesen dühös vagyok és szomjas. Az utóbbival mit sem törődve, tiszta erőből püfölni kezdem a nappalimban lévő bokszzsákot, ami talán még soha nem tett ilyen jó szolgálatot, mint most.

Jó negyedóra múlva egy fokkal higgadtabban nyitom ki a hűtőt, és öntök magamba egy egész palack vizet. Aztán megint a fürdőbe veszem az irányt, ahol könnyek között mosom le magamról az elmúlt óra gyönyörű mocskát.

3. részlet:

Hangos nyögésemet elnyelik a világosvörös panelekkel fedett falak. Byron állatira jó dolgot művel a lábam között. Nem a nyelvét használja, hisz nincs neki olyan, viszont valami puha, nedves akármi dörzsöli a csiklómat, amitől az egész testem remegni kezd. Úristen! Nem akarom elhinni, hogy ilyen állapotba kerültem. Ujjaim a lepedőbe markolnak, csípőmet ösztönösen emelem magasabbra, és akkor megérzem a finom rezgést is. Ez már túl sok.

– Ó, anyám! – csúszik ki a számon élvezet közben, és ha akarnám, se tudnám visszafogni magam. Amilyen hangot kiadok, az már nem nyögés, hanem sokkal inkább sikoltás, utána pedig a mennyezetet bámulva lihegek. – Ez meg mi volt? – teszem fel a költői kérdést, és egészen meglep, hogy Byron válaszol.

– Egy csodás orgazmus.

– Nem mondod? – forgatom meg a szemem.

Byron már újra az ágy előtt áll, fénylik a bőre a szája körül, és férfiassága ugyanúgy tettre készen áll. Ezek után muszáj kipróbálnom, azzal mit tud. Feljebb kúszok az ágyon, igyekszem nem tudomást venni a mögöttem lévő kameráról. Valószínűleg nem fogják díjazni, amiért háttal vagyok, de most nem érdekel. Az alkaromra támaszkodok, és újra végignézek Byron egyébként gyönyörű testén.

– Nem szeretnéd folytatni, nagyfiú? – kérdezem, mert úgy tűnik, a cinikus megjegyzésem kissé összezavarhatta, ugyanis nem válaszol, csak mozdulatlanul áll.

– Semmire sem vágyok jobban – mondja, és végre megmozdul. Fölém mászik, aztán ismét megáll, a fejét lassan felemeli, mintha ismét végignézne rajtam. – Olyan vagy, mint egy szál fehér gyertya a szénbánya mélyén – közli bársonyos hangon.

Mi a franc? A szemem nagyra nyílik, és kibukik belőlem a nevetés.

– Hogy mit mondtál?

– Olyan vagy, mint egy szál fehér gyertya a szénbánya mélyén – ismétli.

– Ezt nem hiszem el. – Annyira nevetek, hogy könnyes lesz a szemem, és oda minden hangulatom. – Szállj le, kérlek!

– Valamit rosszul csináltam? – kérdezi Byron, de teszi, amire kértem, és arrébb húzódik.

– Nem, te semmit sem csináltál rosszul – felelem a könnyeimet törölgetve, aztán feltérdelek, és a kamerába nézve, széttárom a karom. – Most komolyan? Mi a fenét tápláltatok belé? Szénbánya? Honnan szedtétek ezt a marhaságot?

Természetesen nem várok választ, de ezzel lőttek a tesztelésnek.

– Charlaine Harris, amerikai író könyvéből – szólal meg Byron mellettem.

Meglepetten fordítom felé a fejem.

– Tessék? – Nem tudom eldönteni, hogy ezt most ő válaszolta, vagy valaki más, aki hozzáfér a rendszeréhez.

– A nők szeretik a romantikus könyvekből vett idézeteket – magyarázza. Eléggé szürreális, hogy mindezt meztelenül, álló farokkal teszi.

– Az lehet, de ez egy hülye idézet – motyogom, és átmászok az ágyon, hogy megkeressem a bugyimat. – Ráadásul nem is a legmegfelelőbb pillanatban mondtad. Ezzel senkit sem fogsz tudni kiimádkozni a bugyijából – emelem meg az említett ruhadarabot, és bele is bújok.

Nagy csend fogad, Byron nem válaszol. Nem akarok arra gondolni, hogy valaki mással beszélgetek, mert akkor az a valaki végignézte, ahogy elélveztem Byron nyelvétől, vagy akármijétől.

– Bocsánat – böki ki.

Megrázom a fejem, majd a felsőmet is magamra húzom.

– Öltözz fel! – utasítom.

Engedelmesen teszi, amire kérem, én pedig az ölembe veszem a táblagépet, és elkezdem betáplálni az összes mai tapasztalatomat. Végül úgy döntök, mindent megemlítek. Azokat az apróságokat is, amelyek kevésbé tetszettek, de a dicsérettel sem fukarkodok. Időközben Byron is felöltözik, és türelmesen várakozik. Felnézek rá. Olyan jó fiúnak tűnik, hogy szinte megesik rajta a szívem, amiért nem adtam meg neki, amiért létrehozták. Felemelkedek, és megállok előtte.

– Holnap folytatjuk az ismerkedést, rendben? – Kezem végighúzom a nemes arcélén.

– Alig várom, Abby – válaszolja mindenféle érzelem nélkül.

– Én is – hazudom, mintha bármit is számítana, aztán a panel után nyúlok, és megnyomom a leállítás gombot.

Byron szeméből kihuny a fény, és mozdulatlan marad, habár eddig sem csinált túl sok mindent. Újra felemelem a tabletet, átolvasom, amit írtam, majd elküldöm. Kezembe veszem a táskámat, és hallom, ahogy rezeg benne a telefonom. Előkeresem, és csodálkozva állapítom meg, hogy máris elutalták a kétszáz dollárt a munkámért. Pedig azt hittem, semmit sem fogok kapni, hiszen maga az aktus nem történt meg.

Mélyet sóhajtok, mielőtt kinyitom az ajtót. Kellemetlen az itt dolgozókkal találkozni, hiszen egyrészt tudják, mit csinálok, másrészt bármelyikük lehet a „kukkolóm”. Senki szemébe nem nézek, úgy megyek oda Ruth asztalához. Ő egy szőke lánnyal beszélget éppen, emlékszem rá a tegnapi tájékoztatóról. A lány vidáman elköszön, Ruth pedig rám pillant, és a kezét nyújtja a tabletért. Átadom neki, megkérdezi volt-e valami problémám, és anélkül, hogy belenézne, félreteszi a készüléket. Miután közlöm, hogy minden rendben ment, mosolyogva elköszön azzal, hogy holnap találkozunk, és máris újra a munkájába temetkezik.

Örülök, hogy megszabadultam tőlük. Sietve szedem a lábam, hogy minél hamarabb kijussak az épületből. A liftbe is pont ilyen kapkodva lépek be, és nekidőlök a hátfalnak. Az ajtó elkezd összezárulni, azonban a résben megjelenik egy elegáns barna bőrcipő, mire a panel ismét szétnyílik. Felemelem a fejem, és egyenesen Jéghegy Byron kék szemébe nézek, ám megint csupán egy másodpercre, mert rögtön arrébb lép, és megáll az oldalsó falnál. A pulzusom szokás szerint megugrik, és magamban azért imádkozom, hogy ne emlékezzen rám. Tudom, hiú remény, hisz ma majdnem felborítottam.

Az ajtó bezárul, a lift nesztelenül suhan. Örülök, hogy csak a harmadikon vagyunk, mert Byron illata máris betölti a szűk teret, és nekem egyre csak az jár a fejemben, mennyire hasonlít rá a robot, akivel majdnem szexeltem, és akit róla neveztem el. Vajon mit szólna hozzá, ha tudná?

Byron tényleg olyan mozdulatlanul áll, mint egy jéghegy, lopva még rá is sandítok, egyáltalán vesz-e levegőt, aztán majdnem megugrok, mert váratlanul megköszörüli a torkát. Basszus!

A lift megáll. Ő van közelebb az ajtóhoz, de nem mozdul, és én sem. Hideg tekintete újra megtalál, és türelmetlenül int. Megeresztek felé egy bárgyú mosolyt, halványan biccentek, és úgy süvítek el mellette, mint egy kilőtt pezsgősdugó. Csoda, hogy hangot nem adok mellé.

Csak akkor lélegzek fel, amikor kilépek az épületből. Aztán felszállok az első buszra, és a lakásomhoz legközelebb eső bevásárlóközpontnál kiszállok. Végre feltölthetem a készleteimet.

A könyvet ide kattintva megvásárolhatod.

Neon Ball - beleolvasó

 Rebecca Reed

Neon Ball

1. fejezet: Bogarat a fülbe

Jace

– Elrendeztem a gépet. Biztos, hogy nem akarsz jönni? – Leteszem a telefont az asztalra, és várakozva pillantok apára.

– Nem tudom áttenni az értekezletet, de anyád biztosan örülne, ha három napig nem látna. – Az étkezőasztal túlsó vége felé sandít, és halkan kuncog közben.

Szeretem, amikor a szüleim évődnek egymással.

– Ez nem igaz, Robert! – ingatja anya a fejét mosolyogva, majd hozzám fordul. – Amúgy is jobban fogjátok érezni magatokat Summerrel, apátok nélkül.

– Ezt cáfolom. Nekem senkivel semmi bajom – emeli maga elé a kezét Summer. – Viszont továbbra sem érdekel a kézilabda, csakis Jace kedvéért megyek.

– Meg azért, hogy bevásárolhass Los Angelesben – teszem hozzá.

A családi vacsoránál ülünk, amin nagyapa nem vesz részt, mert mindig késő este ér haza a kártyaklubból. A nagy, kovácsoltvas csillár meleg fényei alatt szinte ragyog a méregdrága porcelán, amelyet anyám oly gondosan válogatott össze. Ő főzött, semmi extra, semmi felhajtás. Teljesen átlagos családnak tűnünk, a porcelánt és a XVI. Lajos korabeli étkezőasztalt leszámítva, persze.

– Jó, ez is igaz – fintorog Summer. – Amúgy nem értem. Olyan sokat költesz erre a sportra, hogy ennyi erővel összedobhatnál egy saját csapatot is. Az sem kerülne többe, mint az utazásaid.

– Most mi van? Eddig azt hittem, szeretsz velem jönni. – Nem komoly a felháborodásom.

– Szeretek is, de igazán belebolondulhatnál egy másik sportágba. Egyáltalán milyen amerikai vagy te? – ölti rám a nyelvét.

A szüleim jót derülnek rajtunk.

– Olyan, aki nem szereti a baseballt és az amerikai focit – morgom, és egy falat pulykasültet tűzök a villámra.

– Nem marhaság, amit Summer mond. Tényleg csinálhatnál egy saját csapatot, ha úgyis ez a szenvedélyed – javasolja apám.

– Oké, szórakozzatok csak rajtam – forgatom meg a szemem.

– Szerintem apád nem viccel – szól közbe anya.

A szemöldököm magasba szalad, és először rá, majd apára nézek, aki csak bólogat, arcán halvány mosoly bujkál. Tényleg nem viccel.

– Atlantában nincs kézilabdacsarnok, sem pálya. És senki sem űzi ezt a sportot – közlöm, de nyilvánvalóan ezzel ők is tisztában vannak.

– Egy hónap alatt felhúzom neked, ha csak ezen múlik – vágja rá apám.

– Ez nem lepne meg, ennek ellenére sem érdekel.

– Miért nem? – Summer oldalra billentett fejjel bámul rám.

– Hogyhogy miért nem? Épp az előbb beszéltünk róla, hogy Amerikában senkit sem érdekel a kézilabda.

– De téged igen.

Summer a legjobb barátom, együtt nőttünk fel. Az ő nagyapja és az enyém szintén barátok, így a két család mindig jó viszonyt ápolt egymással. Hosszú ideig mindenki azt hitte, egyszer feleségül veszem őt. Nos, azóta letettek erről az elképzelésükről.

– Kész ráfizetés lenne; nem áldozok ennyit a kedvtelésemre, úgyhogy ejtsük a témát.

Hallgatnak rám, a beszélgetés más irányba terelődik.

Nem mondom, eléggé kedvemre való elfoglaltság lenne egy saját csapatot menedzselni, a pénzem is megvan hozzá, de néha tényleg úgy érzem, hogy a játékosok rokonságán kívül az egész államokban egyedül én rajongok ezért a sportért. Van néhány, szinte amatőrnek nevezhető csapat az országban, viszont alig-alig rendeznek tornákat nekik. Bajnokságokat pedig egyáltalán nem. Most L.A.-ben két-három vendégcsapattal fog játszani a válogatott, úgyhogy mindenképpen meg akarom nézni őket.

Vacsora után a nappaliban folytatjuk az estét Summerrel. A nagy üvegablakok egyikén behallatszik a kerti szökőkút megnyugtató csobogása.

– Kinek üzengetsz ennyire? – kérdezem tőle.

A szülők már elvonultak az emeletre. Velük lakom, mert akkora ez a ház, hogy egyszerűbb telefonon felhívni egymást, mint gyalogosan megkeresni, úgyhogy bőven megvan a magánszférám. De emellett van egy lakásom is a belvárosban. Pontosabban egy egész háztömböm.

– Luiginak, annak az olasz fiúnak a múltkori átadási ünnepségről. – Summer ledobja a készüléket a kanapéra, és a szőke haját újra összefogja egy hajgumival, mert több tincs is kibújt belőle. – Randizni akar.

– Tényleg? – biggyesztem le az ajkam, közben én is a telefonom bújom. – Nem tudtam, hogy itt marad.

– Én sem.

– És? Találkozol vele? Elég helyes.

Summer odalép hozzám, és kikapja a kezemből a telefonomat.

– Te tényleg ennyire vak vagy?

– Miről beszélsz? – pislogok fel rá értetlenül.

– Annak a pasinak te jössz be, csak rá sem néztél, és most rajtam keresztül akar a közeledbe férkőzni.

Elnevetem magam, mert Summernek szokása fantáziálni nem létező dolgokról.

– Nekem úgy tűnt, utánad sóvárog. Már megint képzelődsz. Ha emiatt visszautasítod, soha többé nem viszlek magammal a meccsekre.

– Hú, ez ám a fenyegetés! – grimaszol, és maga elé emeli a telefonomat. – Lássuk, te kivel csevegtél éppen!

– Add vissza! – szólok rá nyugodt hangon. Tudom, hogy nem nézne bele, mégis bosszant.

Summer maga mögé rejti a készüléket.

– Ha nekem lesz igazam, elmész valakivel egy igazi randira.

Ez aranyosan gyerekes tőle, de pont ezért szeretem.

– Nincs egy esélyes jelölt sem, ezért nem ígérhetek ilyet. – Egészen komolyan nézek a szemébe, és elé tartom a kezem, amibe Summer nagy sóhajjal beleteszi a készüléket.

– Úgy sajnállak, Jace! – Lekuporodik mellém, és a térdemre hajtja a fejét.

– Azért annyira nem tragikus helyzet – vigasztalom, pedig nem pont így gondolom.

Egy milliárdos család egyetlen sarja vagyok, ráadásul meleg és jóképű. Legalábbis az utóbbit elég gyakran megjegyzik. Sosem tudom, hogy aki rám hajt, az miért teszi. Mindig úgy érzem, a partnereim csalódnak bennem, mert nem arra számítanak, amit kapnak. Nem szeretem a feltűnést, sosem nyilatkozom a médiának a magánéletemről, nem vagyok jelen minden nagy eseményen, ezenkívül nem iszom, nem dohányzom, és nem drogozom. Azt hiszem, túl unalmas vagyok.

Elég nehezen ismerkedem, nem bízom az emberekben, és emiatt – néhány kalandot leszámítva – gyakorlatilag szingliként élem fényűző életem. Summer pedig hol a kerítőt, hol a hős lovagot játssza mellettem. Jelen pillanatban mindkettőt egyszerre.

– Szerintem meg nagyon is tragikus, de tegyük el magunkat holnapra – fojt el egy ásítást, és feltápászkodik.

Itt alszik, mert reggel korán indul a gép, máskülönben lemaradnánk az első mérkőzésekről. Átmegyünk a másik szárnyba, Summer már gyakorlottan választja ki magának a szobát, pontosan tudja, mit hol talál, így nem kell játszanom az udvarias vendéglátót.

Zuhanyzás után én is eldőlök az ágyamon. Egyáltalán nem vagyok álmos, a gondolataim elkalandoznak a vacsora közben elhangzottak irányába. Egy saját csapat. Valószínűleg rendkívül élvezném, csakhogy nem lenne semmi értelme. Egyrészt nem tudnám kikkel megtölteni a játékoskeretet, másrészt mit csinálhatnánk azon kívül, hogy a labdát dobálgatjuk? Azt is nézők nélkül…

Gyorsan kiverem a fejemből az egészet, mielőtt jobban beleélném magam, és nagy nehezen sikerül elaludnom.

Másnap én frissen, Summer félig csukott szemmel issza a kávét, és közben valami olyasmit motyog, hogy elfelejtette berakni a kedvenc szandálját.

– Szinte egész nap egy izzadtságszagú sportcsarnokban leszünk, a tornacipőd pont megteszi – pillantok le a lábára.

Summer követi a tekintetem, aztán úgy meglepődik, mintha egy idegen húzta volna a lábára a cipőjét.

– Azért inkább veszek néhány csinos darabot. – Leteszi a bögrét. – Felőlem indulhatunk.

Sofőr visz ki minket a reptérre, a magángép útra készen vár. A bő négy órás út alatt átolvasok pár unalmas pénzügyi jelentést, Summer pedig filmezik, vagy épp engem szórakoztat. Szeret kifigurázni másokat, és mi tagadás, piszok jó benne. Ha nem gazdagnak születik, egész biztosan színésznőnek állt volna. Azonban színészet helyett a kozmetikai iparban brillírozik. Ő szervezi a reklámkampányokat a termékeik számára.

A reptéren ismét sofőr vár, aki egyenesen a szállodába visz minket, ahol éppen csak, hogy lepakoljuk a cuccainkat, aztán elvitetjük magunkat a sportcsarnokba. Summer megrohamozza a büfét, és összevásárol mindenféle egészségtelen dolgot, aminek a felét a kezembe nyomja.

– Lazulj el, szépfiú, a te szentélyedben vagyunk – kacsint rám.

Erre elvigyorodok, hisz nyilvánvalóan imádom ennek az egésznek a hangulatát. Az illatokat, a hangokat, a versenylázat és a drukkot, mert az akkor is bennem van, ha semmilyen tétje nincs a mérkőzéseknek, mint most. Viszont nemzetközi csapatokkal játszunk, ami nagy szó. Hamarosan kiderül, hol tartanak a fiaink a többiekhez képest.

– Ezúttal sem kell a helyekért verekedni – jegyzi meg Summer, amint felmegyünk a lépcsőn.

A lelátó kong az ürességtől, alig néhány ember üldögél elszórtan.

– Pont emiatt nem érdemes kézilabdacsapatba fektetni – mondom, és ezzel elárulom magam, mert Summer felvonja a szemöldökét.

– Ezek szerint gondolkoztál rajta.

A harmadik sorban helyezkedünk el. Lerakom magam mellé a szerzeményeinket az üres székre.

– Igen, kb. öt percig – hazudom.

Summer nem válaszol, helyette kibontja az egyik chipset, és azt kezdi el ropogtatni.

– Kik kezdenek? – kérdezi egy idő után, mert a pályán jelenleg mindenféle nemzetiségű játékos dobálja a labdát.

– Mi, Angolával. Bemelegítő meccs – felelem.

Nem sok izgalmat várok a mérkőzéstől, és amint elkezdődik, elég gyorsan kiderül, hogy egyik csapat sem teszi oda magát igazán, csak szórakoznak, hisz semmi tétje. Persze, attól még szurkolok, és észre sem veszem, hogy Summerrel együtt rágcsálok. Viszont nyerünk, ami egészen feldob.

Aztán jön újabb két meccs, ami már izgalmasabb, mert jobb csapatok játszanak. Európából egyedül a Dánok jöttek el, többnyire csak cserejátékosokkal, viszont így is remekelnek. Fantasztikus a csapatuk, és nem értem, mi miért nem vagyunk képesek meg se közelíteni a szintjüket. A legutóbbi VB-n mindössze két nyert meccsünk volt, de ennek is úgy örült mindenki, mintha legalább mi nyertük volna meg a bajnokságot.

Summer kitartó, azonban látom rajta, hogy halálra unja magát. Aztán kinéz magának egy játékost, és vele szemez egész idő alatt, vagy épp a telefonján válaszol az üzeneteire, mert a munka ilyenkor sem áll meg, csak lelassul.

Viszont, amint kitesszük a lábunkat a csarnokból, Summer életre kel. Természetesen Beverly Hills és a Rodeo Drive az úti cél, hogy elköltsön egy vagon pénzt. Még szerencse, hogy a legnagyobb divatcégek üzletei egy rakáson vannak, így nem kell kilométereket sétálni. Miután kijövünk a Valentinóból, közlöm Summerrel, hogy keresek egy kávézót, és ott megvárom, amíg végez. Engem nem szédít meg ez a forgatag, és vásárlási lázban sem égek. Summer viszont olyan magabiztosan mozog ebben a közegben, mintha tényleg erre született volna.

– Legalább a Diorhoz gyere még velem – karol belém.

– Eszemben sincs – rázom a fejem, de átkísérem a túloldalra, és lecövekelek a bejárat előtt. – A Versace után van az a kiülős kávézó. Ott találkozunk.

Gyorsan nyomok egy puszit az arcára, mielőtt tiltakozhatna. A kávézó egy sarokkal arrébb van, ezen a részen az útszakasz teljesen le van zárva. Leülök az egyik szélső asztalhoz, és miután rendelek egy kávét, elintézek néhány telefont, mert milliók ide-oda, én is dolgozom, mint mindenki más. Az más kérdés, hogy gyakran ennek ellenére is haszontalannak érzem magam. A cégeink úgy vannak felépítve, hogy a jelenlétünk nélkül is tökéletesen elboldoguljanak, én mégis bejárok. Így legalább azzal áltathatom magam, hogy szükség van rám.

– Mr. Tramblay? – Egy vöröshajú nő szólít meg a járdaszegélynél állva. – Bocsánat, ha zavarom, de készíthetek egy fotót önről?

Egy jól nevelt újságíró. Ritka, ha engedélyt kérnek ilyesmire. Az is meglep, hogy felismert, mert habár időnként szoktak rólam cikkezni, én túl jófiú vagyok nekik, sosem szolgálok semmi érdekességgel számukra. A melegségem ténye pedig már nem hírértékű.

– Az attól függ, mire akarja felhasználni. – Intek, hogy üljön le, mert nem akarom felhívni magamra a figyelmet még jobban.

A nő zavartan helyet foglal velem szemben, kissé bele is pirul. Egyértelmű, hogy nem számított ilyesmire.

– Csak egy kis magazinnál dolgozom Angliában. Egy hét Los Angelesben címmel cikket akarok írni, és igyekszem lefotózni az összes hírességet, akivel összefutok – magyarázza hevesen.

– Én nem vagyok híresség – tiltakozok. – Angliából jött? Hogyhogy felismert?

– Egy gazdasági lapnál dolgoztam előtte – magyarázza. – Szóval, jöhet egy fotó?

– Legyen – egyezek bele, mert belőle nem nézem ki, hogy valamiféle álhírt kreálna a találkozásunkból.

Kiderül, hogy még csak rendes fényképező sincs nála, mindössze a telefonjával lő pár képet, aztán megköszöni, és elmegy. Épp akkor, amikor Summer odaér hozzám egy rakás csomaggal a kezében, amit rögtön ledob az asztal mellé, és lehuppan a székre, ahol az előbb az újságíró ült.

– Ki volt ez a nő? – kérdezi, közben elnéz mögém.

– Egy újságíró. – Intek a pincérnek.

– Tíz percre válunk el, és te máris sztárosdit játszol? – nevet Summer. – Csak nem hagytad, hogy lefotózzon?

A pincér odajön, megvárom, amíg Summer rendel, és utána válaszolok.

– Egészen normális volt, és nem amerikai. Nem zavar, ha betesz egy angol magazinba, valószínűleg senki sem fogja tudni, ki vagyok – vonok vállat.

– Tudod ki vagy? – könyököl Summer az asztalra.

– Hm?

– A legszerényebb és a leghelyesebb milliomos, akit valaha a hátán hordott a föld. Imádom, hogy így megnőtt a hajad, nagyon jól áll. Kár, hogy nincs olyanom, amire gerjedsz, mert kurvára lennék a pasid.

Az állam leesik, aztán elnevetem magam. Zavaromban az ujjaimat a sötét tincseim közé vezetem, amelyek tényleg eléggé megnőttek.

–  Ne beszélj csúnyán, nem illik egy úrinőhöz! – Én is előredőlök. – Egyébként, mi ütött beléd?

Summer összevont szemöldökkel bámul. Pont így szokott nézni, amikor valami szöget üt a fejébe.

– Eszembe jutott valami – mondja.

Hát persze, hogy jól gondoltam.

– Csupa fül vagyok.

Közben a pincér leteszi elé a kávét.

– Tudom, mivel lehetne nézőket szerezni a kézilabdacsapatodhoz.

Lemondóan sóhajtok egyet. Azt hittem, valami értelmes dolgot fog mondani.

– Nincs csapatom.

– De lesz, ha meghallod az ötletemet.

– Summer! Kinyögöd végre? – türelmetlenkedek, mert kezd idegesíteni, ahogy vigyorog.

– Az jutott eszembe, ha te állnál a pályán, egy csomó csaj járna ki a meccsre, meg persze férfiak is – egészíti ki. – Ha pedig hét, hozzád hasonló pasi izzadná szexire magát a küzdőtéren, egy egész stadionnyi rajongó csorgatná a nyálát utánatok.

Hitetlenkedve nézek rá.

– Ez hülyeség!

– Már miért lenne az? – tárja szét a karját. – Egy rahedli pénzed van, simán össze tudod szedni a leghelyesebb sportolókat az országból.

A fejem csóválom. Summernek szoktak hajmeresztő ötletei lenni, de ez tőle is meredek. Még közelebb hajolok hozzá.

– Ha elfelejtetted volna, meleg vagyok. Szerinted miről cikkeznének az újságok? Képesek lennének kitalálni, hogy saját háremet csináltam.

Summer a szemét forgatja.

– Nem azt mondtam, hogy egy meleg csapatot hozz létre, hanem csak töltsd meg helyes pasikkal! És bízd rám a reklámkampányt! Garantálom neked, hogy pár hónapon belül teltház előtt játszanátok.

Elgondolkozva nézek Summer okos szemébe. Tényleg lehetne egy saját csapatom? Kellemes izgalom fut végig rajtam. Főleg akkor, amikor beugrik, kit kérhetnék fel edzőnek.

– Ha megszerzed Emilian Halvorsent, azonnal nekiláthatunk – közlöm határozottan, mert biztos vagyok benne, hogy lehetetlent kértem.

Summer elmosolyodik, és feltartja a kezét, hogy csapjak bele.

– Akkor kezdheted a szervezést, Jace úrfi!

Belecsapok a tenyerébe, és fintorgok, mert utálom, amikor így hív. Viszont ez a beszélgetés egészen feldob. Titokban drukkolok, hogy Summer sikerrel járjon, de sajnos nem fog.

2. fejezet: Tiszta lap

Emilian 

– Hát te?

Birk, az egykori csapattársam áll az ajtómban. Amolyan haverféle, legalábbis amióta nem játszom, vele a legjobb a kapcsolatom.

– Beengedsz? Remélem, semmit sem zavartam meg – néz el a vállam fölött.

Félreállok az ajtóból, hogy beengedjem.

– Ha úgy lenne, sem számítana. Mi járatban? – kérdezem másképpen, miközben a konyhába veszem az irányt.

– Miért nem bérelsz nagyobb lakást?

– Felcsaptál ingatlanügynöknek? – A kezébe nyomok egy alkoholmentes sört. – Nekem tökéletesen megfelel. Amúgy is alig vagyok itthon.

A nappaliban ülünk le. Ha Birk meglátogat, annak mindig oka van, éppen ezért kíváncsian várom, mivel rukkol elő.

– Áll a bál miattad, remélem, tudod. – Szürke szeme vádlón csillan.

– Mikor nem? Most mi miatt? – Érdeklődve dőlök hátra a fotelben, és egyik lábamat felteszem a másikra.

– Alfred rájött, hogy dugod a feleségét.

A picsába! Erre nem számítottam. Egyből ráharapok a szám szélére, és a nyugalmam egykettőre szertefoszlik.

– Honnan tudta meg?

– Nem ez a kérdés, hanem az, hogy egyáltalán miért mozdultál rá a nőjére? – tárja szét Birk a karját. – A volt edződ, baszd meg!

Behunyom a szemem egy pillanatra. Tudom, hogy igaza van, csakhogy az a nő annyira vonzó volt azon az estén, hogy minden eszem elhagyott. Oké, nem okolom őt, mert tény, hogy nem nagyon kellett biztatni engem sem. A karácsonyi bulin kezdődött. Selma leszopott a férje irodájában. Ennek már öt hónapja. Azóta párszor „összefutottunk”, de mindig azt hittem, elég óvatos vagyok.

– Mit hallottál? – Idegesen kortyolok a sörbe. Nem esik jól, amiért alkoholmentes, úgyhogy inkább leteszem.

Birk fancsali képet vág, hosszú, izmos lábait kinyújtja.

– Első kézből értesülhettem a dologról, ugyanis épp ott voltam, amikor Selmával ordítoztak az irodájában. Alfred valami olyasmiket kiabált, hogy kinyír, tönkretesz és felejtsd el a másodedzői állást a válogatottnál.

– Rohadt jó! – horkantok. – Nem mintha eddig annyira nekem akarta volna adni. Ha nem kúrom a feleségét, se engem nevez ki.

– Figyelj, Em! – sóhajt Birk. – Ötletem sincs, mi bajod van neked, miért keresed mindig a balhét. Az ifi csapattal baromi jól haladtok előre, csodát műveltél velük. Ha kicsit türelmesebb lettél volna, megkapod az állást, de szokás szerint…

– Befejezted? – dörrenek rá. – Magamtól is tudom, hogy elbasztam. Nem kell a hegyi beszéd!

– Én csak jót akarok – rántja meg Birk a vállát. – Sejtem, hogy még mindig nehéz neked, amiért nem játszhatsz, azonban edzőként is remekelsz. Csakhogy az ilyen szarságok nem hiányoznak. A múltkor megütötted a bírót, most pedig ez… Ki fognak zárni a szövetségből, ha így folytatod.

– Semmi közük a magánéletemhez. – Felállok, és kicserélem a söröm alkoholosra. Bár legszívesebben valami töményet innék, de Birk miatt nem teszem.

– Valahogy el kellene rendezned ezt – javasolja.

– És mégis hogyan? Dugjam meg Alfredot is, hogy egálban legyenek?

Birk végre elröhögi magát.

– Alfred egy szőrös majom, nem hinném, hogy lenne gusztusod hozzá, azonban tényleg ki kellene találnod valamit. Vagy legalább készülj fel, ha találkozol vele. Mondd, hogy egyszeri alkalom volt, és sokat ittál, vagy mit tudom én.

– Kösz a remek tanácsokat – húzom el a számat. – Majd igyekezni fogok. Mesélj, hogy álltok a felkészüléssel?

Témát váltok, mert biztos, hogy lőttek a terveimnek. Igaza van Birknek, elbasztam, méghozzá nagyon. Szerettem volna megkapni a volt csapatom vezetését, hiszen úgy ismerem őket, akár a tenyeremet. Tudom, kinek mi a gyenge pontja és mi az erőssége, kire, mit lehet bízni. Tőlem jobb edzőt keresve sem találhatnának, csakhogy túl türelmetlen és dühös vagyok. Sosem kezeltem jól a kudarcot, és a sérülésemet még mindig annak élem meg.

Másfél évvel ezelőtt szabályosan kirúgták alólam a lábamat, és kifordult a térdem. Csúnya látvány volt, és kibaszottul fájt. A doki a helyszínen visszatette, csakhogy gipszbe rakták, és hosszú ideig pihentetnem kellett. Nem javasolták, hogy újra pályára álljak vele, de én megtettem, és két hónap múlva egy rosszul érkezésnél újra kifordult. Ekkor közölték velem, hogy ha megműtenék, akkor se játszhatnék tovább, ugyanis a szalagjaim túlságosan megnyúltak a két baleset után. Rettenetesen csalódott voltam, hetekig a közelembe sem lehetett jönni, mert mindenkit okoltam, holott senki sem tehetett róla, hiszen csak egy szerencsétlen baleset volt. Egy sportolónál benne van a pakliban a sérülés, azonban nem hittem, hogy ez velem is előfordulhat.

Hónapok teltek el, mire új célt tűztem ki magam elé. A sporttól képtelen lettem volna elszakadni, ezért szakedzői vizsgát tettem, és először Drammen ifjúsági csapatát kaptam meg, majd a legnagyobb tornaklub, az oslói BSK szerződtetett le, ahol korábban játszottam. A felnőtt csapathoz szerettem volna kerülni, onnan pedig a válogatotthoz, ám miután átkerültem oda, a dühöm újraéledt, hiszen nap mint nap láttam őket edzeni, én pedig csak a pálya széléről figyelhettem őket.

Baromságokat csináltam, rendszeresen összebalhéztam valakivel, és most itt tartok. Sikeresen kihúztam saját magam alól a szőnyeget, így nem csoda, hogy elhasaltam. Egy cseppnyi reményt sem fűzök ahhoz, hogy innen újra fel tudjak állni, mert Alfred túl befolyásos. Az ajtók be fognak zárulni előttem.

Ez szívás!

Miután Birkkel megdumálunk mindent, megköszönöm, amiért figyelmeztetett. Az ajtóban a lelkemre köti, hogy próbáljam meg valahogy helyrehozni. Sejtem, hogy bocsánatkérésre gondol, de azt lesheti. Túl nagy az egóm? Lehet. Akkor sem fogok megalázkodni Alfred előtt. A volt játékosa vagyok, méghozzá az egyik legjobb, ennek ellenére a kisujját sem mozdította értem. Nincs bűntudatom, amiért meghúztam párszor a nejét. Vigyázzon rá jobban.

Eredetileg úgy terveztem, hogy kiugrok a pályára, megnézni a fiúkat délután, ám az események fényében most jobb messzire elkerülnöm a helyet. Bár sokáig úgysem úszhatom meg, hisz közös helyszíneken edzünk, gyakran váltjuk egymást, és Alfred úgyis megtalál, ha akar.

Amikor már kezdem megunni az összes sportcsatornát, megnézem az e-mailjeimet. Elég sok megválaszolatlan levél vár különböző egyesületektől, ahol a tornákat és az edzőmérkőzéseket kellene visszaigazolnom. El is kezdem, közben szorgalmasan írom a naptárba, hogy mikor, milyen meccs lesz, aztán eljutok egy levélhez, ami egy bizonyos Summer Wellstől érkezett.

Kétszer is átfutom a sorait, mert nem akarok hinni a szememnek. A nő röviden csak annyit közöl, hogy edzői állást ajánlanának egy teljesen új csapatnál, Atlantában. És hogy a feltételek rendkívül kedvezőek.

Egyből rákeresek, mert tudtommal az Államokban igen kevés csapat van, azok sem híresek. Egy árva mukkot sem találok semmiféle atlantai csapatról. A levél viszont felkelti a kíváncsiságomat, ezért pár sorban válaszolok, megadom a telefonszámomat is. Esélytelen, hogy Amerikába költözzek, viszont érdekel, mit kínálnak és miért pont rám gondoltak.

Este úgy döntök, leugrok a törzshelyünkre. Péntek lévén, a csapat nagyobbik fele ott ücsörög az összetolt asztaloknál.

– Megjött a norvég Casanova – int Mikkel.

– Le lehet pattanni a témáról – morgom. Kifordítok egy széket, és leülök rá.

– Ne már, mesélned kell, haver! – csap vállba Felix. – Milyen az edzőnk nője?

– Próbáld ki, ha érdekel! – szólok vissza, mire a többiek röhögésben törnek ki.

– Meg kell hagyni, bátor vagy. – Felix egy töményet tol át elém. – Alfred irtó pipa lehet.

– Egész este ezen akartok lovagolni? – kérdezem. Lehúzom az italt, és megrázom a fejem. Túl erős így, elsőre.

– Tényleg szálljatok le róla. Van elég baja – áll mellém Birk.

Egy hálás pillantást küldök felé. Még kapok egy-két odaszólást, de átváltanak Felix közelgő esküvőjének megbeszélésébe. Elég hamar belelendülnek a legénybúcsú szervezésébe, közben újabb köröket kérnek. Aztán felrángatnak táncolni egy csajokból álló társaság közé. A pia segít ellazulni, nem akarok gondolni arra, milyen következményekkel jár, amit tettem. Hagyom, hogy a csajok a nyakamba csimpaszkodva dörgölőzzenek hozzám.

Később átverekedem magam a tömegen a pulthoz, mert egészen kiszáradt a szám.

– Nocsak, Elida! A pult innenső oldalán? – Megállok a pultos csaj mellett, aki most vendégként ücsörög egy ital társaságában.

– Emilian! – biccent felém. – Látod, nem tudok meglenni nélküle. Ez a kibaszott klub a második otthonom.

– Akkor meghívlak valamire. – Felülök mellé a bárszékre. – Mit kérsz?

– Nem berúgni vagyok itt, szőke herceg! – kacsint rám.

Bírom a csajt és a tetkóit is. Habár a fekete és élénkvörös hajkombó kissé merész számomra, de Elida összességében piszok dögös ribi.

– Ha dugni akarsz, felőlem leléphetünk. – Félig-meddig viccnek szánom, mert még soha nem fektettem le őt, ellenben tudom, hogy a csapatomból páran már igen.

– Szeretem, amikor valaki nem fut felesleges köröket – mosolyog rám, aztán leküldi az italát, és feláll.

Pár órával később kiderül, Elida jó választás. Hárommenetes a csaj, mindent kiprésel belőlem, amit csak lehet, aztán úgy alszok, mint akit agyonütöttek. Másnap egy cetli vár tőle a konyhapulton, amiben megköszöni a finom kávét, és mellékesen hozzáteszi, hogy a szex sem volt rossz. Tényleg bírom őt.

Fél kettőre megyek a csarnokba, ugyanis kettőtől edzés. Feszült vagyok, mert nem tudom, Alfred itt van-e. A bejárat előtt elszívok egy cigit, mielőtt bemennék. A folyosón megcsap az összetéveszthetetlen edzőtermi szag: a gumi, a bőr, az izzadtság és a különböző férfi dezodorok keveréke. Cipők talpa csikorog a műgyanta padlón, labdák csattannak a kapufán. A karom lúdbőrözik, annyira szeretem ezt hallani. Az én közegem. A teremből kihallatszó zajok visszarepítenek a múltba, amikor még én voltam a pályán. Most viszont csak egy kívülálló vagyok.

Az öltözőből kiszűrődik, ahogy a fiaim hülyéskednek készülődés közben. Aztán nyílik a másik ajtó, és persze, hogy Alfred lép ki rajta. Egy pillanatra megáll az idő, tudom, hogy bajban vagyok. Fekete szeme rögtön vészjóslóan csillan, szája idegesen megrándul.

– Csak egy okot mondj, miért ne vágjalak pofán itt és most, mindenki előtt – dörren a hangja.

Az a pár ember, aki a folyosón sétálgat, érdeklődve fordul felénk. Az összes izmom megfeszül, készen állva a konfrontációra.

– Mondjuk, hogy van húsz kiló és húsz centi előnyöm, az elég lesz? – Talán nem kellene szájalnom vele, de nem fogok megalázkodni.

Alfred szeme résnyire szűkül, idegesen végigsimít a borostás, keskeny pofáján, és közelebb lép hozzám.

– Örökre elástad magad, remélem, ezzel tisztában vagy, Mr. Nagymenő! – sziszegi az arcomba.

Valószínűleg más esetben élvezném, hogy ennyire fel kell néznie rám, azonban most gyűlölöm a szituációt.

– Ne keverd bele a munkát. Ha vissza akarsz vágni, rendezzük le máshogy – felelem higgadtan.

Közben hallom, ahogy nyílik mögöttem a másik ajtó, a csapatom tagjai nevetgélve lépnek ki rajta, de amint meglátják, hogy Alfreddal egymásnak feszültünk, a torkukra fagy a vidámság. Alfred szájára viszont gúnyos mosoly kúszik.

– Semmi keresnivalója itt az ilyeneknek, mint te. – Egyet hátrébb lép, és megvetően vizslat. – Jöttél megnézni az edzést?

Összezavarodva engedem le a vállam. Ez meg miről beszél? Megfordulok. A fiúk egyik lábukról a másikra állnak, és hol rám, hol Alfredra pislognak.

– Mit jelentsen ez? – fordulok vissza az egykori edzőmhöz.

Ő unottan megrántja a vállát.

– Mától az ifi csapat nem a tiéd. Keress magadnak másik munkát, és lehetőleg a BSK-n kívül, mert itt vége a karrierednek. – Elindul, és úgy megy el mellettem, hogy szándékosan meglök.

Próbálok felocsúdni a döbbenetemből. Amikor megfordulok, a teremből az egyik segédedző jön ki, fúj egyet a sípjába, amivel megsürgeti a csapatomat, hogy kezdjék az edzést. Ők bocsánatkérően néznek rám, aztán eltűnnek a teremben.

Hát ennyi. Alfred kicsinyes bosszúja gyorsabban ér utol, mint gondoltam.

Megfordul a fejemben, hogy utána megyek, és kiverem a balhét, vagy inkább pár fogát, de semmi értelme nem lenne. Ellenben nem akarom ilyen könnyen feladni, kocsiba ülök, és elmegyek a központi irodába, ahonnan rövid idő után csalódottan távozok. A klub vezetősége egyértelműen közli, hogy összeférhetetlenség miatt nem tartanak rám igényt. Ráadásul az előző fegyelmi eljárásom se zajlott még le.

Otthon egy üveg vodkával a kezemben sétálok fel-alá az apró lakásomban. Időnként leengedek a torkomon egy adagot, hangosan szitkozódom, és felhívom Birk haveromat, hogy elmondjam neki, mi a helyzet. Ő persze vigasztal, csakhogy segíteni senki sem tud. Azt javasolja, nézzek szét más kluboknál, hiszen rengetegen ismernek, sok helyen tárt karokkal várnának.

Később beugrik az atlantai ajánlat. Lehet, arra lenne szükségem. Eltűnni egy időre, kiszakadni ebből a fojtogató közegből, ami minden nap a kudarcomra emlékeztet. Megnyitom a mailemet, de még nem érkezett válasz, ezért bepötyögöm a telefonomba a nő számát. A harmadik csörgésre felveszi.

– Summer Wells – szól bele.

– Emilian Halvorsen – mutatkozok be.

Néhány másodpercnyi csend fogad a túloldalon.

– Üdv, Mr. Halvorsen. Örülök, hogy felhívott. Ezek szerint érdekli az ajánlatunk.

– Talán. Egyelőre nem láttam a részleteket. – A nyelvem kissé akadozik, nem csupán az alkohol miatt, hanem mert már régen használtam az angolt.

– Bocsánat, nem volt időm átküldeni, de hamarosan beérek az irodába, és pótolom. A francba! – káromkodja el magát. – Elnézést, csak majdnem belém jöttek.

– Ez tetszik! – nevetek, és leülök a kanapéra, az üveget pedig leteszem az asztalra. – Kellemes a hangja, tudja? Szeretem, amikor egy nő csúnyán beszél.

Megint hosszú csend a túloldalon.

– Maga ivott, Mr. Halvorsen?

– Ha igen, akkor nem él az ajánlat?

Ismét csend. Csak azért nem kérdezem meg, ott van-e még, mert hallom a forgalom zaját. Biztos lehúzott ablak mellett közlekedik.

– Természetesen ugyanúgy él az ajánlat – válaszolja nagy sokára, vagy csak nekem tűnik soknak. – Megérkeztem. Pár perc múlva át fogom küldeni, és utána megbeszélhetjük a továbbiakat. Javaslom, aludja ki magát előtte.

– Le akar rázni? – Semmi okom vigyorogni, annak ellenére azt teszem.

– Nem, épp ellenkezőleg. Minden erőmmel azon leszek, hogy elcsábítsam magunkhoz – feleli olyan hangsúllyal, amit simán betudhatok flörtölésnek.

– Ez nem hangzik rosszul.

– Akkor most leteszem, Mr. Halvorsen, és holnap keressük egymást, rendben?

– Mégis csak lerázott – nevetek. – Viszlát, holnap!

Eldőlök a kanapén. Érzem, hogy ez kell nekem. Egy új élet, új kihívás és tiszta lap.

3. fejezet: Kell egy csapat

Jace

Búcsúzóul kezet rázok Tobias Scott-tal az étterem előtt, és a telefonomat előhalászva a kocsim felé indulok.

– Mi ilyen sürgős, hogy már harmadjára csörgetsz? – vonom kérdőre Summert. – Munkaebéden voltam.

– Elfogadta – kiabálja a készülékbe.

– Ki és mit? Nem tudom, miről beszélsz – értetlenkedek a járókelőket kerülgetve.

– Emilian Halvorsen. Jön Atlantába! – sikítja.

Megtorpanok, és eltartom a fülemtől a telefont, amíg befejezi.

Jóságos ég, Summer csak viccel! Biztos, hogy csak viccel.

– Ne szívass! – mondom óvatosan, és az első sokkból felocsúdva folytatom utamat.

– Nem szívatlak, Jace! Emilian a jövő héten ideutazik! Hová mész most? Az irodádba? Találkoznunk kell! – hadarja jókedvűen.

– Istenem! – csúszik ki a számon. – Öhm, igen. Az irodába megyek.

– Akkor ott találkozunk!

Summer leteszi, én pedig boldogan tépem fel a kocsim ajtaját. Tényleg elfogadta? Emilian Halvorsen idejön? A gyomrom bukfencezik egyet a hírtől, hisz ő a példaképem. Az összes meccsét láttam. A legjobb játékos, akit valaha ismertem, és nem mellékesen elképesztő a pasi. Mármint külsőre. Azt hiszem, régen kicsit bele voltam esve, aztán túl sok címlapon pózolt csajokkal, úgyhogy az érzelmi lángolásom alábbhagyott iránta, de a rajongásom nem.

Viszont ha jön, akkor tényleg kell egy csapat. Csak most kezdem felfogni, hogy ez mit is jelent. Summer megcsinálta, pedig azt hittem, lehetetlenség idecsábítani Emiliant, hiszen az ifjúsági csapat edzője, akikkel megnyerték a bajnokságot. Meg egyébként is, mit akarna egy névtelen csapatnál? Ráadásul egy olyan országban, ahol nem sok jövője van a kézilabdának.

Egész úton ilyesmiken töprengek, és továbbra is a gondolataimba mélyedve megyek fel az irodámba. Menetközben a titkárnőm a kezembe nyomja az aláírandó papírokat, és leülök a helyemre. Sóhajtok egy mélyet és körbenézek.

Az irodám nem tipikus elrendezésű. Középen három asztal van elhelyezve T alakban, körben kényelmes, modern fotelekkel. A T csúcsán van az én helyem. A bejárattal szemközti fal végig üveg, a forgalmas város terül el alattunk, mögöttem dizájnos polcrendszer húzódik, aktákkal és dísztárgyakkal. Szemben nagyképernyős tévé, amelyen az online megbeszéléseimet szoktam lebonyolítani.

Mi tagadás, izgatott vagyok a hírtől. Láttam már Emiliant élőben játszani, de szemtől szemben még nem találkoztam vele, és most itt lesz a lehetőség. Az előttem heverő iratkötegre nézek. Kell neki egy lakás. Egyik papírt írom alá a másik után. Se csapat, se sportcsarnok. Hülyének fog nézni. Idegesen túrok a hajamba. Miért mondtam ezt Summernek? Megint sóhajtok, majd aláírok újabb két iratot. Rengeteg dolgot meg kell szerveznünk.

– Basszus, ki az a helyes srác a portán? – ront be hozzám Summer ezzel a kérdéssel. – Fel sem akartam jönni, annyira tetszett a látvány.

Értetlenül rázom meg a fejem.

– Nem tudok semmiféle új portásról.

– Mindegy – legyint, és ledobja magát a hozzám legközelebb eső székre. Középkék kosztümöt visel, ami rendkívül jól áll a hidrogénszőke hajához.

– Hallgatlak – dőlök hátra lazán, ezzel leplezve az izgatottságomat.

– Az a helyzet, hogy Halvorsen egy fura alak – mondja, és máris vigyorog. – Tegnap részegen felhívott. Először azt hittem, csak szórakozik, de miután elküldtem neki az ajánlatunkat, ma reggel ismét felhívott, immáron színjózanul, és megerősítette, hogy jönni akar.

Egy másodpercig emésztem a szavait. Emilian részeg volt? Miért? Talán semmi jelentősége, ünnepelhetett is valamit. Bízok benne, hogy nem lett iszákos, miután véget ért a sportolói karrierje.

– És mitől fura? – Sok kérdésem van, ám jelen pillanatban ez érdekel legjobban.

– Nem tudom. Túl gyorsan rábólintott mindenre. Olyan, mintha nem venne komolyan minket, de akkor csak nem utazna ide – tűnődik Summer hangosan.

– Az majd úgyis kiderül. Végül mit ajánlottál neki?

– Amit megbeszéltünk. Kocsi, lakás, fizetés, és egy éves fix szerződés.

– Jó – bólogatok. – Akkor sürgősen kell egy lakás, egy csarnok és egy csapat.

Summerrel egymásra meredünk, és elnevetjük magunkat.

– Úristen, imádom, hogy ilyen őrültek vagyunk! – kacag felszabadultan. – A lakás és a csarnok menni fog. A csapat már nehezebb dió.

– Beszélek apámmal, te pedig küldd magad szabadságra, mert mire Emilian ideér, legalább pár játékost le kell szerződtetünk. – Máris kezembe veszem a telefonom.

– Az meredek lesz – hümmög Summer, és maga elé húz az asztalon fekvő laptopok közül egyet.

Én is tudom, hogy nehéz lesz. Őrültség, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül belevágunk, ám van egy hatalmas aduász a kezemben, ami miatt talán mégsem akkora őrültség mindez. A pénz és a hírnév sokat számít, és az új lehetőség sem utolsó szempont egyesek számára. Három olyan sportolót is tudok, akik ezzel új esélyt kapnának. Feltéve, ha élni akarnak vele.

– Még mindig áll az ajánlatod a sportcsarnokkal kapcsolatban? – kérdezem apámat, amint felveszi a telefont.

– Csak nem meggondoltad magad, Jace? – derül fel a hangja.

– Edzőnk már lesz, úgyhogy nem ártana egy hely, ahol dolgozhat. – Meg persze a csapat, noha azt egyelőre nem teszem hozzá.

– Nem hittem, hogy belevágsz, de ha megígértem, természetesen segítek – mondja apa. – Két lehetséges helyszínem is van. A Stanton parknál most vettem egy üres telket. Szerintem ideális lenne. Fordulj arra, és este megbeszéljük vacsoránál.

– Nagyszerű. Kösz, apa!

Elköszönök tőle, mert kismillió dolgunk van még.

– Nos? – kérdezi Summer.

– Sportcsarnok valószínűleg megoldva. Ha lefixáltuk, a környéken keresek valami lakást, bár a Stantonhoz nincs messze a Summerhill lakóparkunk. Azt a napokban adjuk át, ha jól tudom. – Már nem akarom újra felhívni apát ezzel kapcsolatban, mert ez is hozzá tartozik. Ha nem kelt el mindegyik lakás, Emilian részére lefoglalok egyet. A csapat többi tagjának pedig majd bérlünk a közelben.

– Oké. Én addig írtam egy listát – bök Summer a monitorra. – Elég sok minden kell. Mezek, felszerelések, szponzorok, orvosi igazolások, szerződések, saját egyesület, hogy csak pár fontos dolgot említsek.

– Akarom én ezt hallani? – A fejem rázva nevetek. – A szponzorok ráérnek, sportorvost tudok intézni, viszont az egyesületi és a szerződéses részt rád bíznám, én pedig megpróbálom összehozni a csapatot, mert anélkül fikarcnyit sem ér az egész.

– Mondtam, hogy segítek, ne aggódj – kacsint Summer. – Te csak azzal törődj, hogy a lehető legjobb pasikat válogasd össze.

– Azért nem árt, ha játszani is tudnak – teszem hozzá. – Még mindig nem akarom elhinni, hogy ez történik.

– Akkor kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy saját kézilabdacsapatod lesz, Jace úrfi. – Summer lecsukja a laptopot, kezébe veszi a táskáját, és feláll.

– Sosem szoksz le erről az úrfizásról, igaz? – grimaszolok.

– Túlzottan passzol hozzád – vigyorog. – Csörgök, amint intéztem valamit. És ami Halvorsent illeti, szívesen…

– Igazad van, meg sem köszöntem, úgyhogy köszi – mosolyodok el én is.

Summer int, és kilibben az irodámból, én pedig ábrándos képpel bámulok magam elé, majd beütöm a keresőbe Emilian nevét. Megjelenik a legfrissebb cikk róla, Halvorsen távozott a BSK-tól szalagcímmel. No fene! Máris kitudódott, hogy átigazol hozzánk? Kíváncsian nyitom meg a cikket, és az első, amin elmerengek egy pillanatra, az Emilian fotója. Egy fehér, ujjatlan pólóban kapták lencsevégre, hosszú, szőke haja a tarkóján kontyba kötve. Az összes tetoválása látszik az izmos karján. Elképesztően jól néz ki.

A cikkben azt írják, a BSK megvált tőle, ami valószínűleg azt jelenti, hogy valami balhéba keveredhetett. Amerikai szerződésről sem tesznek említést. Hát, majd fognak. Ebben egészen biztos vagyok.

Összeszedem a holmimat, és mielőtt hazamennék, elgurulok a Stanton park felé. Rögtön rájövök, melyik telekről beszélt apám, mert egyetlen egy hatalmas, üres placcot találok a környéken. A helyszín ideálisnak tűnik, mivel a park egy részét eleve szabadtéri edzésre alakították ki, így egy sportcsarnok tökéletesen illeni fog a képbe. Végigjárom a területet, aztán ismét kocsiba ülök, és hazahajtok.

A házvezetőnőn kívül senkit sem találok a házban, úgyhogy a szobám felé veszem az irányt, és átöltözök kényelmes ruhába. Utána nekilátok megfogalmazni egy felkérést, amit majd minden kiválasztott játékosnak elküldök. Nem akarom túlbonyolítani, ellenben fontos, hogy az ajánlat csábító legyen, ne utasítsák el csípőből. Főleg, ha meglátják, hogy kézilabdáról van szó.-

Ezután kikeresem Timothy Sandler elérhetőségét. Ő egy kispados focista srác. Szerintem tehetséges, de ritkán teszik be a kezdő csapatba, mert túl vehemens. Emlékszem egy nyilatkozatára, ahol megemlítette, hogy középiskolában kézilabdázott. Úgy érzem, őt könnyen elcsalhatom hozzánk, a vehemenciája pont jó ehhez a játékhoz. És persze jóképű, ami jelenleg szintén fontos szempont.

Ezen a ponton elmerengek Summer ötletén a helyes pasikkal kapcsolatban. Kész őrület, de tulajdonképpen beválhat.

Kétszer átnézem a levelet, mielőtt elküldeném. Az aláírásba beleteszem az Atlantai Kézilabda Klub nevet is. Nem túl kreatív, de majd kitalálunk mást, ha tényleg megalapítjuk a sportegyesületet.

A következő, akinek írok, egy úszó. Neki egy pechsorozat miatt nem jött össze a múlt év, és idén nem indulhatott semmilyen versenyen. A harmadik jelöltem pedig Russel Barloq, másodosztályú jégkorongos. Nagydarab, mégis fürge, sok rajongója van, mert előszeretettel pózol félmeztelenül a magazinok lapjain, én is megcsodáltam már párszor a csodás hasizmát.

Abba kell hagynom, mert vacsoraidő van. Az étkező felől hallom nagyapa hangját, ahogy az újabb ötletéről beszél a szüleimnek. Az öregnek van pár szabadalma, onnan a vagyonunk nagy része, és természetesen a sikeres befektetéseink sem elhanyagolhatóak. Az egész családnak jó érzéke van az üzlethez, még anyának és a nővéremnek is, aki Luxemburgban él a diplomata férjével, így elég keveset látjuk.

– Itt van Jace, az új klubtulajdonos. Végre valami újdonság – üdvözöl nagyapa derűsen.

Megveregetem a vállát, amikor elmegyek mellette, hogy anyát egy puszival üdvözöljem, aztán leülök az asztalhoz.

– Remélem, nem fogom megbánni – jegyzem meg, mert valóban félek. Soha nem csináltam még ilyesmit, és habár eléggé otthonosan mozgok a sportok világában, ez azért egészen más.

– Megnézted a telket? – kérdezi apám, és leveszi a kezét az asztalról, mert a házvezetőnőnk tálalni kezdi a vacsorát.

– Igen, és szerintem tökéletes. Parkolónak is bőven maradna hely. Mennyi idő lenne engedélyeztetni?

A kérdés csupán formális, hisz olyan kapcsolatokkal rendelkezünk, hogy semmire sem kell hónapokat várni. Legalábbis a városban.

– Intézem. Már beszéltem egy detroiti céggel is. Kész csarnokokat gyártanak, könnyűszerkezetes – tájékoztat apa. – Három nap alatt le tudják szállítani, és össze is szerelik. A többi munkához szintén leszervezem az embereket. Ahogy ígértem, egy hónap alatt felhúzom neked a csarnokot, fiam. Ha van valami különleges igényed, időben szólj.

– Kösz, majd gondolkodok rajta.

– Jó étvágyat! – szól anya halkan. Mindig ő adja meg az engedélyt az étkezésre.

– Lehet, nekem is csinálnom kellene egy női csapatot – bólogat az étel fölött nagyapa. – Csupa csinos, fiatal lánnyal, aprócska nadrágban…

– Charles – ingatja a fejét anya mosolyogva.

Természetesen apám se bírja ki megjegyzés nélkül:

– A te korodban már ártalmas lehet az ilyesmi.

– Úgy csinálsz, mintha te olyan fiatal lennél. Nem az én vérnyomáson rendetlenkedik – felesel nagyapám.

Jól szórakozom a szócsatájukon. Örülök, hogy most nem én vagyok a célpont, mert a családom férfitagjai előszeretettel piszkálják egymást.  Sosem vérre menően, csak szeretetből. Nem sok hangos szóváltás történt még ennek a háznak a falai között, pedig gyakran komoly dolgokat vitatunk meg, felelős döntéseket hozunk, és nem mindig van egyetértés.

Vacsora után visszamegyek a szobámba, de csak téblábolok, pedig nagyon sok dolgom lenne, hiszen össze kell válogatnom a csapatot, én mégis másra vágyok. Valakire, aki lenyugtat. Előveszem a telefonomat, és ráírok Donovanre. Pár perc múlva visszajelez, hogy ráér. Küldök egy újabb üzenetet, ezúttal anyának, hogy a reggelinél ne számítsanak rám, aztán ismét kocsiba ülök, és a lakásom felé veszem az irányt.

Van néhány meleg srác a köreinkben, voltak próbálkozásaink egymással, de nem jött össze. Donovan az egyetlen, akivel időnként találkozgatok. Ő titkolja a másságát, lányokkal randizik, azonban sosincs tartós kapcsolata. Megértem, amiért titkolja, ugyanis Don urológus, és nem hiszem, hogy sokan állnának sorba prosztatavizsgálatra, ha tudnának a szexuális beállítottságáról. Don annyira jól álcázza magát, hogy néha homofób megjegyzéseket is tesz mások előtt, így meg sem fordul senki fejében, hogy ő esetleg a saját neméhez vonzódna. Ezen párszor összekaptunk már, azonban mindig megbocsátok neki, hiszen szeretek vele lenni. Tökéletesen ismerjük egymás testét, viszont szerintem akkor sem lennénk egy pár, ha Don felvállalná magát, mert testi vágynál soha nem éreztem többet iránta. És azt hiszem, ő is így van ezzel.

– Ennyire siettél? – mosolyodok el, ugyanis szinte egyszerre érkezünk. Én épp lezártam a kocsimat az őrzött parkolóban, amikor Donovan behajtott a sorompón.

– Régen találkoztunk. – A szemöldökét felhúzza kétszer, közben vigyorog. Vörösesszőke hajába belekap a szél. Jóképű, de nem az esetem. Viszont a teste és a modora igazán figyelemreméltó.

Továbbmegyek, mivel tudom, hogy nyilvánosan nem érne hozzám. A liftben azonban megragadja a pólómat, és magához ránt egy izgalmas csókra.

– Hiányoztál, Jace – suttogja máris totál feltüzelve.

Inkább a szex hiányzott neki, mégsem javítom ki, mert lényegében velem együtt jár az is, merthogy szinte csak amiatt szoktunk találkozni.

–  Remélem, meg is mutatod, mennyire hiányoztam – évődök vele.

Donovan szeme felcsillan, és hátrébb lép, ugyanis nyílik a liftajtó. Mindig ennyire óvatos, pedig a teljes szint az enyém, nem találkozhatunk idegennel. Nem zavar, hogy ilyen, mert az ágyban épp az ellenkezője. Nem finomkodik, de persze, vigyáz rám. Ha érzéseink is lennének egymás iránt, tényleg tökéletes páros lehetnénk.

4. fejezet: Zöld szem

Emilian 

Amint rábólintok az atlantai ajánlatra, rögtön elbizonytalanodom, vajon jól döntöttem-e. Egy idegen országban kellene új életet kezdenem, és habár mindig rengeteget utaztam, ez mégis más. Az egész életemet a sportnak szenteltem, itt építettem fel a karrieremet, ami másodszor is derékba tört, viszont most legalább csak magamat okolhatom miatta. Úgyhogy ne sírjak, hanem örüljek a lehetőségnek.

Épp úton vagyok, hogy kajáljak valamit, amikor gondolok egyet, és megcsörgetem Birket, nem akar-e velem ebédelni. Ha evésről van szó, sosem utasít vissza, de mivel a kocsija szervizben van, megbeszéljük, hogy a lakásához legközelebb eső étteremben találkozunk.

Még így is én érkezem hamarabb, sehol sem látom őt, ezért helyet foglalok az egyik asztalnál, és jelzem a pincérnek, hogy később rendelnék. Amíg várakozok, újra megnyitom az e-mailt, amit ez a Summer Wells küldött, és rákeresek a pasasra, akit a klub elnökeként említ. Egy feketehajú, fiatal férfi fotója virít a megnyitott cikk mellett. Néhány sort sebtében átfutok, és a végére már leesett állal folytatom az olvasást. Jace Tramblay kibaszott gazdag, pontosabban az egész pereputtya az. Nem csoda, hogy ilyen jó ajánlatot kaptam tőle.

– Bocs a késésért – dobja le magát Birk velem szemben –, pont beállított anyám, alig bírtam lerázni.

Lezárom a képernyőt, és leteszem a telefonomat az asztal szélére.

– Nem para, sehová sem sietek – nyugtatom.

Birk grimaszol, pontosan érti, min megyek keresztül.

– Sajnálom, hogy így alakult. Mindenki meg van döbbenve. A fiúk közül páran próbáltak szólni az érdekedben, de Alfred majdnem leharapta a fejüket miatta. Elzavarta őket azzal, hogy törődjenek a saját dolgukkal.

– Arrogáns faszkalap – morgom halkan, mert a pincér közelít felénk.

Leadjuk a rendelésünket, és habár szeretném Birknek elmondani, hogy elmegyek, mégsem hozakodom elő vele azonnal. Először végigdumáljuk az összes pletykát, hiszen egy olyan csapatban, amely tele van tesztoszterontól túlfűtött férfiakkal, mindig történik valami. Még azokkal is, akik tartós kapcsolatban élnek. Erről eszembe jut Felix, és elszorul a mellkasom. Nem leszek ott az esküvőjén. És ki tudja, mennyi eseményből maradok ki.

– Elvállaltam egy edzői állást – tör elő belőlem, pedig egyáltalán nem vág a témába.

Birk felpillant rám a gyönyörűen tálalt lepényhal szelet fölött, és mosolyogva bólint.

– Ez gyorsan ment, örülök. Melyik csapatnál?

– A nevüket nem tudom.

– Hogyhogy? Melyik városban vannak? – kérdezi, és tök nyugisan falatozik tovább.

– Atlantában.

Néhány pillanat múlva leesik neki, mit mondtam, mert hirtelen megáll az evőeszköz a kezében, és kérdőn néz rám.

– Az amerikai Atlantában?

– Van máshol is?

– Nem tudom. Tényleg ott? – Az arcára egyértelműen kiül a meglepettség.

– Igen, Amerikába fogok repülni a jövő héten.

– Baszki. Egyáltalán kézilabdázik ott valaki? – Birk elröhögi magát. – Ugye, csak hülyéskedsz?

Megrázom a fejem.

– Nagyon jó ajánlatot kaptam tőlük, de nem ismerem a részleteket. – A poharamat forgatom a kezemben, miközben mesélek. – Egy gazdag, fiatal pasasnak van egy csapata, azokat kell edzenem. Kapok lakást, kocsit és marha jó fizut. Semmi okom nem volt visszautasítani.

– Te tényleg komolyan beszélsz – esik le végre Birknek a tantusz, aztán próbál mindenről kifaggatni, de nem tudok sokkal több infóval szolgálni neki.

– Viszont ez maradjon köztünk, ha lehet. – Újra a telefonomra nézek, ami már sokadik alkalommal villog. Újságírók keresnek, tudniillik még nem nyilatkoztam a BSK-s üggyel kapcsolatban. Nem is fogok.

– Mármint a fiúknak se mondhatom el? – ráncolja Birk a homlokát. – Ki fognak akadni.

– Tudom, de így sem volt könnyű meghozni ezt a döntést – hazudom, mert nagyon is könnyen döntöttem, csak most kezdtem el parázni. – Nem örülnék, ha megpróbálnának visszatartani, és annak sem, ha a sajtó megneszelné az átigazolásomat. Viszont, ha lelépek, bárkinek elkotyoghatsz bármit.

Birk nem örül, és azzal próbál a lelkemre hatni, hogy Felixnek rosszul fog esni. Ezzel én is tisztában vagyok, de majd valami extra nászajándékkal kiengesztelem.

Később, miután elbúcsúzunk egymástól, rájövök, hogy csak hat napom van felszámolni az eddigi életemet. Így, hogy Birk nem tette szóvá, mekkora állatságra készülök, sokat enyhül bennem a szorongás. Beszélnem kell a szüleimmel, aztán pedig elintézek minden mást. Mire hazaérek, enyhe izgatottság lesz úrrá rajtam, és ez az érzés még tovább fokozódik, ugyanis a telefonban elárulom anyának, hogy hová fogok költözni, és ő kimondottan örül a hírnek. Na, nem azért, mert megszabadulhat tőlem, hanem szerinte ez egy nekem való kihívás. Megbeszéljük, melyik nap ugrok el hozzájuk, és miután befejezzük a társalgást, készítek egy listát az elintézendő dolgaimról.

Azt hittem, unatkozni fogok, ám a napok gyorsabban telnek, mint vártam. Háromszor kocsikázok le a szüleimhez, mire az összes fontos cuccomat elhelyezem náluk, hiszen pár személyes holmin kívül, gyakorlatilag semmit sem akarok magammal vinni. Felmondom a lakást, eladom a kocsimat, és minden egyes nap csomagolok.

Utolsó este beülök a klubba az egykori csapatommal, és Birk addig bámul kitartóan, míg végül kibököm a többieknek, hogy lelépek. Már úgysem számít, mivel másnap reggel indul a gépem.

Eléggé meglepődnek, és természetesen a legapróbb részletet is tudni akarják. A legtöbben egyetértenek velem, hogy szükségem van a környezetváltozásra, ám Felix felhúzza az orrát, mert pont az esküvője előtt távozom. Végül vele is sikerül megbeszélnem a dolgot, és másnap azzal az érzéssel szállok fel a gépre, hogy mindent elrendeztem, most már csak az új életemre kell koncentrálnom.

Business osztályon utazom, ők fizették a repülőjegyemet is, úgyhogy egy szavam se lehet. Filmezéssel és alvással ütöm el az időt, azonban a leszálláskor ismét kellemes izgatottság lesz úrrá rajtam. Indulás előtt beszéltem Summerrel, megnyugtatott, hogy személyesen fog várni a reptéren. A hangját már egészen megszoktam, mi tagadás, érdekel a csaj, kíváncsi vagyok, hogy néz ki a valóságban, ugyanis a neten nem találtam meg. Túl sok hasonló nevű ember szaladgál a nagyvilágban.

A gép simán landol, és a képzeletemben megjelenik egy bombázó, a Halvorsen táblát lengetve maga előtt. Hát, baromi nagyot tévedek, tudniillik nemhogy táblát, de bombázót se látok az érkező oldalon ácsorgó emberek között, ám a tekintetem megállapodik egy ismerősnek tűnő, meleg szempáron. Maga Jace Tramblay jött ki elém. Felismerem a képekről, ám ha nem láttam volna róla fotót, akkor is rájönnék, hogy engem vár, mert le sem veszi a szemét rólam. Ahogy közeledek, sietve felméri a külsőmet, majd barátságosan elmosolyodik. Láthatóan örül nekem.

Megállapítom, hogy Jace még férfiszemmel is meglehetősen jóképű, a mosolya pedig kellemes érzést kelt az emberben. Ösztönösen elmosolyodok én is, és ettől olyan érzésem van, mintha ismernénk egymást, pedig hát soha nem találkoztunk, és nem is beszéltünk.

– Örülök, hogy épségben megérkeztél – mondja, és kezet nyújt. – Jace Tramblay.

– Emilian Halvorsen, örvendek. – Megrázom a kezét. Szorítása határozott, ám nem túl erős, pont, mint egy vezetőtől várnám.

Mielőtt bármi egyebet mondhatnánk, egy szőke csaj ugrik elő a tömegből.

– Ah, bocsi, csak sorban állás volt a mosdóknál. Hát megérkeztél! – Energikusan ölel magához, arca ragyog az izgatottságtól. – Summer vagyok, ő pedig itt Jace – mutat Jace felé, aki továbbra is mosolyog. – De ahogy látom, már megismerkedtetek. Megvan a bőröndöd?

– Csak kézipoggyászom van – emelem meg a kezemben a táskát. – Ennyibe belefért az egész életem.

Jace szeme megcsillan. és egy pillanatra elkapom azt a haragoszöld árnyalatot, amit eddig csak képeken láttam. Mintha valami titokzatos mélység lenne benne, amit még nem ismerek. Felmerül bennem a gyanú, hogy talán színes kontaktlencsét hord. A gazdagoknál sosem lehet tudni…

– Akkor majd teszünk róla, hogy több emléket gyűjts – kuncog Summer, és a kijárat felé int. – Mehetünk?

Egy másodperc erejéig összezavarodom, amiért Summer helyett Jace-t bámultam meg, holott a lány pont olyan dögös, amilyennek elképzeltem. Ahogy elindul előttem, nem bírom megállni, hogy ne mérjem végig formás alakját. Szőke haja majdnem a szépen gömbölyödő fenekéig ér, magas sarkú szandáljában úgy tipeg előttünk, mint egy manöken.

– Nem szerveztünk semmilyen programot neked mára, mert úgy gondoltuk, kifáraszt az utazás – szólal meg mellettem Jace. Enyhén magas, karcos hangja van, ami tökéletesen illik hozzá.

– Idő kell, mire átáll a szervezeted – néz hátra Summer vidáman.

– Intéztem neked egy lakást, elviszlek oda – folytatja Jace.

– Sajnos nekem megbeszélésem lesz egy óra múlva. – Summer megáll kint, és visszafordul hozzám. – Viszont innentől kezdve szinte mindennapos kapcsolatban leszünk, úgyhogy lesz időnk mindent megbeszélni. Ha bármi van, nyugodtan csörgess meg, és visszahívlak. És most rohanok! Örülök, hogy itt vagy! – futólag ismét megölel, aztán elrohan, csak az édeskés parfümillatot hagyja maga után.

– Mindig ilyen heves? – kérdezem Jace-t.

– Általában igen – biccent bocsánatkérően, vagy talán elnézően, nem tudom eldönteni, és mögém mutat.

Egy fekete Lexus áll közvetlenül a bejárat előtt, és sofőr nyitja az ajtót. Odalépek, a férfi udvariasan elveszi tőlem a táskámat, majd a csomagtartóhoz viszi. Beszállok, Jace pedig mellém ül. A sofőr becsukja ránk az ajtót. Nem számítottam ilyesmire, így enyhén zavarban vagyok, de ahogy elnézem, Jace szintén, mert végigsimít a combján, aztán megköszörüli a torkát.

– Biztosan nagyon sok kérdésed lenne. Igyekszem mindenről tájékoztatni téged. Jártál már Atlantában?

– Még soha – rázom meg a fejem, és kinézek az ablakon, ám egyelőre csak a reptérre vezető utakat látom, ami nem túl izgalmas, így visszafordulok hozzá.

– Akkor majd megmutatom neked a várost. Nem tudom, mikor fog kiütni a jet lag, azonban nem kell aggódnod miatta. Annyit pihenhetsz majd, amennyit csak akarsz.

– Miért engem választottál? – Sikeresen beléfagyasztom a szót ezzel a kérdésemmel, végül megint elmosolyodik.

– A kedvenc játékosom voltál. Minden meccsedet megnéztem, amit közvetítettek, de élőben is láttalak játszani. Nagyon jónak tartalak, és edzőként szintén remek munkát végeztél az ifi csapattal.

Önkéntelenül is kihúzom magam a dicsérő szavak hallatán. Régen fényezték már az egómat, kifejezetten jólesik, amiket mond.

– Sosem gondoltam volna, hogy pont egy amerikai lesz a legnagyobb rajongóm – nevetek, és megint kinézek az ablakon, ám még mindig a soksávos bevezető szakaszon járunk.

– Sajnálom azt a sérülést.

Belenézek Jace szemébe, őszinteséget olvasok ki belőle. Úgy érzem, máris kedvelem őt. Nemcsak azért, mert rajong értem, hanem mert nincs elszállva, mint a legtöbb sznob milliomos.

– Már túl tettem magam rajta. – Bezzeg én nem vagyok őszinte vele. Ahhoz nem ismerem eléggé, és egyébként sem akarok nyavalygósnak tűnni.

Jace elhallgat, mivel én megint kifelé bámulok, és ezúttal már van mit. Kertvárosi részeken hajtunk át, de a távolban toronyházakat látok. Néha egy-egy meglepően színes épület tűnik fel, és tetszik a sok zöld, noha Atlanta egészen más, mint Oslo. Itt minden tipikusan amerikai: az utak, a kocsik, az épületek, a káosz, a sokszínűség, míg Oslo letisztult és modern. Ott nem hord szemetet a szél az utcán, a környezet rendezett, az emberek pedánsak, viszont ez a város sokkal szabadabbnak tűnik nekem.

– Az állatkert – mutat Jace a túloldalra. – Mindjárt ott vagyunk. A sportcsarnok pár utcával arrébb lesz, akár gyalogosan is könnyen elérhető.

A Lexus pár perc múlva leparkol egy sorompóval ellátott lakónegyed előtt. A sofőr megint nyitja az ajtót nekünk, és amikor kiszállok, érdeklődve nézek szét. Mögöttünk egy park van, szemben pedig egy újépítésű háztömb. Nemrég fejezhették be, mert jelenleg is ott virít a nagyméretű hirdetőtábla a falon, hogy lakások leköthetők.

– Apám egyik kivitelezése – árulja el Jace. – Most volt az átadó, még nem minden lakásban laknak.

A sofőr kiveszi a táskámat, aztán Jace-szel átmegyünk a túloldalra. A bejáratnál beüti a kódot, majd felém nyújt egy kártyát.

– Ezzel nyílnak az ajtók. Az első tömbben portaszolgálat működik, ha valamivel gond lenne, nyugodtan fordulj hozzájuk. A ház mögött medence és játszótér is van, bár az utóbbi nem hiszem, hogy érdekel – darálja az infókat.

A lakás az első emeleten van. Kinyitom az ajtót a mágneskártyával, és már az előszobába lépve ledöbbenek a látványon.

– Azt nem mondtad, hogy luxuslakást kapok.

– Nem luxus, csak minőségi anyagokból készült – szerénykedik Jace, és elindul előttem.

A világosszürke padlólap olyan fényes, hogy szinte látom magam benne. A falak hófehérek, az előszobából vezető átjáró sötétszürkére pácolt fa. A nappali a korábbi lakásomhoz mérten hatalmas, a konyha és az étkező pedig egy helyiségben van. A nagy ablakokon beözönlő természetes fény kihangsúlyozza a világosszürke padlólapok tisztaságát. A modern bútorok egyedi stílust kölcsönöznek a térnek, míg a színes dekoráció melegséget sugároz.

– A szürke ötven árnyalata – kuncogok, miközben körbefordulok.

Jace most először hangosan felnevet. Oda is nézek, annyira tetszik a fülemnek ez a hang.

– Erre nem gondoltam, amikor kiválasztottam a bútorokat. – Kissé elpirul.

– Te rendezted be nekem? – Kezem végighúzom a fekete, velúr kanapé támláján, amit színes párnák dobnak fel.

– Az embereink, én csak kiválasztottam a bútorokat. – Megvonja a vállát, és a konyhába megy. – A hűtőt feltöltöttem pár dologgal, és az alapfelszerelés megvan, de majd te úgyis beszerzed, amire szükséged lesz.

– Jace – szólok rá.

– Igen? – fordul felém.

– Ez tökéletes, köszönöm. Sokkal több, mint amire számítottam. Most pedig üljünk le, és beszélgessünk arról, amiért itt vagyok.

– Öhm, oké – biccent, és széttárja a karját. – Akkor szolgáld ki magad, ez mégis csak a te lakásod.

– Jó, de előtte válaszolj valamire. – Közelebb lépek hozzá.

Jace csak pár centivel alacsonyabb nálam, és korban is nagyjából egyidősek vagyunk, bár az arcbőre annyira tökéletes, hogy nem néz ki többnek huszonötnél. Igaz, én is csak huszonnyolc vagyok.

– Hm? – pislog rám kíváncsian.

– A szemed színe eredeti?

Olyan döbbent arcot vág, hogy nevethetnékem támad tőle.

– Nem. Festetem – feleli. – Ez meg milyen kérdés? Persze, hogy eredeti.

Hirtelen melegem lesz, merthogy rájövök, hogy ez a kérdés enyhén félreérthető.

– Kontaktlencsére gondoltam, oké, hagyjuk. – A hűtőhöz lépek, és kinyitom. Még, hogy pár dologgal töltötte fel. Gyakorlatilag egy nyamvadt dobozos üdítőt nem tudnék beletenni, úgyhogy kiveszek egyet a sok közül. – Te is kérsz?

Jace a fejét rázza. Leülünk az asztalnál, ami igazi faszínű, így kissé elüt mindentől, mégis pont így jó az összhatás. Nagyon tetszik a lakás, majd alkalomadtán megmondom neki, de most a munkám sokkal jobban érdekel.

– Akkor mesélj nekem erről a csapatról – kérem, miközben kibontom az üdítőt, amiből a szénsav hangos szisszenéssel távozik.

– Nos – Jace mély levegőt vesz –, az a helyzet, hogy pillanatnyilag nincs csapat.

A kezem megáll félúton. Hogy mit mondott?

5. fejezet: A példakép

Jace

Emilian szürkéskék szeme gyanakodva szűkül össze, az üdítőt hangos koppanással teszi vissza az asztalra.

– Hogy érted azt, hogy pillanatnyilag nincs csapat? – Szexi, mély hangja egészen ijesztőnek hat. Eddig teljes mértékben a hatása alatt voltam, ellenben ez most kizökkent.

– Summer nem említette? – kérdezem óvatosan.

– Kurvára nem. – Meredten néz rám.

A fenébe, ezért még számolni fogok Summerrel!

– Azt hittem, minden részletet megosztott veled, de akkor elmondom. – Nyelek egyet, látom, mennyire nem tetszik neki ez. – Te voltál az első, akit megkerestünk, mert téged szerettelek volna edzőnek. Már tárgyalunk játékosokkal, eddig négyen szerződtek le hozzánk, további négyen érkeznek a héten. Úgysem kezdődik azonnal a munka, idő kell mindenkinek a beilleszkedéshez…

– Várj! – int le Emilian. – Ezek a valakik láttak már kézilabdát közelről?

A mély hallgatásom azonnal megadja neki a választ, de mielőtt újra megszólalhatna, gyorsan megelőzöm.

– Mindegyik rendelkezik sportolói múlttal, csak a szabályokat kell nekik megtanítani… Többnyire.

Emilian nagy tenyerével eltakarja az arcát, majd megdörzsöli. A másodperc töredékrészéig elidőzök ápolt körmein. Amikor újra rám néz, határozottan idegesnek tűnik. Most még jobban bosszús vagyok, amiért Summer nem mondta el neki a részleteket, és ennek tetejébe a csarnokot nem is említettem… Ugyanakkor az ajánlatom piszok jó, úgyhogy Emiliannek egy szava sem lehet. Nem fogok magyarázkodni.

– A te szerződésed nincs aláírva, bármikor meggondolhatod magad. A visszautad is fizetem, ha mégsem szeretnél maradni.

A kijelentésemre megváltoznak az arcvonásai. Most inkább meglepettnek tűnik, mint idegesnek. Az az igazság, hogy Emilian így, testközelből módfelett vonzó. Nem csoda, hogy annak idején belezúgtam.

– Nem mondtam semmi ilyesmit, csak meglepett, hogy még csapat sincs. Nem értem, akkor miért hívtatok ide. Egyáltalán az egyesület megvan már hozzá? Ki vele, mi egyébről kell tudnom? – Az üdítővel a kezében hátradől a székben, belekortyol, és várakozóan néz rám.

Kénytelen vagyok neki én elmondani a részleteket, ami kellemetlen, mert biztosan csak úri hóbortnak tekinti ezt az egészet, ami jelen formájában tulajdonképpen az is, de komolyan szeretném csinálni. És erről őt is meg kell győznöm.

– Tehát gyakorlatilag még semmi sincs? Mindent nulláról indítasz? – összegzi a szavaimat.

– Lényegében igen, viszont minden adott hozzá.

– Csak a pénzed – javít ki.

Nem esik jól a nyerssége, azért egy kis tisztelet kijárna nekem.

– Pénzért bármit és bárkit meg lehet venni – vágok vissza. – Te is itt vagy.

Emilian szeme dühösen villan.

– Nem a pénzed miatt vagyok itt.

– Akkor miért? – kérdezem felszegett állal.

A szája sarkában gúnyos mosolyt látok. Zavar, hogy nekem kellene uralnom ezt a beszélgetést, azonban jelen helyzetben ő van fölényben.

– Nem vagyok köteles beszámolni róla. Vagy igen?

Ezen a ponton lesz elegem. Nem tetszik az arroganciája. Felállok. Egyből jó érzés, hogy lefelé nézhetek rá.

– Oké, Emilian. Pihend ki magad, és holnapig döntsd el, akarsz-e maradni. – Elindulok, de megragadja a csuklómat.

Meglepetten nézek le a kezünkre. Követi a tekintetem, majd zavartan elenged, és ő is feláll.

– Bocs, rosszul reagáltam, mert nem erre számítottam. Ülj le, kérlek, és igyunk egy kávét. Ugye, tudok főzni?

Emilian hangja kedvesnek és bocsánatkérőnek hat.

– Persze – sóhajtom. – Vettem azt is.

Meg akarom mutatni, hol találja a kávét, de leint.

– Úgyis rá kell jönnöm, mi hol van.

Visszaülök a helyemre, és onnan figyelem, ahogy sorban nyitogatja a szekrényajtókat. Fekete pólója minden mozdulatnál megfeszül a hátán, szórakozottan gyönyörködöm az izmai játékában. Amikor először megpillantottam, teljesen lenyűgözött a megjelenése, mert Emilian olyan, mint egy ősi viking harcos, csak finomabb kivitelben. Szőke haja most is gondosan össze van kötve, ami egyfajta eleganciát sugároz. Szívesen kitépném belőle a fekete hajgumit… Mondjuk, csókolózás közben.

Nem vagyok normális.

– Hogy iszod? – fordul felém hirtelen.

Elkapom a pillantásom a fenekéről, és a szemébe nézek. Az arcom lángol, remélem, nem vörösödtem el túlságosan.

– Egy cukor, pici tej vagy tejszín.

Emilian kinyitja a hűtőt, és a tejszínt keresi.

– Szabad tudni, Summer ki neked?

Váratlanul ér a kérdése, és kicsit rosszul is esik, hogy Summer után kérdezősködik.

– Gyerekkori barátom. Egész pontosan a családjaink régóta szoros barátságban vannak egymással. Együtt fogunk dolgozni, ugyanis ő lett a csapat PR-osa.

– A nem létező csapaté – teszi hozzá Emilian, majd észbe kap, és gyorsan helyesbít. – Az alakuló csapaté. Mit gondolsz, mikorra fog összeállni?

Leteszi elém a kávét, aztán ő is leül, és a sajátját kavargatva néz rám.

– Mire elkészül a csarnok, a csapat is meglesz.

Emilian az ég felé emeli a tekintetét, és sóhajt egyet.

– Még csarnok sincs?

– A hét elején készült el a földmunka, az elemeket is leszállították. Holnap elmehetünk megnézni. – Már nincs értelme mellébeszélni. Ha ezek után mégsem akar maradni, nem fogom visszatartani.

A kávéját iszogatja, két teljes percig egy szót sem szól.

– Miért kell ez neked? Van egy válogatottatok, ha jól tudom. Támogathatnád őket is – veti fel végül.

– Támogatom őket. Sőt, az egész USA Kézilabda Klubot szponzorálom, de egy saját klub mégis csak más. Főleg, hogy én jól is akarom csinálni, nem csupán szórakozásból dobálgatnánk a labdát. Szeretnék rendes bajnokságokat és utánpótlás csapatokat – mesélem lendületesen. – Ilyen elcseszett amerikai vagyok. Ez a sport a szívügyem.

– Nem vagy elcseszett, Jace – válaszol lágyan, és elmosolyodik.

A szívem nagyot dobban, és megint sikeresen zavarba hoz, úgyhogy gyorsan a kávémhoz menekülök. Nem érzem kellemetlennek a csendet, ami rövid időre közénk telepszik. A gondolataimmal vagyok elfoglalva, ahogy ő is, mert hosszan az üres asztallapot bámulja.

– Meghúztam az edzőm nejét, és kivágtak a BSK-tól – közli minden bevezető nélkül. – Ezért vállaltam el ezt a munkát. Ezenkívül van egy fegyelmi eljárásom, amit valószínűleg meg fognak szüntetni így, hogy nem vagyok otthon.

Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, ellenben ennyire merész húzásra nem számítottam még tőle sem. Olvastam egy-két bulvárhírt Emilian balhéiról, de nem vettem komolyan őket. Most kezdek csak rájönni, hogy valószínűleg mindegyik igaz volt. Gondolom, a sérülése miatt szemet hunytak a kihágásai fölött, és talán ez lehetett az utolsó csepp a pohárban.

– Engem nem érdekel a múltad – felelem komoly hangon. – Teljesen tiszta lappal indulsz, ahogy itt mindenki. A csapat tagjai szintén új esélyt kapnak ezzel, rajtatok múlik, éltek-e vele. Mindent biztosítok hozzá. Csinálj nekem egy jó csapatot, Emilian!

Hosszan a szemembe néz, majd a kezét átnyújtja az asztal fölött, és én megszorítom.

– Együtt csináljuk meg – mondja, és elmosolyodik.

Ez a férfi rövid idő alatt már másodjára dobogtatja meg a szívem, ami nem túl biztató. Nem szabad úgy néznem rá. Ő hetero és a csapatom edzője. Ki kell vernem az összes romantikus gondolatot a fejemből. Csak az a baj, hogy nem csupán romantikus gondolataim vannak vele kapcsolatban, hanem nagyon-nagyon piszkosak is.

A francba!

– Oké, meg fogjuk csinálni, de most megyek, mert tényleg pihenned kell. – Felállok, és az előszoba felé indulok. – Ha bármire szükséged lenne, hívj fel. Ja, a hálóban találsz egy új telefont, benne van a számom.

– Elképesztő vagy – nevet mögöttem. – Mindenről gondoskodtál?

Megállok az ajtó előtt, és visszafordulok hozzá.

– Mindenről nem, de egy kocsit is ígértem neked. Holnap kiválaszthatjuk együtt. Hányra jöjjek? Vagy tudod, mit? Inkább csörgess meg, ha felébredtél.

Emilian derűs arccal a fejét rázza.

– Nem ilyennek képzeltem egy milliárdost. Vigyázz, mert a végén még megkedvellek!

Akkora vigyor kúszik az arcomra, hogy ezt Joker is megirigyelné.

– Nem venném zokon, ha így lenne.

Megfordulok, és elhagyom a lakását. Basszus, úgy remeg a gyomrom, mintha épp most vallottak volna szerelmet nekem. Ó, bárcsak úgy lett volna… Na nem, azért ez túlzás! Nem is ismerem Emiliant, csak tetszik. Sajnos.

Otthon éppen beesek vacsorára, aztán félrevonulok kicsit dolgozni. Nem voltam teljesen őszinte Emiliannel. Még nem választottam ki a tizennégy embert, ugyanis minimum ennyi kell, hogy meglegyen a keret. Kilencnek írtam, és ebből egyedül az úszó srác utasított vissza, a többiek elfogadták az ajánlatomat. Ketten már a városban vannak, kettőnél folyamatban a költözés, a másik négy pedig a hétvégére tervezi, miután aláírták a szerződést. Addigra a maradék hatot is meg kell szereznem, csakhogy tanácstalanul pörgetem az adatlapokat. Nem igazán tudom, kinek írhatnék meg.

A telefonom villogni kezd.

– Vártam, mikor hívsz – szólok bele.

– Mesélj! Milyen benyomást keltett a nagymenő Halvorsen? – kérdezi Summer. Ez a lány mindig vidám. Ezt bírom benne a legjobban.

– A pasas kemény dió, ám pont ilyen edzőre van szükségünk. Viszont te elfelejtettél beszámolni neki arról, hogy se csapatunk, se csarnokunk. Hogy hívhattad így ide? – Próbálok nagyon felháborodott lenni, de nem az igazi, így Summer nem vesz komolyan.

– Attól tartottam, hogy akkor nem vállalja el. Viszont most már mindent tud, igaz? És még itt van… Szóval, ne próbálj keménykedni velem, Jace úrfi!

– Istenem! – dörzsölöm meg a homlokom, és eldőlök az ágyamon. – Eléggé kiakadt, kényelmetlenül éreztem magam miattad.

– Oké, jóváteszem! Holnap ebéd után vállalom, hogy szórakoztatom, mert neked dolgod lesz.

Ez még nekem is új.

– Miféle dolgom?

– Az ügyvéd megcsinálta a papírokat. Kettőre vár, hogy egyeztessetek, és aláírd őket. Utána hivatalosan is klubtulajdonos leszel. A játékosoknak már szóltam, nekik is alá kell írniuk a belépésit – tájékoztat Summer.

– Ez remek, kösz. Akkor megmutatnád neki a készülő csarnokot is? Délelőtt el akarom vinni kocsit venni, aztán együtt ebédelhetnénk, és átadom neked.

– Megdumáltuk. Pontban tizenkettőkor a Gold Palace-ban?

– Tökéletes.

Leteszem a telefont, és úgy döntök, befejezem mára. Inkább elmegyek zuhanyozni, majd újra bedőlök az ágyamba, és hamar magával ragad az álom.

Emilian reggeli közben hív. Arra számítottam, sokáig fog aludni, de ezek szerint hamar kidobta az ágy. Nem csoda, idegen helyen én is mindig korán ébredek.

– Nagyon lelkesnek látszol – jegyzi meg anya. Senki nem tudja olyan elegánsan fogni a kávéscsészét, mint ő. – Ez az edző volt?

– Igen. Hamarosan megyek érte – nézek az órámra –, elviszem Luke szalonjába. Lehetséges, hogy ma a lakásomon alszok, mert elég sok dolgom van.

– Mindig rohantok – sóhajt, és az üres székre néz, ahol apa szokott ülni. Ő is korán kezdett ma. – Hétvégére hívd meg hozzánk vacsorára ezt az Emiliant. Szeretném megismerni.

– Jó, majd beszélek vele, és most ne haragudj, de megyek. – Kitolom magam alól a széket, aztán adok anya feje búbjára egy puszit.

Nem szükséges váltóruhát vinnem magammal, mert a lakásomon minden van, úgyhogy csak a tárcámat dugom zsebre, és kisietek a kocsimhoz. Nagyon ritkán visz sofőr, leginkább olyan alkalmakkor, ha várhatóan alkoholt iszok, vagy ha meg akarok tisztelni valakit, mint tegnap Emiliant.

Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy épp hozzá tartok, és mostantól akár minden nap láthatom. Tegnap őszinte voltam vele, habár nem szeretném, ha gyerekes rajongónak tartana, úgyhogy nem áll szándékomban tovább fényezni az amúgy is nagy egóját. Jó, ha tudomásul veszi, hogy ugyan ő irányítja a csapatot, de a főnök én vagyok.

A háztömb elől üzenetet küldök neki, nem akarok felmenni. Ez már az ő lakása, nem járkálhatok ki-be hozzá, mintha otthon lennék. Öt percet sem kell várnom, Emilian megjelenik az ajtóban. Színes inget és kék vászonnadrágot visel. A haját kiengedte, és csak felül fogta össze, hogy ne lógjon a szemébe. Úgy kell erőszakkal elfordítani a fejem, hogy ne bámuljam, annyira tetszik a látvány.

– Üdv! – pattan be mellém. – Akkor mi lesz a mai program?

Elindulok, és besorolok a forgalomba, közben válaszolok.

– Először is veszünk egy kocsit, az nem két perc lesz, aztán Summerrel ebédelünk, utána ő elvisz téged városnézésre. – Egy pillanatra felé fordulok, hogy lássam a reakcióját. Emilian szeme egyértelműen felcsillan a hírre, hogy Summerrel töltheti az időt.

– Jól hangzik – mosolyodik el. – Ezek szerint neked dolgod van.

– Ügyvédhez megyek, mert kész vannak a papírok, és találkozom a játékosokkal is. Aztán beugrom a céghez, plusz még el kell küldenem pár e-mailt. – Azt megint nem teszem hozzá, hogy a hiányzó játékosoknak, nehogy ismét feszült legyen a hangulat emiatt.

– Ha esetleg este ráérnél, megihatnánk egy sört valahol – javasolja, amivel egészen meglep.

– Oké, megoldható – biccentek, miközben ráhajtok a szalonhoz vezető útra.

Pár percig csendben kocsikázunk. Emilian az épületeket bámulja, amelyek mellett elhaladunk. Érzem a parfümje illatát. Friss, enyhén fűszeres, talán gyömbér. Határozottan kellemes. Önkéntelenül is mélyet szippantok a levegőből, és épp akkor fordul vissza hozzám.

– Ha jól sejtem, pontosan tudod, milyen kocsit akarsz nekem – szólal meg a fülemnek tetsző baritonján.

– Igen, de ha mégsem jól tippelek, nyugodtan választhatsz másikat. Sem a márkához, sem a típushoz nem ragaszkodom. Mindenesetre, szerintem illene hozzád, amit kinéztem neked.

Emilian oldalra biccentett fejjel néz rám.

– Most már kíváncsi vagyok.

Szeretem, ahogy a szürkéskék szemével az arcomat pásztázza, ugyanakkor zavarba is hoz vele. Tagadhatatlan, hogy ez a férfi akár hetero, akár nem, óriási hatással van rám.

– Megérkeztünk – mondom, így megszabadulok Emilian pillantásától.

– Cadillac? – nevet fel.

– Nem szereted? – Leállítom a kocsit.

– A régifajta autók jutnak eszembe róla.

Magabiztosan elmosolyodok.

– Akkor várd ki a végét.

ITT TUDOD MEGVÁSÁROLNI