A nagy szívrablás - 13. fejezet

 

Harry

– Semmit se törjetek össze! – kiáltottam az emberekre szinte pánikszerűen.

– Mi a bajod, kölyök? – nézett rám Ray. – Mire hazajön, úgyis ellopják a felét.

– Akkor sem! Normálisan pakoljatok el, és ha valamit eltörtök, kitekerem a nyakatokat! – ordítottam magamból kikelve.

– Most te vagy a főnök – vonta meg a vállát, és biccentett az embereinek, hogy fogadjanak szót.

Nyeltem egy hatalmasat, és a tekintetem körbe-körbe járt a lakásban. Louis emlékei, Louis személyes tárgyai, Louis élete. Ezért volt olyan ismerős az illat. Legszívesebben mindenkit kihajítottam volna innen, hogy ne érjenek semmihez, de nem tehettem. A fejemben csak úgy pörögtek a gondolatok, hogy mi a fészkes fenét csináljak. Aztán hirtelen kirontottam a lakásból, és leszaladtam a ház elé. Niallt tárcsáztam.

– Végeztél? – kérdeztem, amint felvette.

– A cuccot már megvettem, méghozzá egész jót. Miért?

– Küldök egy címet, és azonnal gyere ide! – parancsoltam rá.

– Baj van?

– Kurvára nagy baj van, úgyhogy siess! – nyomtam ki, és máris elkezdtem a neten böngészni.

Közben a dobozok és táskák egyre csak gyűltek az utcán, én pedig újra telefonálgatni kezdtem. A szemem megakadt egy plüss játékfigurán. A kezembe vettem, és majdnem elsírtam magam. Ki tudja, milyen szép emlékek kötötték hozzá Louist, és most idegenek egyszerűen csak kihajították az utcára. Rettenetes érzés volt, hogy én mindebben segédkezem, és semmit sem teszek ellene.

– Végeztünk. Mehetünk – jött oda hozzám Ray.

– Niall értem jön, vele megyek haza. Egy jó óra múlva otthon leszek, ha apám keresne – feleltem.

Ray gyanakodva méregetett, majd bólintott, és beszállt a kocsiba. Ahogy elmentek, pár percre rá Niall érkezett, és leparkolt a helyükre.

– Mi van? – húzta le az ablakot, és várta, hogy beüljek.

– Szállj ki, mert ezeket be kell pakolnunk – mutattam magam mögé.

Niall a homlokát ráncolva nyitotta ki az ajtót.

– Miért? Lehet, be sem férnek. Kurva sok ez a cucc.

Kezembe vettem az első dobozt, és a csomagtartóhoz vittem.

– Ezek Louis cuccai.

– Hogy mi? – sikított fel Niall. – Louist lakoltattad ki?

– Ja – bólintottam. – Éppen ezért kell elvinnünk ezeket, különben ellopják.

– De hát hová? És ő tud róla? Felhívtad? – záporoztak a kérdései.

– Nem tudom a számát, de egyébként sem szólok neki.

– Mi van? Fel kell hívnod, Harry! – kiabált, és olyan mérgesen nézett rám, hogy azt hittem, még be is fog mosni egyet.

Betettem egy újabb dobozt, és megálltam Niall előtt.

– Nem szólhatunk neki, mert akkor lőttek az egésznek. Nem foglalkozhat most lakáskereséssel. Felhúzná magát, és dühből cselekedne, azt meg nem lehet. Nem hívhatja fel magára a figyelmet. Szóval jobb, ha nem tud róla.

– Kurvára ki lesz akadva rád, ha megtudja – csóválta Niall a fejét.

– Így is, úgy is haragudni fog, amiért nem akadályoztam meg – morogtam. – Most pedig igyekezzünk, mert várnak ránk.

Sietősen pakoltuk be a holmikat. Tényleg alig fértek el, pedig nem kicsi a terepjáróm. Beültem a volán mögé, Niall pedig mellém.

– Hová visszük őket? – kérdezte, és bekötötte magát.

– Kerestem egy kiadó garázst. Egyelőre oda. Te is tartani fogod a szád, igaz? – néztem rá mielőtt elindultam volna.

– Oké, de továbbra is az a véleményem, hogy tudnia kellene róla – dünnyögött.

– A személyes cuccai biztonságban lesznek, és ez a lényeg. Ha sikerül a rablás, utána már úgyis másik lakásba költözne – nyugtattam leginkább saját magam.

– És mi lesz, ha közben hazaugrik valamiért? Akkor észre fogja venni – vetette fel a barátom.

– Holnap este elmegyünk hozzájuk, és viszünk mindent, amire szükségük lehet. Így biztosan nem jön haza – feleltem, de persze ez sem volt rá garancia.

Feszülten vezettem a garázsig. A fickó már ott várt minket. Kivettem három hónapra, mert minimum annyi időre adta ki, de leszartam, csak legyen hová pakolni Louis dolgait. Egykettőre berámoltunk Niall-lel, és a plüss oroszlánt a kezemben szorongatva ültem vissza a kocsiba. Megszagoltam. Rajta is éreztem Louis illatát, és hirtelen piszkosul vágyni kezdtem rá. Niall észrevette a jelenetet, és a fejét csóválva nézett rám.

– Nem félsz, hogy emiatt elveszíted? Ez nem fair, Harry – morgott ismét, amivel újra csak belém adta az ideget.

– Meg fogja érteni. Ő sem tudott volna tenni ellene semmit. – Beindítottam a kocsit, és hazafelé vettem az irányt.

– Igen, de joga van tudni róla. Gondolj csak bele, ha a te cuccaidat dobálták volna ki az utcára, és ő nem szólna neked, te hogyan reagálnál?

– Fogd már be, Niall! – kiabáltam rá. – Ha elmondom neki, mivel lesz jobb? Dühöngeni fog, és tuti balhézna, hogy visszaszerezze a többi holmiját.

– Milyen holmiját? – kérdezte Niall döbbenten.

– A bútorai ott maradtak, és nem tudom, még mik… – vallottam be.

– A picsába már, Harry! Neki ez nem olyan, mint nekünk. Gondolom, évekig spórolt mindenre – győzködött tovább.

– Ha végeztünk, akkor vehet újakat. Nem akarok erről többet beszélni – zártam le ennyivel a témát.

Dühös voltam, mert igazat kellett adnom Niallnek, de az is igaz, hogy Louis sem akadályozhatta volna meg ezt. Napok mennének el azzal, hogy új lakást találjon, vagy átcuccoljon máshová. Gyorsan le kell zavarni ezt az egészet, utána elmondom neki, mire számítson, mielőtt haza akarna menni.

Niall egyből felment, én pedig bekopogtam apám irodája ajtaján. Most egyedül volt bent, és éppen telefonált, ezért leültem, hogy megvárjam, amíg befejezi. A kulcs ott pihent az asztal sarkán. Idegességemben a körmömet piszkáltam. Most el tudnám emelni, ha apám nem figyelne, de jelen pillanatban is engem nézett, miközben beszélt. Aztán egyszer csak felállt, és az ablakhoz sétált. A kulcsért nyúltam. A pulzusom az egekben volt. Rátettem a kezem, és hangtalanul a tenyerembe zártam. Apám éppen akkor fordult meg. Felpattantam.

– Visszajövök – tátogtam neki, mire csak bólintott.

Lefőttem mire megtettem azt a néhány lépést, amíg kiértem onnan. Felszaladtam az emeletre, és kopogtatás nélkül rontottam be Niallhez.

– Itt a kulcs, add azt a szart! – Sietősen kikerestem a kulcscsomón a sok közül azt, amelyik nekem kellett.

– Ez ilyen száradó cucc, vagy mi – tépte fel a csomagolást Niall, és az éjjeliszekrényre tette a fehér, téglalap alakú gyurmát.

Jó alaposan belenyomtam három helyen is a kulcsot, aztán letörölgettem.

– Hozzá ne érj, amíg meg nem szárad, nehogy eldeformálódjon – figyelmeztettem. – Megyek, visszaviszem – és már robogtam is le a lépcsőn.

Valahogy vissza kellett csempésznem. Idegesen nyomtam le a kilincset. Az öreg még mindig telefonált, de a helyén ült. Úgy tettem, mint aki szemrevételezi az irodáját. A falon függő képeket bámultam, és amikor az asztala mellett elhaladtam, meglöktem az irattartó tálcát, ami leesett a földre. Mellé ejtettem a kulcscsomót is.

– Bocs – mondtam, és lehajoltam összeszedni a papírokat, és visszatettem a helyére, mellé a kulcsokat.

Apám a fejét csóválta, aztán kinyomta a telefont, letette maga elé az asztalra, majd rám nézett. Gyorsan leültem a fotelbe, pedig legszívesebben elmenekültem volna innen. Túl kimerítő volt ez a délután, alig vártam, hogy végre vacsorázhassak, és ágyba kerülhessek.

– Úgy hallottam, kicsit a szívedre vetted a dolgokat – vágott egyből a közepébe.

Gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki, ami Louis lakásában történt.

– Miért? Mert azt kértem, hogy ne tegyék tönkre más holmiját? Attól még, hogy kirakjuk őket, lehetünk emberségesebbek – feleseltem, és nem érdekelt, tetszeni fog-e neki vagy sem.

Apám mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kiengedte.

– Végül is, a feladatot elvégeztétek. Hogy érzed? Legközelebb menne egyedül is?

Hát kurvára nem! Még egyszer tutira nem csinálok ilyet.

– Menne, de jobb szeretném, ha valami másféle melót bíznál rám. Nem vagyok se behajtó, se kidobó, kilakoltató pedig végképp nem – morogtam.

– Ha tovább akarod vinni az üzletet, akkor nem lehetsz ilyen válogatós, Harry. Mindenbe bele kell kóstolnod – felelte, és már megint úgy vizslatott az átható tekintetével, hogy szerettem volna láthatatlanná válni.

– Jó, akkor mit akarsz rám bízni? – adtam meg magam, mert már tudtam, hogy próbára akar tenni, úgyhogy kénytelen leszek az ő szabályai szerint játszani.

– Egyelőre maradsz ugyanennél a feladatnál. A háztömböt már tudod, hol van. Holnap elmész, beszeded a bérleti díjakat, és mindenkivel közlöd, hogy egy hónapjuk van elhagyni a lakást, különben kilakoltatjuk őket. Azt rád bízom, hogyan teszed meg.

Hogy rohadnál meg!

– Egyedül kell csinálnom?

– Természetesen nem. Kapsz magad mellé két embert. Hányra hívjam őket? – fogta kezébe újra a telefonját.

– Hatra – válaszoltam röviden. Úgy gondoltam, estefelé nagyobb eséllyel találok otthon mindenkit.

Ezután apám lebeszélte az embereivel, hogy holnap hányra jöjjenek értem, és ezzel be is fejeztük a társalgást. Magamban szitkozódva hagytam el az irodáját. Direkt csinálta ezt. A legszarabb melókat bízza rám, hátha megtörök, vagy talán ezzel akar megedzeni. Nagyon téved, ha azt hiszi, belőlem is olyan embert tud faragni, mint ő. Én sosem leszek Desmond Styles, akármit is gondol.

A medencéséből természetesen semmi sem lett. Még a késői vacsorához is alig volt étvágyam, de Niall eltüntette az én adagomat is. Apa szerencsére nem evett velünk. Kaja után egyből felmentünk, és megnéztük a mintákat. Csak óvatosan tapogattam meg. Már egész jól kiszáradtak.

– Tegyük be a fiókba, hogy ne legyen szem előtt – dugtam el. – Holnap elvisszük a kulcsmásolóhoz, és bevásárolunk a fiúknak, aztán elmegyünk a faházhoz, de én nem tudok ott maradni – magyaráztam Niallnek.

– Miért?

– Mert hattól van egy kis dolgom, úgyhogy otthagylak, de utána vissza megyek, ha végeztem.

– Milyen dolgod? – ráncolt a homlokát.

– Apám rám bízott egy újabb melót. Az nem olyan vészes – füllentettem, mert igenis az volt, mármint lelkileg ezt sem lesz könnyű végigcsinálni.

– Ott is alszunk?

– Ha neked nem baj – feleltem, mert én kibaszottul szerettem volna Louis-val eltölteni még egy éjszakát.

Niall elhúzta a száját, és lerogyott az ágyra.

– Ha két éjszakát kibírtam Zayn mellett, akkor a harmadik is menni fog, csak ne szekáljatok vele állandóan – dünnyögött.

– Én nem foglak – veregettem meg a vállát. – Akkor most megyek, aludni akarok. Reggel találkozunk.

Másnap, ahogy megbeszéltük, tíz órakor már úton voltunk. Először a kulcsmásolóhoz mentünk, aki gyanakodva méregetett, miután letettem elé a mintákat.

– Ugye nem betörni akartok valahová? – kérdezte.

Niall nyomban toporogni kezdett, én pedig csak mosolyogva a fejem ráztam.

– Úgy nézünk ki, mint a betörők? Különben is, ez egy egyszerű beltéri ajtó kulcsa, méghozzá a szobámé, csak az eredetit ott hagytam a bejárónőnek, hogy ki tudjon takarítani – magyaráztam, és közel hajoltam hozzá. – Tudja, rajta kívül senkit sem engedek be oda. Nem szeretném, ha a szüleim meglátnák a kis játékszereimet – kacsintottam rá.

A fickó jelentőségteljesen végigmért. Gondolom, a Gucci öltönyöm meggyőzte, hogy tényleg nem betörni akarunk sehová, mert bólintott egyet.

– Egy óra múlva jöjjenek vissza, addigra kész leszek vele, de ilyen minta alapján nehéz pontos másolatot készíteni – mondta. – Lehet, hogy itt-ott még reszelni kell rajta.

Ez nem volt túl jó hír. Előkaptam a tárcám, és elé toltam egy bankjegyet.

– Tudom, hogy ügyes, és megoldja. Egy óra múlva itt leszünk – intettem, és távoztunk.

Ezután elmentünk bevásárolni. Igazából gőzöm nem volt, mi hiányozhat nekik, ezért vettünk még kajákat és innivalókat is. Utána az egyik áruházban dobáltam be mindenféle holmikat. Törölközőt, zoknikat, pólókat és néhány egyszerű melegítőalsót is. Így talán tényleg semmiért nem akar majd Louis hazamenni.

A kulcs valóban kész volt, mire visszamentünk. A fickó magyarázott valamit, hogy ha nem pontos, akkor hol csiszoljak rajta, de szerinte működni fog, és ennyi nekem elég is volt. Pár perc múlva már ismét a kocsiban ültünk, és én kezdtem egyre feszültebb lenni. Nagyon vártam már, hogy találkozhassak Louis-val, ugyanakkor rettenetesen bántott a dolog, amiért el kell titkolnom előtte a kilakoltatást.

Leparkoltunk a ház előtt, de zárva találtuk, pedig a kocsijuk ott volt. Tanácstalanul néztünk szét, majd egyszer csak hangokat hallottunk az erdő felől. Négy csatakos, izzadt és bekötözött végtagú fiú igyekezett felénk, de én kizárólag egyet figyeltem. A kék szemek azonnal megbabonáztak, és le sem tudtam venni a tekintetem róla, ahogy boldog mosollyal az arcán közeledett felém.

Már teljesen biztos voltam benne, hogy szerelmes vagyok. Méghozzá őrült módra.

14. fejezet