Visszatalálunk - 22. fejezet

22. fejezet

Életemben nem voltam még ennyire ideges. Zayn kocsijában ültem, Louis-ék háza előtt. Annyira émelyegtem, hogy azt hittem, rögtön elhányom magam.

– Mély levegő, Harry! – beszélt hozzám Lola hátrafordulva. – Beengedlek, de itt leszünk a közelben, és hívj, ha szükséged lenne ránk.

Rendes volt tőlük, hogy teljesen magunkra akartak hagyni, bár ettől egy kicsit sem lettem nyugodtabb. Még arra sem készültem fel, hogy mit mondjak Louis-nak, pedig Liamnél legalább fél órát álltam a zuhany alatt. Az ő pólója és rövidnadrágja volt rajtam, mert állítólag a farmeremet lehánytam.

– Úristen! Ne parázz már ennyire! – forgatta a szemét Lola. – Ő csak Louis! Az a Louis, aki most ki van bukva, de szeret téged!

– Igaza van – értett egyet vele Zayn. – Menj, kérj tőle bocsánatot, aztán, ha beveri a képed, majd rendbe hozunk.

– Kösz – húztam el a számat, és kinyitottam az ajtót.

Lola elkísért az ajtóig, a kulcsot behelyezte a zárba, majd kitárta előttem.

– Szurkolok! – kacsintott rám, és már ott sem volt.

Már akkor megszédültem, amikor a cipőm húztam le, és meg kellett támaszkodnom a falnál. A házban csend volt. Általában mindig úgy léptem be ide, mintha hazajönnék, ám ez az érzés most nem volt meg. Már nem voltam itt szívesen látott vendég. Egészen biztos voltam benne, hogy Louis nem fog örülni nekem.

Ellöktem magam a faltól, és bementem a tágas előtérbe. A nappaliból mintha halkan a tévé szólt volna, és a gyomrom máris görcsbe rándult. Ha Louis ott van, akkor hallhatta, hogy bejöttem. Biztosan azt hitte, Lola érkezett, különben már itt állna előttem. Vettem egy mély levegőt, és az étkezőn keresztül a nappali irányába sétáltam. Már onnan láttam, hogy a tévé valóban be van kapcsolva, valami természetfilm ment rajta. A boltív alatt torpantam meg, mert Louis észrevett. A kanapén feküdt, félmeztelenül, ölében a telefonja. Haja ezerfelé állt, szeme vöröslött, talán épp úgy, mint az enyém, amit indulás előtt a tükörben láttam. Arcizmai megrándultak, ahogy végigfutott rajta az idegesség.

– Mi a faszt keresel itt? – kérdezte gorombán, és felállt, de nem lépett felém.

– Annyira sajnálom, Lou! – törtek ki belőlem a kétségbeesett szavak. A szívem annyira dübörgött, alig hallottam őket, de biztos voltam benne, hogy kimondtam.

Louis gúnyosan felhorkantott.

– Sajnálod? Mégis mit? – tárta szét a karját. – Azt, hogy leszoptak? Miért, talán nem volt elég ügyes?

Minden egyes szava megölt bennem valamit, és úgy hittem, menten összeesek, de erőt kellett vennem magamon.

– Kérlek, ne mondj ilyeneket! – suttogtam összetörten, és éreztem, ahogy egy kövér könnycsepp legördül az arcomon. – Én… Nem akartam, és nem is emlékszem.

– Hagyjuk ezt, Harry! – vágott közbe Louis, és egy lépést tett felém. – Kurvára nem érdekelnek a kifogások és a magyarázkodások!

– Annyit se érek neked, hogy meghallgass? – találtam meg végre a rendes hangom. – Kegyetlen voltál velem. Rettenetesen fájt, és…

– Nem érdekel! – ordította az arcomba, amitől összerezzentem. – Elég gyorsan kiderült, hogy nagyon is jogosan kegyetlenkedtem. Most pedig húzz innen, és azzal dughatsz, akivel csak akarsz – mutatott a kijárat felé. – Én is azt fogom tenni – tette hozzá, csak, hogy még nagyobbat rúgjon belém.

– Soha nem akartam mással lenni, meg sem fordult a fejemben – feleltem remegő ajkakkal, és nem mozdultam.

Louis szeme szikrákat szórt. Most nem az a fiú állt előttem, akit mindennél jobban szerettem. Ez a Louis könyörtelen volt, és az sem zavarta, ha ezzel saját magának is fájdalmat okoz. Újra megközelíthetetlenné vált számomra.

– Ha nem indulsz el most rögtön, én foglak kihajítani! – felelte félelmetesen nyugodt hangon. – Tűnj el, és soha többé nem akarlak látni! – sziszegte, és még lökött is egyet rajtam.

– Louis… – tettem egy utolsó erőtlen próbálkozást, de akkor már alig láttam a könnyeimtől.

Ő hátat fordított nekem, és az ablakoz sétált. Nem kiabált már, csak azt várta, hogy elhúzzak onnan. Kézfejemmel megtöröltem a szemem, hogy még egy utolsó pillantást vethessek rá, majd elhagytam a házat.

Legalább tíz percig csak ültem a kocsimban. Képtelen voltam elindulni, mert nem láttam a könnyeimtől, és egész testemben remegtem. Elővettem a telefonom, és ügyetlenül küldtem egy üzenetet Zaynnek, hogy hazajöhetnek. Csak annyit tettem hozzá, hogy nem ment jól, aztán kikapcsoltam a készüléket, mert nem akartam kérdéseket. Egyedüllétre volt szükségem.

Nem egyenesen haza vettem az irányt, hanem egy benzinkútra, ahol bementem a mosdóba, és megpróbáltam valahogy rendbe szedni az ábrázatomat. Persze, nem sikerült, mert hogyan is tüntethettem volna el a szemem alatti karikákat vagy a kivörösödést. A hideg víz csak annyit segített, hogy már kevésbé volt duzzadt, de bárki észrevehette volna a sírás nyomait. Felkészültem arra, hogy anya kérdéseit nem kerülhetem el.

Így is volt, mert amint beléptem a házba, ő rögtön elém sietett, hogy számonkérjen, miért nem jöttem haza tegnap óta, de amikor meglátott belefagyott a szó.

– Szakítottunk Louis-val – adtam neki gyors választ.

– Ó, Harry! – tárta ki rögtön a karját, de ezúttal nem fogadtam el a felkínált vigaszt, mert nem akartam, hogy szemtanúja legyen az újabb összeroppanásomnak.

– Csak… Csak szeretnék egyedül lenni most – dadogtam a könnyeimmel küszködve.

– Persze – engedte le anya a karját csalódottan, de a megértés ott bujkált a tekintetében. – Akkor majd később – tette hozzá bizonytalanul.

Erre már nem tudtam válaszolni, csak felrohantam a szobámba, ahol végre kiadhattam magamból mindent. Olyannyira, hogy betegre sírtam magam, mert estére már be is lázasodtam, és ha anya nem jön fel megnézni, rendben vagyok-e, akkor talán eszméletlenül fekszek reggelig.

– Tűzforró vagy, Harry! – kapta el a kezét a homlokomtól, és már szaladt is le, hogy aztán visszatérjen egy megrakott tálcával.

Először folyadékot erőltetett belém, amivel a lázcsillapítót is lenyeltem, aztán szó szerint megetetett egy fél tányér levessel, mert nekem annyira remegett a kezem, hogy állandóan kilötyögtettem. Jólesett, hogy nem kérdezősködött, de nem is lett volna rá lehetősége, mert amint visszatettem a fejem a párnára, mély álomba ájultam.

Három napig tartott ez az állapot. A szüleim egymást váltva aggódtak értem. Soha nem töltöttek túl sok időt nálam, mert érezték, hogy nem az ő társaságukra van most szükségem. Leginkább csak azt ellenőrizték, elfogyasztottam-e az ételeket, és meg akarták mutatni, hogy ők bármikor ott vannak, ha beszélgetni szeretnék velük. Nem szerettem volna, de senki mással sem. Tőlük tudtam, hogy a barátaim mind eljöttek, de mivel senkit sem akartam látni, hazaküldték őket.

Szerda este kapcsoltam be először a telefonomat. Nem fogadott hívások és üzenetek garmada jelent meg a képernyőn, de egyik sem Louis-tól volt. Megnyitottam a közös chatet, és bocsánatot kértem a barátaimtól. Nagyon letoltak, de miután elmagyaráztam nekik, hogy szükségem volt erre a három nap magányra, megértőnek mutatkoztak. Nem kellett hozzá egy óra sem, már mindannyian ott ültek a szobámban.

– Kurvára aggódtunk érted, Harry – fogta meg Niall a kezem, aki az ágyam szélén ült. Liam az íróasztalnál, Zayn pedig az asztal tetején.

– Kicsit túltoltam az önsajnálatot – vontam meg a vállam –, de már jól vagyok.

– Ez nem önsajnálat volt, de megértjük – mosolygott rám Zayn. – Lola üdvözöl, és majd ő is be akar nézni valamelyik nap, ha nem gond.

Már ennyitől is fordult egyet a gyomrom.

– Persze – bólintottam.

– Nagyon csúnyán összevesztek Louis-val, de ha nem akarsz hallani róla, szólj – pislogott Zayn megértően –, csak gondoltam, talán…

– Mi volt? – kérdeztem nyomban.

Liam is érdeklődve nézett a barátunkra, ezek szerint még ő sem tudott semmit.

– Ordibáltak egymással. Louis rácsapta Lolára az ajtót, de tudod, őt sem kell félteni – nevetett fel halkan Zayn. – Szóval, Lola utánament, és próbálta meggyőzni őt, hogy ne legyen ekkora paraszt. Mármint, hogy álljon szóba veled, mert megérdemelsz egy esélyt.

– Ez rendes volt tőle – sóhajtottam. – Louis mit válaszolt?

Nem tudom, miben reménykedtem, vagy egyáltalán reménykedtem-e még, mert olyan üresnek éreztem magam belül, mint a malacperselyem, amit már két éve kiürítettem, és azóta sem dobáltam bele semmit.

– Hát… – vett egy mély levegőt Zayn. – Szó szerint akarod hallani?

Nem voltam biztos benne, de bólintottam.

– Nos, Lola téged védett, azt mondta Harry rendes, mire Louis gúnyosan: Csak túl kevés faszt látott még.

– Istenem! – kaptam az arcom elé a kezem, de Zayn folytatta.

– Lola azt felelte: Neki elég volt a tiéd is. Mire Louis: Nem úgy tűnt, de tök mindegy. Előbb-utóbb úgyis ez lett volna. Most pedig kopj le! Ezután Lola vágta rá Louis-ra az ajtót. Azóta pedig nem beszélnek egymással – fejezte be Zayn a beszámolóját.

Mindannyiunkat letaglózott ez az egész, és csendben gubbasztottunk egy darabig.

– Talán csak időre van szüksége – szólalt meg Liam nem túl meggyőző hangon.

– Louis azt hitte, hogy el fogom hagyni más miatt – mondtam keserűen. – Most pedig azt hiszi, meg is tettem volna. Hogy lehettem ennyire hülye? – néztem a barátaimra.

– Nem voltál hülye, Harry! – vigasztalt Niall. – Ez csak… Szarok voltak a körülmények.

– Így van – vágta rá Zayn. – Itt mindenki hülye volt. Louis, amiért bántott, te, amiért seggrészegre ittad magad, és Adam is egy fasz volt, mert rád mozdult, holott tudta, hogy együtt vagytok.

– Egyetértek – helyeselt Liam. – Szeretitek egymást, tutira nincs itt a vége.

Jólesett minden szavuk, csakhogy ennek ellenére én ugyanúgy magam hibáztattam, és fogalmam sem volt, mint tegyek. Louis azt mondta, soha több nem akar látni, pedig biztos, hogy fog, hiszen, ha itt marad a városban, előbb-utóbb úgyis összefutunk valahol. Nem bírnám ki, hogy ne menjek oda hozzá, abba pedig belehalnék, ha mással látnám.

Amikor a fiúk elmentek, erőt vettem magamon, és küldtem neki egy hosszú bocsánatkérést. Leírtam mindent, ami bennem volt. A megbánást, a bűntudatot, a fájdalmam és az iránta érzett szerelmem. Nem érdekelt a büszkeségem, sem az, ha kinevet. Hibáztam, és Louis-nak tudnia kellett, hogy mennyire megbántam.

Egészen addig bámultam az általam elküldött üzenetet, amíg Louis el nem olvasta. Persze, nem érkezett válasz. Sem aznap, sem másnap, sem később. A napok kezdtek egymásba folyni, mert csak oda mozdultam ki, ahová muszáj volt, és néha Niallhez benéztem, de ezenkívül sehová sem mentem. A fiúk rendszeresen eljöttek, de már Zayn sem tudott hírekkel szolgálni, ugyanis Louis kerülni kezdte még őt is. Ha Zayn ott volt náluk, akkor Louis vagy bezárkózott a szobájába, vagy lelépett otthonról, Lolával pedig továbbra sem tárgyalt semmiről.

A szüleimmel is volt erről egy nagy beszélgetésem, amikor már elég erősnek éreztem magam hozzá. Nem avattam be őket a részletekbe, csak azt árultam el, hogy én hibáztam, ők pedig vigasztaltak, hiszen ez volt a kötelességük. Egy idő után annyira untam magam otthon, hogy folyton Niallnél lógtam, mígnem kezdtem azt érezni, csak teher vagyok számára. Amikor rákérdeztem a dologra, Niall kinyögte, hogy megismerkedett egy lánnyal, én meg rettenetesen szarul éreztem magam, mert miattam gubbasztott otthon ő is.

Liam mentett meg a depresszióba eséstől azzal, hogy elcsalt magával edzőterembe. Ezt az ötletet anya is támogatta, mert a szakításunk óta legalább öt kilót fogytam, és mást sem csináltam, csak az ágyamban heverésztem. Csak azért egyeztem bele, mert tudtam, hogy ott nem futhatok össze Louis-val, ugyanis korábban már kifejtette, mennyire utálja az edzőtermeket. A mozgás mindig jólesett, ám a fiúk hiába rágták a fülem, hogy menjek velük bulizni is, nem voltam rá hajlandó.

Egyik este váratlanul Zayn állított be hozzám. Egyedül jött, pedig korábban mindig Lolával együtt ugrottak be hozzám.

– Mi helyzet? – kérdeztem, amikor belépett.

Szokás szerint az ágyamon ültem, és most kivételesen olvastam.

– Öltözz! Jössz velünk bulizni! – parancsolt rám egyből, és kitárta a szekrényem, majd elkezdte kidobálni belőle a ruhákat.

– Ne kezdjük ezt! – ejtettem le a könyvet az ágyra. – Nem megyek sehová, mert nincs kedvem hozzá.

Zayn mérgesen fordult felém.

– Mondd, mire vársz, Harry? – tárta szét a karját, majd indulatosan folytatta – Arra, hogy Louis egyszer belép ide, és közli, mindent megbocsátott? Mert arra kurvára feleslegesen vársz, ugyanis...

Megdermedtem, amikor Zayn félbeszakította a mondatot.

– Ugyanis? – kérdeztem remegő hangon.

Zayn behunyta a szemét egy pillanatra, de amikor kinyitotta, megint ott volt az elszántság a tekintetében.

– Ugyanis Louis az első nap óta ugyanazt csinálja, mint korábban. Egy percig sem bánkódott miattad – vágta Zayn az arcomba a kegyetlen tényeket.

Biztos, hogy elsápadtam, mert a kezeimet is jéghidegnek éreztem, és megszédültem.

– Figyelj, Harry! – ülte le mellém Zayn, de már jóval csendesebben beszélt hozzám. – Csak azért nem mondtuk el, mert tudtuk, mennyire fájna. Viszont nem csinálhatod ezt tovább magaddal. Már alig van hátra a nyárból. Komolyan itt akarod tölteni? – mutatott körbe. – Tovább kell lépned, bármilyen nehéz is. Látod, neki sikerült. Mutasd meg, hogy te sem vagy gyenge – lökte meg a lábam.

A barátomra néztem, és erőtlenül bólintottam. Egyetértettem vele, de abban nem, hogy Louis továbblépett. Én tudtam, miért csinálja. Újra bezárkózott. A szótlanságba és az érzelmek nélküli kapcsolatokba menekült. Ez az élet biztonságot jelentett számára. Senki sem bánthatta, csak ő bánthatott másokat. Egyszer már sikerült onnan kirángatnom, és meg kell próbálkoznom vele újra. Azt pedig csak úgy tehetem meg, ha kibújok végre a csigaházamból.

23. fejezet