Eve Red - Harag és vágy - könyvajánló beleolvasó

Fülszöveg:

Darius Dimitrijevics Bikov a pakhan, Mark jobb keze és a legjobb barátja. Nem zárkózik el a kínzástól, gyilkolástól, ha arra kap parancsot. Darius egy karizmatikus, titokzatos férfi, aki már a születése óta a bűnözés világában él. Az anyja korán elhagyja, ezért nem tudja és nem is akarja a nőkkel elmélyíteni a kapcsolatát. Nina, egykori szerelme újból felbukkan az életében. Vajon meg tudja őt védeni a múltjától is?

Nina Ivanovna Volkov orvos, akinek az a legfontosabb, hogy a családja biztonságban legyen. Szeretetben nőtt fel, ennek ellenére mégis mindig rosszul választ párt magának.

Amikor találkozik Dariusszal, újra fellángolnak a rég eltemetett érzelmek. Jó döntés lenne, ha mellette állapodna meg? Az eszére vagy a szívére  hallgasson inkább? A múltban már megégette magát, és az a hiba a jelenbe is elkíséri.

ÁRULÁS.

TITOK.

ERŐSZAK.

HARAG.

VÁGY.

SZERELEM. 

Vajon van értelme átengedni magukat az érzelmeknek? Ennyi fájdalommal lehet közös jövőjük?

8.fejezet

DARIUS

Nina szépen felgyógyult pár hét alatt, amihez nagyban hozzájárult a huszonnégy órás szolgálat. A szobájából hangok szűrődnek ki. Valakivel beszél. Izgatottság lesz úrrá rajtam, mert újra láthatom őt. Ugyan már! Biztosan azért vagyok ilyen felfokozott állapotban, mert hat hete nem voltam Katyánál. Azonban az is közrejátszik, hogy Nina nem szólt nekem az üzenetről, és most jogosan kérhetem számon.

Kilépek a folyosóra.

– Már elküldtem a képet magamról. Te is láthattad anya, hogy mennyit gyógyultam. Ne aggódj!

Oldalra sandítok. Nyitva van az ajtaja. Közelebb merészkedek, belesek a szobába. Nina nekem háttal áll az ablak előtt, a kertet kémleli telefonálás közben. Egy melegítő nadrág van rajta. A vékony anyagon átsejlik finom, formás feneke. Felül egy egyszerű fehér pólót visel, de esküszöm, sosem láttam ennél szexisebbet. Megrázom magam, nincs helye ezeknek a gondolatoknak, hiszen eltitkolt előlem egy nagyon fontos dolgot.

Belépek a szobába.

– Érezzétek jól magatokat! Szeretlek titeket!

Leteszi a telefont, egy nagy sóhaj kíséretében megfordul, majd az ágyra dobja a mobilját. Megdermed a mozdulat közben. Tágra nyílik a szeme, amint észrevesz engem.

– Darius, mit keresel…– Még mielőtt befejezhetné a mondatot, dühösen becsapom az ajtót magam után.

– Nem akarsz valamit elmondani nekem? – A hangom sokkal vádlóbban cseng, ám a dühöt, amit kivált belőlem, nem tudom visszafogni.

Összeráncolja a szemöldökét. Idegesen harapdálni kezdi a száját.

Én kértem meg rá, hogy kerüljön engem, de valahol ez is kiborít, mennyire könnyen tesz eleget ennek az utasításnak. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz érzelmileg, és megijesztett, így el kell zárnom magamba jó mélyre, hiszen csak szívességet teszek neki. Főleg Dinyinek, nehogy anya nélkül kelljen felnőnie. Előbb-utóbb mindenki meghal körülöttem, aki közel kerül hozzám. Főleg azok az emberek, akiket nagyon szeretek. Édesanyám arca jelenik meg a lelki szemeim előtt, aki ott feküdt a padlón, élettelen szeme a plafonra meredt. Golyó ütötte homlokából vér szivárgott. És azt én okoztam. Én húztam meg a ravaszt. Megöltem őt.

Nina apró nyelvével megnyalja a szája szélét, így ismét magára vonja a figyelmemet. Az iménti kéretlen gondolatokat száműzöm a fejemből.

Lassan lépkedek felé, ám úgy érzem magam, mint egy bomba, ami hamarosan robbanni fog. – Honnan tudod? – suttogja.

– Én mindent tudok.

– Ne haragudj. Már jó pár évvel ezelőtt szólnom kellett volna.

Miről beszél? Mit kellett volna elmondania?

– Hiszen csak tegnap kaptad azt az üzenetet Bartolttól.

Szemmel láthatóan megkönnyebbül.

– El akartam mondani…

– Elakartad mondani? – csattanok fel. – Egyáltalán, akarod, hogy elkapjuk azt a faszt?

– Hogy mondhatsz ilyet? – ordítja. – Ne, ne közelíts!

Nem hallgatok rá. Hátrál tőlem, de a fal megállítja, nem menekülhet előlem.

Nem bírom tovább, vagy ezt csinálom vagy szétverek valamit. Elakad a lélegzete, amikor apró csókot lehelek bársonyos bőrére a füle mögött.

Behunyom a szemem, elárasztja az érzékeimet a finom vanília illata. Érdes kezemmel végigsimítok az arcán, majd keretbe fogom. Belesimul a tenyerembe.

Az arcára pillantok, ami már nincs úgy feldagadva. Minden nap jelentést kérek az állapotáról. Amikor a folyosón összefutottunk, azért voltam ott, mert tudtam, hogy akkor vették le a gipszet a karjáról. Látni akartam, jól van-e. Ám nem számítottam rá, hogy szó szerint belém botlik.

Amikor ilyen közel van hozzám, elvesztem az eszem. A szeme alatt óriási karikák vannak. A vágytól szétnyílnak az ajkai. A tekintete a számra vándorol. Csókot akar. Én is azt akarok! Bassza meg! A saját csapdámba sétáltam bele.

A ködön keresztül, ami az agyamra szállt, áthatol egy gondolatfoszlány. Nina a múltban csúnyán elárult. Egy magamfajta embernél ez megbocsáthatatlan bűn. Meg akartam védeni az árvaházban, cserébe mit kaptam? Leszopta azt a gondozót, és még ki tudja, mit meg nem engedett neki. Pedig figyelmeztettem, hogy az az ember egy pedofil.

Még össze is verekedtem miatta. Ökölbe szorul a kezem. Erőt veszek magamon, eltávolodom tőle.

Vágytól fátyolos tekintete egy másodperc alatt kitisztul. Összeráncolja a szemöldökét. Az arcom megkeményedik, elfordulok tőle, nem akarom látni a csalódottságot rajta, amit én okoztam. Egyenesen az ajtóhoz megyek, már a kilincsen a kezem, amikor megszólal.

– Miért… – A hangja megremeg. – Akartam szólni ma Marknak az üzenetről.

A fájdalom a mellkasomba nyilall. Nem nekem, hanem Marknak akart szólni, de erről csakis én tehetek, nem igaz? Nem fordulok meg, holott a hátamon érzem súlyos pillantását.

– Legközelebb minél előbb szólj az ilyen fontos dolgokról, ha egyáltalán az a célod, hogy elkapjuk.

– Baszódj meg, Darius! – kiáltja.

– Csak szeretnéd, de ez nem fog megtörténni.

Még hallom, ahogy élesen beszívja a levegőt, mielőtt becsapom magam mögött az ajtót.

Nem nyugodtam meg attól, hogy ilyen bunkó voltam vele. Gyerekesen viselkedtem, de meg kellett őt bántanom, mert így könnyebb érzelmi távolságot tartanom, ha haragszik rám. Azt hittem, egyszerűbb lesz, ha nap mint nap elégtételt vehetek az árulása miatt, de egyáltalán nem az.

Attól is kurvára kivagyok, hogy nem találjuk Bartoltot. Nem csak Nina állapotáról tudok mindent. A telefonját is figyelem. Így jutott a tudomásomra a tegnapi üzenet, amit Bartolt küldött neki. Alig várom, hogy a kezeim közé kaparintsam azt a rohadékot.

Kisétálok a kertbe, néhány járőröző emberrel is összefutok, akik a birtokon járnak körbe. Hátramegyek a kis házba. Itt élnek az embereink. Páran az étkezőasztalnál ülnek, Rose főztjét tömik magukba. Evezős a kamerákat kémleli, amik a területünkön vannak elhelyezve. Pavlo a számítógép előtt ül.

– Van valami hír? – szegezem Pavlónak a kérdést.

Megrázza a fejét.

– Ráállítottam a legpitiánerebb drogost is az utcán. Várom a fülest, hogy valaki észrevegye vagy halljon valamit róla. Ezen felül folyamatosan figyelem az utcai térfigyelő kamerákat is. Ezzel az első osztályú arcfelismerő programmal már meg kellett volna találnunk, de olyan, mintha a Holdra repült volna.

– És a telefon, amiről az üzenet jött?

– Semmi. Egy eldobható mobil volt.

A vérnyomásom az egekbe szökik. Megfeszülnek az izmaim. Nagy léptekkel megyek az étkezőasztalhoz, egy mozdulattal lesöpröm róla az ételt. A poharak a járólapon szilánkosra törnek. Az emberek összerezzenek.

– Kurvára húzzatok ki a büdös faszba, és keressétek meg!

Egyszerre állnak fel, és rohannak ki a házból. Ha nem találjuk meg Bartoltot hamarosan, félek, még azelőtt agyvérzésbe fogok meghalni, mielőtt bosszút állhatnék Nináért.

Kirontok a házból. A ház felé indulok. A fűben térdelve találom Dinyit. Mellé guggolok.

– Mit nézel?

– Butabogarat – piszkálgatja egy bottal a fekete rovart.

– Hát, biztos vagyok benne, hogy a bogarak valóban nem észlények.

Felhúzza az orrát, ahogy az anyja szokta. Olyan aranyos. Mellette elszáll belőlem az összes indulat.

– Ez a neve.

– Érdekelnek a bogarak?

– Szeretem az állatokat – von vállat.

A ház felé pillantok. Nina az ajtóból figyel minket. Csinos kis alakja olaj a bennem fortyogó tüzes vulkánnak.

– Majd elmegyünk együtt állatkertbe, jó? – simogatom meg a fiú haját.

– Tényleg? – csillan fel a szeme, amikor rám néz.

– Megígérem!

9.fejezet

DARIUS

Autóba ülök, és a klubhoz hajtok. A kétórás masszív boksztermi edzés után még mindig tele vagyok haraggal. Nem tudom, mi lenne a helyes Ninával kapcsolatban. Az sem jó érzés, amikor bunkó vagyok vele, de ha nem vagyok az, akkor a vágy kerekedik felül bennem, és azt egyáltalán nem érdemli meg. Másrészről nem akarom, hogy meghaljon, az életét veszélyeztetem, ha közel engedem magamhoz. Ez az egész helyzet kurva szar. Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem laknánk együtt.

Kibaszottul meg kéne már találni Bartoltot. Rászorítok a kormányra. Elfehérednek az ujjaim. Nem hiszem el, hogy képes így elrejtőzni előlünk.

Miután leparkolok, nagy léptekkel megyek a bejárathoz. A két kidobóember kinyitja előttem az ajtót. Azért van rájuk szükség fényes nappal is, amikor nem vagyunk nyitva, mert vigyáznak a klubra és a lányokra.

A kinti világosság után kell néhány másodperc, amíg a szemem hozzászokik a benti sötétséghez. A kék fény gyenge, sejtelmesen világítást ad a klub nyers téglafalának. Mark szinte minden évben újít valamit.

Amikor Nina iránt elhatalmasodik a szenvedély, érzem a bőrének ízét, selymes, puha tapintását anélkül, hogy valóban hozzáérnék. Pedig mi sosem voltunk együtt, mégis élénken elevenedik meg előttem mindez, mint egy emlék.

Felgyorsítom a lépteimet. A VIP részleg a galérián van. A sötét padlón szinte világít a fehér sportcipőm. Katya kell nekem. Ő fogja elfeledtetni velem Ninát.

A lépcsőnél álló két bokszoló mosolyogva enged tovább. A bokszklubbomból jöttek ide. Akikben látom a potenciált, mind ide jönnek dolgozni, ezzel bővül az embereink száma. A zöldfülűekből, azaz a molokososból sosem elég. Mark jól bánik azokkal, akik azt megérdemlik. Azzal, aki lojális és hűséges. Ez elengedhetetlen a mi köreinkben.

Felszaladok a lépcsőn, a lányok szobája felé fordulok, ahova a galériából lehet átsétálni. A közlekedőből négy szoba nyílik, mind a négy lány itt lakik.

Katya épp a konyhából lép ki. Gyönyörű kreol bőre van. Rövid, vörös hajába még bele tudok kapaszkodni, amikor hátulról dugom őt. Megtorpan, amint észrevesz. Lustán elmosolyodik. Pántos szűk, rövid fekete ruhája nem sokat hagy a képzeletnek. Apró, de formás mellére feszül az anyag. Ő dolgozik itt a legrégebb óta. Mivel ő a kedvencem, különlegesebb bánásmódban részesül. A többieknek sem rossz a sora, már ha valaki ilyen megélhetést képzel el magának. Katyának pár kliense van csak, mert szeretem, ha készen áll rám, amikor csak akarom. Közelebb jön.

– Nem érek rá. – Kihívóan a csípőjére teszi a kezét, játékos fény villan a szemében.

Felmordulok, megragadom a nyakát, aztán a falnak nyomom őt.

– Szeretsz incselkedni velem? – súgom a fülébe, aztán belenyalok. Megremeg a teste.

A felém áradó édes parfümillata még sosem volt ilyen irritáló. Persze, hiszen nem az a finom vaníliaillat. Ő nem Nina.

A másik kezemmel belecsípek Katya ágaskodó mellbimbójába. Felnyög. Élvezi ezt a kis játékot. Mocorog, amennyire a szorításom engedi. Többet akar, és én megadom neki.

– Azt csinálod, amit mondok, megértetted? – Benyúlok a szűk, rövid szoknya alá. Nincs rajta bugyi. A farkam keményen, fájdalmasan lüktet a nadrágomban. – Így járnak az engedelmes kis kurvák. Bugyi nélkül. Hmm, de lucskos vagy már. – A csikójára kenem a nedvességét, dörzsölöm az érzékeny pontját.

Behunyja a szemét, halkan nyöszörög. Csípőjét szemérmetlenül tolja felém. Egy mozdulattal három ujjamat dugom a puncijába. Kipattan a szeme. Felnyög. Belekapaszkodik a kezembe. Próbál magára húzni. Még többet akar. A farkamat. Az ujjaim cuppognak, ahogy gyors mozdulattal dugom őt.

– Megértettem – nyöszörgi.

Elmosolyodom magamban, imádom, amikor így behódol nekem. Elhúzódom tőle, követem a szobájába. Többször elélvezek estig. A testem megkapja a kielégülést, de a haragom mégsem csillapodik, mintha beette volna magát egészen a csontjaimba.

*

Nem megyek haza, mert lassan nyit a klub. Van itt az irodában is váltóruhám. Lezuhanyozom és felöltözöm. Amikor ismét belépek az irodába, Mark már az íróasztala mögött ül.

Leülök vele szemben a fotelba. Megkínál egy szivarral, amit szívesen elfogadok. Mindketten a saját gondolatainkba merülünk.

– Szeretem ezt a klubot, ezt az életvitelt. Bár eddig nem ismertem mást – kezdi el a beszélgetést, majd körbenéz, és folytatja. – De tudod, Dasha és a lányom új értelmet adtak a létezésemnek. Fogalmat arról, milyen is a valódi szeretet.

– Hova akar ezzel kilyukadni? Várom, hogy a lényegre térjen. Összeráncolom a szemöldököm. Kinyitom a szám, de felemelt kézzel fojtja belém a szót.

– Szeretném, ha összeszednéd magad. Szükségem van rád!

– Számíthatsz rám mindenben! Ezt te is tudod.

– Igen, csakhogy én Ninára célzok.

Megfeszülök a neve hallatán. Nem elég, hogy egész nap ő jár a fejembe, muszáj beszélni is róla. Kurva jó!

– Nem érdekel az a nő.

– A tagadás egy lépés az elfogadás felé. – Mark elmosolyodik, nekem pedig ökölbe szorul a kezem. Kibaszott bölcs lett, mióta megtalálta a szerelmet. – De inkább igyunk, úgy látom, rád fér.

– Ezt jól látod.

Felállok, töltök egy-egy pohár whiskyt. Átnyújtom Marknak az egyiket, aztán koccintunk. Lehúzom a borostyánsárga italt. Az alkohol jólesőn marja végig a torkomat. Mindketten kinézünk a tükrös ablakon. Az emberek gyülekeznek a bárpult előtt. Többen a székeken foglalnak helyet. A táncparketten még senki nincs, korán van, csak most kezdődik az éjszaka.

– Tulajdonképpen igazad van – fakadok ki. – Vágyom Ninára, de nem tudom túltenni magam azon, hogy elárult.

Még ha megbocsátanék neki, akkor sem lenne a legjobb ötlet, ha összejönnénk, hiszen mindenki meghal, akit szeretek.

– Aki egyszer megharagszik, az előbb-utóbb meg is békél. Az élet túl rövid és szemét ahhoz, hogy haragot tartsunk.

Töltök még egy pohárral mindkettőnknek. Nem szeretném tovább boncolgatni ezt a témát.

10.fejezet

DARIUS

Ninát a konyhában találom meg. Egy pillanatra felvonja a szemöldökét. Meglepődik rajta, hogy közeledem felé, mert eddig mindketten kerültük egymás társaságát. Azonban most fontos lenne beszélnem vele.

Úgy tesz, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy megállok előtte. Pedig abszurd a helyzet, ha az elmúlt napokat veszem alapul. Megköszörülöm a torkom. Nina nyugalmat színlelve harap a kezében lévő almába, és kérdőn pillant fel rám.

– Szeretném ma elvinni Dinyit a moszkvai állatkertbe. Megígértem neki.

Nagyot sóhajt.

– Igen, tudom. Másról sem beszél azóta.

Elgondolkodva nézi a harapásnyomokat az almán.

– Megígérem, hogy vigyázok rá! Te is jöhetsz, ha szeretnél.

Feszülten néz rám. Nem akarom, hogy velünk tartson, remélem, ezt ő is így gondolja.

– Rendben. Menjetek, de ne ígérj meg neki semmit, mielőtt megbeszélnéd velem is – néz rám szigorúan.

Ezen a pillantáson majdnem elmosolyodom, ám nem hinném, hogy szerencsés húzás lenne, így csak bólintok. Dinyinek hirtelen felindulásból mondtam az állatkertet, amikor közölte velem, hogy szereti az állatokat. Pedig őt sem szerencsés közel engedni magamhoz.

– Te is jössz?

– Nekem más dolgom van.

Mindketten tudjuk, hogy hazudik. Nincs semmi dolga a felépülésen kívül. Dolgozni sem járhat, amíg a férje képbe van. Jó lenne már megtalálni azt a férget! Akkor visszatérhetnének a saját életükhöz. És nem utolsósorban én sem lennék nap mint nap megkísértve.

– Akkor eljön velünk Tanya.

Az állkapcsa megfeszül, rám sem néz, úgy válaszol.

– Azt csinálsz, amit akarsz.

Dinyi érdekeit nézem. Úgy vélem, az a jó, ha ilyen hosszú úton olyan ember is velünk jön, akit ismer. Nem igazán értek a gyerekekhez.

*

Dinyinek a kétórás autóút alatt be nem állt a szája. Nem tudom, honnan jött a türelmem, de valamiért egyáltalán nem idegesített. Az izgalma rám is átszállt.

Tanya, aki a hátsó ülésen ült mellette, mosolyogva válaszolgatott neki, amikor épp el voltam merülve a gondolataimban.

– Darius, nézd! – szalad oda Dinyi a tigrisekhez.

Utánairamodom. Tanya gyorsabban odaér. Annyi energiája van a srácnak, nem győzök csodálkozni rajta. Örülök, hogy Tanya velünk jött. Több tapasztalata van a fiúhoz, és nagyon szeretik egymást. Már két órája itt vagyunk, Dinyi mégis fáradhatatlanul rohan oda az újabb és újabb állathoz.

– Jaj, de aranyosak! – kiabál.

Elmosolyodom. Előveszem a telefonomat a hátsó zsebemből, és egy újabb képet lövök róluk és a kistigrisekről, akik a plexi túloldalán fekszenek az anyjukkal együtt. Ezt a boldogságot, ami a fiú arcán árad szét, muszáj Ninának is megmutatnom. Amikor elég képet készítek, a hátsó zsebembe süllyesztem a telefonom.

– Nem vagytok éhesek?

– De, nagyon! – kiált fel Dinyi.

Mindhárman hot-dogot rendelünk, és leülünk egy szabad padra.

– Mi leszel, ha nagy leszel? – teszem fel Dinyinek a kérdést két falat között.

– Állatorvos – vágja rá gondolkodás nélkül.

Egymásra mosolygunk Tanyával. Szinte sejtettem, hogy valami állatokkal kapcsolatos hivatás lesz a válasza.

Megesszük a hot-dogot, letörlöm Dinyi szájáról a ketchupot.

– Te mi vagy? – kérdez vissza.

Nem akarok hazudni, de a teljes igazságot sem mondhatom meg.

– Sok ember élete múlik rajtam.

– Te is orvos vagy, mint anya? – kerekedik el a szeme.

Elnevetem magam. Megsimogatom a fejét.

– Problémákat oldok meg. Eltüntetem őket, hogy ne legyenek.

– Mehetek játszani? – mutat a játszótérre velünk szemben.

– Persze. Mi itt leszünk.

– Mivel foglalkozik az apja? – kérdezem meg Tanyát, miközben figyeljük Dinyit. Tudom, hogy Bartolt egy pitiáner bűnöző, mégis kíváncsi vagyok rá, hogy ő mit tud róla. Elég régóta a családdal van.

– Dinyinek nincs apukája.

Hogy mi?

– És Bartolt?

– Ő a mostohaapja. Nina soha nem beszélt nekem arról, ki Dinyi vér szerinti apukája.

Ki lehet az édesapja? Egy gondolat üt szöget a fejemben. Lehetnék akár én is, de hisz az képtelenség. Így elvetem ezt a lehetőséget, mielőtt jobban belemerülnék.

– Lassan elered az eső. Induljunk!

Továbbsétálunk. Dinyi apró tenyere elvész a kezembe. A másik kezét Tanya fogja. Az emberek ránk mosolyognak, mintha egy család lennénk. Nem vagyok ehhez a barátságos légkörhöz szokva, ettől függetlenül a mellkasomat szétfeszíti a büszkeség. Sosem akartam gyereket. Sőt, mindig is elleneztem. Hevesen tiltakoztam a családalapítás gondolatától is. Csakhogy Dinyi egy olyan fiú, akinek minden szülő örülne. Szívesen lennék az édesapja.

Ugyanolyan érdeklődéssel szemléli a majmokat és a papagájokat, mint a vadállatokat. Nem tesz különbséget köztük. Ártatlan kis lelke egyformán tekint minden élőlényre, nem úgy, mint a felnőttek, pláne a bűnözők, akárcsak én.

Az égen az esőfelhők fölénk tornyosulnak. Sajnos nem kerül el minket.

– Mennünk kell.

– Nem akarok! – dacoskodik Dinyi.

– Muszáj – erősít meg Tanya is.

– Nézd csak – mutatok előre –, ott egy fagyizó. Eszünk egy gombócot, de utána tényleg mennünk kell, ha nem akarunk elázni. Ha beteg leszel, anyukád megver engem.

– Anya nem is tudna téged bántani, mert te sokkal erősebb vagy nála.

Odaszalad a bódéhoz.

Dinyi, ha te azt tudnád! Sajnos igenis megtette már, ha nem is fizikálisan. Az árulás, mint a piton, úgy fojtogatja az elmémet, minden más gondolatot kiszorítva onnan. Csak dühöt hagy maga után. Ökölbe szorul a kezem. Ha másban nem is, abban igaza volt apámnak, hogy egy nő sem érdemel többet a dugáson kívül. Nem szabad irántuk semmit sem érezni.

Dinyinek egy csokoládé ízű fagylaltot kérek, Tanyának puncsot, magamnak meg vaníliát. Imádom a vaníliát. Leülünk egy padra, szép csendben elnyaljuk a fagyit.

Dinyi nagyot ásít, majd hozzám bújik. A szívem nagyot dobban. Magamhoz ölelem őt. Az sem érdekel, hogy csupa csoki lesz a kabátom maszatos arcától. Figyelem hosszú szempilláit, nagyokat pislogva küzd az álom ellen. Nina vonásai erőteljesen megmutatkoznak rajta.

Megcsörren a telefonom.

– Igen?

– Van egy nyom – hallom meg Pavlo hangját a vonal túloldalán. Egy pillanat alatt éberré válok.

– Menjetek rá, sietek!

– Baj van? – kérdezi Dinyi, miután elteszem a telefont.

– Most már tényleg mennünk kell!

Szomorúan lebiggyeszti az ajkát.

– Ígérem, hogy még eljövünk ide.

Igaz, hogy Nina külön megkért arra, ne tegyek a fiának ígéreteket, de nem tudok ellenállni, annyira szomorú lett. A sötét fellegekből kövér esőcseppek hullanak ránk.

– Látod, az eső is eleredt. Mindenképp mennünk kell.

Álmosan bólint. Ölbe veszem, a kocsihoz szaladunk.

Annak ellenére is elalszik, hogy bőrig ázunk. A hátsó gyerekülésbe helyezem apró testét, Tanya mellé ül. Bekapcsolom Dinyi biztonsági övét, és egy puszit nyomok a homlokára, mielőtt elindulunk. Rákapcsolok a fűtésre, nem szeretném, ha Dinyi megfázna. Legszívesebben száguldanék hazáig, de a kisfiú miatt nem teszem.

Mindannyian megszáradunk, mire hazaérünk a kétórás út alatt. Dinyi még mindig alszik. Kiemelem őt a kocsiból, az ölembe viszem be a házba. Kicsit mocorog, de nem ébred fel. Nina az emeleten vár ránk. Kitárja előttem az ajtajukat, óvatosan az ágyba fektetem Dinyit.

Gyorsan el akarok menni, kifaggatni azt a rohadékot Bartolt holléte felől, de Nina megállít.

– Minden rendben volt?

– Igen – fordulok felé. – De most rohannom kell!

– Értem. Akkor, akkor köszönöm, hogy elvitted – süti le a szemét.

Istenem, ez a nő. Megőrjít! Nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá.

Amikor ennyire közel van, egyszerűen muszáj éreznem őt. Egy lépéssel előtte termek. Megszeppen. Lágyan végigsimítok a kézfejemmel az arcán. Még levegőt sem vesz. Hatalmas barna szemében vágy csillan, mintha azt kérné tőlem, dugjam már meg.

– Nem kell köszönnöd, szívesen vagyok vele.

– Csak én vagyok púp a hátadon.

Vállat vonok, aztán otthagyom. Fontosabb teendőim is vannak annál, hogy a lelkét babusgassam.

*

– Ez a kis pisztoly ne tévesszen meg. Amilyen pici, annyira halálos. Hallottál már Nyikolaj Fjodorovics Makarovról? – kérdezem megtévesztő nyugalommal a hangomban.

A város másik végén vagyunk egy kocsmában. Mire ideértem, az embereim már megdolgozták egy kicsit a csehó tulajdonosát. A füles, amit kaptunk, hozzá vezetett. Idáig eredménytelennek bizonyult minden pofon és zsarolás. Bármennyire is szeretném megtalálni Bartoltot, nagyon úgy tűnik, rossz nyomon járunk. Már fél órája dolgozom ezt a fazont, de nem tud semmit. Köpött volna, csak hogy mentse az életét. De akkor is muszáj mindent bevetni.

A kocsmáros tágra nyílt szemmel bámulja a fegyvert a kezemben.

Szaporán veszi a levegőt.

– Kérdeztem valamit! – emelem fel a hangom.

– Nem tudom, hogy ki az – nyöszörgi.

– Hm. Ezt a kis szépséget Nyikolaj Makarov tervezte. Innen a neve, Makarov PM-9. A KGB ügynökei előszeretettel használták, mert nagyon hatásos közelről. Még egyszer felteszem a kérdést, és jól gondold meg a választ. Merre van? – szorítom a homlokának a fegyver csövét.

– Nem tudom. Nem tudom, hogy ki az a Bartolt! Esküszöm! – üvölti.

Felhorkanok a belsőmet emésztő dühtől. A pisztolyt tartó öklömmel keményen lecsapok az arcára. Recsegve adja meg magát az orrcsontja. A bosszú édes gondolata ösztönös cselekvésre sarkall. Rajta töltöm ki a mérgemet, bár Bartoltot képzelem a helyébe. Nem érzek mást, csak haragot, ami tornádóként söpör végig az ereimben. Szabadjára engedem az érzést, nem kímélem a férfit. A vér fémes szaga az orromba tolul.

Felocsúdom, abbahagyom a verést. A kocsmáros vére vörös tócsában gyűlik össze székhez kötözött teste alatt. A szája felrepedt, a szeme feldagadt, a felismerhetetlenségig eltorzult a feje.

– Időpocsékolás volt – vonom meg a vállam.

Leveszem magamról a dzsekimet, amibe megtörölközöm, végül rádobom a hullára.

Intek az embereknek, majd távozom.

11.fejezet

NINA

A múlt héten voltak az állatkertben Dinyivel és Tanyával. Meglepődtem, amikor Darius közölte velem, hogy a bébiszittert is magával viszi. Vajon azért ragaszkodott ehhez, mert tetszik neki? Nem csodálkoznék rajta. Tanya nagyon fiatal és jól néz ki. Biztosan nagyon jól érezték magukat. Úgy mentek el erre az útra, mint egy édes kis család. Erősen behunyom a szemem, majd haragosan fújtatok egyet. Ennek semmi értelme. Abba kell hagynom, az ilyen fajta gondolatok nem vezetnek sehova.

Az állatkertben azonban történt valami. Darius tanulmányozza Dinyit. Fürkésző pillantásai, amiket felé küld, nem kerülik el a figyelmemet. El kéne neki mondanom, hogy ő az apja, de olyan nehéz. Egy kő esett le a szívemről, amikor Bartolt üzenetére gondolt, és nem ezért kért számon. Tisztában vagyok vele, hogy úgy lenne fair, ha én mondanám el neki, nem pedig ő jönne rá. És biztosan el is fogom, csak várok a megfelelő pillanatra.

– Anya, légyszi menjünk el az állatkertbe! Olyan jó volt ott – nyaggat Dinyi már megint.

Nagyot sóhajtok, leguggolok hozzá.

– Majd elmegyünk, de még nem tudom, mikor.

Keresztbe fonja a karját, durcásan néz rám. Olyan cuki, ilyenkor tiszta apja. Azonban már a falba tudnám verni a fejem. Amióta csak hazajött az állatkertből, ezt szajkózza megállás nélkül.

– Szaladj le Rose-hoz, biztosan készít neked oladuskit.

Felcsillan a szeme a finomság hallatán, végre sikerül elvonni a figyelmét az állatokról. Gyengeség volt lepasszolni őt, de egy kicsit muszáj összeszedni a gondolataimat.

Figyelem, amíg befordul a folyosón a lépcső felé.

– Lassabban, le ne ess a lépcsőn! – ordítom utána.

Pillantásom Darius zárt ajtajára siklik. Vajon itthon van? Az állatkert óta nem találkoztam vele közvetlenül, csak messziről vizslattam, és ez furcsamód szomorúsággal tölt el. Bár így könnyebb magamban tartani a titkomat.

Odalentről Tanya nevetésének foszlányai szűrődnek felém. Az elmúlt időszakban sokat vannak együtt Dariusszal. Megpillantom őket. Valóban úgy festenek, mint egy család. Dinyi is velük van, mint mindig. Úgy, mintha a közös fiuk lenne. Az agyamat fokozatosan önti el az indulat. A kis cafka ráhajtott Dariusra! Kinyírni – ugrik be az első gondolat, amit a megmaradt józanságom gyorsan felülír.

Darius szeret Dinyivel lenni. Tanyát meg azért alkalmazom, hogy a fiammal legyen. Elkerülhetetlen a találkozásuk.

– Na, elkísértél majdnem a szobáig, kishaver. Menjetek vissza a kertbe, majd utánatok megyek.

– Oké! – fordul vissza a lépcsőhöz Tanya és Dinyi.

El kéne mennem innen, mielőtt Darius észrevesz, de nem tudok megmozdulni. Fütyörészve fordul a szobája felé. Megtorpan, amikor észrevesz.

Még levegőt venni sem merek. Zöld szeme hideg, mint a jég. Beleborzongok. Elindul felém. Az ajkain mosoly játszik, és ez megdobogtatja a szívemet. Minden egyes lépéssel fokozza a hasamba a csomót. Közel áll meg hozzám, a lábfejünk is összeér.

Már megint mire készül? Most is szemét lesz velem, vagy előbb felizgat, és majd csak utána? Bármit is csinál, nem tudok megmozdulni.

Faképnél kéne hagynom, de egyszerűen képtelen vagyok rá.

A nyakamhoz hajol, mély levegőt vesz.

– Imádom ezt az édes vanília illatot. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, amire a buja tested csábít – suttogja a fülemben, majd belenyal.

Behunyom a szemem, felnyögök. Bizsergés szalad végig rajtam, ami egyenesen a legérzékenyebb pontomba nyilall. Hihetetlen, milyen hatással van rám. Összeszorítom a lábam, így próbálok enyhíteni a forróságon, ami elönt odalent. Apró csókokat hint az arcomra. A számhoz közeledik. Megáll, mélyen a szemembe néz, majd lecsap az ajkamra. Nyelvével kér engedélyt, hogy a számba hatoljon. Csupán a szaggatott levegővételünk töri meg az üres folyosó csendjét. Résnyire szétnyitom az ajkamat, nyelveink ujjongva üdvözlik a másikat. Ez a csók mindent felemészt. Felperzsel.

Villámgyorsan elszakad tőlem, mint aki most eszmélt rá arra, mit is tettünk. Zavartan pislogok rá. Az arca mintha gránitból lenne kifaragva, semmilyen érzelem nem olvasható le róla.

– Ezt nem kellett volna… Ne képzelj bele semmit a történtekbe! – néz rám úgy, mintha fertőző betegségem lenne, majd megfordul, és elviharzik.

Az imént átélt csodálatos gyönyört Darius egy másodperc alatt tönkreteszi, és savanyú szájízt hagy maga után. Ne képzelj bele semmit… A szavai élesen belém furakodnak, mint az acélpenge. A szégyen belülről éget. Mi a franc volt ez?

Az arcomon a csalódottság könnyei csorognak végig. Tehetetlen dühvel törlöm le őket a tenyeremmel. Mást sem csinálnak velem a férfiak, csak kihasználnak. Eddig Bartolt tette ezt velem, most pedig Darius.

Fáradtan mentem haza egy hosszú műszakot követően. Ólom nehezen vonszoltam a lábamat magam után. Vannak könnyebb napok, amikor nem olyan sok a munka, ám ez a nap a strapás, stresszes műszakok egyike volt. Rengeteg sérült jött, akiket elkellett látni.

Miután lefektettem Dinyit aludni, Bartolt egyértelművé tette, mire vágyik, és vetkőzni kezdett.

– Most nincs kedvem hozzá, ne haragudj.

Belemarkolt a mellembe, fájdalmasan felnyüszítettem.

– Nem érdekel a szánalmas cincogásod.

Meglepetten néztem rá. Kemény arcvonásai ellágyultak.

– Jaj, kedves kis feleségem, nem úgy értettem, csak nehéz napom volt. Kérlek, tegyél a kedvemre.

Bár a vészcsengők már akkor megszólaltak a fejemben, elnyomtam, mert Bartolt mindig ügyesen irányította a történéseket a saját érdekei szerint. El akartam hinni, hogy ez az egész így normális. Én éreztem magam szar feleségnek, ha nem teljesítettem volna a vágyait. Miután végzett, nem figyelve rám, hogy jó-e nekem, befordult a fal felé, majd a következő pillanatban már horkolt is. Nem számítottam neki, csak mutogatni szeretett mindenkinek, mint egy tárgyat, hogy milyen szép felesége van. Aztán a szükségleteit kielégítette rajtam, és ennyi.

Dariusszal le akarok feküdni, ó, de még mennyire, mint akkor hat évvel ezelőtt is. Nehéz neki ellenállnom. Unatkoztam abban a buliban. Nem igazán tudok magyarul, csak pár szót. A fiúkat sorban küldtem el magamtól, de ők egyre csak jöttek. Gondolom, azért mertek bepróbálkozni, mert egyedül voltam. Mégis odavonzott valami, egy sugallat, hogy ott kell lennem. Eldöntöttem, az utolsó felesemet fogom meginni – bár már így is jócskán túl voltam a spicces állapoton – aztán visszatérek a hotelbe.

– Mit keres itt egyedül egy ilyen gyönyörű nő?

Lemondó sóhajjal fordultam a hang irányába, hogy elzavarjam az újabb pasit, de a levegő bennem rekedt. Darius volt az. Azért nem ismertem meg, mert magyarul beszélt hozzám. Ő pedig egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy én vagyok az. Elég részeg volt. Az elemi vágy, még soha nem tört rám olyan hévvel, mint Dariusszal. Minden egyes alkalommal ezt váltja ki belőlem, amikor a közelemben van. Egész este beszélgettünk, az sem tűnt fel neki, hogy nagyon gyorsan orosz nyelvre váltottunk. Bár addigra már nekem sem. Még mindig a fülemben érzem forró leheletét, amikor elélvezett, és a nevemet suttogta.

Viszont neki is és Bartoltnak is sikerült elérnie, hogy egy senkinek érezzem magam.

A könyvet ide kattintva tudod megvásárolni.