Te vagy az örökségem - 20. fejezet

 

20. fejezet: Megbocsátás

Dylan

– Nagyszerű. Akkor a jövő héten találkozunk – tette le Dylan a telefont.

Egy remek üzletet kötött, de ahhoz a jövő héten el kell utaznia, méghozzá Lianával, mert az ő aláírására is szükség van. Ez jelen helyzetükben eléggé nyugtalanította. Két napot kell eltöltenie vele kettesben, ami rájuk nézve, meglehetősen veszélyes lehet.

Liana már ma is levette a lábáról az ötletével. Fantasztikus volt ez a lány. Dolgozni szeretne, de a munkájával jótékonykodni akart. Nem csak egyszeri alkalomban gondolkozott, hanem folyamatosan segítené a rászorulókat. Más már két kézzel szórná a pénzt, és nem tudná, mit kezdjen az ölébe hulló lehetőséggel, de Liana mióta ott élt, mindössze egyszer ment el vásárolni, na meg vele, amikor az autóját megvették. Ezt a lányt nem érdekelte a vagyon. Nem azért jött a birtokra. Családra vágyott, és tartozni akart valakihez.

Dylan szerelmes volt, és még mindig nem tudta felfogni, hogyan történhetett meg mindez vele, ám ez az érzés egészen feldobta. Boldogságot érzett, pedig nem lenne szabad annak lennie, vagyis nem Liana miatt kellett volna éreznie ezt a boldogságot.

Kedvetlenül forgatta kezében a telefonját. Fel kellett volna hívnia Carment, de csak igen nehezen bírta rászánni magát.

– Szia, nem hívtalak rosszkor? – kérdezte, miután a nő felvette.

– Szia, édesem! Nem, épp ebédszünetet tartok. Te még az irodában vagy?

– Már épp indulok haza, mert segíteni akarok Lianának.

Túl akart lenni rajta. Jobb, ha minél hamarabb elmondja neki, és telefonon keresztül most alkalmasabb tűnt. A félrelépése miatt így is bántotta a lelkiismeret, és nem akart mellé további személyes vitákat is.

– Miben kell neki segíteni? – Carmen hangja máris gyanakodóvá vált.

Dylan nagy vonalakban elmesélte neki Liana tervét.

– Ehhez segítek kiválasztani a megfelelő területet a birtokon – Hátradőlt a székében, és várta a barátnője kifakadását.

Carmen alig hagyta, hogy befejezze, máris rikácsolni kezdett.

– Miért mentél bele ebbe, Dylan? Ugye tudod, hogy ezzel itt fogod tartani? Vagy ez a szándékod? – tört ki belőle azonnal a hisztéria.

– Nem, Carmen. Nem akarom itt tartani, de legalább leköti magát valamivel, és nem kell egész nap kerülgetnem. Ráadásul, amit csinálni akar, az igen nemes dolog, és semmi okom nem volt, hogy ellentmondjak neki – felelte meglepő módon egészen nyugodt hangon.

Hazudott. Ez volt az első hazugság, és úgy érezte lesz még ettől több is, ha nem tér észhez gyorsan.

– De ezzel nekünk teszel keresztbe. Anyáddal azon fáradozunk, hogy elkergessük innen, te pedig marasztalod. Azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk! Ma este elmegyek vacsorára, és Amandát is viszem magammal! – közölte Carmen ellentmondást nem tűrő hangon.

– Oké, gyere, de semmi szükség arra, hogy anyámat is oda rángasd – emelte az égnek a tekintetét, és közben elfojtott egy kiadós szitkozódást.

– Erről most nem nyitok vitát! Ezt sürgősen tisztáznunk kell! – Carmen lecsapta a telefont.

Dylan előbbi nyugodtsága egy szempillantás alatt semmivé vált. Épp ez hiányzott neki. Egy ilyen vacsorára egyáltalán nem vágyott. Rossz hangulatban hajtott haza. A villa előtt már ott állt Liana terepjárója, a lány pedig a szalonban várakozott. Elég volt csak megpillantania őt, és Dylan máris jobb kedvre derült.

– Látom, tényleg igazán akarod ezt – üdvözölte mosolyogva. – Pár perc, és itt vagyok.

– Nem kell rohannod, nem megyek sehová – felelte Liana kedvesen.

Remélem is!

 Dylan annyira szívesen dobott volna mindent félre, és kéri meg a lányt, hogy legyen az övé, de elhamarkodott döntés lenne. Még csak most ismerte meg, Carmen pedig lassan három éve a barátnője. Időre lett volna szüksége ahhoz, hogy tisztán láthasson, mert senkit sem akart becsapni. Már a félrelépés ténye is épp eléggé bántotta, és nem akart még több bonyodalmat. Sem Carment, sem Lianát nem akarta becsapni, önmagát pedig végképp nem.

– Vezethetem? – kérdezte Lianától a ház előtt.

– Ki akarod próbálni? – adta át neki a kulcsot a lány.

– Igen. Egészen megtetszett a járgány.

Amikor Liana beült mellé, Dylan úgy érezte, mintha két élete lenne. Az egyik, ami szinte érzelemmentes, sivár, megszokásokon és elvárásokon alapuló, és egy másik, amely felszabadító, élettel és érzelmekkel teli. Ez a lány jelentette a másik életet, amely egyszerre tette boldoggá és boldogtalanná.

– Olyan helyet kell keresnünk, ahol a locsolás is megoldható, könnyen megközelíthető, és az áramellátás is biztosított – csacsogta Liana izgatottan.

– Akkor csakis a lovarda környéke jöhet szóba. Előtte van egy kisebb földterület, amit ugyan némileg meg kell tisztítani, de szerintem jó lehet – javasolta Dylan.

Pár perc alatt odaértek. Leállította az autót az út mellett, és a folyamatosan vigyorgó lányra nézett. Liana vidámsága pillanatok alatt átragadt rá is.

– Innen nem látod, de a bokrok mögött legelő van, amit egyáltalán nem használunk. Gyere! – Kiszállt a kocsiból, Liana követte.

Átvágtak a sűrű növényzeten, és egy nagy tisztásra értek, melyet csak itt-ott tarkított egy-egy bozótos. Liana csípőre tett kézzel, elgondolkodva szemlélte a területet.

– Itt megy a villany, azt könnyen át tudjuk hozni. Kutat pedig bárhol tudnak fúrni, ahogy az istállóknál is. Viszont, ha elfogadsz egy tanácsot, akkor a tyúkjaidat a lovardánál kellene tartanod, mert ott a takarmány, és szerintem alkalmas helyiség is akad hozzá – magyarázta Dylan.

Liana felé fordult. Tekintete szinte simogatta a férfi lelkét. Imádta ezt a csillogó szempárt. Dylan nem tudta mi járhat a lány fejében, de nem kérdezett. Egyszerűen csak élvezte a csodálatos látványt.

– Ez rettenetesen sokat jelent nekem – mondta Liana.

– Erre már reggel rájöttem – bólintott.

– Nem. Én nem erre gondolok – rázta a fejét Liana. – Az jelent sokat, hogy mellettem állsz. Bevallom, azt terveztem, hogy kihasználom a bűntudatod, és miután megkaptam az engedélyed, ugyanúgy kerülni foglak téged azért, amit velem tettél. Most viszont… – tárta szét a karját –, most azt érzem, hogy te velem együtt örülsz ennek az egésznek, és segíteni akarsz. A támogatásod az, ami sokat jelent nekem. Sokat veszekedtünk, sokszor megbántottalak, és mégis itt vagy. Szeretnék haragudni rád, de nem tudok.

Ez az őszinte vallomás szíven ütötte Dylant. Nem tehetett mást, minthogy magához ölelte Lianát. Szavai a lelkéig hatoltak. Hogy lehet valaki ennyire tiszta? Lianának ezer és ezer oka lenne arra, hogy gyűlölje őt, és mégsem teszi. Dylan úgy érezte, újra és újra beleszeret a lányba.

– Nem csak a bűntudat miatt mentem bele. Ha butaság lett volna, akkor is visszautasítom, ha tudom, hogy azzal újra megbántalak. Amit kitaláltál az remek, és szívesen segítek benne – simogatta meg a lány haját. – Azt pedig, hogy ennyire őszinte voltál, nagyra értékelem. Örülök, hogy meggondoltad magad.

Dylant csak egy hajszál választotta el attól, hogy szerelmet valljon.

– Na, jól van. Kicsit elérzékenyültem – törölgette meg a szemét Liana, és elhúzódott.

– Nos, akkor megfelel? – szedte össze magát a férfi is.

– Igen. Tökéletes lesz.

Liana zavartan a földet bámulta, és karját dörzsölgette. Dylan várt egy picit, hogy mindketten átlendüljenek ezen a hirtelen jött érzelmi hullámon.

– Ettől függetlenül, van kedved még kilovagolni velem? – sandított a lányra remélve, hogy nem utasítja vissza.

– Ez buta kérdés volt, Dylan – derült fel Liana arca.

A lovaglás nyomban feloldotta a köztük lévő feszültséget. Míg a mezőket járták Liana végig a tervéről mesélt, Dylan pedig boldogan hallgatta. Jól érezte magát, mint általában mindig, ha vele volt. Ez az élet sokkal közelebb állt a szívéhez, ahogyan maga a lány is. Kínosan kerülték, hogy szóba hozzák kettejüket, pedig valószínűleg mindketten jól tudták, muszáj lenne beszélniük róla.

– Tulajdonképpen honnan tudsz te ennyi mindent? Hiszen azt mondtad, nem jártál egyetemre – nyitotta ki Lianának az ajtót, amikor visszaértek a kocsihoz.

– Igazából csak a virágokhoz értek. Ismerem az igényeiket, és sokat olvastam. A zöldségek termesztésébe pedig majd belejövök. Akkora könyvtárad van, hogy biztosan találok néhány szakkönyvet.

– Könyvtárunk – javította ki Dylan, mire Liana tekintete ellágyult.

Még, hogy nem tud megbocsátani neki! Már réges-rég megtette. Egy szemernyi megbántottságot sem érzett, de tengernyi mást annál inkább.

– Javaslom, este hivatkozz arra, hogy nem érzed jól magad, és a lakosztályodban vacsorázz – mondta a lánynak, mielőtt visszaértek volna.

– Miért? – kérdezte kíváncsian Liana.

– Mert Carmen és anyám eljön vacsorára. Gondolom, szívesen kimaradnál a vitából.

– Ez nem kérdés. Köszönöm, hogy szóltál – nyúlt át hozzá Liana, és megfogta a sebváltón pihentetett kezét.

Egy ártatlan érintés, semmi több, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy Dylan pulzusa megemelkedjen.

– Megyek, elrendezem Brunót, aztán pedig eltűnök, ahogy javasoltad. Úgyhogy azt hiszem, ma már nem találkozunk. Viszlát, reggel! – köszönt el tőle Liana, miután bementek a házba.

 

Carmen

Carmen képtelen volt lenyugodni, mióta Dylannel beszélt. Azonnal felhívta Amandát, és megegyeztek, hogy együtt lemennek a birtokra.

Fél hatkor állt meg Amanda kocsija a lakása előtt, ő pedig feldúltan ült be mellé a hátsó ülésre. Amanda mindig sofőrrel közlekedett. Carmen nem tudta, hogy az asszony nem szeret, esetleg nem tud vezetni, de soha nem látta még a volán mögött ülni.

– Remélem, sikerül észhez térítenünk őt. Azt mondtad, összevesztek, és erre tessék! – fakadt ki azonnal.

Amanda megfogta a kezét.

– Nyugodj meg, szívem! Látom, mennyire ideges vagy. Beszélni fogunk vele, és meggyőzzük, hogy visszakozzon.

– Nem tudom, mi van Dylannel. Mióta itt van ez a lány, mintha nem lenne önmaga. Te is láthattad, hogyan beszélt velem a múltkor. Szó szerint elzavart a birtokról, pedig korábban sohasem veszekedtünk. Biztos vagyok benne, hogy ez a nő manipulálja őt valamivel – panaszkodott feszülten.

– Nem akarlak megijeszteni drágám, de az a legkevesebb, ha csak manipulálja – felelte olyan sejtelmes hangon Amanda, amitől még a nem létező szőr is felállt Carmen karján.

– Hogy érted? – fordult leendő anyósa felé.

Amanda sóhajtott egy nagyot, és csontos kezét Carmen térdére helyezte.

– Nézd, szívem! Nem szívesen ismerem be, de ez a kis jöttment meglehetősen, hogy is mondjam… mutatós, és nem ismerjük eléggé. Ki tudja, milyen rafinált nőszemély, és akár az ujjai közé is csavarhatja szerencsétlen fiamat.

Amanda szavai hideg zuhanyként érték Carment. Ez meg sem fordult a fejében. Dylan mindig hűséges volt hozzá, és arra készült, hogy megkérje a kezét. Lehetetlen, hogy egy ilyen senki nőcskével megcsalja őt. Biztos volt benne, hogy Dylan nem tenne ilyet.

– Jó, elismerem, hogy megváltozott a viselkedése, de azért ilyet nem feltételeznék róla. Nem is értem, hogy merülhetett ez fel benned. – rázta a fejét, de közben a gyanakvás már be is fészkelte magát a gondolataiba.

Dylan és Liana? Most tudatosult benne, hogy a barátja egy idegen nővel él együtt. Dylan apjának a lánya, de nem a húga. Nincs semmilyen vér szerinti kapcsolat közöttük. Miért is ne lehetne közöttük bármi? Össze vannak zárva, és túl sok időt töltenek együtt. A lány tényleg elcsavarta volna Dylan fejét? Az ő szerelme tényleg képes lenne megcsalni egy ilyen nővel?

Carmen már nem csak ideges volt, de félt is. Rettegett a gondolattól, hogy Dylan esetleg elhagyhatja. Elhatározta, figyelni fog a jelekre, és alig, hogy megérkeztek, az első ilyen jel rögtön szemet szúrt neki.

Dylan az arcát puszilta meg, és nem a száját, mint máskor. Ez előfordulhat. Biztosan csak feszült a rájuk váró beszélgetés miatt.

– Isztok valamit vacsora előtt? – kérdezte a szerelme jól nevelten.

– Én a szokásosat – ült le a kanapéra Amanda.

– Nem kérek semmit, köszönöm – felelte Carmen feszülten.

– A kisasszony hol van? Nem is vacsorázik velünk? – kérdezte Amanda a fiától, miután az odavitte neki az italát.

Dylan is leült az egyik fotelbe.

– A szobalány szerint nem érzi jól magát.

– Na, persze! – nevetett fel Amanda. – Inkább csak kerül bennünket, amit persze meg is értek, és egyáltalán nem bánom.

Carmen a férfi arcát fürkészte, de azon semmi érzelem nem mutatkozott. Dylan teljes nyugalomban ült, és az italát szórakozottan kortyolgatva az anyját hallgatta.

– Tudod, miért vagyunk itt, fiam. Carmen mesélte ezt a képtelen ötletet azzal a kerttel. Elmondanád miért egyeztél bele? – vágott Amanda egyenesen a közepébe.

– Mert fantasztikus ötletnek tartom – válaszolta a férfi.

Carmen megütközve nézett rá.

– Drágám, itt most nem az számít, hogy mennyire jó-e az az ötlet, vagy sem. Nem engedheted meg neki, mert ezzel elhiteted vele, hogy már egyáltalán nem bánod, amiért betört az életünkbe – próbálta a lehető legkedvesebben elmagyarázni szerelmének, mekkora ostobaságot csinált.

– Ne felejtsd el, fiam, hogy az a nő elvette a vagyonunk felét! Azt, amiért apád olyan keményen megdolgozott – kontrázott Amanda.

– Így van, Dylan – értett egyet az asszonnyal Carmen. – Az örökség egyedül csak téged illetett volna, és úgy látszik, te ezt már el is felejtetted.

– Hát, tényleg ezzel az utcáról betévedt valakivel akarsz egy fedél alatt élni? Ne veszítsd el a józan eszed, fiam. Inkább segítened kellene nekünk abban, hogy minél hamarabb kiebrudaljuk innen ahelyett, hogy marasztalnád – vette át a szót ismét Amanda.

Dylan elmosolyodott, majd felállt.

– Nos, szerintem menjünk át az étkezőbe. Már biztosan kész a vacsora.

A két nő döbbenten nézett egymásra. Carmenben tudatosult, hogy Dylan tényleg megváltozott. Végig úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a prédikációikat.

Még miután hozzákezdtek az étkezéshez, Dylan akkor sem szólalt meg, bármit is szajkóztak neki a lánnyal kapcsolatban.

– Miért nem mondasz semmit? Kérlek, ne tégy úgy, mintha szerinted ez helyes döntés lett volna – nyaggatta Carmen a férfit, mert már rohamosan kezdte elveszíteni a türelmét.

– Csak meg akartam várni, hogy befejezzétek – felelte Dylan könnyedén.

– Rendben, befejeztük. Hallgatunk – húzta el a száját Amanda, és kezeit összekulcsolva az asztalra könyökölt.

Dylan abbahagyta az evést, és hátradőlt a székében.

– Nos, mint mondtam, Liana terve tényleg jó. Semmi okom nem volt arra, hogy ellenezzem. Legalább hasznossá teszi magát, ha már úgyis itt van, mert itt van, ezt ti is láthatjátok. – tárta szét a karját. – A múltkori kis akciótok sem ért semmit azon kívül, hogy megszégyenítettétek. Ráadásul kárt okoztatok a birtokon. De Liana nem rohant el sírva, vagy nem is tudom mire számítottatok, amikor kitaláltátok ezt a nevetséges dolgot. Ez a lány maradni akar, és minden joga megvan hozzá, hogy itt legyen. Ez nekem sem tetszik, de ellentétben veletek, én el tudom fogadni ezt a helyzetet. És mielőtt újra nekem esnétek, ne felejtsétek el, hogy nem én akartam így. Apám kívánsága volt, nem az enyém. Ha valakit hibáztatni akartok, akkor vele kezdjétek – osztotta ki őket nyugodt hangon a férfi, majd mint aki jól végezte a dolgát, visszatért az ételéhez.

Carmen fortyogott belül. Dylan már nem is tagadta, hogy belenyugodott az egészbe. Sőt, egyáltalán nem zavarta, hogy itt van az a lány. Valóban igaza lenne Amandának? Nem. Kizártnak tartotta, hogy Liana és Dylan…

– Mondd, fiam! Mi az, amivel így levett a lábadról? – tette fel a kérdést helyette Amanda.

Dylan egy röpke pillantást vetett a barátnőjére, mielőtt az anyjához fordult volna. Ez a pillantás elég volt ahhoz, hogy Carmen úgy érezze, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. Ismerte ezt a nézést, pedig még csak egyszer látta.

Úgy fél éve lehettek együtt. Fülig szerelmes volt Dylanbe, és már akkor tudta, megtalálta élete párját. Azt a férfit, akivel le szeretné élni az életét. Egy partin táncoltak összebújva, és közben Dylan szerelmes szavakat suttogott a fülébe. Carmen csak néhány percre vált el tőle, amíg kiment a mosdóba. Mikor visszajött, Dylant sehol sem találta, ezért kiment a kerthelyiségbe megkeresni.

A férfi egy fiatal lánnyal beszélgetett félrehúzódva, majd a lány hirtelen átkarolta a szerelme nyakát, és megcsókolta. Dylan zavartan távolodott el tőle, és észrevette őt. Carmen akkor látta utoljára ezt a pillantást. Bűntudat és ijedtség volt Dylan szemében, pedig nem is ő csókolta meg azt a lányt.

Most Dylan ugyanúgy nézett rá. Az egész nem tartott egy másodpercig, de ahhoz bőven elég volt, hogy Carmen máris tudja, szerelme tilosban jár.

– Semmivel sem vett le a lábamról, anya. Így döntöttem, kérlek, fogadjátok el, és nem akarok erről újabb és újabb vitát nyitni – zárta Dylan rövidre a témát.

Vajon meddig jutottak el? Csak úgy pörögtek a gondoltatok Carmen fejében. Ágyba biztosan nem vihette, ahhoz túl kevés idő telt el. Dylan attól sokkal megfontoltabb, hogy csak úgy lefeküdjön valakivel.

Már alig érzékelte milyen beszélgetés zajlik körülötte. A feje tele volt mindenféle rossz sejtelemmel. Talán az ő hibája? Többet kellene foglalkoznia vele? Túl keveset adott neki? Dylan nem szokott kalandokba bocsátkozni. Lehetséges lenne, hogy érez is a lány iránt valamit? Még csak a gondolat is sokkolta, hogy Dylan rajta kívül megszeressen egy másik nőt. Vissza kellett fordítania ezt az egészet, amíg nem késő.

– Látod, Carmen? Hiába jártatjuk mi itt a szánkat. A fiam már döntött. Kezdem teljesen feleslegesnek érezni magam – hallotta Amanda hangját, ahogy hozzá beszél.

Carmen megrázta magát, hogy visszatérjen a valóságba.

– Lehet, jobb lesz így. Dylan tudja, mit csinál, bíznunk kell benne – tette a férfi karjára a kezét.

Mindketten úgy néztek rá, mintha megbolondult volna.

– Mi történt? Az előbb még te is ellene voltál. Miért gondoltad meg magad? – tárta szét értetlenül a karját Amanda.

Carmen egy erőtlen mosolyt varázsolta az arcára.

– Most is ellene vagyok, de be kell látnom, hogy igaza van Dylannek. Amíg nem sikerül rábírnunk a távozásra, addig neki kell elviselnie ezt a lányt, nem pedig nekünk. Ezzel a kis fellángolásával legalább lefoglalja magát, és nem a fiadat bosszantja. Amúgy sem hiszem, hogy sokáig kitartana. Néhány hét, és rájön, hogy nem neki való a munka. Az a lány semmihez sem ért, és ebbe is bele fog bukni, ami ismét csak az ő szégyene lesz – magyarázta, de egyáltalán nem volt meggyőződve a saját szavai igazáról.

Dylan mellé kellett állnia, mert csak így szerezheti vissza, már ha egyáltalán elveszítette. Mindenesetre jobb volt megelőzni a bajt.

– Nem tudom, talán igazad van – tűnődött Amanda. – Azonban, ellentétben veletek, én nem adom fel. Nem hagyom, hogy végleg befészkelje magát ide. – Azzal fel is állt, hogy felkeresse a mosdót.

Carmen rögtön szerelme felé fordult, és elővette a lehető legártatlanabb pillantását.

– Ne haragudj rám, amiért így neked estem. Nem gondoltam bele a helyzetedbe – simogatta immáron a férfi combját.

– Örülök, ha legalább te belátod – mosolygott rá a férfi, de a szeméből hiányzott a megszokott tűz.

– Arra gondoltam, kicsit több időt tölthetnénk együtt. Látom, mennyire felőröl téged ez az egész. Talán kissé én is elhanyagoltalak, és túl sokat is vitáztunk. Szeretném, ha ez megváltozna – duruzsolta a nő.

Dylan arcizma alig észrevehetően megrándult.

– Ennek én is nagyon örülnék – szorította meg a kezét.

Mivel már elég későre járt, ideje volt indulniuk, de Carmen nem szívesen hagyta ott Dylant. Valamit majd ki kell találnia, hogy gyakrabban el tudjon jönni a birtokra, de egyelőre még nem tudta, hogyan oldhatná ezt meg. Minden napja tele volt. Fotózások, ruhapróbák, megbeszélések, és a hétvégén még bemutatója is lesz.

– Miért gondoltad meg magad? – kérdezte Amanda a kocsiban.

– Mert azt vettem észre, hogy minél jobban ellenzünk valamit, Dylan annál inkább nem hallgat ránk. Olyan, mintha szándékosan bosszantani akarna bennünket. Csak tudnám, miért, hisz nem szolgáltunk rá – felelte keserűen.

Amanda csettintett egyet a nyelvével, és közben a fejét rázta.

– És azt hiszed, ha mindenben egyetértesz vele, akkor nem fogja ezt csinálni? Lassan úgy táncolsz, ahogy a fiam fütyül. Résen kell lenned, Carmen!

– Ne aggódj! Dylan hamarosan újra a tenyeremből fog enni. Bízd csak rám! – mosolygott sokat sejtetően.

21. fejezet