Te vagy az örökségem - 18. fejezet

 

18. fejezet: Oliver 

Liana

– Remélem, nem baj, hogy felébresztettelek – pislogott Oliver bűnbánóan Lianára.

A lehúzott ablak miatt, szőke hajába belekapott a szél, ami még jobban összeborzolta az amúgy is kócos fürtjeit.

– Dehogy! Kimondottan örülök, hogy értem jöttél. Még a személyzet előtt is ég az arcom a tegnap este után, szóval jobb is, ha most nem vagyok otthon – sóhajtott szomorkásan Liana, miközben az elsuhanó fákat bámulta.

– Sejtettem, hogy nem kedvelnek, de azt nem hittem, hogy ennyire nyilvánvalóvá is teszik mindenki számára. De, ha engem kérdezel, Amanda épp az ellenkezőjét érte el ezzel a mutatványával – vigasztalta a fiú.

Liana hálásan nézett rá.

– Nem tudom, de inkább ne is beszéljünk róla, annyira kínos volt. Szeretném elfelejteni.

– Oké, akkor beszéljünk másról. Ott, a következő lehajtó a mienk, de ne várj nagy csodát. Mi jóval szerényebben élünk, mint ti – nevetgélt Oliver zavartan.

– Egy bérelt kis lyukban éltem, és virágboltban dolgoztam. Nem kell szabadkoznod.

Olivernek valójában nem is volt semmi szégyellnivalója. A birtok, ahol éltek egyáltalán nem tűnt kicsinek, ahogy a házuk sem, amit minden fényűzés nélkül, rendkívül barátságosan és otthonosan rendezték be. Tágas, világos terek, rengeteg fa bútor és virágok, ami miatt Liana azonnal a szívébe zárta a helyet.

– Olyan szép itt minden.

Ez a fajta természetesség sokkal közelebb állt hozzá, mint a villa fényűző berendezése, de a könyvtárat és a saját lakosztályát nem cserélte volna el rá.

– Köszönöm. Ez tulajdonképpen a szüleim háza, én egy másikban lakom, de hamarosan megmutatom azt is – magyarázta Oliver a nappali közepén állva.

– És hol vannak most a szüleid? – kérdezte Liana, mivel a ház teljesen üresnek tűnt.

– Az állatoknál. Majd később találkozhatsz velük is. Kérsz valamit inni vagy enni? Nem tudom reggeliztél-e már, habár lassan inkább ebédidő van.

– Egy kávét elfogadok – bólintott a lány, és bement Oliver után a konyhába. – Milyen állataitok vannak? – ült le az egyik bárszékre.

– Főleg marhák, de van néhány ló és baromfi. Anyám szereti a friss tojást – beszélt a fiú, miközben elkészítette a kávét.

Lianának tetszett Oliver. Közvetlen volt, és barátságos, na meg elég helyes. Eléggé sokat sportolhatott, vagy az állatok körüli munka tette ilyen edzetté, mert a pólója alatt csak úgy dagadtak az izmok. Egyik karján Liana még egy tetoválást is kiszúrt, ami férfiasabbá tette a megjelenését, de ő továbbra is csak a bohókás fiút látta benne.

– Alig várom, hogy megnézhessem őket. Köszönöm – vette el a feléje tartott csészét.

Olivert leült vele szemben.

– Addig mesélj, milyen az élet a birtokon, azon kívül, hogy kiutálnak onnan.

– Kicsit unalmas. Vagyis, mindig tudok mit csinálni, de elég egyhangú. Imádok kertészkedni és olvasni, de hiányzik az aktív munka, úgyhogy majd ki kell találnom valami értelmes elfoglaltságot magamnak – kevergette a kávéját Liana.

– Pedig a Crawford vállalatnál bőven van mit csinálni. Miért nem keresel magadnak ott valami munkát?

– Dylan még titkárnőnek sem alkalmazna – nevetett fel keserűen. – Azt hiszi, semmihez sem értek, így inkább rám bízta a birtok vezetését, de az nagyjából annyiból áll, hogy a személyzet kérdéseire igennel, vagy nemmel válaszolok.

– Én boldogan alkalmaznék egy ilyen csinos titkárnőt – hízelgett Oliver.

Kék szeme játékosan csillogott. Liana pedig egy halvány mosollyal jutalmazta a bókot.

– Köszönöm a kávét, és most mutasd az állataid! – csapott a pultra, majd felállt.

Egy furgonba ültek be, és elhajtottak az istállókig, ahol a karámokban rengeteg marha gyűlt össze. A fekete állatok sűrű csoportja úgy nézett ki, mint egy hatalmas, sötét, viharfelhő, amit az időnként felhangzó hangos bőgésük csak tovább fokozott.

– Azt a mindenit, Oliver! Ez baromi sok! – sétált végig a karám mellett Liana.

Az állatoknak nem volt orrfacsaró bűze, de talán csak azért, mert a szabad levegőn álldogáltak bambán.

– Ma nem hajtották ki őket, mert kiválogatnak néhányat közülük, amelyeket elszállítanak – lépett mellé a fiú.

– Te ilyeneket szoktál csinálni?

– Mindenfélét. Egy ilyen helyen mindig van munka – csapott Oliver játékosan az egyik kíváncsiskodó állat orrára.

– Ők ott a szüleid? – kérdezte Liana a távolban feltűnt két lovas láttán.

– Igen, pontosabban csak apám, anyámat nem tudom, merre lehet. Megmutatom a lovakat is, gyere – intett a fejével Oliver maga mögé, Liana pedig követte.

Gyalogosan mentek át egy másik istállóba, ahol szépen megmunkált deszkákkal elválasztott boxok sorakoztak, hasonlóan, mint náluk. Mindegyik boxban egy-egy gondosan leápolt ló falatozgatott. Liana egészen otthonosan érezte magát ebben a környezetben. Nagyot szippantott az istálló levegőjéből, mely kicsit sem bántotta az orrát. Lianában kellemes emlékeket idéztek ezek a szagok, hangok és a látvány. Simán el tudta volna képzelni, hogy egy ilyen helyen éljen.

– Imádom őket – simogatta meg sorban mindegyiket állatot.

– Akár ki is mehetünk velük valamikor, ha fel mersz ülni rájuk – heccelte Oliver.

– Majd meglátjuk – somolygott rá Liana titokzatosan.

Szándékosan nem árulta el, hogy tud lovagolni, így majd alkalomadtán meglepheti vele a fiút. Ezután Oliver végigvezette mindenhol, és Liana még a fiú szüleivel is válthatott néhány szót, akik már tegnap este is igazán kedvesen fogadták őt. Talán most először. Liana tényleg felszabadult lehetett, mióta megváltozott az élete.

– Na, jól van, menjünk vissza, mert ideje lenne ennünk is valamit – kopogtatta meg a furgon tetejét Oliver, majd visszafurikáztak a házhoz.

A fiú nem a szülei házához vitte, hanem a sajátjához, amit csak egy kisebb kert választott el a főépülettől.

– Ez az én kis legénylakásom – tárta szélesre az ajtót Oliver.

Liana belépett, és meglepetten nézett körbe.

– Hűha! Azt hittem, ilyen bikaszarvak, meg hasonlók lesznek a falon! – kuncogott. – Ez irtó menő, Oliver.

Tényleg az volt. A vidéki stílus helyett modern, fekete, szürke és fehér színekkel berendezett lakás rendkívüli módon férfias és fiatalos hatással bírt. Dizájn bútorok, letisztult formák, és kényelem jellemezte az egész házat.

– Köszönöm, és akkor most, ha nem haragszol összeütök egy gyors ebédet magunknak – nyúlt egy kötény után Oliver.

– Ha le akartál nyűgözni, akkor közlöm, hogy sikerült – nézett Liana vidáman a fiúra. – Te még főzni is fogsz nekem? Akkor legalább hadd segítsek – állt be a konyhapult mögé ő is.

Oliver elővett egy másik kötényt a fiúkból.

– Rendben, de vedd fel ezt. Kár lenne ezért a csinos ruháért. – A nyakába akasztotta, majd segített megkötni a derekán.

Liana érezte, hogy a művelet közben a fiú szándékosan finoman végigsimított a hátán, de úgy tett, mint aki nem vette ezt észre. Ez az érintés nem keltette életre minden sejtjét, mint akkor este Dylan gyengéd simogatása. Nem érzett késztetést arra, hogy megforduljon, és a karjaiba vesse magát, aztán addig csókolja, amíg elfogy a levegő… Mi a fenét csinálsz, Liana?

– Oké, akkor mondd, miben segíthetek! – lépett el tőle, és szemrevételezte a pultra kipakolt élelmiszereket.

– Dobhatnál össze egy salátát, amíg én megsütöm a húst. Itt egy kés, de vigyázz, elég éles! Ezen szeletelhetsz – tolt elé Oliver egy vágódeszkát –, a mögötted lévő polcon találsz fűszereket – magyarázta, és elővett egy serpenyőt.

Liana megmosta az zöldségeket, majd nekilátott felszeletelni őket.

– Hogyhogy egyedül élsz? Azt hittem, az ilyen srácok, mint te, mind kapcsolatban élnek – sandított a fiúra.

– Milyen srácok? – fordult felé Oliver. Egyik szemöldöke enyhén megemelkedett, kezében a húsvillát tartotta, és csípőjével a pultnak támaszkodott.

Liana tudhatta volna, hogy vissza fog kérdezni. Most kénytelen lesz megdicsérni, mert hazudni nem akart.

– Jóképű, jól szituált, jó humorú, ilyesmi – sorolta vállvonogatva, és közben ugyanúgy szorgalmasan darabolt.

– Örülök, ha ilyennek látsz – jelent meg egy elégedett mosoly a fiú arcán, majd visszafordult a tűzhely felé. – Egyébként, hogy a kérdésedre válaszoljak, nem mondanám, hogy sokat vagyok egyedül, de nem élek tartós párkapcsolatban, ha erre gondoltál.

– Csak egy ártatlan kérdés volt, nem szeretném, ha félreértenéd.

– Semmi baj. A szüleim is mindig azzal nyaggatnak, mikor állapodok már meg végre, de én még nem érzek késztetést erre – felelte Oliver.

– Mindennek eljön majd az ideje. Tehetek rá egy kis fokhagymát? – nyúlt Liana a fűszerek után.

– Csak nyugodtan. Nem hiszem, hogy ma csókolózni fogunk – kacsintott rá a fiú.

Erre a megjegyzésre Liana csak mosolyogva a fejét rázta. Határozottan tetszett neki Oliver stílusa. Ő nem volt olyan karót nyelt, mint Dylan. Habár nem is vonzotta annyira. Mert be kell vallani, hogy ha most Dylannel főzőcskézne, már az összes ujját elnyisszantotta volna izgalmában.

– Annyira jó illat van. Egészen megéheztem – leste meg a sülő hússzeleteket.

– Én is, de ha még sokat hajlongsz itt előttem, máshoz is megjön az étvágyam – célzott ezzel arra Oliver, hogy közben Liana el is pakolt maguk után mindent.

– Ha kiderül, hogy csak azért hívtál ide, lenyomom a torkodon ezt az erős paprikát, az majd elvonja a figyelmed – emelt fel nevetve egy chilit.

– Isten ments, akkor inkább maradok az ebédnél!

A fiú nyíltan flörtölni kezdett vele, Liana pedig élvezte ezt. Egy rendkívül szórakoztató játéknak tekintette az egészet. Együtt terítettek meg, és ebéd közben is jót beszélgettek, de Liana nem tudta nem észrevenni, hogy Oliver gyakran méregeti.

– Ez remek volt. Köszönöm szépen! Azt hiszem, lassan ideje lenne hazamennem, mert várnak a virágaim, na és a mindig éhes macskám – állt fel.

– Én köszönöm, hogy átjöttél. Remélem, még sokszor láthatlak itt – udvariaskodott Oliver.

– Le sem tudsz majd rázni.

Oliver szeme résnyire szűkült.

– Talán nem is akarlak.

Liana egy sejtelmes hümmögéssel tudta le a válaszát. Még nem ismerte eléggé a fiút, így nem akart semmibe belebonyolódni. Észre sem vette, mennyire eltelt az idő. Délután négy óra is elmúlt, mire Oliver visszavitte a birtokra.

– Még egyszer kösz, és legközelebb én látlak vendégül – intett az indulni készülő fiúnak.

– Szavadon foglak! – felelte Oliver búcsúzóul, majd nagy gázzal elhajtott.

Liana mosolyogva ment be a házba. Remek napja volt, és úgy érezte, hogy lett egy új barátja. A jövőre nézve ez igen biztatónak tűnt, de az már kevésbé, amit Dylan szemében látott, mikor a lépcsőn szembetalálkoztak. Liana kénytelen volt megállni, mert a férfi nem tért ki az útjából.

– Mi az? – kérdezte türelmetlenül.

– Épp ideje volt, hogy hazaérj – dörögte Dylan.

– Miért? Azt ne mondd, hogy hiányoztam! – válaszolta flegmán. – Megengednéd, hogy felmenjek?

– Persze, de jövök veled – lépett el az útjából, és követte.

Liana valójában rettenetesen örült, hogy láthatta Dylant, de haragudott rá a tegnap este miatt, amiért a bolondját járatta vele. Nem fogja hagyni, hogy bárki is játékszernek tekintse. Sem Dylan, és sem más nem fogja többé megalázni.

– Oké, halljam, mit akarsz! – fordult a férfi felé, amikor beértek a lakosztálya előterébe.

– Nem örülök, hogy Oliverrel barátkozol – morogta.

– Én sem örülök sok mindennek, de senki sem kérdezte a véleményem, úgyhogy bocs, de én sem tartok igényt a tiédre. Még valami? – tárta szét a karját.

Dylan arca félelmetesen komoly volt, tekintetét ide-oda járatta rajta. Látszott, hogy valamin igencsak vívódik magában.

– Nem szeretnélek vele látni, Liana! Megbízhatatlan, és csak kihasználna téged.

– Mióta érdekel téged, hogy mi van velem? És egyáltalán miből gondolod, hogy hallgatnék rád azok után, amit műveltetek? Szerintem van kivel foglalkoznod, engem pedig hagyj békén! – fordult el tőle mérgesen.

Liana nem akart vitázni, annyira jó napja volt, nem értette miért kell Dylannek ezt is elrontania. Azt hitte, ezzel le is zárták a beszélgetést, és a férfi távozik, de nem így történt. Dylan a nappaliba is utána ment.

– Crawford vagy, Liana. Vigyáznod kell a családunk jó hírére! Ha a véleményem nem érdekel, akkor legalább ezt az egyet tartsd szem előtt – hőbörgött.

– Család? Miről beszélsz? Komolyan nem értem mi van ma veled, Dylan. Mi nem vagyunk egy család, mert egy családban nem viselkednek így a másikkal! – emelte fel a hangját, mert már kezdte teljesen kiborítani a férfi zagyválása. Tényleg nem értette mi ütött belé. Féltés meg család. Ugyan már! – Ti csak szórakoztok velem, de nem fogom hagyni!

Dylan zavartan másfelé nézett, és beletúrt a hajába.

– Én nem szórakozok veled, Liana – felelte csendesen.

Liana csípőre tett kézzel meredt a férfira. Nem igazán értette mi ez az egész. Dylan úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

– Tényleg? Akkor mi volt az a csók tegnap este? – kérdezte, de a férfi még mindig kerülte a tekintetét. – Nos?

Dylan sóhajtott egy nagyot, és végre a szemébe nézett.

– Te egy gyönyörű nő vagy, én pedig ugyanolyan esendő férfi, mint bárki más. Nem játszottam veled, csak… – elhallgatott.

Liana meg sem hallotta a bókot, annyira dühös volt.

– Esendő férfi? Na, ne nevettess! – kacagott fel keserűen. – De jól van, hagyjuk, úgyis jobb szeretném elfelejteni! – sziszegte. – Akkor kérlek, világosíts fel, miért is ne barátkozzak Oliverrel!

Dylan láthatóan megkönnyebbült, amiért témát váltott.

– Mondtam. Oliver megbízhatatlan – ismételte ugyanazt, mint korábban.

– Ettől azért bővebben is kifejthetnéd, ha meg akarsz győzni – billentette oldalra a fejét Liana.

Dylan az orra alatt morgolódott, majd a fotelre bökött.

– Leülhetek?

– Csak tessék! Hallgatlak. – Liana is leült.

Még sosem látta ennyire bizonytalannak Dylant. A mindig magabiztos férfi most úgy feszengett előtte, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre.

– Oliver folyamatosan váltogatja a barátnőit – motyogta –, ami önmagában még nem baj, hiszen fiatal. Viszont az annál inkább, hogy csak azért csinálja, mert a megfelelő partit keresi. Oliver egy link alak, Liana – pufogott fészkelődve. – Nem szeret dolgozni, de a pénzt két kézzel szórja. Olyan nőre vágyik, aki mellett nyugodt szívvel megteheti ezt. Te pedig remek lehetőséget jelentesz számára – nézett Liana szemébe. – Azt is el tudom képzelni róla, hogy rögtön bepróbálkozott nálad, de ne dőlj be neki!

A lány felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Ezzel azt akarod mondani, szerinted elképzelhetetlen, hogy önmagamért kedveljen?

Dylan vonásai ellágyultak.

– Ugyan már! Semmi ilyesmire nem céloztam, kérlek, ne forgasd ki a szavaimat. Te… te egy elbűvölő nő vagy, Liana, és bármelyik férfi boldog lenne, ha maga mellett tudhatna, de ettől függetlenül Olivernek egyéb hátsó szándékai is vannak.

Liana lelke repesett, amiért Dylan ilyen véleménnyel van róla, feltéve, ha szavai őszinték voltak. Viszont nem fogja ismét megvezetni. Haragudott rá, és már nem csak a csók miatt, hanem azért is, mert irányítani akarja.

– Tényleg ennyire nem szeretnéd, hogy járjak vele?

– Miért? Máris itt tartatok? – nyílt tágra Dylan igéző, sötét szeme.

– Ne kérdezz vissza! Szóval? – sürgette Liana.

Dylan a térdére támaszkodva a kezeit tördelte.

– Nem érdekel, ha barátkozol vele, de a saját érdekedben annál több ne legyen közöttetek – bökte ki atyáskodó hangon.

Liana látta rajta mennyire kínos ezeket a szavakat kimondania, de ő már roppant módon élvezte ezt a beszélgetést. A tegnap este történtek után Dylan esetlen vergődése egy kis elégtételt jelentett számára.

– Rendben – állt fel. – Ha ennyire nem akarod, akkor ezer örömmel leszek Oliver barátnője – felelte gúnyosan –, és most kérlek, menj el, mert le szeretnék zuhanyozni.

Dylan döbbenten bámult rá, majd felpattant, és valami elképesztően félelmetes fény gyúlt a szemében. Liana felszegett fejjel állta a tekintetét, azonban a férfi hirtelen megragadta, és mire feleszmélt, már maga alá is gyűrte a kanapén. Szabadulni akart, de moccanni sem tudott.

– Ha megteszed, én magam foglak kipenderíteni innen – fenyegetőzött Dylan, és olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcuk szinte összeért.

– Azt majd meglátjuk! Szállj le rólam! – ficánkolt alatta Liana, de a férfi túl erősen tartotta ahhoz, hogy szabadulni tudjon.

– Tényleg velem akarsz harcolni? Úgy látszik, még mindig nem ismersz – suttogta az arcába.

Liana szinte beleszédült a férfi bódító illatába, ami megcsapta az orrát. Már nem csak az arca, de a füle is égni kezdett a dühtől, vagy még inkább Dylan közelségétől.

– Nem én kezdtem ezt az egészet, és most már tényleg engedj el! – próbálta volna eltolni magától, de mindhiába.

Már azt a Dylant látta maga előtt, akit megismert. Azt a férfit, aki pontosan tudja, mit akar.

– Szerintem ezt is csak megjátszod. Valójában egyáltalán nem akarod, hogy elengedjelek – húzódott kaján vigyorra a férfi szája.

– Te… Te… Egy beképzelt pöcs vagy, Dylan – fújtatott Liana még mindig a férfi alatt vergődve.

Dylan felnevetett, és továbbra sem engedte el.

– Szóval azt mondod, hogy engedjelek el? – kérdezte, és a szemében megcsillanó pimaszság semmi jót nem ígért Liana számára.

– Menj a francba! – húzódott volna el, de a férfi a nyakába fúrta az arcát, és csókolgatni kezdte.

Olyan finoman, és gyengéden érintette a puha ajkaival, hogy abba Liana beleborzongott. Dylan forró leheletét érezte a bőrén, mely az összes érzékét felébresztette. A vágy szinte fájdalmasan száguldott végig a testén.

– Nem hallom, engedjelek el? – kérdezte újra fátyolos hangon a férfi, és játékosan megharapta a fülcimpáját.

Dylan csábító illata, ingerlő szavai és forró érintése indaként kúszott Liana bőre alá. Teste nyomban feladta az ellenállást.

– Ne csináld ezt, Dylan! – nyögte, de más egyebet nem tudott mondani, mert a férfi a szájára tapadt.

Ajkai máris szétnyíltak, és égő szenvedéllyel fogadta Dylan követelőző nyelvét. Testük összesimult, és mohón ízlelgették egymást. Liana érezte a férfi izgalmát, aki már rég elengedte a kezét, és csak azt vette észre, hogy Dylan nyakát átkarolva a haját markolja. Nem gondolkozott, mert ebben az állapotban az ember képtelen a gondolkodásra. Az ösztönei vezérelték, és ezek az ösztönök most mindent felülírtak.

Liana felnyögött, amikor megérezte a férfi keménységét, és teljesen átadta magát a bűnös élvezeteknek. Úgy zihált, mintha az összes éltető levegő eltűnt volna a helyiségből. Megszűnt körülötte a világ. Csak az érzés volt. Az a csodálatos érzés, amit ez a férfi adott neki.

Dylan minden egyes mozdulata egyre csak sodorta valami felé, ami kitörni készült, míg végül az összes porcikáját átjárva, utat talált magának. Teste megfeszült, fejét a férfi nyakába fúrta, aki ugyanabban a pillanatban kimerülten rogyott rá, miközben még mindig magához szorította.

 19. fejezet