Te vagy az örökségem - 19. fejezet

 

19. fejezet: Érzelmi zűrzavar 

Dylan

Dylan azt hitte, átkozni fogja magát, amiért engedett a vágyainak, de nem így történt. Annyira szenvedélyes és spontán volt ez az egész, hogy képtelen lett volna dühös lenni magára. Valami káprázatosan jó dolgot csináltak az előbb. A harag, vagy a bűntudat helyett a lány arcát simogatta, és mosolyogva nézte őt. Imádta azt a kis gödröt az arcán, ami akkor jelent meg, amikor mosolygott. Szerette a nyaka kecses ívét, amit oly sokszor bámult már, arról ábrándozva, hogy egyszer végigvezetheti rajta az ajkait. Mindenét szerette Lianának.

Szerelmes. Beleszeretett ebbe a lányba. A felismerés rémisztően hatott rá, és ezt a rémületet Liana egyből észrevette a szemében, mert homlokát összeráncolva, kérdőn nézett rá. Dylan pánikba esett.

– Ne haragudj, nem lett volna szabad – emelkedett fel, és kapkodva igyekezett rendbe szedni magát.

Nem mert Lianára nézni, csak a szeme sarkából látta, ahogyan a lány szégyellősen húzza le a ruháját, hogy újra eltakarja magát előle. Mondani kellett volna valamit, de a szavak nem jöttek. A gyötrő bűntudat azonban – amit annyira hiányolt eddig –, egy szempillantás alatt a felszínre tört.

Hibázott. Olyan hibát vétett, amit talán soha nem hozhat helyre. Megcsalta a barátnőjét, és össze fogja törni Liana szívét. A sajátjával most nem törődött, mert megérdemli, de az a másik két ember nem.

– Ugye nem akarsz szó nélkül itt hagyni? – kérdezte Liana az összeomlás szélén táncolva.

Mit mondjon? Ilyen helyzetben mi a megfelelő válasz? Ha létezik egyáltalán olyan. Még visszafordulnia is fájt.

– Elvesztettem a fejem, sajnálom.

Tisztában volt vele mekkora ostobaságot mondott. Nem most vesztette el a fejét, hanem rögtön akkor, mikor Liana beköltözött hozzá. Első pillanattól kezdve erre vágyott, és most, hogy megkapta, mégsem tette boldoggá. Ez kevés, vagy talán túl sok. Ezek után még jobban fog vágyni rá.

– Tűnj el innen! – kiáltott haragosan Liana, és berohant a fürdőbe.

Dylan nem érzett dühöt, csak kétségbeesést. Pontosan tudta hol rontotta el. Liana legyőzte a szavaival, és ő válaszként a testi erejét használta ellene. Ekkor lépte át azt a határt, ahonnan már nem volt visszaút.

Liana túl szép és túl kívánatos. Minden szava, minden egyes mozdulata csak tovább ingerelte, míg végül nem bírt magával. Éreznie kellett. Vágyott az illatára, a csókja ízére és arra az édes forróságra, amitől teljesen eszét vesztette. Most, harminc éves fejjel életében először szeretkezett úgy, hogy nem készült fel rá. Soha, de tényleg soha nem fordult vele elő olyan, hogy ne tudta volna, mit akar. Carmen előtt számtalan kapcsolatba bonyolódott, és mindig előre kiszámíthatta, hogy mi fog történni, de most az egyszer tervek nélkül cselekedett.

A vízcsobogás hangjára eszmélt. Liana zuhanyozott. Miért van még mindig itt? Mire vár?

Zaklatottan viharzott át a saját birodalmába, ahol italba fojthatta bánatát, és kedvére marcangolhatta önmagát. Nem értette, hogyan szerethetett bele ilyen rövid idő alatt. Túl sok időt töltött vele, túl sokat gondolt rá, és túl sokszor figyelte, amikor a lány nem vette észre.

Szerette Liana nyíltságát, az őszinteségét, a kedvességét és a gyors észjárását, sok egyéb más mellett. A harciasságát épp úgy, mint a pimaszságát. Ez a lány bármit csinált, mind kedvére való volt.

Nem akarta Carmenhez hasonlítani, fejben mégis folyamatosan azt tette. Azon kapta magát, érveket keres egyik, vagy másik mellett, holott fogalma sem volt róla, Liana akarná-e egyáltalán, hogy ők ketten… Mégis tovább vitte gondolatmenetét, és végül semmire sem jutott. Az észérvek Carmen mellett szóltak, ám a szíve Lianához húzott. Hogy fog tudni szabadulni ebből a helyzetből? Egyáltalán hogyan juthatott el idáig?

Az ismerősei közül senki sem hinné el, hogy Dylan Crawford ilyen dolgokon rágódik. Ő, a mindig magabiztos, határozott üzletember, akinek van tartása, akit senki és semmi nem ingathat meg soha. Keserűen felnevetett. Jött egy lány, és mint egy tornádó, mindent romba döntött, amit eddig felépített maga körül. Az apja nem vagyont hagyott rá, hanem Lianát. Őt kapta meg örökségül, és most nem tudta, mit kezdjen vele.

A negyedik pohár whisky után rájött, hogy az sem segít rajta. Beállt a zuhany alá, és igyekezett összeszedni magát. Vacsoraidőre kezdett újra emberi ábrázata lenni. Vett egy mély levegőt, és lement. Nem kerülhette el, muszáj lesz a szemébe néznie, bármilyen nehéz is. Vállalnia kell tettei következményeit.

Az étkező üres volt. Harper csak neki terített, amiből Dylan arra következtetett, hogy Liana újra a teraszon fog étkezni.

– Nekem is kint terítsen – szólt oda a lánynak, mire az meglepetten nézett rá, de azonnal visszapakolt a tálcára, majd kivitte.

Dylan az üvegajtón keresztül nézte, ahogy Liana az asztalra könyökölve arcát a kezeire támasztva ül, mint egy durcás kisgyerek. Ha nem fájt volna úgy a szíve, most mosolyogna a látványon.

– Miért hoztad ezeket ki? – hallotta, ahogyan Liana számonkéri Harpert.

– Én kértem. Veled akarok vacsorázni – válaszolt a zavarodott szobalány helyett.

Liana kénytelen volt lenyelni a kitörni készülő szitkozódását, mert valószínűleg Harper előtt nem akart veszekedni. Dylan leült vele szemben, és miután a szobalány visszament a házba, csak akkor szólalt meg.

– Nem akarok haragot köztünk, ezért szeretném, ha megbeszélnénk – kezdte.

– Most komolyan hallgassam végig, a „bocs, hülye voltam, ne haragudj” szövegedet? – suttogta mérgesen Liana, talán attól tartva, hogy valaki mégis csak meghallja őket.

– Nem egészen ezt akartam mondani, de van benne igazság. Tényleg hülye voltam, és szeretném, ha nem haragudnál rám.

– Remek. Mintha nem ugyanezt mondtam volna én is – nevetett fel cinikusan Liana, és a szemét forgatva hátradőlt a székében.

– Mégis mit vársz? Férfi vagyok, te pedig egy gyönyörű nő. Nekem is lehetnek gyenge pillanataim – védekezett.

Tényleg csak ennyire futja?

– Jézusom, Dylan! – hajolt újra előre Liana. – Megérteném, ha az első eset volna, de nem az volt. Előtte már kétszer megcsókoltál. Rémlik valami? – billentette oldalra a fejét. – Akkor nem tűnt fel, hogy egyre gyakrabban vannak ilyen „gyenge pillanataid”?

Erre mit mondhatott volna? Igaza volt.

– Te épp úgy akartad, mint én! – csúszott ki száján, amit rögvest meg is bánt.

Egyik ostobaságot mondta a másik után. Dylan nem ismert magára.

– Az istenért, Dylan! De nekem nincs senkim! – csapott Liana mérgesen az asztalra.

Abba kellett hagyniuk, mert Harper kihozta a vacsorájukat.

– Jó étvágyat! – mosolygott rájuk kedvesen a lány.

– Köszönjük, Harper – biccentett Dylan, majd újra Lianához fordult. – Igen, igazad van, éppen emiatt bánt a dolog. Én nem ilyen vagyok. Soha nem léptem félre, soha nem csapom be az embereket, most pedig kénytelen leszek hazudni Carmennek – dörmögte, bár sejtette, hogy ez Lianát a legkevésbé sem fogja érdekelni.

– Nem kell hazudnod. Carmennek eszébe sem jutna, hogy mi ketten… – morgolódott, és hozzá sem nyúlt az ételéhez.

– Ha elhallgatom, az ugyanaz.

– Akkor mondd el neki. Biztosan megbocsátja majd. Engem már úgysem fog jobban utálni – rántotta meg a vállát Liana, és végül mégis enni kezdett.

Dylannek sem volt étvágya. Itt ült előtte ez a lány, akit legszívesebben a karjába kapott volna, ahelyett inkább veszekednek egymással. Ráadásul Liana úgy tett, mintha nem történt volna semmilyen tragédia. Pedig, amit tettek, az nagyon is tragikus. Számára mindenképpen annak számított.

– Csak megjátszod, vagy téged tényleg nem bánt a dolog? – rázta a fejét hitetlenkedve.

Liana szeme rögtön villámokat szórt felé.

– Szeretnéd, hogy neked essek, és egy szemét alaknak nevezzelek? Ugye, hogy nem? Tudod te magadtól is mit gondolok most rólad.

Dylan ezt is imádta benne. Liana nem tört meg, pedig bőven lenne oka rá. De az sem jó, ha magába fojtja az érzéseit, és amúgy is szerette volna tudni, hogy valójában mit érez.

– Ha szeretnéd, vacsora után felmehetünk, és akár kiabálhatsz is velem. Nyugodtan mondd csak a szemembe, amit gondolsz.

A lány is otthagyta az ételét, és egy mozdulattal félretolta a tányérját.

– Felejtsd el, hogy én még egyszer zárt helyiségben legyek veled – rázta a fejét.

Dylan érezte, hogy ezt felesleges tovább feszegetniük. Mindkettőjüknek időre lesz szükségük arra, hogy lecsillapodjanak.

– Rendben – egyezett bele sóhajtva. – Akkor tudunk harag nélkül egymás mellett élni?

Liana elmosolyodott, és már-már kedvesen nézett rá, de valami mégsem stimmelt.

– Természetesen, Dylan. Óriási ez a ház, nem okoz problémát elkerülni téged, mert ez volt az utolsó beszélgetésünk! – közölte, majd felállt, és jó nagy ívben kikerülve őt, bement a házba.

 

Liana

Liana csak akkor kezdett el sírni, miután felért a lakrészébe. Nem számított olyasmire, hogy Dylan azonnal a karjaiba kapja, és fűt-fát ígér neki, de mégis fájtak a szavai.

Még, hogy gyenge pillanat. Szándékosan csavarta el a fejét, most pedig szabadkozik, és magyarázkodik. Mégis mit hitt ez a férfi? Majd megsajnálja és megbocsát neki? Szegény Dylan elvesztette a fejét, mert micsoda csábításnak volt kitéve! A hét vicce, amit előadott. Még az is jobb lett volna, ha őszintén megmondja, hogy akart egy frankó numerát vele, és mivel nem tiltakozott, ezért azt gondolta, neki sincs ellenére. Persze, akkor is haragudna rá, de közel sem annyira, mint most.

Dylannek ez egy tök jó játék. Az első csókjuk óta játszadozott vele, ő pedig hagyta, mert képtelen volt neki nemet mondani. Túlságosan közel került hozzá érzelmileg, pedig mióta itt van, többször haragudott rá, mint kedvelte, és legalább ugyanannyiszor vágyott rá. Mégis, akárhányszor megpillantotta, lábaiból kiment az erő, és hasában pillangók repkedtek. Épp úgy, mint mikor az ember szerelmes.

– Beleszerettem Dylanbe? – kérdezte hangosan magától.

Hát, persze. Buta kérdés volt. Mi másért itatná itt az egereket, és mi másért vágyna arra, hogy feljöjjön, és újra a karjai között tartsa?

Dylan az a férfi, aki megdobogtatja a szívét, akire ábrándozva néz, akinek csókjától elhagyja minden ereje, és aki – mint kiderült –, a mennyekbe tudja repíteni őt.

Miért is nem a bátyja inkább? Mennyivel könnyebb lenne most az élete. Azóta talán már rég jó kapcsolatban lennének egymással. Meglehet, hogy a két gyűlölt nő is elfogadta volna, és nem harcolnának ellene. Most pedig nem csak a banyákkal kellett megküzdenie, hanem az érzelmeivel is.

Ez a kis eszmefuttatás Amanda felé terelte Liana gondolatait. Újra eszébe jutott, amit Belltől hallott. Azok után, amit Amanda tegnap művelt, Liana már bármit el tudott képzelni róla. Zsarolás és fenyegetés. Egyik sem állhatott távol tőle. Vajon Dylannek van valamicske sejtése róla, milyen is valójában az anyja? Biztosan nem. Ha elmondaná neki, talán megkönnyítené a saját dolgát. De ki akar csalódást okozni valakinek? Attól nem lehet rosszabb, mint mikor az ember a saját szüleiben csalódik. Ő is milyen sokáig hibáztatta az apját, amiért soha nem kereste. Persze, akkor még egy ismeretlen Fostert vádolt, aki soha nem is létezett.

Liana nem tudta mikor aludt el, de reggel már hatkor talpon volt. Vett egy forró fürdőt, és közben azon törte a fejét, mivel köthetné le magát. Valami olyan elfoglaltságot szeretett volna találni, ami nem tartja távol a birtoktól, hiszen Dylan rábízta, és ő jól akarta csinálni.

Az egyetemet még most sem döntötte el, de arra bőven maradt ideje, hisz legalább egy fél év, mire beadhatja a jelentkezését. Aztán hirtelen beugrott neki valami. Az Olivernél tett látogatás adta neki az ötletet.

Gyorsan kiugrott a kádból, törölközőt csavart magára, és előkereste apja végrendeletét, hogy megnézze a birtokra vonatkozó adatokat. Csak úgy pörögtek fejében a jobbnál jobb elképzelések. Lerohant Dylan irodájába, tollat, papírt, vonalzót vett magához, és megállás nélkül csak méricskélt, rajzolgatott, színezett, kalkulált és listát írt.

Már kész tervekkel ment ki reggelizni, viszont a megvalósításához szüksége volt Dylanre is. Most kellett a beleegyezését kérnie, mert a férfinak bűntudata volt, és nem fog nemet mondani neki. Kihasználja, ahogy Dylan is kihasználta őt.

Liana nem ment be az étkezőbe, a szalonban ült le, és ott várta, hogy a férfi lejöjjön. Nem kellett sokat várakoznia, Dylan összetéveszthetetlen léptei dübörögtek a lépcsőn. A férfi mindig úgy közlekedett lefelé, mint aki siet, felfelé viszont úgy vonult, mint egy király: egyenes tartással és méltóságteljesen. Sajnos ma is szívdöglesztően festett a világos öltönyében, és ezúttal egy kis borosta is látszott az állán. Liana gyomra görcsbe ugrott. Fülig szerelmes volt ebbe a férfiba. Csakhogy ennek a férfinak barátnője van. Méghozzá egy olyan szép nő, aki mellett ő eltűnik, mint szürke egér a ködben.

Amikor Dylan észrevette, hogy egyértelműen őt várja, arcára meglepetés ült ki. Liana felállt, és a hengerbe sodort papírokkal a kezében elé sietett.

– Jó reggelt! Beszélhetnénk?

A férfi szája sarkában egy kis mosoly jelent meg.

– Neked is jó reggelt! Azt hittem, nem beszélünk egymással, de persze semmi akadálya. Itt, vagy reggeli közben?

– Inkább a könyvtárban – mutatott Liana az ajtó felé.

Azért választotta a könyvtárat, mert barátságosabb a környezet, és fontos volt, hogy Dylan rábólintson az ötletére. Leültek egymással szemben. Liana félve nézett a férfira, aki türelmesen várta, mit szeretne neki mondani.

– A beleegyezésedre lenne szükségem – kezdte.

– Mihez? – szaladt ráncba Dylan homloka.

– Sokat tanakodtam, hogyan tehetném magam hasznosabbá, és mivel az üzleti ügyekhez nem értek, de valami máshoz igen, és szeretem is csinálni, ezért kitaláltam egy dolgot – mondta óvatosan. – Szeretnék itt a birtokon létrehozni egy mini-farmot.

Dylan érdeklődve dőlt előre, ezért Liana folytatta.

– Elmondom, pontosan mire gondoltam – lendült bele, hiszen Dylan nem hurrogta le azonnal. – Szeretnék egy nagy konyhakertet, üvegházat és fóliasátrat virágtermesztéshez, illetve ólakat, a tyúkoknak.

Dylan halkan felnevetett.

– Tyúkokat akarsz tartani a birtokon?

– Mindjárt megérted – intette türelemre. – Megnéztem a papírokon. A birtok hatalmas, bőven lenne hely a megvalósításra. Amit megtermesztek zöldségeket és virágokat, valamint a tojások, mind-mind jótékonysági célra mennének, és amellett természetesen ellátnák a birtokot is. Alapanyagokkal segíthetném az ingyenkonyhák működését, valamint virágadományokkal láthatnám el az iskolákat, intézményeket, hogy szépíteni tudják a környezetüket. Ráadásul mi is mindig friss és egészséges zöldségeket fogyasztanánk, amelyek egyenesen a saját kertünkből kerülnének az asztalunkra.

Liana itt még nem fejezte be. Az asztalon szétterítette a kert terveit, majd részletesen elmagyarázta Dylannek, hogy pontosan mekkora földterületre lenne szüksége, miket ültetne bele, és aztán megmutatta a várható terméshozam kalkulációit is.

– Persze ezek csak előzetes számítások – tekerte újra össze a papírokat, majd Dylanre nézett. – Na, mit szólsz?

Dylan úgy meredt rá, mintha életében most látná először.

– Nos? – türelmetlenkedett Liana.

– Elképesztő vagy! Persze, hogy beleegyezek. Csináld csak, ha erre vágysz! – felelte mosolyogva.

Liana annyira megörült, hogy el is felejtette mennyire haragszik rá. Hirtelen a nyakába vetette magát. A lendülettől Dylan hátradőlt a fotelben.

– Köszönöm szépen! – hálálkodott boldogan Liana, majd rajta volt a sor, hogy meglepődjön, mert a férfi átkarolta, és az ölébe ültette.

– Büszke vagyok rád – nyögte Dylan rekedt hangon, és megsimogatta az arcát.

Liana rögtön érezte azt az ismerős bizsergést, aminek most nem volt helye. Nem ismétlődhetett meg a tegnapi nap.

– El kell engedned! – suttogta heves szívdobogások közepette.

Elképesztő módon vágyott rá, hogy ne hagyják itt abba, de mindkettőjük érdekében muszáj volt.

– Igen – lazított zavartan az ölelésén a férfi.

Liana felállt, és arrébb lépett. Dylan is felemelkedett, majd megigazította a nyakkendőjét, és megköszörülte a torkát.

– Ha visszaértem, lovagoljunk ki, és válasszuk ki a helyet. Most pedig reggelizzünk, mert el fogok késni – intett a fejével az étkező irányába.

Liana próbált nem tudomást venni az előbbi incidensről, és boldogan követte a férfit. A terv, amit kitalált, egészen feldobta, és izgatottan várta, hogy hozzákezdhessen.

– Ez tényleg remek ötlet, Liana – mondta Dlyan, miután leültek. – Viszont ehhez szükséged lesz néhány alkalmazottra is.

– Igen, tudom, de csak két ember kell. Olyanok, akik lehetőleg értenek is hozzá. Valamint, ha nem bánod, akkor befognám Jacket is. Úgyis ritkán van szükségünk sofőrre. Ő mindig el tudná szállítani az alapanyagokat.

– Úgy látom, mindenre gondoltál.

– Mindenre valószínűleg nem, de majd kiderül – felelte, aztán egy kicsit elmerengett. – Dylan, ugye tudod, hogy édesanyád és Carmen mérgesek lesznek rád, amiért ezt jóvá hagytad?

– Őket csak bízd rám. Most ez a legkevesebb, amit érted tehetek.

Kínos témához értek, ezért mindketten elhallgattak.

– Ebéd után itt leszek – állt fel Dylan. – Az alkalmazottakat pedig majd intézem. Hozok neked két embert.

– Köszönöm. Jó munkát! – nézett utána mosolyogva Liana.

20. fejezet