Te vagy az örökségem - 17. fejezet

 

17. fejezet: Megalázva 

Liana

Liana sokkal rosszabbra számított, de kellemesen csalódott az estében. Rögtön az elején rájött, hogy ha közvetlen az emberekkel, akkor ők is azokká válnak, és nem játsszák meg magukat, ahogyan azt gondolta. Hiába gazdagok, ők is csak ugyanolyan emberek voltak mint bárki más. Nem érezte úgy, hogy lenéznék, vagy kevesebbre tartanák a múltja miatt. Persze lehet, hogy ez azért is volt, mert most már ő is a köreikből valónak számított, és mégiscsak egy Crawford. Oliver pedig, aki egész este szórakoztatta, különösen kedvesnek és figyelmesnek bizonyult.

A szőke fiú olyan huszonnyolc év körüli lehetett, és habár a kora miatt inkább férfinak számított, mégis inkább volt fiú, mint férfi. Oliver elmesélte, hogy a szomszéd birtokon élnek, állatokat tartanak, és közel sem állnak olyan jól, mint a Crawfordok, de remek viszonyt ápolnak egymással. Liana többször elmerült a srác megkapóan kék szemében. Kisfiúsan bozontos hajával és csibészes mosolyával egy rosszcsont gyereknek tűnt, ami különösen szimpatikussá tette. De hol volt ez a fiú ahhoz a férfihoz képest, aki most is olyan szigorú tekintettel méregette őket, hogy Liana inkább hátat fordított neki.

– És hogy bírod elviselni őket? – kérdezte Oliver, miután túl voltak az ismerkedésen.

– Kiket? – kérdezett vissza Liana.

A fiú poharával Carmen és Dylan irányába bökött.

– Az új családodat.

Liana sóhajtott egy nagyot.

– Őszintén? Borzasztó nehezen. Szörnyűek – nevette el magát.

– Ezt meg tudom érteni. Dylan egy pökhendi, beképzelt alak, akár az anyja.

Ezzel a megjegyzéssel Liana nem feltétlenül értett egyet, de nem mondott ellent a fiúnak, inkább érdeklődve hallgatta tovább.

– Amikor kiderült a létezésed, Amanda teljesen kiborult. Szégyelli, amiért most már mindenki tudja, hogy egy megcsalt nő. Nem mintha eddig olyan nagy titok lett volna. – Oliver kiürítette a poharát, és rögtön vett helyette egy másikat. – Megpróbálta apádat rossz színben feltüntetni, de miután rájött, hogy senki sem vevő erre, téged kezdett el sározni.

– Ez nem meglepő. Gondolom, csupa klassz dolgokat mondott rólam – húzta el a száját Liana.

– Igazából senkit sem érdekelt, mert mindenki ismeri már Amandát. Most pedig megbizonyosodhattak róla, hogy közel sem vagy olyan, mint amilyennek lefestett – emelte rá Oliver a poharát.

– Köszönöm, jó ezt hallani – pislogott hálásan Liana a jóképű fiúra.

– Ráadásul gyönyörű is vagy, Liana. Bár gondolom, ez az információ nem újdonság számodra – mérte végig sokatmondó tekintettel.

A lány arca rózsássá vált.

– Pedig már épp kezdtelek megkedvelni – ütötte el egy tréfával a dolgot.

– Csak őszinte voltam, ezért nem haragudhatsz rám. Sétálunk egyet? – állt fel hirtelen Oliver, és a kezét nyújtotta felé.

Liana örömmel fogadta a fiú javaslatát, de túl messze nem jutottak, mert lépten-nyomon megállították őket, és másokkal is beszélgetniük kellett. Oliver mindenkit ismert, bizonyára azért, mert számtalanszor találkozhatott már velük a Crawfordok által szervezett összejöveteleken.

– Na, jó! Valahogy szökjünk meg innen – vonta magával nevetve Oliver.

– Talán nem szeretsz beszélgetni? – kuncogott Liana, miközben szaporán szedte a lábait a fiú mellett.

– De igen, csak épp nem velük.

Amikor a szökőkúthoz értek, Liana Amanda hangjára lett figyelmes, és lassított.

– Hogyan? Az összes? – kérdezte az asszony meglehetősen hangosan valakitől.

Liana megállt, így Oliver is. Amanda Edgárral beszélt nem messze tőlük.

– Dylan! Hallod ezt? Azt mondja Edgar, hogy az összes hal elpusztult a tóban – fordult a fiához.

Dylan borús tekintettel sétált oda hozzájuk.

– Mi történt? – kérdezte az intézőtől.

– Valaki haltáp helyett egérméreggel etette meg őket, uram. Az összes hal elpusztult.

Hogy mi? Elpusztultak a halak? Liana értetlenül hallgatta a társalgást.

– Hallatlan! Ki lehet olyan ostoba, hogy egérméreggel etesse azokat a szerencsétlen állatokat? – sipítozott Amanda.

Liana rosszat sejtett. Riadtan járatta a tekintetét ide-oda a beszélgetőkön.

– Ki etette meg legutóbb a halakat, Edgar? – kérdezte Amanda még mindig jól hallhatóan.

– Miss Foster, asszonyom. Minden nap ő eteti meg őket – felelte Edgar hajbókolva.

Liana azt hitte, elsüllyed szégyenében, mert minden szem rászegeződött. Persze, hogy nem ő volt. Nem hülye, hogy egérmérget adjon a halaknak.

– Liana, valóban te voltál? – támadt neki azonnal Amanda.

– Ugyan már, Amanda! Mégis mit vársz tőle? – csatlakozott hozzá Carmen.

Liana Dylanre nézett, de a férfi kerülte a tekintetét, Oliver viszont bátorítólag megszorította a kezét.

– Meg tudom különböztetni a mérget a haleledeltől – védekezett enyhén remegő hangon.

Amanda le akarta járatni, és sikerült is neki. Liana életében nem érezte magát ennyire kínosan. Itt ez a sok idegen ember, és mind őt bámulta. Tényleg azt hiszik róla, hogy ennyire ostoba? Ráadásul ki tenne egérmérget a tóhoz?

– Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Szegény állatok! Még ilyet! Megmérgezni szerencsétlen halakat! – jajveszékelt tovább Amanda a vendégek felé.

– Ne izgasd fel magad egy ilyen ostobaság miatt! Nem ér annyit – szólt közbe újra Carmen a leendő anyósa karját simogatva.

– Jól van, jól van. Felejtsük el! – emelte fel a kezét Amanda. – Edgar, legyen szíves legközelebb jobban szemmel tartani a mi Lianánkat, mielőtt újabb kárt okozna a birtokon – mondta mindezt úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja.

Liana végignézte ezt az egész színházi előadást, és rettenetesen dühös lett. Elengedte Oliver kezét, és Amanda elé lépett.

– Tényleg csak ennyi telik tőled? – kérdezte egy cseppet sem visszafogva magát. Ha Amanda azt akarta, hogy mások is hallják, akkor megkaphatja. – Azt hittem, ettől jobbat is ki tudsz találni, hogy lejárass!

Az emberek egy része még mindig őket bámulta, és összesúgtak. Egyedül Dylan nem nézett Lianára. A férfi leginkább csak a földet bámulta, kezében egy pohárral, de az állkapcsán feszülő izmok idegességről árulkodtak.

Amanda tátogott, mint aki nem találja a szavakat, majd széttárta a karját, melyen hangosan csörögtek a vékony fém karperecek.

– Miről beszélsz, te lány? Talán túl sokat ittál? – szedte össze magát, és idétlenül felnyerített.

– Gyere! – Oliver megfogta Liana karját, és elhúzta onnan, mielőtt tovább folytatták volna szócsatájukat.

Liana remegni kezdett az idegességtől, és a sírás fojtogatta. Ez rettenetesen megalázó volt számára.

– Szerintem jobb, ha kicsit eltűnünk szem elől – súgta oda neki Oliver.

– Ugye tudod, hogy nem én tettem? – kérdezte Liana, mikor távolabb értek a vendégektől.

– Persze, hogy tudom, és ne félj, a többiek is tudják – vigasztalta. – Ez Amanda. Csak szégyenbe akart hozni azzal, hogy butának tüntet fel.

Liana hálából átölelte a fiút, aki barátságosan a hátát simogatta. Amikor felemelte a fejét, tekintete a Dylanével találkozott. Haragot, és valami mást látott a férfi szemeiben, de Liana azt nem tudta volna megmondani, hogy mi az. A férfi mérgesen elfordult, és elindult a medence irányába. A tuják kivágása után Dylan biztosan azt hitte, ezt is ő csinálta. Egy vicc volt az egész. Nevetségesen gyerekes bosszút talált ki Amanda, de mégis elérte a célját.

– El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy itt vagy, Oliver – húzódott Liana el a fiútól.

– Részemről az öröm. Na, gyere! Gondolom, most nem szívesen mégy vissza a többiekhez – fogta újra kézen, és egészen eltávolodtak a kíváncsi szemek elől.

– Legszívesebben már egyáltalán nem mennék vissza. Annyira kínos ez az egész – lépkedett a fiú mellett, de a kezét inkább elengedte, és belekarolt. – Szerencsétlen állatok. Ez tényleg elképesztő húzás volt Amandától. Már, ha tényleg ő tette. Az is lehet Edgar volt, mert ő ki nem állhat engem.

– Nem tudom, de szerintem ezt együtt tervelték ki. Nem véletlen, hogy épp most fedezték fel, mikor mindenki itt van. Azt akarták, hogy mások is fültanúi legyenek az megaláztatásodnak.

– Ez annyira aljas tett, de jólesett volna, ha Dylan leállítja az anyját – mérgelődött tovább.

– Dylan? Ugyan, Liana! Dylan egy igazi seggfej! – csattant fel Oliver.

– Elárulod, miért nem kedveled? – kérdezett rá, hiszen most már egyértelmű volt, hogy Oliver és Dylan valami miatt nem kedvelik egymást.

– Persze. Nem titok. Valamikor Carmen az én barátnőm volt. Egészen addig, amíg Dylan fel nem tűnt a színen – közölte egykedvűen Oliver.

Liana ezt nem gondolta volna. Oliver és Carmen? Ég és föld a két ember.

– Carmen elhagyott Dylan miatt?

– Inkább azt mondanám, hogy Dylan csábította el Carment – felelte Oliver. – Tudod, menő cuccok, menő kocsi, valahogy mindig megjelent ott, ahol Carmennel voltam, és rögtön levágtam, hogy kettejük között alakul valami. Addig sündörgött a barátnőm körül, mígnem elcsábította. Rákérdeztem Carmennél, de ő tagadta, ennek ellenére nem sokra rá szakított velem, és mit ad isten, néhány hét múlva már nyilvánosan is együtt voltak – panaszolta el Oliver a sérelmét.

A fiú hangjából ítélve Liana úgy érezte, hogy már túltette magát ezen az egészen, mármint, ami Carment illette. Viszont Dylant egyértelműen utálta.

– Sajnálom – felelte elgondolkozva.

Szóval Dylan valóban ilyen lenne? Nehezen tudta elképzelni róla.

Enyhe szellő fújt, mely feléjük sodorta a vendégek fesztelen társalgását, pedig már jócskán eltávolodtak tőlük. Liana megborzongott, de nem a hideg volt az oka, hanem az előbb átélt események.

– Össze is vesztetek Dylannel? – faggatózott tovább, miközben lassan lépkedtek az erdőhöz vezető ösvényen.

– Nem. Semmi értelme nem lett volna, de azóta, hogy is mondjam… nem túl baráti a kapcsolatunk. Ha apámék meghívják őket, vagy ők bennünket, mindig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. De, amint láthatod, nem keressük egymás társaságát – mesélte Oliver.

Liana lehetségesnek tartotta, hogy nem is a halak miatt nézett rá haragosan Dylan, hanem azért, mert Oliverrel volt.

– Azt hiszem, ideje visszamennünk, mert már biztosan hiányolnak téged – torpant meg a fiú az út végén.

– Jaj, ne már! – vágott fájdalmas arcot Liana.

– Ne törődj velük! Azóta már rég más a téma. Tegyél úgy, mintha nem történt volna semmi, és főleg ne magyarázkodj senkinek, de úgysem fogják szóba hozni.

Liana a legkevésbé sem kívánkozott visszamenni, de nem igazán maradt választási lehetősége. Ezt az estét miatta rendezték, és nem tűnhetett el csak úgy. De Oliverrel legalább jól érezte magát. Az első ember volt, aki tényleg barátkozni is akart vele, és az őszinteségét Liana különösen értékelte.

– Mit szólnál, ha máskor is beugranék hozzád kicsit beszélgetni? – vetette fel a fiú, mikor visszaértek.

Liana felé fordult, és belenézett azokba a játékos kék szemekbe, melyek most is huncutul csillogtak.

– Örülnék neki. Úgysincs társaságom, mióta ide jöttem.

Oliver arca felderült, bozontját hátrasimította, és nem tudta elrejteni a vigyorát Liana előtt.

– Akkor akár te is átnézhetnél hozzánk. Majd érted jövök valamelyik nap – ajánlotta.

– Az nagyszerű lenne – bólintott Liana mosolyogva.

– Na, jól van! Átadlak a többieknek, és csak fel a fejjel! – biztatta Oliver, és odakísérte egy kisebb társasághoz.

Liana megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a fiúnak igaza volt. Senki sem hozta szóba a halakkal történt szerencsétlenséget. Ugyanolyan barátságosan beszélgettek vele, mint korábban. Persze, ez nem jelentette azt, hogy ne szégyellte volna magát előttük, de próbált úgy tenni, mint aki már el is felejtette az egész cirkuszt. Megfogadta, legközelebb jobban résen lesz, és nem hagyja majd, hogy Amanda ilyesmit csináljon vele.

– Látom, máris új barátra tettél szert – szólalt meg mögötte Dylan, amikor Liana rövid időre egyedül maradt.

– És az baj? – fordult felé.

Dylan szája megrándult, ahogy a szemébe nézett.

– Nem baj, csak megjegyeztem. Úgy tűnt, jól megvoltatok egymással.

– Oliver kimondottan kedves fiú, és talán ő volt az egyetlen, aki hitt is nekem. Nevetséges, amit anyád művelt – vágott egy bosszús grimaszt Liana, és zavartan elfordult az őt figyelő szemek elől. Dylan leplezetlenül bámulta. Nem csak nézte, hanem mélyrehatóan tanulmányozta.

– Oliver tudja, mivel lehet közel kerülni az emberekhez – jegyezte meg a férfi gúnyosan.

– Ahogy hallottam, te is profi vagy ebben – vágott vissza Liana félvállról, miközben a társaságot szemlélte.

Dylan halkan felnevetett mögötte.

– Sok mindenben profi vagyok, Liana – felelte a rég nem hallott nagyképűségével.

– Hogy oda ne rohanjak! Mondd, nem hiányol a barátnőd? – sandított a férfira, és rögtön vissza is fordult.

– Jól megvan nélkülem is. Viszont úgy láttam, neked társaságra van szükséged – mondta, és közelebb lépett hozzá.

Liana idegesen ivott egy kortyot. Dylan félig-meddig még így is mögötte állt, és szinte érezte a testének melegét. Pulzusa rögtön felgyorsult, azonban nem akart elhúzódni, nehogy Dylan ismét azt higgye, hogy tart tőle.

– Lehet rosszul emlékszem, de délelőtt mintha azt mondtad volna, csak azért leszel velem, mert az a kötelességed. Most nem muszáj itt lenned.

– És, ha itt akarok lenni? Az zavar téged? – provokálta a férfi.

Dylan ujja végigsiklott Liana gerincén, de olyan finoman, hogy a lány azt hitte, csak képzelődik. Kezében megremegett a pohár.

– Nem. Egyáltalán nem zavar, csak nem értem – válaszolta, és meg se mert moccanni.

Dylan tényleg képes volt bárkit elcsábítani, ha igazán akarja. Liana ezt kezdte saját magán is megérezni. Elképesztő hatással volt rá ez a pasas.

– Gyakran én sem értelek téged – motyogta Dylan.

Liana ivott még egy kortyot, és elmosolyodott. Itt volt a lehetőség, hogy bocsánatot kérjen. Határozottan megpördült, hogy a férfi szemébe nézhessen.

– Akkor miért nem kérdezel? De tudod mit? – Kiürítette a poharát, és letette a szökőkút peremére. – Örülök, hogy újra szóba állsz velem azok után, amit a fejedhez vágtam. Lehet, nem hiszel nekem, de én tényleg sajnálom, Dylan. Már ezerszer megbántam, amit akkor mondtam. Dühös voltam, és nem jól reagáltam, amikor kiabálni kezdtél velem. Te igazi Crawford vagy, és mindig is az maradsz – hadarta el végre azt, amit már napok óta szeretett volna.

Dylan végighallgatta, és nem vágott közbe, csak komoly arccal figyelte őt.

– Gyere! – ragadta meg hirtelen Liana karját, és magával cipelte a meglepett lányt.

Liana ijedten lesett hátra, hogy vajon ki látja ezt a jelenetet, de mindenki Amanda felé volt fordulva, aki a medencénél látványos beszámolót tartott valamiről.

Dylan lelépett az útról, majd behúzta a lányt maga után egy bokros részre. Liana hátrabillent, ahogy magas sarkúja besüppedt a puha fűbe, de a férfi egyik karjával megtámasztotta a derekát.

– Mit csinálsz? Miért hoztál ide? – kérdezte suttogva.

Dylan a tarkójára csúsztatta a kezét, és a szemébe nézett. Meleg tenyere rózsás pírt csalt Liana arcára.

– Ezért – felelte fátyolos hangon, és a szájára tapadt.

Liana ijedten fogadta a férfi mohó közeledését, de rögtön meg is adta magát neki. Vágyott Dylanre, és gondolkodás nélkül dobta félre a maradék büszkeségét. A férfi nyelve mohón siklott a szájába, csókja bódítóbb volt, mint a nemrég elfogyasztott alkohol. Dylan nem csak kóstolgatta, hanem felfalta telhetetlenségével, amivel az őrületbe kergette Lianát. Testük egymásnak feszült. Szinte érezték a másik szívverését. Dylan a lány hajába túrt, míg a derekát ugyanolyan szorosan tartotta. Liana a férfi nyakába kapaszkodott, és mélyen beszívta mámorító illatát.

– Dylan – nyögött fel, mikor a férfi gyengéden megharapta az alsó ajkát.

Liana úgy érezte menten belepusztul, ha nem lehet azonnal az övé, ám a férfi hirtelen abbahagyta a felkavaró ténykedését, és lazított az ölelésén. Dylan a homlokát az övének támasztotta, és zihálva néztek egymásra.

– Miért? – lehelte Liana a férfi ajkaira.

– Mert akartam – húzódott kaján vigyorra Dylan szája, majd elengedte, és egyszerűen faképnél hagyta a kővé dermedt lányt.

Liana ebben a pillanatban megsemmisült. Az este folyamán kétszer is megalázták. Az előbb Amanda, és most Dylan.

 

Dylan

Dylan elégedetten hagyta ott Lianát. Több oka is volt arra, hogy így érezzen. Először is a lány bocsánatkérése töltötte el elégedettséggel. Őszintének érezte, de nem bocsátott meg neki, és nem is fog, de erről Lianának még nem kell tudnia. Mindenesetre megmelengették a szívét a szavai.

Másodszor pedig, végre újra engedhetett a vágyainak, és ismét érezhette édes csókját. Persze elég kockázatos mutatvány volt, de megérte. Kellett neki ez a csók, mert már úgy érezte, felrobban, ha nem érhet hozzá. Igaz, ezek után teljesen más feszültséget érzett, azt is leginkább a nadrágjában, de azzal most igyekezett nem foglalkozni.

A harmadik dolog, ami elégedettségre adott okot – habár egyáltalán nem tervezte –, de ezzel egy kicsit meg is büntette a lányt, ráadásul úgy, hogy nem is hazudott neki. Valóban azért tette, mert akarta. Mindennél jobban akarta.

Nem mehetett vissza egyből a többiekhez, mert meg kellett várnia, hogy lehiggadjon. Amikor újra a szökőkúthoz ért, tekintetével Carment kereste, és mikor megtalálta, várta a bűntudatot, de az nem érkezett. Semmilyen rossz érzése nem volt, de jó annál inkább, és ez egészen feldobta a hangulatát.

Rég nem érzett hasonlót. Vágyott valamire, és csak úgy spontán elvette magának. Persze hasonló nap, mint nap megesett vele, hisz szinte bármit megvehetett, de most nem egy tárgyat szerzett meg, hanem egy élményt, amit csak egy bizonyos ember nyújthatott számára. Átlépte a saját korlátait, és ezt most szántszándékkal tette. Valahogy már nem akart tökéletes lenni, és mindenkinek megfelelni. A vágyait követte, mit sem törődve az elvárásokkal. Liana is ezt tette. Őt nem érdekli, hogy ki mit várt el tőle, egyszerűen csak önmagát adja, és igaza van. Dylan most úgy érezte, neki is így kellene élnie.

Az este további részében Liana ismét kerülte őt. Olyannyira, hogy ha csak a közelébe ért, a lány íziben távozott valamelyik irányba. Dylant rendkívül szórakoztatta ez az egész. Imádta látni a morcos arcát, és sokszor érezte azt, hogy legszívesebben a karjaiba kapná, és felvinné a szobájába.

Miután az utolsó vendégek is távoztak, Amanda és Carmen a nappaliban cseverészett.

– Beszélni akarok veletek! – lépett oda Dylan a két nőhöz.

– Nem várhat holnapig, fiam? Hulla fáradt vagyok, és szeretnék már hazamenni – siránkozott az anyja.

– Nem várhat – felelte ellentmondást nem tűrő hangon.

Carmen megsimogatta a karját.

– Mi a baj, édesem? Történt valami?

– Hogy történt-e valamit? Mégis, hogy találhattatok ki ekkora ostobaságot? Megmérgezni a halakat a tóban? – szidta le őket.

– Ja, hogy ez a bajod! – legyintett Amanda. – Hétfőn hozatok újakat, ne aggódj! Viszont láttátok annak a szerencsétlennek az arcát? Olyan vörös volt, mint a rák.

– Anya, te tényleg nem érted? Állatokat öltél meg azért, hogy lejárasd Lianát! Normális vagy? Komolyan nem jutott jobb az eszetekbe? – kiabált, mert láthatóan a két nő fel sem fogta mit műveltek.

Dylan tényleg nagyon dühös volt, hiszen ilyet épeszű ember nem csinál. Azok a szerencsétlen állatok semmiről sem tehettek.

– Sajnálom, szívem! Akkor még remek ötletnek tűnt. Erre nem gondoltunk, ne haragudj! – próbálta engesztelni Carmen.

Dylan számára külön csalódás volt, hogy ebben a barátnője is részt vett. A két nő ijesztően hasonlított egymásra.

– Nem szeretnék még egy ilyet! Tudom, hogy azt mondtam, nem érdekel, mit csináltok, de erre álmomban sem gondoltam volna. Most pedig jobb, ha mentek. Méghozzá mind a ketten – tette hozzá, mert nem akarta, hogy Carmen ott aludjon nála.

Ma este nem bírta volna elviselni a társaságát. Liana forró csókjai után különösen nem. Mind a két nő sértődötten vonult ki, Dylan pedig még arra sem vette a fáradtságot, hogy kikísérje őket.

Mikor felment az emeletre, rövid ideig Liana lakosztályának ajtaját bámulta. Azon merengett vajon most mit csinálhat a lány, mert abban biztos volt, hogy nem alszik. A csókjuk után biztosan nem tud egyhamar álomba merülni, ahogy majd ő sem.

Már reggel kilenckor lent volt, de Liana még aludt. Lassan megreggelizett, majd kiment ellenőrizni a személyzetet, hogy állnak a kert helyreállításával. Ő maga is beállt segíteni szétszedni a sátrakat, így legalább egy picit levezethette a fölös energiáit.

Tíz óra után már türelmetlenül várta, hogy mikor ébred fel végre Liana. Látni akarta, és kíváncsi volt, hogyan viselkedik majd vele.

A lány cicája sündörgött körülötte. Az állat folyamatosan a lábához dörgölőzött, és nyávogva jelezte felé, hogy éhes.

– Azt akarod, hogy én etesselek meg? – kérdezte a macskától, aki egy ismételt nyávogással fejezte ki egyetértését.

Dylan megadóan sóhajtott egyet, majd ölébe vette a macskát, és elvitte a nyári lakhoz.

– Jól van, jól van. Adom már – tette le, majd megkereste a dobozt, és öntött egy keveset a tányérjába. Az állat egy pillanat alatt eltüntette, és várakozóan nézett fel rá. – Nem. Ennyi volt – rázta a fejét, de a macska kitartóan nézte tovább. – Fogynod kell. Majd este még kapsz.

Dylan nem ismert magára. Egy macskával beszélgetett. A cica felállt, és körbedörgölte a lábát, aztán nyávogva szuggerálta még egy kis ennivalóért. Persze, hogy megesett rajta a szíve.

– Oké, de csak kicsit. – Egy újabb adagot neki öntött neki.

– Ugye, őt nem fogjátok megmérgezni? – lépett fel mellé a lépcsőre Liana, és megsimogatta a macskáját.

Dylan szíve olyat dobbant, hogy azt hitte, átszakítja a mellkasát.

– Semmi közöm nem volt az egészhez – felelte.

Nem akart magyarázkodni, mert ami történt, az nem az ő sara volt.

– Persze, mert te mindenben ártatlan vagy – állt fel Liana. – Köszönöm, hogy megetetted Brunót, de én is tudok gondoskodni róla. Nem kell a segítséged.

A lány megfordult, hogy ott hagyja, de Dylan a karja után nyúlt, és maga felé fordította.

– Te akartál maradni, Liana, pedig tudtad mi vár rád.

– Nem, Dylan. Rád nem számítottam – rántotta ki a karját a szorításából, majd elsietett.

Mit akart ezzel mondani? – tűnődött Dylan, miközben figyelte a távolodó lányt. –Mi az, hogy rá nem számított? Talán őt hibáztatja?

Nem ilyen találkozást várt. Gondterhelten ment vissza a házba, ahol Liana épp a cipőjébe bújt, majd felkapta a táskáját, és a bejárati ajtó felé tartott.

– Megtudhatom hová mégy ilyenkor? – szólt utána.

– Nem tartozik rád – felelte Liana vissza sem nézve.

Dylan nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Utána ment, de ahogy kiért, azonnal meg is bánta. A ház előtt Oliver vigyorogva támasztotta a kocsiját, és Lianát bámulta. Amikor a fiú észrevette őt, felé biccentett, majd kinyitotta Liana előtt az ajtót.

– Üdv, Dylan. Mi újság? – kérdezte flegmán Oliver.

– Hová viszed? – hagyta figyelmen kívül a köszönését.

– Talán a bátyja vagy, hogy így aggódsz érte? – nevetett. – Nyugi, csak megmutatom neki az állatainkat. Ígérem, épségben visszahozom, bátyuska – csapta be az ajtót, majd nagy gázzal elhajtott.

Mekkora barom ez az Oliver! – nézett utánuk összeszorított fogakkal.

Lianának nyomban udvarolni kezdtek. Dylan erre egyáltalán nem volt felkészülve. Ráadásul pont Oliver, aki egy cseppet sem megbízható. Hetente váltogatta a nőit, miközben az ideális áldozatot kereste, mert pénzre van szüksége. Dylan jól tudta, hogy Olivernek adósságai vannak, mert általában hosszabban nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért, és a szülei már nem támogatták a dorbézolásait. Kártya, pia, buli, nők. Ez volt Olivér, de remélhetőleg ezt Liana is hamar észreveszi majd, és távol tartja magát tőle.

18. fejezet