Te vagy az örökségem - 12. fejezet

12. fejezet: Flört 

Liana

Liana egyedül reggelizett, amit nem is bánt, ugyanis letolásra számított Dylantől, amiért olyan nyers volt a barátnőjével. Ő azonban cseppet sem sajnálta, amiért nem játszotta meg magát Carmen előtt. A nő végig azon mesterkedett, hogy megalázza, habár egy fokkal elfogadhatóbb stílusban tette, mint Amanda.

Nem köteles eltűrni a sértegetéseiket, és nem is fogja hagyni magát. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy kénytelenek lesznek beletörődni a megváltoztathatatlanba. Ő itt van, és itt is marad. Akár tetszik nekik, akár nem.

Alig várta, hogy végre felfedezhesse a házat és a parkot, aminek még csak kis részét látta eddig. Brunót is meg akarta látogatni, mert eléggé elhanyagolta szegény állatot, habár Harpertől tudta, hogy rendesen gondoskodnak róla.

Kicsit hűvös volt reggel, de mégis a kertben szeretett volna kezdeni, úgyhogy kiment a teraszra, és nagyot szippantott a friss levegőből. A tágas terasz egyik végében elegáns fehér huzattal ellátott, kényelmes fotelek terpeszkedtek, míg a másik oldalán kerti étkezőasztal feküdt, szintén fehér párnás székekkel. Előtte, a baloldalon egy szabályos ovális alakú medence terült el, körbe leanderekkel, citromfákkal és néhány napozószékkel. A medence mellett vezetett el az út a park felé, ahol aztán szétágazva különböző irányba futott.

Amíg a faházhoz ért, Liana mindent megcsodált, ami mellett elhaladt: a gondosan formára metszett sövényt, a színpompás rózsákat és a méltóságteljes, hatalmasra nőtt fenyőket. A távolban egy férfi füvet nyírt, biztosan a kertész lehetett.

– Jó reggelt lustaság! – köszöntötte a macskáját Liana, majd megfogadva Dylan tanácsát, csak fél adag tápot szórt a tányérjába.

Az állat sebtében falni kezdte, Liana pedig addig kitárta az ablakokat, hogy kiszellőztesse a házat. Miután Bruno jóllakott, kitessékelte a kertbe, és kint is hagyta, de a tornácra tett ki neki egy kis vizet. A kertész még mindig ugyanott szorgoskodott, úgyhogy Liana odament hozzá, hogy megismerkedjen vele.

A férfi a negyvenes évei végén járhatott. Haja már inkább volt ősz, mint barna. Egyszerű kantáros nadrágot és kockás inget viselt. Ahogy Liana a közelébe ért, a férfi leállította a masinát, és a nadrágjába törölte a kezét, majd kedvesen fogadta a bemutatkozását. Coopernek hívták, és miután Liana elmondta neki, hogy rábízták a birtok ügyeinek intézését, a férfi rögtön a tanácsát kérte, mit ültessen a vakond által tönkretett virágok helyére. Ez igazán az ő terepe volt. Hosszan elbeszélgettek Cooperrel a növényekről, és nagy egyetértésben ki is választották a virágokat. Liana még azt is felajánlotta, segít neki, de Cooper viccesen csak annyit felelt, hogy ne vegye el a kenyerét.

Ezután Liana a tujákkal szegélyezett ösvényen folytatta útját, ami egy bájos kis kerti tóhoz vezetett. A tó tele volt tavirózsákkal, és színpompás halak úszkáltak benne. A partján álldogáló kerti padon egy doboz haleleség árválkodott. A kezébe öntött egy keveset, majd beszórta az állatoknak. A halak egy szempillantás alatt eltüntették az egészet.

Liana nem ment tovább. Szemben egy sűrű erdő húzódott, de azt egyelőre még nem akarta felfedezni, mert most sokkal inkább a villa érdekelte. A szökőkúthoz érve egy magas, szikár, vékony arcú férfi jött vele szemben. Tekintete egy cseppet sem volt barátságos.

– Jó reggelt, miss Foster! Edgar Wentz vagyok, a birtok intézője – mutatkozott be neki a férfi.

– Jó reggelt, Edgar! Hogyhogy nem találkoztunk még?

– Talán, mert többnyire nem a házban tartózkodom – felelete a férfi kimérten. – Úgy értesültem, ezentúl ön fogja rendezni a birtok ügyeit, ezért szeretném, ha tudná, hogy minden utasítása rajtam fog keresztülfutni. Tehát, ha bármit változtatni szeretne, vagy esetleg kérése van, akkor azt először velem kell megosztania, én pedig intézkedek.

A férfi arcán semmilyen érzelem nem látszott. Kicsit olyan volt, mint egy robot. Egy öreg, ellenszenves robot.

– Rendben, Edgar. Észben tartom – bólintott Liana. – Akkor, ha már így összefutottunk, megkérné a kertészt, hogy majd kicsit vágja vissza a tujákat a tóhoz vezető ösvényen? Eléggé benőtték, és beléjük akad az ember.

– Továbbítani fogom a kérését. További szép napot! – biccentett felé a férfi, majd továbbhaladt.

Furcsa ember – nézett utána Liana, majd visszament a házba.

Amikor beért, az étkező felől beszédfoszlányokat hallott. Biztosan Dylan és Carmen reggeliztek. Liana elbizonytalanodott, hogy üdvözölje-e őket, de végül úgy döntött nem fog bujkálni.

– Jó reggelt! – köszönt oda nekik, miközben a konyha felé tartott.

– Jó reggelt! Le sem ülsz hozzánk? – kérdezte Dylan, amint elhaladt mellettük.

Természetesen Carmen nem viszonozta a köszönést, de hangos koppanással tette le a csészéjét a kezéből, ezzel is jelezve felé, mennyire nem kívánatos a személye.

– Már reggeliztem, és egyébként sem akarlak zavarni benneteket. Csak a szakácsnővel szeretnék beszélni – felelte Liana, és otthagyta őket.

A konyhába lépve egy pirospozsgás arcú idősödő asszony fordult felé. Liana neki is bemutatkozott. A szakácsnőt Donnának hívták, és máris megállás nélkül beszélni kezdett hozzá.

– Nem aggódjon, miss Foster, nem lesz itt semmi probléma! Nem olyan nehéz ám ezt a birtokot irányítani. Velem pláne nem lesz gondja – suhintott kezével egyet a levegőbe, miközben egyfolytában tett-vett.

– Donna, segítene nekem abban, hogy miként állítják össze a heti menüt?

– Hogyne segítenék, kedveském. Szerencsére nem igen válogatósak, így bármit elkészíthetek nekik. Minden vasárnap kell leadnia, hétfő reggel pedig Edgar beszerzi a hozzávalókat. Úgyhogy, ha gondolja, akár le is ülhetünk megbeszélni.

– Edgar mindig ilyen mogorva? – vett kezébe Liana egy almát az előtte fekvő hatalmas gyümölcskosárból.

– Ó, ő ilyen. Több, mint tíz éve dolgozok itt, de még sosem láttam mosolyogni – kacagott jóízűen Donna.

– Olyan, mintha nem örülne annak, hogy itt vagyok. – Liana harapott egy nagyot a roppanós gyümölcsből.

– Ne törődjön vele, miss Foster – legyintett ismét Donna. – Ő senkit sem szeret. Kivéve Mrs. Crawfordot. Ő az egyetlen, akivel kedves szokott lenni.

Donna igen terebélyes nő volt, de hihetetlen könnyedséggel mozgott a konyhában.

– Hívjon csak Lianának, kérem. Mrs. Crawford gyakran látogat ide?

– Mikor milyen kedve van. Néha egy héten kétszer is eljön, máskor egész hónapban nem látjuk. Viszont, ha összejövetelt rendeznek, akkor egész nap itt eszi a fene – tett le a pultra egy nagy kosár zöldséget az asszony.

Ebből Liana elég könnyen le tudta szűrni, hogy Donna sem kedveli Amandát.

– Rendben, akkor, ha nem tartom fel, állítsuk össze a menüt.

A folyamat sokkal több időt vett igénybe, mint hitte. Főleg azért, mert Donna sok olyan ételt javasolt, amit Liana nem is ismert, de még csak a nevüket sem hallotta soha. Ilyenkor az asszony mindig részletesen, és nagy átéléssel magyarázta el neki az egész receptet.

Liana feje szinte zsongott a sok információtól. Az étkezőben már senkit sem talált, viszont a szalonban Dylan ücsörgött, de egyedül.

– Carmen már el is ment? – kérdezte Liana.

– Igen, épp az előbb. Hová igyekszel? – nézett fel rá Dylan, és letette a kezéből a telefonját.

– Mi az? Le sem tolsz a vacsora miatt? Egyébként a házat szeretném megnézni.

– Akkor elkísérlek – ajánlotta fel a férfi, és rögtön felpattant a kanapéról.

– Tényleg nem haragszol rám? – kérdezte Liana elkerekedett szemmel.

– Nem. Semmi olyat nem mondtál, ami ne lett volna igaz – vigyorodott el Dylan, majd intett a fejével. – Gyere, átmegyünk a másik szárnyba.

Lianának furcsa volt, hogy Dylan ennyivel lerendezte a tegnap esti összeszólalkozást, de inkább nem erőltette tovább a témát. Örült, hogy megúszta a dolgot.

A könyvtár mellett húzódott egy széles átjáró, ami egy tágas helyiségbe vezetett.

– Itt szoktuk az összejöveteleket tartani. Arra van a másik lépcső – mutatott Dylan egyenesen a helyiség túlsó vége felé.

Liana végigsétált az üres termen.

– Ugyanúgy lakosztályok vannak fent?

– Nem. Hat különálló szoba van, fürdőszobával. Ez pedig egy kártyaszoba – nyitott be a férfi az egyik ajtón.

Liana belépett a sötétzöld kárpittal bevont helyiségbe.

– Szivarszaga van.

– Mert szivarozni szoktak bent – mosolygott rá Dylan.

Liana szerette látni ezt a mosolyt.

– Te is? – kérdezte a sötét szemekbe nézve.

– Igen, néha én is – bólintott Dylan, majd újra kilépett, Liana pedig követte.

Elmentek a lépcső mellett, ahol Liana újabb ajtókat pillantott meg.

– Ezek mosdók, fürdők, ez az utolsó pedig egy edzőterem féleség – sorolta a férfi.

Liana kíváncsi volt rá, ezért bement, és meglepetten konstatálta, hogy az ajtó mögött talán még az előbbinél is tágasabb helyiség húzódott tele mindenféle gépekkel, súlyzókkal, futópaddal, és a végében ott állt egy szauna is.

– Hű, itt aztán mindent lehet csinálni – járta körbe.

– Igen, de senki sem használja. Néha ugyan rászánom magam, de egyedül nem túl izgalmas – felelte Dylan, aki még mindig az ajtónál állt.

– Pedig az alkatodból ítélve sokat mozogsz – pásztázta végig tetőtől talpig a férfit.

Dylan megköszörülte a torkát.

– Ezt így ruhán keresztül állapítottad meg? – húzta szemtelen mosolyra a száját.

Liana érezte, hogy elpirult, ezért zavartan elfordult. Ruha nélkül is simán el tudta képzelni, milyen lehet Dylan teste.

– Azért csak ne legyél olyan nagyra magaddal.

– Most te jöttél zavarba – nevetett fel Dylan, emlékeztetve őt a napszemüveges bókjára.

– Ahhoz azért sokkal több kell, hogy én zavarba jöjjek. – Liana elsétált mellette, és inkább nem nézett rá, mert azzal elárulta volna saját magát.

Miért csinálja ezt Dylan? Olyan, mintha flörtölni akarna vele. Vagy csak direkt szórakozik? Bizonyára. Tisztában van azzal milyen jó pasi, és talán sejtheti is, hogy tetszhet neki, ezért szándékosan húzza. Nem fog belemenni ebbe a játékba. Hiába is strapálja magát.

– Akkor kimegyünk ma lovagolni? – szólt utána a kellemes mély férfihang.

Liana visszafordult hozzá.

– Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. Csak magadnak okozol gondot, ha velem töltöd az idődet.

Dylan nem sokat töprengett a válaszon.

– Azzal te ne foglalkozz. Tegnap sem jöttél ki velem, úgyhogy nem illik ismét visszautasítanod – erősködött tovább.

– Hát, legyen, de ne engem hibáztass, ha a barátnőd a fejedet veszi! – vonta meg a vállát. – Megyek, átöltözök.

– Tizenöt perc múlva a ház előtt.

Mindketten felmentek. Liana boldogan vette elő az új lovaglóruháját. Ezek szerint mégis csak lesz alkalma kipróbálni. Gyorsan magára húzta a testhezálló világosszürke nadrágot és a galléros fehér pólót, Haját összekötötte, belebújt a csizmába, amely kicsit keménynek tűnt elsőre, de majd betörik.

Dylan a ház előtt várta, és szintén lovaglóruha volt rajta. Liana elégedetten legeltette végig a szemét a kidolgozott férfitesten, ám a férfi is ugyanezt tette vele. Méghozzá eléggé leplezetlenül.

– Mivel megyünk? – vetett véget Liana a zavarba ejtő pillanatnak.

– Azt mondtad, ki akarod próbálni – dobta a kezébe a kocsija kulcsát Dylan.

A lány boldogan nyitotta ki a terepjárója ajtaját.

– Még szép, de akkor mondd merre!

Dylan megkerülte a kocsit, és beült mellé.

– A ház végénél balra, aztán csak kövesd az utat.

Liana gyorsan beállította az ülést magának, majd elindult. A jármű halkan siklott. Az előző tragacsához képest olyan volt, mint az álom.

– Máris imádom – pillantott boldogan Dylanre.

– Azért csak ismerkedj még vele. Itt lassíts kicsit, mert van egy bukkanó – figyelmeztette a férfi.

A lovarda tényleg nem volt túl messze. Dylan biztosan odaszólhatott a lovászoknak, mert az istálló előtt két felnyergelt deres Appaloosa várta őket. Gyönyörű állatok voltak. Fényes, sötét szőrüket sűrű fehér foltok borították, és Liana rögtön meg is simogatta őket.

– Segítsek felülni? – kérdezte Dylan.

– Remélem az még menni fog. – Beakasztotta a lábát kengyelbe, majd megkapaszkodott a kápába, és egy lendülettel fent is volt.

Dylan is nyeregbe szállt, és a karám felé vette az irányt, Liana pedig követte. Középen színes akadálypályát építettek, de ők csak szélen sétáltak néhány kört.

– Úgy látom, meg tudsz ülni rajta. Terep is jöhet? – kérdezte Dylan.

– Még jó, hogy! Nem is értettem miért ide jöttünk – vigyorgott Liana a fejét csóválva.

– Akkor kövess! – intett a fejével, és egy kis domboldal felé fordultak.

Amerre a szem ellátott sehol egy ház, vagy város, nyoma sem volt a civilizációnak. Liana máris imádta ezt a helyet.

– Hihetetlenül szép itt – legeltette végig a tekintetét a színes mezei virágokkal borított réten.

Mindenfelé pillangók szálldostak és méhek zümmögtek, a bokrokon pedig énekesmadarak vidám dalainak kavalkádja töltötte be a vidéket.

– Szeretek kijárni. Nem messze van egy patak is, ha gondolod elmehetünk odáig – javasolta Dylan.

– Ha nincs túl messze, mert félek, hogy állva fogok vacsorázni, ha nem fokozatosan szoktatom magam hozzá – viccelődött Liana.

– Nincs is jobb egy kiadós izomláznál. Majd ott pihenünk kicsit – ösztönözte meg a lovát Dylan, és ügetésre váltott.

Liana rég érezte már magát ilyen jól. Gyerekkori emlékei jutottak eszébe, és azon vette észre magát, hogy folyamatosan mosolyog.

Egy kisebb erdős részhez értek, mely közepén valóban ott csordogált a patak. Mindketten leszálltak, és kinyújtóztatták magukat.

– Azt hiszem, tényleg izomlázam lesz – simított végig a fenekén és a combján Liana, Dylan pedig tekintetével követte a mozdulatát.

– Meg kellene masszírozni – vélekedett a férfi.

Liana arca rózsásra váltott.

– Majd elmúlik.

– Vagy mozogj rá – javasolta Dylan. – Délután úszhatsz egyet, az segíteni fog.

– Még az is lehet – hagyta a férfira, és újra a kezébe fogta a lova kantárját. – Na, visszamegyünk? Azt hiszem elsőre elég volt ennyi.

Szótlanul sétáltak vissza az istállóhoz. Liana élvezte a nyugodtságot, de belül egyre jobban zavarta Dylan már-már nyílt flörtölése. Fantasztikusan érezte magát vele, és egészen biztos volt benne, hogy ők remekül ki fognak jönni egymással, hacsak nem valami csapda ez a hirtelen változás a férfi részéről.

– Jövő héten tartunk egy kisebb összejövetelt – közölte Dylan, amikor újra az autóban ültek.

– Milyen alkalomból?

– Már mindenki tudja, hogy itt vagy. Meg akarnak ismerni.

– Kicsodák? – meredt rá Liana hatalmas szemekkel.

– A szomszéd birtokosok, barátok és néhány közeli üzletfél – sorolta Dylan unottan.

– Gondolom, ők is ugyanúgy fogadnak majd, mint az anyád – sóhajtott Liana egy nagyot.

Végre volt egy nyugodtnak tűnő napja, erre készülhet az újabb csatákra.

– Nem feltétlenül. Sőt, szerintem senki sem fog rossz szemmel nézni rád. Egyszerűen csak kíváncsiak Robert Crawford lányára – nyugtatta Dylan.

– Remélem igazad lesz, mert semmi kedvem egy újabb kínos estéhez.

– Pedig, ahogy eddig tapasztaltam, nem kell téged félteni – sandított rá a férfi egy apró, huncut mosollyal a szeme sarkában.

– Na, azért ne hidd, hogy élvezem! – rázta a fejét.

Végre tényleg remekül megvoltak együtt, és Liana szerette volna, ha ez már így is marad.

– Dylan! Kérdezhetek valamit? – fordult újra felé, miután megálltak a ház előtt.

– Persze.

– Miért változtál meg? Úgy értem, hogy miért lettél velem ilyen… normális? Hisz te is épp annyira haragudtál, mint ők.

Dylant meglephette a kérdése, mert tekintetét hosszasan ide-oda járt rajta, és csak utána válaszolt.

– Most is haragszom, Liana, de magam sem tudom kire. Talán leginkább az apámra, amiért ilyen fontos dolgot titkolt el előlem – mélázott el néhány másodpercre. – Természetes, hogy sokkolt ez az egész, és nem elsősorban az anyagiak miatt. Persze, azt is nehéz megemészteni, de sokkal rosszabbul érintett, hogy ilyesmit elhallgattak előlem. – Dylan arca teljesen komoly volt, és semmi sem utalt arra, hogy mellébeszélne. – Rendes lánynak tűnsz, és azt hiszem, meg tudok barátkozni a gondolattal, hogy ezentúl mindig itt leszel. De az anyám nem fog belenyugodni, és talán Carmen sem – mondta őszintén, majd folytatta. – Egészen más okokból, de egyetértek velük. Nem lenne szabad itt lenned.

– Mi az a más ok? – kérdezte Liana óvatosan.

– Azért, mert téged is el fog rontani ez a világ – felelte a férfi, majd kiszállt az autóból.

Liana elgondolkodva nézte a hűlt helyét. Meglepte Dylan őszintesége, de az főleg, hogy félti őt. Mert mi másért mondta volna ezt. Sietve szállt ki ő is, és utána szaladt. A férfi már a lépcső tetején járt.

– Dylan! – szólt utána, mire az megfordult, és megvárta, hogy felérjen. – Én nem fogok megváltozni.

– Remélem is! – bólintott, és bement a lakosztályába.

13. fejezet