07.13.

 

07.13.

Ígértem nektek részletes beszámolókat, de egyszerűen nem volt időm leülni írni. De most pótolom. Igyekszem minden részletre visszaemlékezni az itt eltöltött tíz napunkból.

Kezdem a José kocsijával, amivel elhoztak minket a lakásunkra.

Tudni kell rólam, hogy a buszon és gyakran a kocsiban, hátul is rosszul szoktam lenni. Nos, José kocsijában még erre sem volt időm, ugyanis azon izgultam, szét ne essen alattunk. Elképesztő, milyen állapotban volt. Szanaszét szerelve belül, kívül csak a rozsda tartotta össze, és csupa-csupa kosz. Benzinszag, olaj és por mindenhol. Szerencsére sötétkék ruha volt rajtam, így nem látszott meg, ha össze is kentem magam, nem úgy, mint a halványrózsaszín bőröndömön. Azt sikálhattam, miután megérkeztünk.

Viszont az ázásfolt az gyönyörű volt… A víztócsákba gázolva, alulról ázott be José kocsija, és először nem tudtam eldönteni, hogy mi az a hideg, amit érzek… Bakker, alig vártam, hogy megérkezzünk. Ráadásul a kinti látvány is eléggé sokkolt, mert habár tudtam, hogy Latin-Amerika nem a szép, modern épületeiről és a tisztaságáról híres, mégis megdöbbentett, ami elém tárult.

A lakás első ránézésre tetszett, főleg a kilátás, hiszen a Karib-tenger terül el előttünk, de rövid idő alatt kiderült, hogy mindkét WC folyik, a klímát nem lehet visszakapcsolni, a NET elég gyenge, a víztartálynak nem jó a szabályozója, túlfolyik…

Elmentünk vásárolni, hogy legyen kajánk itthon. Ott kiderült, hogy nem tudunk a kártyánkkal fizetni (egyikkel sem), de volt készpénzünk. Dollárban látod a végösszeget, de bolivaresben vonják le, amit az európai bankok nem váltanak, így visszautasítják a tranzakciót. A venezuelai elnök nem engedélyezi kivinni a bolivarest az országból, totál zárt a bankrendszerük. Úgyhogy ezt még a mai napig nem sikerült megnyugtatóan megoldanunk. Ja, és ami szerintem idegesítő, simán elkérik a PIN kódodat, és mindenki meg is adja… Ők ütik be, nem te.

Az utazás kimerített, lassan 24 órája voltunk ébren, erre jöttek a különböző negatív élmények, és bevallom, este, amikor kettesben maradtunk, elsírtam magam. Túl sok volt ez az egész egyszerre. És nagyjából ugyanígy telt a második napunk is, ugyanis hajnal 2-kor keltünk, a saját biológiai óránk szerint. Megérkeztek a szerelők és a házmester, sok-sok vitatkozás, magyarázás után végre elkezdték szerelni az elromlott készülékeket, és mire eljött az este, megint sok órája voltunk talpon, és én ismét bőgtem. Azt mondtam páromnak, hogy nem akarok itt maradni, mert ez egy szar ország. Túl bonyolult, túl logikátlan, tele értetlen emberekkel, és fáradt vagyok… Tényleg azok voltunk. Mindketten.

Sajnos ügyintézés szempontjából az elkövetkező napok sem lettek jobbak, pedig minden reggel újult erővel vágunk bele. Fizetni ugyanúgy nem tudtunk, kiderült, hogy a wise és a revolut is szankcionálva van itt, tehát gyakorlatilag semmi sem fog működni, pedig van egy külön applikációjuk pont az ilyenekre. Még éppen a laptopokat meg tudtuk venni, utána alig maradt készpénzünk, és volt két nap, amikor azon aggódtam, honnan fogunk pénzt szerezni. Közben persze felfedeztük a sziget egy részét, és az érzéseim ugyanolyan vegyesek maradtak, merthogy a tengerpart varázslatosan szép, de minden más ijesztő. Vagy inkább csak nekünk szokatlan.

Végül sikerült valakit találnunk, aki vált nekünk dollárt. Így már éhen halni biztosan nem fogunk, ám még nagyon sok ügyintézés vár ránk, ha itt akarunk maradni.

Először is kell egy kocsi, mert anélkül nem lehet létezni. Itt nincs tömegközlekedés, illetve vannak lepusztult magánbuszok, amelyek random időben járnak különböző útvonalakon, de azt csak a helyiek ismerik és használják, mert sehol sincs kiírva semmi.

Aztán kell letelepedési engedély, ami nélkül nem maradhatunk itt. Jelen pillanatban azon fog múlni minden. Van egy ember, akivel majd hétfőn ülünk le beszélni erről, és akkor kiderül, egyáltalán megéri-e kockáztatni, hiszen a kocsi, az engedély és még a vállalkozás alapítása is pénzbe kerül. Ez persze egyszeri befektetés, utána szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz, hiszen itt nincsenek adók, se szigorú szabályrendszer, de attól még alaposan át kell gondolni, belevágunk-e.

Viszont, hogy ne csak a nehézségekről írjak, maga a sziget tényleg gyönyörű természeti adottságokkal rendelkezik. A víz kristálytiszta, néhol kicsit algás, de nem lehet betelni a látvánnyal. Most, hogy kinéztem az ablakon, valószínűleg egy csapat flamingót láttam, mert rózsaszín madárraj repült el a víz fölött. Ugyanilyen csodás látvány a halászcsónakok, a kolibrik, a keselyűk, sirályok és a színes virágok garmada.

Szeretem az emberek vidámságát és kedvességét, valamint azt a szabadságot, ahogyan ők élnek. Ugyanakkor a munkában már nem mondható ez el róluk. Nagyon féltik az állasukat, foggal-körömmel ragaszkodnak a rájuk bízott feladatokhoz, akkor is, ha totál ésszerűtlen. Egyszerűen félnek, hogy kirúgják őket. Velünk szemben nagyon alázatosak, minden kívánságunkat lesik, kiszolgálnak, kérés nélkül segítenek mindenben. De egymásnak is.

A kisboltok és árusok szintén előírások nélkül árulhatnak. Nincsenek olyan követelmények, mint nálunk. Egy-két apróság van, pl. hogy a bolivarest mindenkinek egyformán kell váltani, és az aktuális árfolyam minden boltban ki van írva. Nem csaphatják be egymást, a turistákat pedig főleg nem.

Ráérősek, nyugodtak. Itt a McDonalds nem gyorsétterem. Sőt, kifejezetten lassan szolgálnak ki. Rengeteg a motoros, külön motorosparkolók vannak a boltoknál. Sokan igazi roncsokkal szaladgálnak, míg mások hatalmas luxusterepjárókkal. Mindenhol szól a zene, és általában kizárólag latin zene, amit néha már nagyon ununk.

A nők igényesek, sminkelik magukat, pedig nagyon szép a bőrük. Ami számomra zavaró, hogy nagyon sok illatot fújnak magukra, de pl. a mosáshoz is rengeteg öblítőt és mosószert használnak. És itt megemlíteném, hogy számomra nagyon szokatlanok az itteni illatok, szagok és ízek.

A legtöbb illat túl tömény, pacsulira emlékeztet. Még a fogkrémnek is van egy fura mellékíze. A városban mindenhol érezni a benzinszagot, egyrészt a rossz autóknak, másrészt az olcsó orosz üzemanyagnak köszönhetően. Még sincs légszennyezettség.

Kevés embert látok dohányozni, részeggel még egyáltalán nem találkoztunk, pedig az alkohol nagyon olcsó itt.

Az állami egészségügyi ellátás állítólag szörnyű, csak a magánkórházakba szabad menni. Azt mondták, hogy évi 500 dolláros biztosításért mindent ingyenesen vehetsz igénybe.

De sok még a kérdés és a kétség bennünk. Van még egy kis időnk, hogy meghozzuk a döntést, akarunk-e itt maradni vagy sem. Azonban az biztos: bármennyire is Magyarország a hazánk, nem szívesen megyünk vissza a rengeteg nehézség közé, ami otthon várna ránk. Főleg így, hogy látjuk, mennyire szabadon is lehet élni, és milyen az, amikor az állam nem vesz el tőled semmit, hanem hagyja, hogy boldogulj úgy, ahogy saját erődből telik.

 

 

Színjáték

 

Rebecca Reed 

Színjáték
Gyakorlat teszi a mestert

Behunyom a szemem, próbálom magam átadni a zene ritmusának. Egy istennő vagyok, úgy is kell viselkednem. Szexin tekergetem a csípőmet, alig takarja egy falatnyi bőrszoknya. Mindkét kezem magasba emelem, még többet mutatok a testemből. Fel kell hívnom a figyelmet magamra, és tudom, hogy ő azóta már engem bámul.

A lányok hangosan kacagnak mellettem, velem együtt tombolnak. Kinyitom a szemem, ekkor ereszkedik le az ezüstszálakból álló partyfüggöny. A táncterem hirtelen olyanná válik, mint egy labirintus. Társaságokat választ el egymástól, mindenki megőrül kis időre. Én csak táncolok tovább, most már idegen emberekkel, átlibbenek az ezüstfüggönyön, újabb társaságban találom magam. Nevetve kínálnak itallal, amely körbe-körbe jár közöttük. Meghúzom az üveget, és máris siklok tovább. Meg kell találnom őt. A zene kitartóan dübörög, a fények vibrálása követi a basszust. Igazi bulihangulat van.

– Erre, Joanna! – Az egyik barátnőm kiabál mögülem.

A hang irányába fordulok, Rita a távolból integet. A csillogás elvakít, teljesen megváltozott a hely, azt sem tudom megmondani, merre lehet a pult. De amerre a barátnőm van, arra lesz Alec is, hiszen a bátyja.

– Ez a buli fantasztikus! – sikítja egy másik lány. – Gyerünk, Joanna, pörögj!

Elkapja a kezem, és megforgat. Rita tapsol, mások énekelnek, én meg nevetve hagyom, hogy még egyszer megforgassanak. Ekkor a keze kiszakad az enyémből, és nekiesek Alec széles mellkasának. Védőn átölel, és lenéz rám a nagy, sötét szemével.

– Óvatosan, kislány! – Rám kacsint.

– Nem a húgod vagyok! – vágok vissza a kislányozásért, és ahelyett, hogy elhúzódnék, a karjaiban ringatózok a zene ritmusára.

– Ez az én szerencsém. – Egyik keze végigsiklik a hátamon, egészen fel a vállamig. A hajam alá csúsztatja a kezét, és a tarkómat cirógatva néz le rám.

A szívem a zene ütemével együtt veri a taktust a mellkasomban. Tekintete az ajkamra siklik. Tudom, mi fog következni, és alig várom, hogy megtörténjen.

– Oké, állj! – szól a rendező a hangszóróba.

Leáll a zene, hirtelen rendkívül zavaró a néma csend. A fényeket is felkapcsolják. Nem szívesen szakadok el Alectől, akinek a filmben egyébként Nelson a neve, és ő sem lép távolabb, tenyerét továbbra is a derekamon tartja.

– Ez így teljesen jó volt, csak onnan vegyük újra, hogy összeütköztök – magyarázza a rendező. – Egy kicsit forduljatok jobban a kamera felé, csajok, ti pedig feltűnőbben bámuljátok őket.

Együttesen bólintunk. A fényeket újra lekapcsolják, visszatekerik a zenét, ennél a jelenetnél végig ugyanaz a szám szól, és kezdjük elölről az egészet. A lány elkapja kezem, megpörget, és pár pillanat múlva újra Alec erős karjai között találom magam, ám ezúttal oldalról telibe vesz a kamera.

– Ez az én szerencsém – hangzik el újra a végszó, és a mozdulatsor is ugyanaz.

Felizgat. Alec minden egyes alkalommal hatással van rám, amikor hozzám ér. Ösztönösen nyelek egyet, ahogy felém hajol…

– Állj! Állj! – kiabál megint a rendező. – Úgy néztél ki, mint egy szűz kislány, Sherry! Te épp elcsábítod ezt a férfiállatot – mutat Alecre –, egy démon vagy, egy igazi dög. Ne nyeldessél a csók előtt!

– Rendben, bocsánat! – sóhajtom, és visszaállok a pozícióba.

Alec egy biztató mosolyt küld felém, pedig tudom, hogy mindenkivel kitolok. Senki sem szeret hibázni, mert fárasztó újra és újra eljátszani ugyanazt. Ráadásul ez egy vidám pillanat, nem látszódhat senkin az unalom.

– Ez az én szerencsém. – Végszó és simogatás.

Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy kiéhezett feleség. Nem sok kell ahhoz, hogy elkapkodjam, és magamra rántsam Alecet, de végül az ajka az enyémhez ér.

Pont olyan puha és finom, ahogy azt elképzeltem. Lassan kell átcsapnunk szenvedélybe, és Alec tökéletesen hozza a szerepét. Óvatosan csókol, már-már féltőn. Annyira jólesik, hogy belesóhajtok a lágy érintkezésbe, és ahogy az ajkaim elnyílnak, Alec nyelve átsiklik közöttük.

Villámcsapásként ér az intim mozdulat, kitörlődik a fejemből minden. Nem foglalkozok azzal, hol vagyunk és mennyien vesznek körül. Átadom magam az érzésnek, hisz oly régóta vártam már erre. Szeretem őt. Azóta szeretem, amióta először megláttam a szereplőválogatáson. Csak rám nézett azzal az igéző, sötét szemével, és én elvesztem. Pont úgy, ahogy most is.

– Ez nagyszerű volt! Köszönjük!

Zihálva válunk szét, miután a rendező közli, hogy vége a forgatásnak. Zavartan nézek el más irányba, kerülöm Alec tekintetét, mert biztos vagyok benne, hogy érezte. A hülye is rájött volna, hogy ez nem szerepjáték, hanem színtiszta vonzalom.

Mindenki elindul az öltözők felé. Fáradtak vagyunk, jólesik magunk mögött hagyni a hangzavart.

Én először a mosdót keresem fel. Hideg vízzel megmosom az arcom, és pár pillanatig a tükörképemen merengek.

Az ajtó nyílik, és Alec alakja rajzolódik ki mögöttem. Döbbenten bámulom a tükörben, még levegőt venni is elfelejtek.

– Az a csók egész jól sikerült. – Mély, zengő hangját visszahangozzák a csempézett falak. Közelebb lép. – Esetleg megismételhetnénk, ha lenne kedved hozzá. Sok hasonló jelenetünk lesz, nem árt gyakorolni.

Szája pimasz mosolyra húzódik, ami engem is mosolyra késztet.

– Gondolod, érdemes lenne? – kérdezem halkan.

Keze a derekamra siklik, és maga felé fordít.

– Mióta megláttalak azért imádkoztam, hogy te kapd meg a szerepet. Ez a jelenet… Megőrjítesz, Sherry!

Megcsókol. Pont úgy, ahogy az előbb, és én megint elveszek az ölelésében.

– Jó, végeztünk, ennyi volt mára! Profik vagytok, srácok – szól az igazi rendező.

A lámpák kihunynak, vége a mai romantikának.