Színjáték

 

Rebecca Reed 

Színjáték
Gyakorlat teszi a mestert

Behunyom a szemem, próbálom magam átadni a zene ritmusának. Egy istennő vagyok, úgy is kell viselkednem. Szexin tekergetem a csípőmet, alig takarja egy falatnyi bőrszoknya. Mindkét kezem magasba emelem, még többet mutatok a testemből. Fel kell hívnom a figyelmet magamra, és tudom, hogy ő azóta már engem bámul.

A lányok hangosan kacagnak mellettem, velem együtt tombolnak. Kinyitom a szemem, ekkor ereszkedik le az ezüstszálakból álló partyfüggöny. A táncterem hirtelen olyanná válik, mint egy labirintus. Társaságokat választ el egymástól, mindenki megőrül kis időre. Én csak táncolok tovább, most már idegen emberekkel, átlibbenek az ezüstfüggönyön, újabb társaságban találom magam. Nevetve kínálnak itallal, amely körbe-körbe jár közöttük. Meghúzom az üveget, és máris siklok tovább. Meg kell találnom őt. A zene kitartóan dübörög, a fények vibrálása követi a basszust. Igazi bulihangulat van.

– Erre, Joanna! – Az egyik barátnőm kiabál mögülem.

A hang irányába fordulok, Rita a távolból integet. A csillogás elvakít, teljesen megváltozott a hely, azt sem tudom megmondani, merre lehet a pult. De amerre a barátnőm van, arra lesz Alec is, hiszen a bátyja.

– Ez a buli fantasztikus! – sikítja egy másik lány. – Gyerünk, Joanna, pörögj!

Elkapja a kezem, és megforgat. Rita tapsol, mások énekelnek, én meg nevetve hagyom, hogy még egyszer megforgassanak. Ekkor a keze kiszakad az enyémből, és nekiesek Alec széles mellkasának. Védőn átölel, és lenéz rám a nagy, sötét szemével.

– Óvatosan, kislány! – Rám kacsint.

– Nem a húgod vagyok! – vágok vissza a kislányozásért, és ahelyett, hogy elhúzódnék, a karjaiban ringatózok a zene ritmusára.

– Ez az én szerencsém. – Egyik keze végigsiklik a hátamon, egészen fel a vállamig. A hajam alá csúsztatja a kezét, és a tarkómat cirógatva néz le rám.

A szívem a zene ütemével együtt veri a taktust a mellkasomban. Tekintete az ajkamra siklik. Tudom, mi fog következni, és alig várom, hogy megtörténjen.

– Oké, állj! – szól a rendező a hangszóróba.

Leáll a zene, hirtelen rendkívül zavaró a néma csend. A fényeket is felkapcsolják. Nem szívesen szakadok el Alectől, akinek a filmben egyébként Nelson a neve, és ő sem lép távolabb, tenyerét továbbra is a derekamon tartja.

– Ez így teljesen jó volt, csak onnan vegyük újra, hogy összeütköztök – magyarázza a rendező. – Egy kicsit forduljatok jobban a kamera felé, csajok, ti pedig feltűnőbben bámuljátok őket.

Együttesen bólintunk. A fényeket újra lekapcsolják, visszatekerik a zenét, ennél a jelenetnél végig ugyanaz a szám szól, és kezdjük elölről az egészet. A lány elkapja kezem, megpörget, és pár pillanat múlva újra Alec erős karjai között találom magam, ám ezúttal oldalról telibe vesz a kamera.

– Ez az én szerencsém – hangzik el újra a végszó, és a mozdulatsor is ugyanaz.

Felizgat. Alec minden egyes alkalommal hatással van rám, amikor hozzám ér. Ösztönösen nyelek egyet, ahogy felém hajol…

– Állj! Állj! – kiabál megint a rendező. – Úgy néztél ki, mint egy szűz kislány, Sherry! Te épp elcsábítod ezt a férfiállatot – mutat Alecre –, egy démon vagy, egy igazi dög. Ne nyeldessél a csók előtt!

– Rendben, bocsánat! – sóhajtom, és visszaállok a pozícióba.

Alec egy biztató mosolyt küld felém, pedig tudom, hogy mindenkivel kitolok. Senki sem szeret hibázni, mert fárasztó újra és újra eljátszani ugyanazt. Ráadásul ez egy vidám pillanat, nem látszódhat senkin az unalom.

– Ez az én szerencsém. – Végszó és simogatás.

Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy kiéhezett feleség. Nem sok kell ahhoz, hogy elkapkodjam, és magamra rántsam Alecet, de végül az ajka az enyémhez ér.

Pont olyan puha és finom, ahogy azt elképzeltem. Lassan kell átcsapnunk szenvedélybe, és Alec tökéletesen hozza a szerepét. Óvatosan csókol, már-már féltőn. Annyira jólesik, hogy belesóhajtok a lágy érintkezésbe, és ahogy az ajkaim elnyílnak, Alec nyelve átsiklik közöttük.

Villámcsapásként ér az intim mozdulat, kitörlődik a fejemből minden. Nem foglalkozok azzal, hol vagyunk és mennyien vesznek körül. Átadom magam az érzésnek, hisz oly régóta vártam már erre. Szeretem őt. Azóta szeretem, amióta először megláttam a szereplőválogatáson. Csak rám nézett azzal az igéző, sötét szemével, és én elvesztem. Pont úgy, ahogy most is.

– Ez nagyszerű volt! Köszönjük!

Zihálva válunk szét, miután a rendező közli, hogy vége a forgatásnak. Zavartan nézek el más irányba, kerülöm Alec tekintetét, mert biztos vagyok benne, hogy érezte. A hülye is rájött volna, hogy ez nem szerepjáték, hanem színtiszta vonzalom.

Mindenki elindul az öltözők felé. Fáradtak vagyunk, jólesik magunk mögött hagyni a hangzavart.

Én először a mosdót keresem fel. Hideg vízzel megmosom az arcom, és pár pillanatig a tükörképemen merengek.

Az ajtó nyílik, és Alec alakja rajzolódik ki mögöttem. Döbbenten bámulom a tükörben, még levegőt venni is elfelejtek.

– Az a csók egész jól sikerült. – Mély, zengő hangját visszahangozzák a csempézett falak. Közelebb lép. – Esetleg megismételhetnénk, ha lenne kedved hozzá. Sok hasonló jelenetünk lesz, nem árt gyakorolni.

Szája pimasz mosolyra húzódik, ami engem is mosolyra késztet.

– Gondolod, érdemes lenne? – kérdezem halkan.

Keze a derekamra siklik, és maga felé fordít.

– Mióta megláttalak azért imádkoztam, hogy te kapd meg a szerepet. Ez a jelenet… Megőrjítesz, Sherry!

Megcsókol. Pont úgy, ahogy az előbb, és én megint elveszek az ölelésében.

– Jó, végeztünk, ennyi volt mára! Profik vagytok, srácok – szól az igazi rendező.

A lámpák kihunynak, vége a mai romantikának.