Szollár Bence - A fal mögött

 

Szollár Bence:

A FAL MÖGÖTT  

Illinois, 1978. augusztus

 

– Csak nem félsz?

Michael képtelen volt válaszolni Ron kérdésére. Vastagkeretes szemüvegén át az épületet bámulta, göndör, fekete haját a forró nyári szellő összeborzolta. Szájtátva csodálkozott rá az öreg, emeletes Bloom-házra, ami romosan, elhagyatottan, mégis tekintélyt parancsolóan állt a pusztaság közepén. Lamellás falai korhadásnak indultak, az ablakai sötétek és koszosak voltak, a tornácon száraz falevelek kergetőztek egymással. Az ódon falak tövében gyomnövények hajtottak ki, az egész épület recsegett és ropogott, mintha a haláltusáját vívná.

A pattanásos arcú, rikító sárga pólót viselő Ron húsos karján verejték csurgott. Ő nem a házat figyelte, hanem a másik fiút.

– Mi legyen? – kérdezte Ron. – Bemenjünk?

– Nem lesz – bizonytalankodott Michael –, nem lesz belőle baj?

– Ha odafigyelsz, hová lépsz, akkor nem. Ez egy nagyon-nagyon régi ház. A padlót már szinte teljesen felzabálta a szú.

– Te jártál odabent?

– Pff! – Ron lazán vállat vont. – Legalább ezerszer. Nem nagy dolog.

– Láttad… őt?

Ron arca egy szempillantásnyi időre merevvé vált, aztán lassan elmosolyodott.

– Persze – válaszolta, mire Michael testét kirázta a hideg.

– Ko-komolyan?

– Az apja ölte meg. – Ron hangjából kiveszett a kamaszokra jellemző komolytalanság, és inkább egy tapasztalt, sokat látott emberre emlékeztetett. – A legenda szerint az ipse rájött, hogy a lánya egy boszorkány, ezért büntetésből befalazta, és hagyta, hogy éhen haljon.

Michael tekintete az emeleti ablakokat fürkészte. A szája keskeny vonallá vált, izzadt tenyerét idegesen a farmernadrágjába törölte.

– Még mindig ott van a teste – folytatta komoly hangon Ron. – A felső szint hálószobájának falába zárva. Azt beszélik, hogy a szelleme beköltözött a falakba. Szomorú, megkínzott lelke átszövi a Bloom-házat, mint a penész.

Michael hirtelen mozgást vett észre az egyik törött ablaküveg mögött; egy sötét, fekete alak mocorgott odafent.

– Ha belépsz a házba, a kísértet elkap, és megeszi a húsodat, hogy végre csillapítsa az évszázadok óta tartó éhhalál gyötrelmeit…

Ebben a pillanatban egy varjú röppent fel a szilánkokra tört ablak mögül, hangosan károgva, vadul csapdosva a szárnyaival. Michael összerezzent, és félelemmel vegyes ámulattal nézte, miként tűnik tova a madár a felhőtlen égen.

Addigra Ron már a tornácon állt, a bejárati ajtó előtt.

– Gyere, Michael! – szólt a barátjának. – Ez csak egy rémmese.

A kisebbik fiú félénken megrázta a fejét.

– Igyekezz már! – rivallt rá Ron. – Vagy szeptemberben, amikor elkezdődik a suli, mindenki rajtad fog nevetni, hogy ilyen gyáva voltál, ezt garantálom!

Michael minden ízében reszketve, bátortalan léptekkel a tornác felé indult. Amikor odaért, és az első lépcsőre helyezte tornacipős lábát, a fok hangosan megnyikordult.

Ron eközben lassan kinyitotta a bejárati ajtót. A rozsdás zsanérok majd’ kiszakadtak a félfából, valósággal sikítottak mozgás közben.

– Felmegyünk az emeletre – közölte Ron. – Szétnézünk a hálószobájában, oké?

Michael bólintott, és a küszöbön ácsorogva a félhomályba borult földszintet kémlelte; odabent ködszerűen kavargott a por, és áporodott szag zúdult kifelé. Bútorok nem voltak, a csupasz falakról foltokban lepergett már a vakolat. Pókháló szőtt be minden zugot, a felső szintre vezető lépcsősor pedig korhadtan várta, hogy valaki ismét használatba vegye. Michael egerek kaparászását vélte hallani a falakból.

Ron enyhén hátba lökte barátját, hogy beljebb tessékelje.

– Bátorság, kishaver, bátorság!

Amint átlépték a küszöböt, a két fiú alakját elnyelte a házban uralkodó, sejtelmes homály.

 

***

 

Benyitottak az emeleti hálószobába, és kővé dermedtek. Egy felborított antik szék, egy darabokban heverő fésülködőasztal, valamint döglött patkányok és varjak maradványai fogadták őket. A legdöbbenetesebb látványt mégis a falon lévő, szabálytalan alakú, hatalmas lyuk nyújtotta.

– Jesszus! – Michael szeme tágra meredt a döbbenettől, reszkető kézzel a falra mutatott. – Te is látod ezt, Ron?

– Az évek során páran megpróbálták felkutatni a lány tetemét. Azt a hasadékot ők csinálták a falba.

– De, de azt mondtad, hogy a lány még mindig ott van.

Ron suttogóra fogta a hangját.

– Csak azok láthatják őt, akiknek engedi. Akiket közel akar engedni magához, hogy aztán lecsaphasson rájuk.

Michael hangosan nyelt egyet.

– Menj oda, és nézz bele a lyukba!

– Nem! – tiltakozott Michael. – Félek!

– Én is belenéztem. Ne legyél már ilyen beszari! – Ron indulatosan betaszította a kisebbik fiút a szobába. – Eredj, különben nagyon megbánod!

Michaelt hisztériás roham kerülgette. Szaporán kapkodta a levegőt, szeméből könny patakzott. Óvatos léptekkel kerülgette a korhadt fapadlón fekvő, csontvázakká aszott állati tetemeket.

Egyre közelebb és közelebb került a hasadékhoz.

A szoba közepén járt, amikor visszafordult, és az ajtóban várakozó Ronra vetette kétségbeesett pillantását.

– Ron, én nagyon félek.

– Vigyázz, hová lépsz! – utasította Ron. – Nehogy begipszelt lábbal kezdd el a tanévet, kishaver!

– Ron, én…

Ahogy tett hátrafelé egy lépést, Michael jobb lába alatt óriási reccsenéssel beszakadt a padló. A fiú felsikított. Egészen a térdéig elsüllyedt a korhadó padlózatban.

– Michael, vigyázz!

– Ron! Segíts, Ron!

Amikor végre kiszabadította a lábát, a térdére támaszkodva, zihálva igyekezett megnyugodni. Szemüvege ferdén állt orrnyergén, ruháját por és törmelék borította.

– Ez durva volt! – Ron hangjából őszinte megdöbbenést lehetett kihallani. – Minden oké, cimbora?

– Haza akarok menni – sírta Michael.

– Persze, persze, haza mehetsz, de előtte nézz már bele abba az átkozott lyukba!

Michael leporolta magát, megigazította szemüvegét, és kínkeserves arccal tovább indult. Minden lépése előtt kitapogatta cipője orrával a padlót, így csigalassúsággal érkezett meg úti céljához.

Amikor végre odaért, Michael megtorpant.

– Nézz bele! – szólt Ron az ajtóból.

Michael a lyuk peremére fonta ujjait, majd óvatosan behajolt a sötét hasadékba.

– Látsz valamit? – érdeklődött Ron.

Michael nem válaszolt. Testének felső része elveszett a falban, feneke és lába groteszk módon meredt ki a lyukból.

– Látod már őt? – jött a kérdés az ajtó irányából.

Amikor szeme végre hozzászokott a benti sötéthez, Michael hunyorogva körbenézett.

A helyiség egyfajta búvóhelynek látszott. Szűk volt, ablaktalan, és iszonyatosan poros. A kisfiú köhögni kezdett.

A befalazott szoba síri csendjét egyszer csak ízület roppanására emlékeztető hang törte meg. Michael lélegzetvisszafojtva fülelt. Kissé balra igazította felsőtestét, a hang irányába, hogy jobban belásson.

Szeme előtt, a sötétség lepléből lassan előrémlett valami.

Michael szapora légzése felkavarta a port.

Először csak a szürke, ritkás hajat pillantotta meg.

Aztán az egész test előbukkant a feketeségből.

A fiú üvölteni sem tudott a rémülettől.

Egy csontsovány, múmiává sorvadt holttest hevert a fal mögött, magzatpózban. Térde a mellkasáig felhúzva, a feje lehorgasztva. Vékony, csápszerű ujjai az arca előtt összekulcsolva, mintha imádkozna. Szája deformált sikolyra nyílt, sötét üregként tátongott. Ruhája foszladozva borította enyészetnek átadott testét.

Michael, bár jeges borzongással töltötte el a látvány, le sem tudta venni róla a szemét.

Ő lenne hát a befalazott Bloom-lány, akiről a kísértethistória szól. Akit az apja kegyetlenül halálra éheztetett, a szerencsétlen lány, akit a környéken élők boszorkánysággal vádoltak. Elképzelhetetlenül sokáig szenvedhetett, egyedül, a sötétben raboskodva egy gyűszűnyi helyen, kihűlve…

Ekkor a holttest feje hátborzongató reccsenéssel oldalra fordult. A halott tekintet egyenesen Michalre esett.

A fiú eltorzult arccal sikított. Hanyatt vágta magát, kiszabadult a hasadékból, és a padlóra zuhant.

– Ron! Rooon!

Talpra ugrott, átvágott a szobán, egyenesen az ajtó felé – ami nagyot csapódva bezárult az orra előtt.

Michael nekicsapódott az ajtónak. Egyik kezével a kilincset rángatta, a másikkal teljes erejéből dörömbölt.

– Ron! Ron! Engedj ki!

Abbahagyta a csapkodást, és mindkét kezét a kilincsre fonta. Megpróbálta maga felé feszíteni, ám az ajtó nem engedett.

– Ron! Kérlek, könyörgök, engedj ki! Ron! Ron! Kérlek, kérlek…

– Kisfiú…

Michael gerincén végigfutott a hideg. A fátyolos hang a háta mögül hallatszott.

– Kisfiú…

Michael lassan, nagyon lassan megfordult.

Az erőtlen, beteges hang a lyuk mélyéről kúszott fel.

– Segíts rajtam, kisfiú…

Michael jéggé dermedve bámulta a hasadékot. Nem volt biztos abban, hogy nem csupán a rémület torzította képzelete űzik-e gonosz tréfát vele, vagy valóban a rég halott lány szólította.

– Olyan régóta éhezek. – A suttogva kimondott szavakat egy kéz követte, ami a lyuk peremére markolt csontos ujjaival. – Nagyon régóta nem ettem…

Michael visszafordult az ajtó felé.

– Ron, kérlek, nyisd ki! Nyisd ki az ajtót!

Önkívületbe esve ráncigálta a kilincset, ököllel verte az ajtót, ám szabadulásra esély sem mutatkozott.

A válla fölött hátra nézett.

A rémség már félig kilógott a falból, és egyenesen őt figyelte.

– Adj nekem enni, kisfiú…

Michael még erősebben dörömbölt.

– Ron! Ron! Rooon!

Kétségbeesett vergődése kiszipolyozta minden erejét. Az ájulás szélére került, fájtak az izmai, látása homályossá vált. Szíve vad ütemben kalapált, dobogása a fülében visszhangzott.

Ekkor csoszogó lépéseket hallott, amik felé közeledtek.

Michael megfordult.

A Bloom-lány feléje tartott, bizonytalan léptekkel, botladozva. Karja olyan pózban állt, mintha görcs rántotta volna össze, ujjai meggörbültek. Koponyája jobbra-balra lifegett, hamuszürke, ritkás haja ijesztő függönyként táncolt arca előtt.

– Adj nekem enni. Adj enni…

Kinyújtotta karját, hogy elérhesse a fiút.

Michael visított.

A halott ujjak mereven nyújtóztak felé.

Ekkor az ajtó végre engedett. Michael feltépte, és ki akart rohanni a szobából.

A befalazott lány ott állt előtte.

Üres, fekete szemgödrei kárörvendőn bámultak. Elkerekedett szája sötét lyukként meredezett, száraz, megbarnult bőréről por hullt alá.

Michael végső sikolya még sokáig visszhangzott a házban.

 

***

 

Ron fel-alá járkált a Bloom-ház előtt. Zavarodott tekintete hol az épületre, hol pedig a lába elé kerülő kavicsokra esett.

– Te átkozott! – köpte a fiú a szavakat.

Dühében felkapott egy követ, és a ház felé hajította. A kő lepattant a falról, és a tornácra zuhant.

– Te átkozott! – ismételte Ron ingerülten. – Hoztam neked ennivalót. Most már szállj le rólam! Hallod? Hagyj békén, menj ki a fejemből!

Ron térdre esett, tenyerét hisztérikusan a fülére tapasztotta.

– Hiba volt idejönnöm. Nagy hiba volt, tudom. Én ostoba hülye! – Előtört belőle a zokogás. – Csak kíváncsi voltam, igaz-e, amit rólad mesélnek. Nem… nem akartam, hogy ez történjen. Most már hagyj békén! Hallod? Hagyj békén!

Felnézett az emeleti ablakokra.

Könyörögni akart.

Rimánkodni.

A házhoz.

Ahhoz, ami a házban lakozik.

Még úgy is tisztán látta a mosolygó, halott arcot az emeleti hálószoba ablakában, hogy a napfény vakítóan csillogott az üvegen.

Még úgy is látható volt a kárörvendő mosoly azon a múmiaszerű arcon, hogy a koszos ablak eltorzította.