Szollár Bence - A fogtündér

 

Szollár Bence: 

A FOGTÜNDÉR

– Ideje lefeküdni, Stevie.

Carol gyöngéden betakarta kisfiát, aztán puszit nyomott az arcára.

– Szép álmokat, kisfiam. – A nő mosolyogva simogatta Stevie fejét. Világoskék pizsamában és szürke fürdőpapucsban ült az ágy szélén, göndör fekete haja szétterült az űrhajókkal és csillagokkal díszített takarón, ahogy a fia fölé hajolt. Stevie kék szemű, szőke hajú gyerek volt. Egészen a nyakáig betakarózott, és nyughatatlan ficánkolással igyekezett kényelmesen elhelyezkedni.

– Olvasol nekem mesét, anya? – érdeklődött a kisfiú.

– Sajnálom, Stevie, de nagyon fáradt vagyok. – Carol látványosan ásított egyet. – Tudod, van valami, ami mostanában teljesen kimerít. Apa és én majd eláruljuk neked, mi az. – Carol rámosolygott a gyermekére. – Holnap lesz mese, megígérem.

– De anya – makacskodott Stevie –, tudod, hogy esti mese nélkül nem bírok elaludni.

– Már így is későre jár. Túl sokáig pancsoltál a kádban, nem gondolod? – A nő pajkosan megérintette a fiú orra hegyét a mutatóujjával. – Legközelebb időben bújj ágyba, ha mesét szeretnél!

Stevie lebiggyesztette a száját.

– Viszont, hogy hamarabb el tudj aludni, odaadom neked Vigyor uraságot, mit szólsz? – Carol felállt az ágyról, és a könyvespolchoz lépett. Keze a sorba rendezett, tarka mesekönyvek és plüssfigurák között matatott. – Hm, sehol nem találom Vigyor uraságot. – A nő az ágy felé nézett. – Hová raktad, Stevie?

A kisfiú kidugta egyik kezét a takaró alól, és a szoba túlsó falánál álló szekrényre mutatott.

– Miért zártad be oda Vigyor uraságot? – érdeklődött Carol, és tettetett mérgelődéssel karba fonta a kezét. – Szegény kis bohóc fél a sötétben, nem tudtad?

– Nem én voltam – felelte Stevie halkan.

– Hát akkor kicsoda?

A fiú komor arccal válaszolt:

– A fogtündér.

Carol meg sem lepődött.

– Szóval, megint a fogtündér – sóhajtott. – Jól van, ezúttal mivel ijesztett meg?

– Tudja, hogy szeretem Vigyor uraságot – mondta Stevie, őszinte félelemmel a hangjában. – Magával vitte a szekrénybe, hogy becsalogasson oda, de én túljártam az eszén. Becsuktam a szekrény ajtaját, és soha, de soha nem nyitom ki többé!

– Hiszen ott vannak a ruháid! – nevetett Carol, és a szekrény felé indult. – Előbb, vagy utóbb, úgyis ki kell nyitnod.

– Mit csinálsz, anya? – rémüldözött Stevie.

– Visszaszerzem neked a bohócodat.

– Ne nyisd ki a szekrényt! – kiáltott a fiú.

Carol megtorpant, és döbbenten a fiára nézett.

– Stevie, semmi okod, hogy kiabálj!

– Ne nyisd ki! – ismételte a kisfiú. Szeme elkerekedett a rémülettől, vékony hangja a pániktól még élesebbé vált. – Ne nyisd ki! Ne nyisd ki!

Carol odaért a szekrényhez. Ujjai ráfonódtak az ajtók fából készült gombjaira.

– Ha kinyitom, te is meglátod, hogy semmiféle tündér nem lakik a szekrényedben.

– Anya, ne!

Carol széttárta a szekrényajtókat. A fogason lógó ruhák között rábukkant Vigyor uraságra. A bohócra emlékeztető rongybaba széles mosollyal nézett vissza a nőre. Carol felkapta, és Stevie felé fordult.

– Látod? Vigyor uraságon kívül egy teremtett lélek sincs odabent.

Stevie kitakarózva, zihálva ült az ágyon. Sötétkék pizsamáját csatakosra áztatta a verejték. A tekintetében tükröződő zsigeri félelemtől Carolt kirázta a hideg.

– Jól érzed magad, kisfiam?

– Kiengedted – lihegte Stevie. – Kiengedted a tündért, anya.

– Kezdesz túlzásba esni, Stevie. – Carol felrakta Vigyor uraságot a többi játék mellé. – Más gyerek is fél a fogtündértől, de ilyen hisztit szerintem még senki nem rendezett, mint te.

– Ott van! – A kisfiú az egyik sötét sarokra szegezte mutatóujját.

Carol odanézett, és megvonta a vállát.

– Nincs ott semmi. Csak a túlságosan is élénk fantáziád miatt látod.

Stevie hirtelen anyja mögé mutatott.

– Most ott áll mögötted! – sikoltotta.

– Stevie, nagyon fáradt vagyok ehhez! – Carol türelmetlenül masszírozni kezdte a halántékát, közben elindult az ágy felé. – Kérlek, hagyd abba, mert ennek az lesz a vége, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem alszol.

Stevie ujja hirtelen a plafon irányába szegeződött.

– Felmászott oda! – nyögte a fiú. – Rám fog ugrani. Meg akarja enni a fogaimat, anya!

Carol megtorpant az ágy végében, és felemelte a hangját:

– Ilyen butaságot még nem hallottam! Fejezd be, és aludj végre! Nem akaro…

Ekkor valami az ágyra pottyant odafentről. Carol hirtelen fel sem fogta, mit lát. Egy másodperccel később viszont már kapcsolt az agya.

Egy tejfog hevert a takarón, vérrel keveredett nyálban úszva.

Carol eltátotta a száját, és felnézett.

A plafonon egy csupasz, csontsovány nő gubbasztott. Bőre nyálkától csillogott, ritkás haja csomókba ragadva csüngött lefelé. Karmos keze a plafont karistolta. A szeme hiányzott, Carol csupán a szélesre tátott, éjfekete száját látta, amiből véres tejfogak hullottak ki. A teremtmény túlvilági, fülsértő visítást hallatott, majd rávetette magát Carolra.

A nő sikított, ösztönösen védekezve a feje köré fonta karját. A rázuhanó test súlyától hanyatt esett, beverte a tarkóját a kemény, lakkozott padlóba.

Forgott vele a világ. Tompán hallotta gyermekének sikoltozását. Marcangolás gyomorforgató hangja. Még több sikoly…

Amikor végre magához tért, Carol a könyökére támaszkodva, fájdalmas nyögések közepette ülő helyzetbe tornázta magát. A látványtól, ami az ágyra pillantva fogadta őt, sikoltozásban tört ki.

Stevie szétvetett végtagokkal, mozdulatlanul feküdt a gyűrött takarón. Üvegessé vált szeme a plafont bámulta, szétfeszített állkapcsa groteszk pózba torzult. Patakokban folyt a vér csupasz ínyéből, és Carol elborzadva látta, hogy fiának valamennyi tejfoga eltűnt.

– Stevie, ne! – üvöltötte sírva a nő. – Stevie!

A szörnyeteg az ágy mellett ácsorgott. Mohón tömte a szájába Stevie kitépett fogait, amikor felfigyelt Carol kétségbeesett hangjára.

A fogtündér lassan odasétált a kővé dermedt, sokkos állapotba került nőhöz. Vigyorogva leguggolt mellé, karmos ujjával Carol hasa felé bökött.

– Ha eljön az idő – szólt a rémség reszelős, hátborzongató hangja –, visszatérek az ő fogaiért is…