Te vagy az örökségem - 27. fejezet

 

27. fejezet: Szívfájdalom

Dylan

Dylan képtelen volt megérteni, mi ez az egész. Tehetetlen dühöt érzett. Lehetetlennek tartotta, hogy Liana ilyen közömbösen kezelje azt, ami kettőjük között történt. Nem csalhattak az ösztönei. Az a lány szereti őt, nem lehet, hogy nem.

Tényleg egy ilyen Oliver féle megbízhatatlan kölyök kellene neki? Persze. Miért is ne kellhetne, hiszen ő nem ígért neki semmit. Miért is tartott volna ki mellette? Igaza volt Lianának. Önző. Az önzősége miatt veszítette el őt. Miért habozott? Miért várt, mikor egyértelműek az érzései? Miért tett úgy, mint aki bizonytalan? Első perctől fogva tudta, hogy szereti Lianát. Úgy, ahogy még soha senkit sem szeretett. Elkésett. A saját töketlensége miatt kötött ki más karjaiban Liana. Mit tegyen? Könyörögje vissza? De hogyan, amikor még Carmennel sem szakított? Ha megalázkodna előtte, nem csalódna? Mi van, ha kiderül, hogy Liana tényleg szerelmes Oliverbe? Lehetséges lenne ez? Elképzelhetetlennek tartotta.

Az asztalnál ültek, és látszólag mindenki jó étvággyal fogyasztotta, amit ez a csodálatos lány nekik készített. Az étel finom volt, ő mégis minden egyes falatot csak nagy nehezen tudott magába erőltetni. Liana és Oliver vidáman beszélgettek, és néha megfogták egymás kezét.

Dylant már az sem érdekelte, ha Carmen észreveszi, mennyire feltűnően stíröli őket. Liana szemében kereste azt a tüzet, amit akkor látott, amikor őrá nézett. Semmi ilyet nem talált. Liana nem úgy nézett Oliverre, ahogy rá.

Ez csak némi megnyugvást hozott számára. Egy hajszálnyi remény csupán, hogy talán még sincs minden veszve, és ő érzi jól. Liana csak bosszúból vigasztalódik Oliverrel. A lány pontosan tudta, hogy ezzel bosszanthatja a legjobban. Mégis mit ér vele, ha ezt tudja? Attól kevésbé fájdalmas rájuk nézni? Nem. Ugyanúgy fáj. Nem akarta, hogy bárki hozzá érjen. Már megint önző volt. Hogy tudna mindennek véget vetni? Egyelőre még sehogy.

– Átjöhetek holnap segíteni – hallotta Oliver hangját.

– El is várom, hogy át gyere, de nem segíteni, csak legyél ott velem – szorította meg a fiú kezét Liana.

– Ezek után le sem tudsz rázni. Ültetésben is jó vagyok – nevetgélt nagyképűen Oliver.

– Azt majd meglátjuk – mosolygott rá Liana, aztán felé fordult. – Dylan, holnap be kell menned az irodába? Mert szívesen gondját viseljük Carmennek, ha dolgod van.

– Nézd már szívem, milyen aranyosak – vigyorgott meghatottan Carmen.

Dylannek nehezen jöttek a szavak.

– Csak néhány órára kell beugranom, amíg elintézem, hogy egész héten itthonról tudjak dolgozni. Nem szeretném sokáig magára hagyni Carment, de köszönöm a figyelmességetek – közölte hűvösen.

– Nem kell rám vigyázni. Mindenki végezze csak a dolgát. Holnap már itt lesz a személyzet, úgyhogy miattam aztán tényleg nem kell aggódnotok – szabadkozott Carmen.

– Azért majd hozzád is benézek, ha Liana nem bánja – felelte Oliver.

– Már miért bánnám? Örülök, hogy ilyen figyelmes vagy – turbékolta Liana.

Ezt Dylan már nem bírta tovább, ezért felállt.

– Oké. Szerintem ideje felmennünk, Carmen. Pihenned kell. Köszönjük az ebédet, Liana. Igazán ízletes volt.

– Én is köszönöm. Később találkozunk – búcsúzott el tőlük kedveskedve Carmen is.

Dylan segített neki felállni, majd az egyszerűség kedvéért inkább az ölében vitte fel az emeletre. Pont úgy, ahogy akkor Lianát is.

Olyan lassan peregtek a percek, hogy a férfi azt hitte, soha nem lesz este, pedig szinte délután volt már, mikor ebédeltek. Unta Carment hallgatni, és azt is, hogy be van zárva vele, pedig még csak ez volt az első nap. Mindössze egyszer ment ki a teraszra, amit rögtön meg is bánt, mert lent Liana kézen fogva sétált Oliverrel. Később inkább a másik oldalon bámészkodott néhányszor, hogy lássa, Liana mikor viszi végre haza a fiút, mert abba talán bele is betegedne, ha kiderülne, hogy nála alszik.

Másnap reggel Dylan szinte elmenekült otthonról. Úgy tett, mint aki nagyon siet, csak, hogy kiszabaduljon végre abból a közegből, ami majd megfojtotta. A munka kicsit elterelte a figyelmét ugyan, de közben is állandóan visszatértek a gondolatai Lianához. Ezúttal a közös utazásukon rágódott, amit tegnapelőtt még annyira várt.

Most már egyáltalán nem tudta jó ötlet-e nekik kettesben útra kelni, ráadásul Carmen felépülése is bizonytalan volt addigra. Még nem késő, hogy átszervezze az egészet, és akkor talán megkímélné magát egy fájdalmas visszautasítástól.

Amikor hazaért, természetesen Oliver kocsija ott állt, a Lianáé viszont nem. Biztosan kint voltak a farmon. Azon a helyen, amit végül közösen terveztek meg, ahol együtt dolgoztak boldogan és szerelmesen.

Mély levegőt vett, és bement a házba. Carment a könyvtárban találta, olvasott.

– De jó, hogy jöttél, már kezdtem halálra unni magam – tárta ki a karját Carmen.

Dylan megölelte. Bárcsak ő is ennyire tudott volna örülni neki.

– Hogy van a lábad? – kérdezte udvariasan.

– Kicsit jobb. Már nincs úgy megdagadva – simogatta meg Carmen a kötést.

– Mi újság itthon? Nagyon sokat voltál egyedül? – Fáradtan ült le mellé, pedig alig dolgozott.

– Annyira nem, mert reggel Liana addig nem ment ki, amíg Oliver meg nem érkezett, utána ő szórakoztatott. Később aztán szó szerint elzavartam, mert látszott rajta mennyire menne már Liana után. Szerelmesek. Annyira édesek. Mi is ilyenek voltunk, emlékszel? – bújt hozzá Carmen.

A barátnője valószínűleg nem is sejtette milyen fájdalmat okoztak neki a szavai. Dylan legszívesebben a világból is kirohant volna, de csak úgy, ha Lianát is magával vihetné.

– Majd később lehet, kiugrok én is megnézni, hogy állnak, de most átöltöznék, ha nem baj. Sietek vissza. Kérsz addig valamit? – állt fel.

– Nem, köszönöm. Láthatod, hogy mindennel el vagyok látva. De, ha szeretnéd, én is felmehetek veled – pislogott nagyokat Carmen egyértelmű célzással, mivel akarja eltölteni az időt.

– Majd később – puszilta meg, és ott hagyta.

Dylannek fogalma sem volt, hogy fogja túlélni ezeket a napokat. Újra beszélni akart Lianával, mert úgy érezte, ebbe bele fog őrülni.

Megint semmit sem csináltak, csak Carment őrizte, és az unalmas fecsegését hallgatta, vagy néha olvashatott egy kicsit, ha a barátnője éppen elhallgatott. Carmen biztosan megharagudott rá, amiért visszautasította, de úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Ezt most Dylan nem is bánta, mert nem akart magyarázkodni. Épp elég baja volt most.

Egy fél óra múlva már nem bírt magával.

– Akkor most kimegyek hozzájuk – csukta be a kezében tartott könyvet. – Maximum egy óra és itt vagyok. Szólok a szobalánynak, hogy hozzon neked némi harapnivalót, és látom elfogyott a teád is.

– Minek mégy ki? Úgyis mindjárt jönnek vissza – kérte számon Carmen.

– Látni akarom, mit művelnek a birtokomon. Gondolom ezt megérted.

– Ez már az övé is, és te engedted meg neki… – emlékeztette a nő.

– Attól még szemmel akarom tartani – vonta meg a vállát.

Amikor Dylan megállt az út mellett, Oliver épp akkor jött ki Liana kocsijához, hogy bepakoljon valamit. A fiú sajnálkozva vigyorgott rá.

– Megérkezett az ellenőrzés. Nyugi, még nem raboltam el – poénkodott.

– Marha vicces. – Dylan elment mellette, majd megállt a föld szélén.

Szinte az egész be volt már ültetve különböző palántákkal. A házaspár, akiket ő rendezett Lianának, szorgalmasan dolgozott. Mivel a lányt sehol nem látta, ezért Dylan átvágott a fóliák irányába. A második sátorban talált rá, ahol zsákos virágföldet pakolt le egy állványról.

– Várj, segítek! – lépett oda hozzá.

Liana meglepődött, hogy ott látja.

– Köszönöm, de boldogulok. Már amúgy sem sok van.

– Ugye nem egész nap cipekedtél? – Kivette a kezéből a zsákot.

– Nem, de ezt is meg kell csinálni. Holnap már itt szeretnék ültetni – törölte a farmerjébe a kezét. – Na, hogy tetszik a kert?

Dylan irigyelte Lianát, hogy még ebben a helyzetben is ennyire lelkes. Szomorúan gondolt arra, hogy talán csak ő szenved, és Liana máris túltette magát rajta.

– Szép lett, de nem örülök neki, hogy ennyit dolgozol. Inkább még küldök néhány embert – dobta le az utolsó zsákot is.

– Kérlek, Dylan! Neked van kiért aggódnod. Engem nem kell féltened – próbálta Liana leállítani.

A férfi egyet lépett felé. Meg kell mondania neki, hogy mennyire szereti.

– De én téged is… – kezdett bele, de Oliver zajos megérkezése belé fojtotta a szót.

– Mi a helyzet? Csak nem megzavartam valamit? Miért hallgattatok el? – kérdezte a fiú. Oliver odalépett Lianához, és magához húzta, úgy nézett vissza Dylanre.

Dylan legszívesebben képen törölte volna, de helyette inkább dühösen elfordult.

– Dylan szerint túl sokat cipekedek, és nem szeretné, hogy én is úgy járjak, mint Carmen – mentette Liana a helyzetet.

– Igaza van. Tanúsíthatom, hogy túl sokat dolgoztál ma, úgyhogy szerintem fejezzük is be mára – adott Oliver egy puszit Liana arcára.

– Jobban is vigyázhatnál rá – morogta Dylan, majd fújtatva ott hagyta őket.

Ebbe tényleg bele fog őrülni. Azt hitte, összetöri majd Liana szívét. Fordítva történt. Liana törte össze az övét.

 

Liana

Ahogy végigtekintett az ültetvényen, Liana elmondhatatlan boldogságot érzett. Végre lassan minden a helyére került, és elindult a termelés. Ez az egy legalább elterelte a figyelmét. Na, és persze Oliver, aki egész nap ott szorgoskodott mellette. Pontosabban sokszor csak lábatlankodott, de még ez sem zavarta. Hálás volt neki, amiért vele töltötte az idejét, mert addig sem a csalódásán rágódott.

Dylan felbukkanása csak némileg zökkentette ki. A szíve majdnem kiugrott a helyéből, ahogy ismét féltően beszélt hozzá, de már tudta, hogy ez nem egészen őszinte. Csak vissza akarta édesgetni magához. Pedig bármennyire is töri magát, nem fog sikerrel járni.

– Ha nem baj, én most egyből haza mennék, mert otthon is bőven akad még dolgom – dőlt neki a kocsijának Oliver, és a derekánál fogva magához húzta Lianát.

– Dehogy. Az egész napod elraboltam, úgyhogy a holnapot akár ki is hagyhatjuk. Nem szeretném, ha miattam hanyagolnád el a munkád – fektette a fiú mellkasára a kezét.

– Sokkal jobb volt nekem itt, de azért remélem, más körülmények között is tudunk időt tölteni egymással – cirógatta meg az arcát Oliver.

Liana feszült lett ettől az érintéstől. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ő valóban ezt akarja, de nem játszhatott a fiú érzéseivel, mert akkor ő sem lenne különb Dylannél. Oliver aranyos srác. Közelebb kell magához engednie, és akkor talán hamarabb megjönnek azok a bizonyos érzések.

– Csak ez a hét lesz ilyen, utána már nem kell egész nap ott lennem. Addig csak kibírod valahogy – hajolt oda hozzá, és most először ő csókolta meg a fiút, hosszan és kellőképpen izgatóan.

– Uh, ha valami hasonló jutalomban lesz részem, akkor bármeddig kibírom – felelte rekedt hangon Oliver.

– Talán még az is lehet – tette a fiú szájára a mutatóujját. – Most pedig menj, és majd hívj!

Liana vegyes érzésékkel nézett a távolodó autó után. Most nyert egy kis időt, és addig át tudja gondolni, valóban képes lesz-e túllépni a Dylan iránt érzett szerelmén.

Épp csak beköszönt Carmennek a könyvtárba, és szaladt is fel fürdeni, mert iszonyatosan koszosnak érezte magát. A lépcsőn Dylan jött vele szembe. Először úgy tűnt, a férfi kitér az útjából, de mikor mellé ért, kinyújtotta a karját, és megállította.

– Adsz lehetőséget, hogy újra beszéljünk? – suttogta.

Liana beleremegett ebbe az érintésbe.

– Csak ugyanazt tudnám neked elmondani – sóhajtotta fáradtan.

– Szándékosan akarsz bántani, Liana?

Lianát megérintették a szavai, de nem akarta hagyni, hogy Dylan újra megtévessze.

– Bántani? Miért bántanálak? Rendes voltál velem. Semmi okom nem lenne rá – felelte közömbösséget színlelve.

– Tudod, mire gondolok.

– Fáradt vagyok, Dylan. Szeretnék megfürdeni, átöltözni, és végre enni. Majd holnap visszatérhetünk rá, rendben?

– Persze. Menj csak – engedte le szomorúan a karját.

Liana remegése csak a jó meleg vízben múlt el. Elterült a kádban, behunyta a szemét, és emlékezett. Fájó volt, de ugyanakkor gyönyörű. Csak néhány napig tartott a boldogság, ám azok a napok örökre az emlékezetébe égtek. Ahogy Dylan is a szívébe. Tudta, hogy sosem fogja tudni kitörölni onnan.

A reggel felért egy kínzással, amikor Oliver nélkül kellett végignéznie, ahogy Carmen Dylant ölelgeti. Nagyon gyorsan elköszönt tőlük, magához vette a Donna által csomagolt szendvicseket, és kiment a farmra. Estig vissza sem akart menni, hogy ne találkozzon velük.

Befejezték a földeken az ültetést. A farm élettel telt meg. Káposzták, padlizsánok, uborkák, és tökfélék sora kígyózott hosszan. A hagymafélék, a burgonya és a bab pedig már a földben pihent. Liana alig várta, hogy minden kikeljen, és szeretettel nevelgethesse őket. Most már hozzákezdhetett a virágok palántázásához a sátrakban. A házaspár eléggé értette a dolgát. Semmit sem kellett kétszer elmondania nekik, önállóan végezték a munkájukat, így Lianára lényegesen kevesebb feladat hárult.

Bruno! Elfelejtettem Brunót megetetni – ugrott be neki olyan tíz óra körül.

Azonnal rohant vissza, de nem is ment el a villáig, hanem megállt nagyjából a nyári lak vonalában, és a fenyők között átsétált a házig. Megkerülte, és amit ott látott, az egészen meghatotta. Dylan ült a lépcsőn, ölében a macskájával, és azt simogatta.

– Khm, rossz gazdi vagyok. De te legalább nem feledkeztél meg róla – ment oda hozzájuk.

– Amikor elrohantál eszembe jutott, hogy általában mindig itt kezdesz, de nem láttalak kijönni a kertbe. – Dylan letette a cicát a földre, majd lesöpörte magát, és felállt.

– Olyan sok minden jár a fejemben, hogy tényleg elfelejtettem. Köszönöm, hogy gondoskodtál róla.

– Ahogy rólad is, Liana, ha hagyod – fakadt ki azonnal a férfi.

Liana ezt most nem kerülhette ki. Meg kellett hallgatnia.

– Rendben. Menjünk be, és beszéljünk – adta meg magát, mert tudta, ennek úgysem lesz vége, ha nem teszik tisztába a dolgokat.

Dylan bement a fürdőbe kezet mosni, majd leült mellé.

– Szembe is ülhettél volna – jegyezte meg Liana.

– Így jobb – nézett rá gyengéden Dylan.

– Oké, akkor ki vele! – csapott zavartan a térdeire.

– Hiányzol… én… én nagyon jól éreztem magam veled – dadogta.

Ahogy meghallotta ezeket a szavakat, Lianát rögtön a sírás kezdte fojtogatni. Ha Dylan tudná, hogy neki mennyire hiányzik…

– Én is jól éreztem magam veled, de ezt már megbeszéltük. Azonban a helyzet megváltozott – felelte enyhén remegő hangon.

Dylan hevesen megrázta a fejét.

– Ugye nem akarod elhitetni velem, hogy tényleg szerelmes lettél Oliverbe?

– Miért olyan leképzelhetetlen ez? Oliver helyes és nagyon kedves. Szeretek vele lenni – hazudta is, meg nem is.

– Mégis mit szeretsz benne? Egy átlagos ficsúr, aki minden nőnek teszi a szépet.

– Ne beszélj így róla! Oliver nem olyan. Egyáltalán nem átlagos. Udvarias, és mindig megnevettet.

Dylan élesen szívta be a levegőt.

– Megnevettet? Ezen inkább nekem kell nevetnem, Liana. Te tényleg hallod magad? Még csak most ismerted meg – állt fel mérgesen.

Lianának nem tetszett ez a reakció.

– Talán te nem néhány nap ismeretség után csókoltál meg? – sandított fel rá.

– Az teljesen más volt.

– Mégis miért volt más? Azt hiszed te különlegesebb vagy?

Liana megjegyzése gúnyosra sikeredett, pedig nem annak szánta. Egyszerűen csak nem értette Dylan miért küzd ennyire görcsösen, mikor neki is ott volt a barátnője.

– Nem mondtam ilyet, bár Olivertől jobb vagyok, erre mérget vehetsz! – érkezett a férfi morcos válasza.

– Szóval, mitől volt más?

A férfi hosszan a szemébe nézett.

– Lehet, hogy nem sok idő telt el, de szinte egész nap együtt voltunk. Nekünk volt időnk megismerni egymást.

Ez a semmitmondó válasz egészen felbosszantotta Lianát. Ismét csalódottságot érzett. Ha Dylan valóban szerette volna, akkor nem ezt mondja.

– Azt hiszed, ismersz? Nem ismersz, Dylan! Így az érzéseimet sem ismerheted – pattant fel mérgesen.

– Bárcsak ismerném, Liana. Bárcsak tudnám, mit érzel, és akkor nem hazudozhatnál nekem! – magasodott felé a férfi fenyegetően.

– Már másodszor neveztél hazugnak, mióta ismerjük egymást. Mégis mit képzelsz magadról? – hajolt az arcába. – De tudod, mit? Gondolj, amit akarsz. Végeztem veled!

Azzal Liana sarkon fordult, de Dylan utána nyúlt, maga felé fordította, és erőszakosan megcsókolta. Lianának erősen kapálóznia kellett, hogy ki tudjon szabadulni az öleléséből, és amikor végre sikerült, pofonvágta a férfit.

– Még egy ilyen, és kurvára meg fogod bánni, Dylan Crawford! – fenyegette meg a férfit, és kirohant a házból.

Liana sírva borult a kormányra, annyira felzaklatta az előbbi beszélgetés. „Hiányzol… én… én nagyon jól éreztem magam veled, Liana.” Folyamatosan ez a mondat visszhangzott a fülében.

Hazudtak egymásnak. Mindketten a saját érdekük szerint. Dylan továbbra is a szeretőjének akarta, és próbálta elhitetni vele, hogy számít, pedig dehogy számított. Ő pedig az érzései elöl menekült, és büntetni is akarta a férfit, ezért hazudott.

Miért nem tudja megérteni, hogy vége? Miért nem tudja tiszteletben tartani, hogy neki már van valaki más az életében? Ő sem kérte tőle soha, hogy hagyja el Carment. Pedig milyen sokszor gondolt rá… Gyomoridege lett, amikor a közös utazásukra gondolt. Nem akart vele tartani, mert attól félt, hogy elbukik. Dylan vonzerejének szinte lehetetlen ellenállni, és talán nem lenne elég akarata ahhoz, hogy nemet mondjon neki.

Visszament a farmra, és úgy dolgozott, mint egy gép. Nem vette észre az idő múlását, ahogy az éhséget, és a szomjúságot sem. Egyedül Oliver hívása zavarta meg kis időre, és miután megbeszélték, hogy másnap találkoznak, újra visszatért a munkához.

A házaspár elköszönt tőle, mert lejárt a munkaidejük, de Liana még maradt. Egymás után töltötte fel a tálcákat földdel, vetette be magokkal, majd tette a helyükre. Már kezdett sötétedni, amikor fáradtan leült egy zsákra, és a térdére könyökölve fejét a tenyerébe temette. Nem akart visszamenni a házba. Nem akart bájosan rájuk mosolyogni, nem akart udvariasan társalogni, és nem akart úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Egy árny jelent meg a bejáratnál. Liana leengedte a kezét, és felnézett. Dylan állt ott, és őt méregette.

– Miért jöttél ide? – sóhajtotta Liana a fejét rázva, mert nem akarta elhinni, hogy már megint vitáznia kell vele.

– Csak meg akartam nézni minden rendben van-e. Késő van, és kicsit aggódtam – dugta zsebre a kezét, és megtámaszkodott az ajtónál.

– Carmen mit szól hozzá, hogy ennyit szaladgálsz utánam? – állt fel a lány, és elkezdte összeszedni a holmiját.

– Fürdik. Nem szóltam neki, hogy eljövök.

Liana zsebre dugta a telefonját, és a vállára kapta a hátizsákját.

– Akkor siess vissza, mert biztosan keresni fog.

– A mai beszélgetésünk miatt haragszol rám ennyire, vagy amiatt, amit a medencében láttál? – szegezte neki a kérdést Dylan.

Liana megállt előtte, mert a férfi nem lépett félre, hogy ki tudjon menni.

– Te nem csak önző vagy, hanem öntelt is. Hányszor mondjam, hogy nem érdekel, mit csinálsz a barátnőddel, és örülnék, ha téged sem érdekelne, hogy én mit csinálok – vetette oda dühösen.

– Ha nem haragszol, akkor miért sértegetsz állandóan, és miért emlegeted fel mindig Carment?

Dylan hangja most egészen más volt. Ijesztően kezdett hasonlítani arra a Dylanre, akit Liana először megismert.

– Talán te nem emlegeted folyton Olivert? Egyszer és mindenkorra fejezzük ezt be, Dylan. Neked ott van Carmen, nekem pedig Oliver. Miért ne élhetnék egymás mellett békében? Semmi mást nem kellene tenned, mint hogy elfogadod ezt, és nem zaklatsz többé – nyögte kimerülten.

– Úgy érzed, zaklatlak, Liana? Szomorú, ha így gondolod. Ígérem, többé nem teszem – lökte el magát az oszloptól a férfi, és ott hagyta.

Liana nem volt képes egyből elindulni. Levegő után kapkodva lépett ki a félhomályba. Annyira, de annyira szerette ezt a férfit, és mégis így kellett viselkednie vele. Úgy érezte, kezdi elhagyni az ereje. Idejött egy ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé, akik gyűlölték, reménytelen szerelembe esett, hagyta magát kihasználni, majd pedig kapcsolatba kezdett egy olyan fiúval, akivel nem akart ágyba bújni.

28. fejezet