Te vagy az örökségem - 26. fejezet

 

26. fejezet: Elkésett vallomás

Dylan

Dylant olyan erős bűntudat kínozta, hogy majd megfojtotta. Belülről őrölte, és egyszerűen képtelen volt arra figyelni, amit Carmen magyaráz neki. Nem a barátnője miatt szenvedett, hanem Lianát sajnálta, hiszen látta az arcán, hogy mekkora fájdalmat okozott neki.

Liana tisztában lehetett vele, hogy ő és Carmen időnként ágyba bújnak, nem ezzel volt a baj. Hanem azzal, hogy mindez a szeme láttára történt, ráadásul azon a helyen, ahol elindult köztük az a semmihez sem fogható, csodálatos összhang, ami csak két szerelmes ember között létezhet. Azon a helyen, ahol végre igazán egymásra találtak, ahol Dylan először fedezhette fel a lány gyönyörű testét, és ahol talán életében először igaz szerelemmel szerethetett egy olyan embert, aki viszontszereti őt. Most pedig, mintha meggyalázta volna ezt a közös emléket, pedig valójában nem csinált semmit, és ha Liana nem lepi meg őket, akkor sem történik meg. Ő már képtelen lett volna Carmenhez érni.

Carmen még mindig beszélt. Kettőjükről, a jövőről, a nem létező szerelemről. Dylan a nyitott ablakhoz sétált, mert levegőre volt szüksége. Amikor lenézett, Jack épp akkor állt ki Liana kocsijával. Elmegy. De hová megy ilyenkor? – szemlélte az udvart idegesen, és akkor már láthatta, ahogy a lány bepattan a kocsijába, és elhajt.

Dylan csak állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség, amikor már rég utána kellett volna mennie. Még akkor, ott a medencénél. Mégsem tette. Azért nem, mert nem így akart szakítani Carmennel. Nem indulatból, nem veszekedve, és főleg nem jelenetet rendezve.

Szakítani fog vele, ebben már egészen biztos volt, de ez az előbbi esemény igencsak megnehezítette a dolgát. Először Lianával kellett beszélnie. El akarta mondani neki mennyire szereti, és a bocsánatát fogja kérni. Ezután jöhet majd Carmen, amikor már mindketten lehiggadtak. Le fog ülni vele, és őszintén elmond neki mindent. Így tisztességes. Semmi értelme tovább húznia az időt, hiszen tudta kit szeret, és kivel akarja élni az életét. Azt pedig csak remélte, hogy Liana is ugyanígy érez majd.

– Te nem is figyelsz rám, Dylan – lépett oda hozzá Carmen.

Erős sminkje alatt alig lehetett felfedezni a természetes szépségét. Dylan nem is értette miért ken mindig ennyi felesleges dolgot az arcára.

– De igen. Hallottam, hogy bocsánatot kértél – fordult felé.

– Akkor miért nem mondasz rá semmit?

– Rendben, felejtsük el – sóhajtotta, majd leült a kanapéra.

– Készítsek neked valami reggelit? Nem fáradtság, szívesen megteszem.

Ez érdekes felajánlás volt Carmen részéről, aki talán még egy tojást sem tudott megsütni.

– Nincs étvágyam, de szívesen lemegyek veled, ha te enni szeretnél.

– Na, ne legyél ilyen rosszkedvű, édesem! – Carmen leült mellé, és megsimogatta az arcát. – Már bocsánatot kértem, amiért kellemetlen helyzetbe hoztalak. Tudnom kellett volna, hogy téged zavar az ilyesmi.

– Mondtam, hogy felejtsük el – húzódott távolabb.

– Oké, akkor gyere velem. Készítek valami finomat, aztán kimehetnénk lovagolni. Na, mit szólsz hozzá? – csapott a térdére Carmen, és felállt.

Carmen hozzálátott a reggeli készítéséhez, Dylan pedig csak Lianán törte a fejét. Vajon hol lehet? Talán csak céltalanul kocsikázik. Ő is szokott ilyet néha, mikor valami felbosszantja az irodában. Olyankor csak beül az autóba, és megy. Mikor lesz lehetősége beszélni vele? Egyáltalán Liana ad lehetőséget rá?

– Jó étvágyat, remélem, ízleni fog – tolta elé Carmen a tányért.

A finom reggeli egy egyszerű szendvics volt, de már ez is nagy dolog, ha Carmenről van szó.

– Köszönöm, nagyon jól néz ki – dicsérte meg.

Carmen fecsegni kezdett, de tulajdonképpen nem mondott semmit. Semmi olyat, ami kicsit is felkeltette volna Dylan érdeklődését.

Ugyanebben a hangulatban mentek ki a lovardába. A barátnője beszélt, Dylan pedig néha-néha félszavakkal reagált valamit, hogy érezze, figyel rá.

– Olyan régen voltunk már kint együtt. Annyira örülök, hogy végre erre is van időm – csacsogta Carmen, miután az egyik lovászfiú felsegítette a nyeregbe.

– Akkor szívd fel magad, mert egészen a birtok végéig ki szeretnék menni – felelte.

– Nem akadály – ösztönözte meg a lovát Carmen.

Dylan ismét a gondolataiba mélyedt. Hiába próbálta élvezni a tájat, a mozgást, a szabadságot, most az egyszer nem tudta.

Arra gondolt, talán most kellene túlesnie rajta. Itt, a világ végén, ahol senki sem látja, vagy hallja őket. Ha oda értek elmagyarázhatná Carmennek, hogy az ő szíve már másé. Elmondhatná neki, hogy nem illenek össze, mert az ő világa már teljesen más. Az a Dylan, akibe beleszeretett már a múlté. A mostani Dylan hamburgert eszik, hozzá pedig kólát iszik, közben macskát simogat, és gerendát cipel, akár napközben is ágyba bújik, ha ahhoz van kedve, halakat etet, vagy tartja a karját, amibe virágokat pakolnak.

Mire a birtok határához értek, már egészen elszánt volt. Leszállt, és kikötötte a lovát az egyik kerítésoszlophoz.

– Várj, segítek leszállni! – szólt oda Carmennek.

– Nem kell, kösz – utasította el a segítségét a barátnője, majd átlendítette a lábát a ló hátán, és leugrott. – Auu! – jajdult fel azonnal, és épp csak, hogy meg tudott kapaszkodni, nehogy elessen.

Dylan fürgén odaugrott hozzá, és átkarolta a derekát.

– Mi történt? Rosszul érkeztél? – pillantott le Carmen lábára, de a csizmától semmit sem látott.

– Azt hiszem, kiment a bokám – jajgatott Carmen, és nem tudott rálépni a lábára.

– Kapaszkodj belém, leültetlek.

Dylan óvatosan leengedte a földre, majd még óvatosabban lehúzta róla a csizmáját.

– Lassabban, kérlek! – kapott a fájó részhez a barátnője.

Dylan kezébe vette a nő lábát, és finoman megtapogatta a bokáját.

– Megdagadt. Jegelni kellene, és befáslizni. Segítek felállni, de ne nehezedj rá. Felteszlek a nyeregbe, mert azonnal vissza kell mennünk.

– Ezt nem hiszem el. Miért pont most? Annyira szerencsétlen vagyok – mérgelődött Carmen.

– Kapaszkodj! – kérte a férfi, és felrakta Carment a nyeregbe.

Felült a nő mögé, majd a másik lovat maguk után vezetve elindultak vissza az istállóba.

– Ne haragudj, Dylan. Mindig csak a baj van velem – nyafogott Carmen.

– Ez baleset volt. Bárkivel megesik – nyugtatta, de közben majd felrobbant annyira ideges volt.

– De így csak otthon ülhetek. Azt sem tudom, hogy fogok felmenni a lakásomra, olyan sok a lépcső.

– Nem mész sehová! Nálam maradsz, amíg újra lábra nem tudsz állni – dörmögte.

– Nem szeretném elrontani a heted azzal, hogy engem kelljen ápolnod – szabadkozott Carmen nem túl meggyőzően.

– Erről nem nyitok vitát. Ha visszamentünk, felhívom az orvosom is, hogy nézze meg a bokád.

– Te olyan gondoskodó vagy. Annyira szeretlek, édesem – simult a mellkasához a nő.

Dylannek erre most azt kellett volna felelnie, hogy ő is szereti, de nem akart több hazugságot. Már az is pont elég, hogy mégsem tudott szakítani Carmennel, mert így, hogyan is tehette volna meg. Rákényszerült arra, hogy tovább várjon, amíg meg nem gyógyul.

Az ölében vitte a kocsihoz Carment, és beültette.

– Nagyon fáj? – kérdezte mielőtt ő is beszállt volna.

– Lüktet, de kibírom. Most már tudom, milyen érzés lehet a lányaimnak, mikor rosszul lépnek – sziszegte Carmen.

Dylan amúgy is rossz hangulatát tovább fokozta, hogy Oliver kocsija ott állt a villa előtt.

 

Liana

Liana úgy érezte, egy világ omlott benne össze. Dylan becsapta őt. Nem ígért semmit, de mégis becsapta. Eljátszotta, hogy szerelmes. De miért is gondolta azt, hogy szerelmes? Soha nem mondott semmi ilyesmit. Ennyire naiv lett volna? Ennyire könnyen hagyta magát rászedni? Dylan csak az ágyába akarta csalni.

Hitt a kedves szavaknak, a figyelmességeknek, a pillantásainak, és hitt az érintéseinek, melyek valóban olyanok voltak, mint egy szerelmes férfi vallomása. A szeretőjévé tette, miközben a barátnőjével ugyanazokat a dolgokat művelte, amiről Liana azt hitte, csak az ő kiváltsága. Ettől egyértelműbb jelzést nem is kaphatott volna, hogy Dylan kit választott. Nem lehet egyszerre két embert igaz szerelemmel szeretni. Vagy talán mindkét szerelem hamis. Teljesen mindegy. Dylan számára továbbra is Carmen maradt a társ, Liana pedig a szerető.

Még a nyári lak ajtaját is bezárta, úgy zokogott kettesben a cicájával. Egyszerűen nem volt képes kitörölni a képet a fejéből, ahogy Dylan a karjában tartja Carment, és egyik keze a melleire simul. Miért tette ezt vele? Ennyit nem érhet néhány jó dugás. Esetleg ezzel bünteti, amiért betolakodott az életébe? Ha már úgyis itt van, akkor úgy döntött kihasználja?

Keserűen felnevetett.

Még, hogy nem olyan, mint az anyja. Sokkal rosszabb. Amanda legalább nyílt lapokkal játszott. Dylan sunyi módon visszaélt a vonzerejével, és könnyedén elcsábította. Ő pedig boldogan adta oda neki magát. Elrabolta a szívét, aztán kegyetlenül darabokra törte.

Liana újra ugyanott tartott, ahonnan indult. Magára maradt három, mindenre elszánt emberrel szemben. Ér ennyit a pénz? Ér ennyit a megaláztatás? Nem. Csak egy valami miatt érte meg. Ez pedig a szülei emléke. Tovább fog harcolni. Dylannek is megmutatja, hogy még ő sem képes legyőzni. Már van egy újabb támogatója, aki nem más, mint Oliver. Ő segíteni fog neki talpon maradni.

Azonnal kezébe vette a telefont. Még nem merte felhívni a fiút, mert korán volt, ezért csak egy üzenetet küldött neki, hogy találkozni szeretne vele. Szinte rögtön jött a válasz, hogy otthon van, bármikor átmehet hozzá.

Liana a tükörhöz ment. Letörölte a könnyeit, majd inkább megmosta az arcát jéghideg vízzel. Senki sem láthatja meg rajta, hogy sírt. Felhívta Jacket, és megkérte álljon ki a kocsijával. Félve ment vissza a házhoz, attól tartva, hogy még mindig ott találja őket, azonban már egy teremtett lelket sem látott sehol. Jacken és a lovászokon kívül egyébként sem volt senki a birtokon, hiszen mindenki kimenőt kapott, így Liana észrevétlenül juthatott át a villán, és elhajtott Oliverékhez.

A fiú már a háza előtt várta. Mindössze egy zöld póló, és egy rövidnadrág volt rajta, a lábán pedig papucs. Zsebre dugott kézzel, vidáman nézte, ahogy kiszáll az autóból.

– Nem hittem, hogy ilyen jól kezdődik majd a napon – vigyorgott szélesen.

– Jó érzés, amikor így fogadják az embert – mosolygott rá Liana, és még egy üdvözlőpuszit is nyomott a fiú arcára.

– Menjünk beljebb! – lépett oldalra Oliver, hogy beengedje maga előtt a házba.

– Ugye nem ébresztettelek fel?

– Nem. Általában korán kelek. Egy kávét? – kínálta udvariasan a fiú.

– Köszönöm – biccentett Liana.

– Akkor foglalj helyet, mindjárt viszem – intett a kanapé irányába Oliver.

A fiú bement a konyhába, és rutinos mozdulatokkal készítette el a kávéjukat.

Liana örült, hogy eljöhetett hozzá, így legalább nem kellett egyedül a lakosztályában bujkálnia, és nem bőgi végig a napot. Szétnézett Oliver lakásában, ahol most is gyönyörű rend uralkodott. Biztosan valaki takaríthatott nála, mert Liana nem tudta elképzelni a hóbortos fiúról, hogy ő tartana ekkora rendet.

– Mesélj, mi az oka, hogy ilyen váratlanul meglátogattál? – tette le csörömpölve a csészéket az asztalra Oliver, majd leült mellé.

– Ok kell ahhoz, hogy eljöjjek hozzád? – kérdezett vissza Liana.

– Nem, dehogy. Csak azt hittem, történt valami. Bármikor eljöhetsz, te is tudod.

– Na jó, igazából nem volt kedvem a birtokon maradni Carmennel és Dylannel. Felesleges harmadiknak éreztem magam – vallotta be vállvonogatva.

– Ez butaság. Már majdnem három éve együtt vannak, úgyhogy nem hinném, hogy túl sokat turbékolnának egymással. Én mindenesetre örülök, hogy itt vagy. – Oliver lassan végighúzta a mutatóujját Liana karján.

Liana most nem tett úgy, mint aki nem vette észre. Ki akart szállni ebből a szerelmi háromszögből, és ebben Oliver lehetett a segítségére.

– Szerencsés vagy, mert rajtad kívül nincs senkim, akihez mehettem volna – hízelgett a fiúnak.

– Erre kétféleképpen is tudnék válaszolni – csillant fel Oliver tekintetet.

– Éspedig?

– Örülök, hogy rajtam kívül nincs más barátod, akihez fordulhatnál, de ha ezt mondanám, nem lenne valami túl szép tőlem.

Ezzel Liana is egyetértett.

– Mi lenne a másik?

– Az, hogy boldoggá tenne, ha mindig én lennék az első az életedben – mondta a fiú egészen komolyan.

Liana gyomra görcsbe ugrott.

– Mire célzol ezzel? – kérdezte, pedig nagyon is jól tudta a választ.

– Célozhatok valamire? – hajolt hozzá közelebb Oliver.

Az arcuk már majdnem összeért, de Liana nem húzódott el. Érezte a fiú meleg leheletét az ajkain.

– Talán – suttogta.

Oliver megcsókolta. A csókja finom volt és gyengéd, de Lianában nem keltett olyan érzéseket, mint Dylan férfias érzékisége. Ennek ellenére örömmel viszonozta, és hagyta, hogy Oliver magához húzza. Lianának szeretetre volt szüksége, és valakire, aki nem fogja becsapni.

– Tényleg jó lett a napom – duruzsolta a fülébe Oliver, és közben Liana haját simogatta.

– Azt hiszem, most már az enyém is – felelte, és ezzel nem állított valótlanságot.

Jólesett, hogy volt valaki, aki minden hátsó szándék nélkül közeledett felé. Liana nem szándékozott eszköznek használni Olivert. Kedvelte a fiút, és úgy volt vele, az érzések még megjöhetnek később is.

– Olyan gyönyörű vagy. Reménykedtem, hogy talán lesz esélyem – hajolt hozzá újra a fiú, hogy megismételjék az előbbi ismerkedős csókot.

Liana most is engedett, de a combján egyre feljebb csúszó kezet megállította.

– Ez még korai lenne – mosolygott Oliverre.

– Bocs, azt hittem, te is akarod.

– Ne kapkodjuk el. Még alig ismerjük egymást.

– Igazad van. Van időnk – vette tenyerébe a kezét a fiú, és egy puszit adott rá. – Akkor mondd, mihez lenne kedved ma? Mert remélem, nem akarsz máris hazamenni.

– De igen – vágta rá Liana –, csakhogy te is jössz velem. Tartozok neked egy vacsorával, ami ezúttal ebéd lesz. A személyzet kimenőn van, úgyhogy főzök neked valami finomat. Benne vagy?

Oliver elégedetten hümmögött.

– Naná! Akkor kérek pár percet. Gyorsan elkészülök. – Egy puszit nyomott Liana szájára, és eltűnt a fürdőben.

Amíg Oliver öltözött, Liana azon töprengett helyesen cselekszik-e. Nem akarta a fiút a saját bosszújára használni, ugyanakkor nem szerette volna, hogy Dylan azt higgye, összetört. Egyébként is, ha nem lenne Dylan, akkor valószínűleg ugyanúgy összejött volna Oliverrel. Nem fogja megadni Dylannek azt az örömet, hogy sírni lássa. Tovább kellett lépnie, méghozzá sürgősen.

– Külön kocsival menjünk? – csatolta fel a karóráját Oliver.

Oliver nem öltözött túl. Egyszerű, sötéték zsebes rövidnadrágot és galléros, fehér pólót vett fel, melyek remekül megmutatták izmos felsőtestét. A szeme most is mosolygott, ahogy ránézett. Nem csoda, hogy nagy nőfaló hírében állt, ha egyáltalán igaz bármi is abból, amit Dylan állított róla.

– Mehetünk az enyémmel, és vissza is hozlak – állt fel Liana.

Oliver odalépett hozzá, átkarolta a derekát, és egy gyengéd csókot adott a szájára.

– És ezt mások előtt is csinálhatom? – kérdezte huncut csillogással a szemében.

– Azt hiszem, felesleges lenne titkolóznunk – nyúlt a fiú keze után, és kisétáltak a kocsijához.

Ahogy közeledtek a birtok felé, Liana egyre erősebb idegességet érzett a gyomrában. Félt Dylan pillantásaitól, félt attól, hogy az arcára lesz írva minden, amit érez iránta, és ezt a férfi tüstént leolvassa róla. Ám azt sem akarta, hogy Oliver megsejtsem bármit is abból, ami éppen most zajlott benne.

Csak néhány nap, és könnyebb lesz. Könnyebbnek kell lennie – nyugtatta magát.

A villába nem kézen fogva mentek be, de amikor Liana meghallotta a szalonból kiszűrődő hangokat, azonnal Oliver keze után nyúlt, mintha csak erőt akart volna meríteni belőle.

Carmen a kanapén ült felpolcolt és bekötözött lábbal, Dylan pedig a fotelben, és ahogy megpillantották őket, abbahagyták a beszélgetést. Liana látta, hogy Dylan tekintete az összekulcsolódott kezükre siklott, és döbbenten bámult rájuk.

– Mi történt? – fordult Liana inkább Carmen felé, mert nem akart Dylan szemébe nézni.

– Egy kis lovasbaleset. Semmi komoly, csak kiment a bokám – tolta magát Carmen feljebb az ágyon.

– Sajnálom. Remélem, gyorsan rendbe jössz – mondta Liana zavartan. – Meghívtam Olivert ebédre, de akkor nektek is készítek valamit.

– Ez nagyon kedves. Üdv, Oliver. Miért nem ültök le? – mosolygott Carmen meglehetősen barátságosan.

– Orvos látott már? – kérdezte ezúttal Oliver, miután puszta udvariasságból kezet fogott Dylannel, aki mindeddig egy szót sem szólt.

– Igen, Dylan elhívta az orvosát. Szerinte nincs nagy baj, de néhány napig nem állhatok rá, és utána is csak fokozatosan erőltethetem – csicseregte Carmen.

– Itt leszünk, és szólj, ha esetleg bármire szükséged lenne – ajánlotta fel Liana kicsit bűnbánóan, mert ez volt a legkevesebb, amit megtehetett Carmenért azok után, hogy ágyba bújt a barátjával.

– Köszönöm, de Dylan gondoskodik rólam. El sem mozdult mellőlem, mióta visszajöttünk – pislogott Carmen szerelmesen a férfira.

Liana ezt inkább nem szerette volna látni.

– Mit akarsz főzni? Esetleg segíthetnék – szólalt meg váratlanul Dylan.

Liana máris gombócot érzett a torkában. Haragudott rá, és arra vágyott, hogy világgá kürtölhesse a fájdalmát, ám nem tehette meg.

– Még nem tudom, majd szétnézek, mit találok a konyhában, de köszönöm, megoldom egyedül, és Oliver is remek szakács. Tapasztalatból tudom – fordult a mellett ülő fiú felé, és adott a szájára egy puszit.

– Jól látom, hogy ti…? – kérdezte Carmen.

Liana nem válaszolt, mert sehogy sem akaródzott kimondania a szavakat, de Oliver megoldotta helyette.

– Igen. Barátinak indult a kapcsolatunk, de úgy látszik, ettől valamivel több lett. – Közelebb húzta magához Lianát.

Liana legszívesebben elmenekült volna. Hamis szavak, hamis érzelmek.

– Ó, ennek örülök. Nagyszerűen mutattok együtt. Nem igaz, édesem? – kérdezte Carmen Dylantől.

Dylan arcából kifutott a vér. Megköszörülte a torkát, és csak utána szólalt meg.

– De, igen. Remek páros vagytok. Isztok valamit? – állt fel, és az italokhoz lépett.

– Nekem nem lehet, tudod, hogy gyógyszert vettem be – sóhajtotta Carmen.

– Én kérek. Ugye iszol te is velem, Oliver? – nézett Liana a fiúra.

– Te még vezetni fogsz – figyelmeztette Oliver. –  Azt ígérted, haza viszel, de ha szeretnéd, hogy máris itt aludjak, semmi kifogásom ellene.

Nagy csattanás hallatszott. Dylan elejtette az egyik poharat, és káromkodni kezdett.

– Mindjárt feltakarítom. – Liana felállt, és odament a férfihoz. – Hol találom a seprűt?

– Megmutatom. – Dylan elindult a másik lakrész irányába.

A férfi egy eldugott kis helyiségbe vezette Lianát, ahol mindenféle kellékek sorakoztak a takarításhoz. Ahogy beléptek, Dylan azon nyomban neki esett.

– Mi ez az egész, Liana? Ugye nem komoly, hogy te és Oliver?

Lianának a saját érdekében hazudnia kellett.

– De igen, komoly. Tudom, hogy azt kérted, ne kerüljek hozzá közel, de a szívnek nem lehet parancsolni – sóhajtotta színpadiasan.

Dylan tisztán láthatta, hogy csak rájátszik a dologra, de ez most Lianát nem érdekelte.

– Mi a fenéről beszélsz? Haragszol rám, és csak ezért csinálod, igaz? – fogta meg a karját a férfi.

– Ne most, Dylan! Vissza kell mennünk. Majd később megbeszéljük. – Elhúzódott tőle, majd kezébe kapta a seprűt, és kisietett.

Carmen és Oliver kedélyesen beszélgettek a tegnapi bemutatóról, Liana pedig összesöpörte a szanaszét hullott üvegdarabokat. Dylan láthatóan rosszkedvű volt, és azonnal lehajtotta az italát, majd öntött egy másikat, csak utána ült le újra.

– Akkor ti csak beszélgessetek. – Liana Oliverhez sétált, majd adott egy újabb puszit a szájára. – A konyhában leszek.

– Szólj, ha szükséged lenne rám – mosolygott a fiú.

Amikor Liana végre egyedül maradt, rátámaszkodott a pultra, és mélyeket sóhajtott. Az első szakaszon túl volt. Dylan kiborult, ez nyilvánvaló. Biztosan nincs hozzászokva, hogy veszítsen. Ideje ezt is megtanulnia.

Kinyitotta a hűtőt, és szétnézett mit is tudna összedobni. Talált néhány szép szelet halat, zöldségekből pedig óriási választék volt, így nem kellett sokáig gondolkoznia. Felkötött egy kötényt, és hozzá is látott. Milyen furcsa. Carmennek is főz. Ezt sem gondolta volna még néhány nappal ezelőtt. Még a végén tényleg barátnők leszünk – fintorgott magában. Gondolataiba mélyedve szorgoskodott, amikor Dylan lépett be hozzá.

– Mondtam, hogy nem kell segítség. Maradj csak a többiekkel – szólt oda neki Liana idegesen.

– Jól megvannak, én pedig beszélni akarok veled – motyogta Dylan halkan.

Liana jól tudta, hogy muszáj lesz meghallgatnia, mert úgysem hagyná békén addig.

– Rendben, akkor hallgatlak – fordult felé, és karba tett kézzel nekidőlt a pultnak.

Dylan közelebb lépett hozzá, és megállt előtte. Kezét zsebre dugta, és mélyen Liana szemébe nézett.

– Tudom, hogy rosszul esett, amit reggel a medencénél láttál.

– Dehogy. Ezt mégis miből gondoltad? Inkább csak meglepett, és zavarba jöttem, amiért rosszkor bukkantam fel.

Dylan összeráncolt homlokkal nézett rá. Biztosan nem ezt a választ várta tőle, ezért Liana gyorsan folytatta is.

– Carmen a barátnőd, természetes, hogy lefekszetek egymással. Nekem ezzel semmi bajom nincs. Tisztában voltam vele akkor is, amikor viszonyt kezdtem veled. Nem vagyok féltékeny, vagy bármi ilyesmi, ha erre gondoltál. Viszont így, hogy összejöttem Oliverrel, remélem megérted… Mi többé nem…  – hadarta, hogy minél hamarabb túl legyen ezen a beszélgetésen.

A férfit annyira meglepte a válasza, hogy először járkálni kezdett fel-alá, és csak később fordult újra hozzá.

– Szóval neked semmit sem jelentett? Ezt akarod bemesélni nekem?

Liana nyelt egy nagyot. Dylan szeméből harag sugárzott, pedig épp neki nincs oka haragudni. Ha kicsit is komolyan gondolta volna kettejük kapcsolatát, akkor térden állva kellene könyörögnie a bocsánatáért. Természetesen miután szakított Carmennel.

– Én tényleg fantasztikusan éreztem magam veled, és szívesen folytatnám is, de nem lehet. Tiszta lappal szeretnék kezdeni Oliverrel, és talán neked sem ártana, ha kicsit többet foglalkoznál Carmennel. Főleg, hogy így járt szegény.

Mekkora badarságokat hordott össze. Nem számít, csak Dylan higgye is el, hogy tényleg ezt gondolja.

– Csak viccelsz. Ez nem te vagy, Liana – rázta a fejét Dylan.

– Ennyire félreismertél volna? Vagy azt hiszed, kisajátíthatsz? Nem, Dylan. Saját életem van, saját döntésekkel – közölte Liana határozottan, de közben reszkető kezeit próbálta elrejteni.

– De megbeszéltük, hogy Oliverrel nem…

– Még Carmen is örül nekünk, pedig az exéről van szó. Te miért nem vagy képes erre? – kérdezte Liana, pedig a válasz meglehetősen kézenfekvő volt.

– Tudod, mi a véleményem róla, de anélkül sem akarnám, hogy mással járj, mert én…  – dörmögte Dylan, de nem fejezte be a mondatot.

– Mert te? Mit akartál mondani? Mert te önző vagy? Magadnak akarsz, miközben barátnőd van, és nem bírod elviselni, hogy nekem is lett valakim? Fogadd ezt el, Dylan, és most ha nem haragszol folytatni szeretném a főzést – dühöngött Liana, majd elfordult a férfitól, mert már nem bírt tovább a szemébe nézni.

Dylan még jó ideig ott állt mögötte, de nem szólt semmit, aztán egyszer csak kiment. Az ajtócsapódásra Liana összerezzent, mintha csak egy pofont kapott volna, pedig azt a pofont most ő adta. Méghozzá annak a férfinak, akit mindennél jobban szeretett.

 

Carmen

Ahogy Dylan kiment a szalonból, Carmen azonnal Oliverhez fordult.

– Megleptél. Azért ezt nem gondoltam volna. Mesélj! – intette közelebb magához a fiút.

– Mit meséljek? Reggel átjött, beszélgettünk, aztán egyszer csak engedte, hogy megcsókoljam – vigyorgott Oliver elégedetten.

Carmen egészen feldobódott a váratlan események miatt.

– Más is volt? – kérdezte izgatottan.

– Tényleg ennyire érdekel? Még nem, de azt hiszem ez igen nagy előrelépés, úgyhogy megnyugodhatsz.

– Dylan csalódott. Minden az arcára volt írva – merengett Carmen.

– Neki sem árt, ha néha kap egy-két pofont – vonta meg a vállát Oliver.

– Szerinted volt már köztük valami?

– Honnan tudjam? Gondolod Liana elmesélné? De, ha engem kérdezel, szerintem nem volt semmi, különben Liana nem jött volna össze velem. Talán csak Dylan hajtott rá.

– Biztos, hogy nem. Láttam, hogyan néztek egymásra – csóválta a fejét Carmen.

– Most már úgyis mindegy. Nem fogom kiengedni a kezeim közül. Kurva jó csaj – dőlt hátra Oliver derűsen.

– Jobb, mint én? – kérdezte Carmen, hiszen kicsit sértette a hiúságát Oliver megjegyzése.

– Számomra mindig te maradsz az első, de másé vagy, úgyhogy felesleges ilyesmiket kérdezned – felelte duzzogva a fiú.

– Mi így is jól megvagyunk egymással, nem kell ezt túlbonyolítani.

– Ja, ha te mondod, biztosan így van – állt fel a fiú, és újra távolabb ült tőle.

Carmen jól tudta, hogy Oliver még mindig szeretné visszakapni őt. Még ennyi év után is. Hízelgő volt a ragaszkodása, de sosem áltatta semmivel. Neki nem olyan férj kellett, mint Oliver, mert ő nem tudta volna biztosítani a szükségleteit.

Dylan meglehetősen morcosan jött ki a konyhából. Carmen számára egyértelmű volt, hogy a szerelme Lianával vitatkozott. Nem is értette ez miért nem szúr szemet Olivernek. Igazából már lényegtelen. Nem hitte volna, hogy ez a ma reggeli véletlen esemény ennyire meg fogja könnyíteni a dolgát, és a balesete is kimondottan jókor történt. Dylan most kénytelen vele foglalkozni, Liana pedig immáron Oliveré. A szerelme semmit sem tehetett. Vissza fog térni hozzá, aztán pedig elfelejtik ezt a kis kilengést.

27. fejezet