Kéretlen kerítők - 15. fejezet

foto: pixabay

15. fejezet: Feszültség

Alisha

Sajnáltam Rudyt, de az egész rendkívül szórakoztatott. Hátul ültem, és jól mulattam magamban, ahogy Fabian a vezetőülésben alig elférve, időnként Rudyra néz, hogy az nem dobja-e ki a taccsot, annyira el volt sápadva. Valójában én magam is csodálkoztam azon, hogy még egyszer sem ájult el, mert Rudy sosem bírta a vér látványát. Talán csak Fabian miatt emberelte meg magát.

– Ez lesz az? – kérdezte Fabian, miután a házunk elé értünk.

– Igen. Kérlek, segíts neki kiszállni.

Fabian nem ellenkezett. Kisegítette Rudyt, aztán bementünk a házba. A nappaliban fektettem le a bolondos lakótársamat, közben fél szemmel láttam, hogy Fabian alaposan szétnéz nálunk.

– Feküdj itt, hozok vizet, hogy ne kelljen felállnod – igazítottam meg Rudy párnáját, és már mentem is a hűtőhöz. – Kérsz te is egyet? – kérdeztem Fabiantől.

– Nem, kösz. Szerintem egy picit jegelhetné is az orrát – javasolta.

Kivettem egy zacskó jeget, és odavittem Rudynak.

– Most visszamegyünk, de hamarosan jövök. Addig, ha lehet, ne törd össze magad még jobban.

– Kösz, és neked is főnök – motyogta Rudy, és máris az orrához szorította a jeget.

– Hívtam taxit – közölte Fabian, és a zsebébe csúsztatta a telefonját. – Szép itt, nálatok.

– Biztos, hogy nem kérsz valamit? Nem is ebédeltél – kérdeztem, habár fogalmam sem volt, chipsen és kekszen kívül mivel kínálhattam volna meg.

– Te sem ettél. Majd veszünk valamit a büfében – intett a kezével, hogy induljunk.

Megfogtam a táskám, és mire kiértünk, már ott várt a taxi a ház előtt. Fabian hátraült hozzám, ami előcsalogatta az emlékeket belőlem, de ha nem így történik, a sofőr akkor is gondoskodott volna róla, hogy emlékezzünk.

– Már megint maguk azok? Remélem, fényes nappal nem akarnak a kocsimban szexelni – fordult hátra Abdul.

– Mi a pi…? – fojtottam el egy káromkodást. – Maga az egyetlen taxis a városban? – ingattam a fejem hitetlenkedve.

– A környéken dolgozok – vonta meg a vállát. – Most tudják, hová akarnak menni?

Fabian a fejét vakargatva diktálta be a címet, majd rám nézett.

– Min mosolyogsz? – kérdezte, miután látta, hogy fülig ér a szám.

– Semmi. Eléggé vicces ez az egész – nevettem el magam. – A baleset, és ez – mutattam Abdul felé.

– Tényleg az – nevetett ő is velem –, de Rudynak kutya baja. Szerintem egy picit rájátszik a dologra.

– Valószínűleg – értettem egyet vele, majd komolyan néztem rá. – Köszönöm, hogy segítettél neki.

Fabian az arcom felé nyúlt, ami miatt összerezzentem, de csak a hajamat igazította ki a szememből. Sajnos.

– Ha nem teszem, megettél volna reggelire – mondta vigyorogva.

– Ez nem igaz – forgattam meg a szemem.

– Szerintem meg igen – felelte Abdul, mert természetesen a visszapillantóban bennünket lesett. – Én a maga helyében vigyáznék vele – figyelmeztette Fabiant.

Hihetetlen ez az alak!

– Akarja, hogy megint fejbe vágjam? – emeltem meg a táskám fenyegetően, mire a fickó behúzta a nyakát.

– Hagyd már! – kacagott Fabian, és lefogta a kezem, nehogy tényleg eljárjon.

– Te is őt véded? – elégedetlenkedtem, de nem bírtam komoly maradni.

Ez a délután valami elképesztően alakult, és Fabian egész jól bírta a kiképzést. Élveztem a magyarázkodását, holott Rudy már rég elárulta, hogy ő telepítette fel azt a képet a gépére. Jól leszidtam, de valójában egyáltalán nem bántam, mert imádtam látni Fabian zavart arcát. Szerencsétlen azt sem tudta, hová nézzen, amikor Rudy a pornóoldalakról beszélt neki. Lehet picit túllőttünk a célon, de ez a baleset elterelte Fabian figyelmét erről a kis kellemetlenségről.

– Együk meg itt – javasolta Fabian, miután végre némi táplálékhoz jutottunk.

Leültünk a büfé egyik asztalához, és csendesen eszegettünk. Fabian igencsak éhes lehetett, mert egy pillanat alatt eltüntette az egészet.

– Szerintem jobb, ha Rudy holnap otthon marad – tolta el maga elől a tányért.

– Nem igazán szeret otthon ülni, de megmondom neki. Bár nem örülök, ha egyedül van a házban.

– Nem kérdezem, miért – mosolygott Fabian. – Elképesztő barátaid vannak.

– Nekem a barátaim, neked az alkalmazottaid – töröltem meg a szám a szalvétával. – Na menjünk, mert el sem tudják képzelni, hol lehetünk ennyi ideig.

Fent mindenki Brenda asztala körül gyűlt össze, és kíváncsian néztek ránk. Még Max is velük volt.

– Hol van Rudy? – kérdezte legelőször Penny.

– Otthon – feleltem.

– Miért? És hol voltatok ilyen sokáig? – ráncolta a homlokát Brenda.

– Ne lepődj meg, mindig ilyen aggodalmaskodóak – magyaráztam Fabiannek, mire ő megértően biccentett.

– Inkább gyertek be! – nyitotta ki az ajtót, és a kis csipetcsapat ijedten követte, mert azt hitték, valami komoly baj van.

Max megtámaszkodott az ajtó mellett, Penny az egyik széket szorongatta, Bruno lazán ledobta magát egy másikra, Brenda pedig a körmét rágva szobrozott középen.

– Nincs semmi baj, csak elmentünk vásárolni – kezdtem.

– Bezsúfoltatok hátra, Rudy kocsijába – szólt közbe Fabian.

– Te akartál velünk jönni – néztem rá. Nem értettem, miért tette ezt most szóvá. Újra a többiek felé fordultam. – Tehát, elmentünk Rudynak nadrágot venni, és miközben próbálta…

– Kiesett a fülkébő – vágott közbe ismét Fabian.

– Most te meséled vagy én? – kérdeztem.

A többiek ide-oda kapkodták a fejüket közöttünk.

– Meséld csak – adta át a szót ismét Fabian.

– Szóval, Rudy kivágódott, és betört az orra.

– Nekem kellett felöltöztetni – szólalt meg újra Fabian.

– Most panaszkodni akarsz? – csattantam fel.

– Nem. Csak mondom – vonta meg a vállát.

– De hát panaszkodsz…

– Nem, csupán megemlítettem – ellenkezett.

– Nehezedre esett segíteni neki? – villantottam rá a tekintetem, mert kezdett bosszantani a viselkedése.

– Ezt mondtam volna?

– Akkor miért jegyezted meg, hogy neked kellett felöltöztetni? Szerencsétlennek betört az orra… – tártam szét a karom.

– Azért nem volt olyan vészes – nevetett fel gúnyosan.

– Nem volt vészes? Ömlött a vér az orrából – csaptam az asztalra, és felálltam.

– Miről beszélsz? Éppen csak szivárgott, és te is azt mondtad, hogy rájátszott.

– Azt te mondtad, én csak valószínűsítettem, hogy talán… – ráztam felé a mutatóujjam.

– Egy felnőtt emberről beszélünk, Alisha. Nem szorult rá a segítségünkre – háborgott Fabian.

– Haza kellett volna menned. Sőt! Jobb lett volna, ha nem is jössz velünk, és akkor most nem lenne okod panaszkodni – vonultam el tüntetőleg az ablakhoz, és karba tett kézzel bámultam kifelé.

– Most miért mondod ezt? Segítettem, nem? – kért számon Fabian.

– Khm. Esetleg, ha befejeztétek, akkor kérdezhetek? – szólalt meg Maxim.

– Na, végre. Eddig nem mertem közbeszólni – hallottam Bruno hangját is.

Jesszusom!

Meg is feledkeztem róluk. Nem baj. Legalább már mindenki láthatta, milyen is Fabian. Megfordultam, és végignéztem az értetlen arcot vágó társaságon.

– Kérdezz! – intett Fabian a barátjának.

– Ti egybe is keltetek közben? Mert úgy veszekedtetek, mint a házasok – vigyorgott Maxim.

Erre mindenki elkezdett röhögni.

– Ez nem vicces – szóltam közbe.

– Legalább azt mondd meg, hogy Rudy jól van-e – kérte aggódva Penny.

Végre, valaki, akit Rudy is érdekel.

– Igen, jól van, és nem ájult el a vértől – sóhajtottam.

– Akkor jó. Ha nem baj, akkor én most haza is mennék hozzá – állt fel lassan.

– Persze, hogy nem. Szerintem mindenki mehet, úgysem kezdünk ma már semmihez hozzá – morgolódott Fabian.

Nehogy már még neki legyen rosszkedve!

– Jobb is, ha megyünk – siettem oda a táskámért.

– Várj, jövök veled! – szólt utánam Bruno, és Brenda is követett. Egyedül Max nem mozdult.

16. fejezet