Kéretlen kerítők - 28. fejezet

foto: pixabay

28. fejezet: Kétségek

Fabian

Dühösen csaptam a kormányra. Ez a nő hülyére vesz engem. Egyszerűen nem tudtam kiigazodni rajta. Az első találkozásunk óta világos volt, hogy vágyik rám, mégsem adja meg magát nekem. Bezzeg a barátjával ágyba bújt, és még magyarázkodott is miatta, mintha bármivel tartozott volna nekem. Ezzel pedig elhitette, hogy ő is akar tőlem valamit, hiszen mi másért mondta volna el? Azért az a csók eléggé árulkodó volt. Mégis elküldött. Miért csinálja ezt velem? Hol rontom el?

Annyira felhúzott, hogy hajnal háromig dolgoztam. Illetve felváltva dolgoztam, és fel-alá járkáltam a házban. Tombolt bennem a düh és a kielégítetlen vágy. Bármit megadtam volna azért, hogy végre az enyém legyen. Talán nem én kellek neki, hanem Bruno? De akkor miért hagyta, hogy megcsókoljam? Miért érzem mégis azt, hogy engem akar? Egyáltalán miért ilyen zavaros ez az egész? Álljak elé, és mondjam el neki, hogy szeretem? Nem fog pofára ejteni? Utána, hogyan dolgoznánk együtt?

Számtalan kérdésre nem tudtam a választ, alig aludtam pár órát. Fáradtan és nyúzottan mentem be dolgozni reggel hétkor. A parkolóban már láttam, hogy ott a kocsija. Először a konyhába vettem az irányt, hogy egy újabb adag kávét öntsek magamba, mielőtt a szemébe nézek. Alig lettem túl az egyik megrázkódtatáson, máris érkezett a másik. Szerencsére az alkalmazottaim nem tettek tréfás megjegyzéseket rám, csak megköszönték a remek bulit. Most pedig itt az újabb probléma.

Legurítottam a feketét, vettem egy mély lélegzetet, és bementem az irodába. Meglepetésemre nem csak Alisha volt bent, hanem Rudy is.

– Jó reggelt, főnök! Alisha mondta, hogy sürgős a meló, úgyhogy jöttem segíteni – üdvözölt vidáman.

Alisha éppen csak, hogy köszönt nekem.

– Hálás vagyok, köszönöm. – Megveregettem Rudy vállát.

Talán még sosem örültem úgy ennek a baromnak, mint most.

– Megcsináltam, amit kértél. – Alisha letette elém a kinyomtatott rajzokat. – Rudy már dolgozik a látványterveken, én pedig hozzákezdtem a kiszolgáló helyiségekhez.

– Nagyszerű – biccentettem, és felhajtottam az ingem ujját, hogy én is nekilássak a munkának.

Először rendszereztem az elkészült terveket, majd egyesével mindet ellenőriztem, hogy még véletlenül se legyen benne hiba.

– Ja igen, míg el nem felejtem – szólalt meg újra Alisha. – Brenda szabadnapot kért mára. Az apukája beteg, és ott maradt náluk.

– Természetesen nem gond. Ha beszélsz vele, add át, hogy jobbulást az édesapjának, és nem gond, ha esetleg több napra is szüksége lesz.

Alisha erre már nem válaszolt, hanem folytatta a munkát. Rudy is hallgatott. Úgy tűnt, amikor dolgozik, akkor elfelejt hülyének lenni, de legalább itt volt velünk, és nem kellett kettesben feszengenünk. Még az is megfordult a fejemben, Alisha szándékosan hozta be magával, így elkerülve azt, hogy szóba hozzuk a tegnap estét. Viszont ennek ellenére is többször azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Minden egyes nap alaposan felmértem a ruházatát, és ez ma sem volt másképp. Imádtam, amiért minden olyan jól állt rajta. Ma egy piros, térd felett érő ruhát viselt, vékony, fekete övvel, mely kiemelte karcsú derekát. A szoknyarész olyan szépen feszült a kerek popsiján, hogy akárhányszor ránéztem, kedvem támadt rátenni a tenyeremet.

Imádtam az apró termetét, a gömbölyded formáit és a göndör hajzuhatagát, melyet most összefogott, hogy ne zavarja a munkában. Illata belengte a helyiséget, és már annyira belém ivódott, hogy úgy éreztem, képtelen lennék meglenni nélküle. Szerelmes voltam egy olyan nőbe, akivel mindössze egyszer szeretkeztem, és gyakorlatilag alig ismertem a valódi személyiségét. Mégis, amit eddig kaptam belőle, azt mind imádtam. Kivéve a kiismerhetetlenségét. Az rettenetesen idegesített.

Valamivel nyolc után Bruno is benézett hozzánk, és kérdezte, segíthet-e valamiben. Alisha persze rögtön félrevonult vele negyedórára, de megbocsátottam, mert amikor visszajött, hozott nekem kávét. Azt nem állítom, hogy végtelen kedves lett volna velem, de ellenségesen sem viselkedett. Pont úgy, ahogyan én.

Később le kellett mennem a hatodikra, de előtte Maxhez vettem az irányt.

– Jó, hogy jöttél – mondta, amint beléptem. – Elkészültem mindennel, majd olvasd el – tolt ki az asztal szélére egy mappát.

– Köszi. Ma nem hiszem, hogy marad rá időm, de reggel ez lesz az első dolgom. Mesélj, hogy sikerült a tegnap este?

Max felállt, és az ablakhoz sétált. Kezét az elegáns öltönynadrágja zsebébe süllyesztette, és kifelé bámult.

– Közepesen. Még nem bocsátottunk meg egymásnak – mondta, majd újra felém fordult. – Viszont jót beszélgettünk, és azt hiszem, nincs veszve minden.

– És mi volt ez a félrelépés Alishával? Mivel magyarázta? – kérdeztem, hiszen ez érdekelt a legjobban. Tegnap ugyan váltottunk erről néhány szót Max-szel, de akkor még ő sem tudott részleteket, és eléggé felpörgette magát a dolgon.

– Ez elég furcsa, és én is nehezen értettem meg. Bruno azt mondja, hogy ő továbbra sem szereti a lányokat, de Alisha számára teljesen más. A teljes bizalmát élvezi, és hozzá másképp viszonyul, mint a többi nőhöz – vonta meg a vállát.

– Ezt meg, hogy érted? – Hangomból kicsendült a féltékenység. – Téged ez nem zavar?

– Dehogynem zavar. Kibaszottul féltékeny vagyok, ráadásul egy nőre. Ez teljességgel érthetetlen számomra. Nem mellesleg tudom, hogy odáig vagy Alisháért, és kicsit haragszom is rád, amiért ennyire eltöketlenkedted a dolgot – fakadt ki Max.

– Na, jó! Itt álljunk meg! – Felemeltem a kezem. – Ez nem az én saram, és ne is próbáld rám kenni. Te léptél félre, és emiatt kötöttek ki egymás ágyában.

Max a fejét rázta.

– Nem, Fabian. Ez mindkettőnk hibája. Alisha bánatában Brunónál keresett vigaszt, amiért szombat este cserbenhagytad.

Döbbentem néztem rá. Ezért feküdtek le egymással? Eléggé logikusnak tűnt. Bruno Maxben csalódott, Alisha pedig bennem.

– Ezt Bruno árulta el neked? – nyögtem.

– Konkrétan nem, de a szavaiból erre következtettem. És lássuk be, valahol érthető. Mindannyian hülyék voltunk. Én felszedtem egy idegent, te Lisával bújtál ágyba, ők pedig egymással. Még csak számon sem kérhetem miatta – mondta keserűen, majd újra leült az asztala mögé.

Egész délelőtt ezen kattogtam, de mégsem állt össze a kép. A szombat éjszaka érthető volt, hogy csalódott bennem Alisha, hiszen rendesen felhúztuk egymást, és akkor toppant be Lisa, de tegnap elmondtam neki mi történt. Aztán ő is bevallotta Brunót, de ennek ellenére este mégis visszautasított. Lehet, hogy még nem bocsátott meg? De hát nem is vagyunk együtt. Nincs mit megbocsátania.

A bizonytalanságomat tovább fokozta, hogy ebédidőben Alisha és Bruno kéz a kézben szálltak be a liftbe. Abban a pillanatban úgy éreztem, sosem fogom tudni átvenni ennek a fiúnak a helyét.

– Nincsenek együtt – szólalt meg mellettem Rudy.

– Nem érdekel. – Megfordultam, és bementem az irodámba, de persze követett.

– Barátok vagyunk. Miért nem beszéljük meg? – Miután leültem, lecövekelt mellettem.

– Nincs mit megbeszélni, Rudy – néztem rá türelmetlenül.

– Pedig én is el akarok mondani neked valamit – felelte kicsit sértődötten.

Nem volt kedvem ehhez, de nem akartam megbántani.

– Oké, akkor ülj le és mondd el – mutattam a székre.

Rudy szeme felcsillant. Kényelembe helyezte magát, majd az asztalra támaszkodva előre hajolt.

– Tegnap megvolt Penny. Azt hiszem, járunk – árulta el lelkesen.

– Tudok róla – mosolyogva hátradőltem.

– Honnan? Alisha elárult? – húzta ki magát felháborodva.

– Nem. Ott voltam, mikor… Khm.

Rudy szeme elkerekedett.

– Tegnap este ott voltál nálunk?

– Igen, és nem lehetett nem hallani, amit műveltetek – nevettem. – De örülök, hogy legalább neked összejött – veregettem vállba.

– Ha gondjaid vannak, haver, nekem elmondhatod.

 A fejem csóváltam.

– Nincs semmiféle gondom, de kösz.

– Mindenre van megoldás. Még arra is – nézett jelentőségteljesen az ágyékom irányába.

Ennek tényleg nincs ki a négy kereke.

– Mondd, miért vagy úgy rákattanva? – nevettem el magam újra. – Először a méretét vontad kétségbe, most pedig a teljesítőképességét is.

– A méretét már tisztáztuk Alishával – vágta rá.

– Komolyan? Örülök, hogy nincs jobb beszédtéma köztetek.

– Nincsenek titkaink egymás előtt – vonta meg a vállát, majd felállt. – Szólj, ha mégis segítségre lenne szükséged.

Fáradtan dörzsöltem meg a homlokomat. Nem segítségre, hanem egy kiadós alvásra lett volna szükségem, vagy inkább másra…

Jó két órával később, fél négykor, már az utolsó simításokat végeztük a projekten. Már csak kettesben voltunk az irodában Alishával.

– Nézzük át újra, és szerintem utána leadhatjuk – mondtam neki.

Odahúzott egy széket mellém, és együtt szép sorban átnéztünk minden egyes tervrajzot. Szinte vibrált köztünk a feszültség, de mindketten mereven a monitort bámultuk.

29. fejezet